Kiliána
A cellában hideg van, a bundám sem véd meg tőle. A csontomig hatol, megrázkódom, összébb húzom magamat. Kábultan nyitom fel a szememet: fém rácsok előttem, hideg fal körülöttem. Sötétség.
Kótyagos fejjel tápászkodom fel a mancsaimra. Miután megérkeztünk, és kipakoltak minket a hajóból, egy kopasz anakonda alakváltó vigyorgott rám az emberi alakjában, az arcán lévő tetoválások eltorzultak. Intett az embereinek, hogy én velük megyek, ketrecestől beraktak egy valamibe, aztán itt vettek ki.
Mit akarnak tőlem?
Este érkeztünk, és még éjjel lehet, a zsigereimben érzem, de ablak hiányában nem lehetek benne biztos.
Le-fel járok a cellában.
Menekülj! – Zúgja a belsőm jaguárja.
Felmordulok a gyomrom mélyéből. Mit akarnak tőlem? Minek hoztak ide? Mire készül velem az az anakonda? Nem tettem semmit, éltem az életemet a dzsungelben, aztán csak meg akartam védeni azt a másik jaguárt. Őt is elkapták, a hajón velem utazott, egy másik zárkában.
Mit akarnak velünk tenni? Mire kellünk nekik?
Nem hallok semmit. A falak vastagok, elzárják a hangokat.
A sarokban egy tál, romlott hús szaga csap ki belőle, felfordul tőle a gyomrom. Kukacok másznak a zöld-szürke comb darabon. Élvezettel falják a nekem szánt undorító ételt, majd belerakják a petéiket. Hamarosan a döglegyek is megérkeznek. A hajón is ilyennel akartak etetni minket, közben előttünk ették a friss gyümölcsöket és a pirult csirkedarabokat.
A legtávolabbi sarokba megyek tőle, a fal felé fordítom a fejemet, az orromat marja az oszladozó hús szaga, és nem tudok megszabadulni tőle.
Menekülj!
A mellkasom reszket a következő morgásomtól. Ki kell jutnom! A rácshoz fordulok, nekiugrok, de visszapattanok, sajog a lapockám és a vállam. Felüvöltök, hangomat visszaverik a falak, másodpercekig visszhangzik a térben.
Kaparni kezdem a rács alatti kövezetet, belemarok, csikorog a karmom. Lyukat ások, ha kell, belepusztulok, de kijutok ebből a cellából! Lihegek, fájdalomtól zsibbadnak le a lábaim, de nem hagyom abba, belegörbülök, a gerincem összehúzódik.
Nem maradhatok itt! Nem pusztulhatok el ebben a cellában, ki kell jutnom, újra a szabadban lennem! Friss levegővel akarom megtölteni a tüdőmet, be akarom szívni a napfény melegét, mancsom alatt a nedves avaron akarok rohanni!
Porzik a föld, azonban csak apró, szánalmas morzsákat sikerül kivakarnom belőle. A por eltömíti az orromat, prüszkölök, letapad a torkomra, köhögök. Ki kell jutnom! Nem maradhatok itt! Várnak rám!
Mi lehet Mamoval és Anoval? Felkutatták már értem az egész erdőt? Tudják, hogy elraboltak? Utánam fognak jönni, és kiszabadítanak?
Kiráz a hideg, könnyek csípik a szememet. Kaparok, sajog a tappancsom, a karmaim tövig kopnak. Nyál folyik ki a számon, a fáradtság maga alá temet, lehanyatlok.
Lehunyom a szememet. Eszembe jut Mamo, ahogy megsimogatta a fejemet. A keze barna, ráncos, mégis meleg, biztonságot adott. Felmosolyogtam rá. Mögötte a zöld lombok az égbe nyúltak. Nem messze tőlünk egy kisállat neszezett, talán nyest vagy kancsil, a dús illatok között nem tudtam megkülönböztetni a szagukat.
Megrázkódom. Amennyire lehet, kisebbé válok, az alsó lábaimat felhúzom a mellkasomhoz, a fejemet ráfektetem. Nem akarok itt lenni.
Hosszan beszívtam a levegőt, Mamot selymes-fűszeres vaníliaillat vette körbe. Élvezettel dörgöltem hozzá a fejemet. Egy dalt dúdolt: „Kék ég alatt, zöld fű nő, messze mentél, itt hagytál, de úgyis visszatérsz. Amit két szív köt össze, az élet nem választ el, te az enyém, én a tiéd.”
Várnak rám! Vissza kell térnem hozzájuk!
Cipőkopogás. Megrándulok, felkapom a fejemet, felugrok, de a lábaim reszketnek, kis híján összeesek. Ázott-rothadó gyapjúszag lepi el a termet. Az izmaim megfeszülnek, tarkómon égnek áll a szőr.
Fenyegetés!
Felmorgok.
Gyér hajú, kopaszodó férfi jelenik meg a ketrec előtt, egy boa alakváltó. A kezében egy hosszú fémből készült bot, a végén hurok, a másikban egy rácsokkal kirakott valamit tart. Kajánul vigyorog.
Széttéplek!
Baljós rezgés veszi körbe. Mit akar tőlem? Minek hoztak ide? Egyáltalán hol vagyok?
– Nem ízlett a kaja, cicamica? – gúnyolódik. Azon a nyelven beszél, amit a hajón hallottam először, és amit sajnos túl gyorsan elsajátítottam a férfiaknak köszönhetően.
Hátrálok. A farkam hozzáér a sarokhoz, nem tudok már távolodni. Lefeszítem a mellső mancsomat, lehajtom a fejemet. Szédülök, de a véremben lüktető düh új erőt izzít.
Ingyen akkor sem kapsz belőlem!
Kulccsal nyitja ki a zárkát. Nekiugrok, de a pofámba vág, amitől a falnak esek, puffanok. Túlságosan legyengültem. Próbálok feltápászkodni, de nem megy, az erőm cserbenhagy. A fejemen át a nyakamra rakja a fémhurkot, nem tudom lerázni magamról, szorosra rántja.
Megöllek! Mindannyiótokkal végezni fogok!
Meghúzza, amitől a fém belevág a húsomba. Aztán a fém csövet a földre rakja, rálép, és jön az a rácsokból készített valami. A gyomrom összeszűkül. Ahogy közelebb lép, felé kapok, de ettől csak erősebben vág belém a húrok. Felüvöltenék, azonban a gégémet szorító béklyótól nyüszítés lesz.
Meg fogtok dögleni!
Vihogva teszi a fejemre azt a rácsos valamit, majd megcibálja a tarkómon és a fejtetőmön, a szíjjak szorítanak. Megpróbálom a mancsommal lefeszíteni, lekopott karmom maradéka beleakad az egyik pántba, húzom, mire fájdalom nyilall a fülembe. Megragadja a csövet, és elkezd kirángatni a cellából. A fejemet rázva ellenkezek, a kín azonban elviselhetetlen, nem kapok levegőt, belém vág, a nyakamból vér folyik le. Vasas illata elkeveredik a levegőben.
Felcibál az emeletre a pince mohás-saras kövezetén, botladozva tudom csak követni. Vasas illat keveredik a levegőben, a nyakamból folyik le vér. Megérkezünk a hatalmas előtérbe, két másik vipera röhögve figyel. Rájuk vicsorítok, bár szánalmasan felesleges, a rácsokkal az arcom előtt nem jelentek igazi veszélyt.
A boa megrántja a hurkot, én hátrarántom a fejemet, próbálom megvetni a lábamat, feszülnek a nyakizmaim, a fém még jobban belehasít, nyomorgatja a torkomat.
Nem megyek!
Leülök a hátsó lábamra, de nem számít, jóval nagyobb nálam, elindul. Kifut belőlem a maradék ellenállás, összeesek.
A nyakamnál fogva vonszol fel a lépcsőfokokon, az élük belecsapódik az oldalamba. A hurok fojtogat, a bőrömbe vág, fájdalom gyűr maga alá.
Meg akarom vetni a lábamat, azonban reszket mindenem, az erőm elfogy.
Menekülj!
Fenyegetés!
Erőre kéne kapnom, hogy legyen esélyem ellenük, meg kellett volna ennem azt a húst, akkor nem kóvályogna előttem a világ. Nem tudhatom, mit akarnak tőlem, de akkor sem tarthatnak bezárva! Nem hurcolhatnak így, nem kényszeríthetnek semmire!
A boa széles háta megfeszül, fekete ruhája alatt dagadnak az izmok. Egyszer beléd kapok, és téged foglak felzabálni!
Megáll egy ajtó előtt, amit faragások díszítenek. Rothadó penészszag árad kifelé. A szívem kihagy egy ütemet, majd vágtatni kezd.
Veszély! – üvölt a belsőm.
Menekülj!
Talpra akarok kecmeregni, de minden ízemben reszketek. A boa kitárja az ajtót, aztán bemasírozik rajta, engem is maga után hurcolva.
A szoba sötétzöld, fekete, bordó. Morogni akarok, de a torkom annyira összerándul, hogy nem jön ki hang rajta.
Veszély!
Rezeg bennem az anakonda jelenléte, aki rám vigyorgott, amikor meglátott a ketrecben. Gonoszság, és kéjvágy rezgett belőle, undorítóan tapadó módon, már a tekintetétől le akartam volna magam mosni, sikálni, hogy megszabaduljak tőle.
A boa beljebb húz. Felemelem a fejemet, a férfi nagyrészt kitakarja előlem, a karját látom és a vaskos lábát. Rám vár.
Megöllek!
– Kedvesem. – Édeskedő hangjától kiráz a hideg.
Megkerüli a boát, most már tisztán láthatom: magas, nagydarab, kopasz, fekete szeme alatt tetoválások. Arcok, szarvakkal. Leguggol elém, karját megtámasztja a térdén, kézfején dudorodnak az erek.
A rohadó szagába sötét-füst keveredik.
Vágy.
Elharapom a torkodat, te beszari anyaszomorító hányadék! Torokhangon morgok fel. Lassan úgy helyezkedek, hogy bármelyik pillanatban felállhassak. Nem fogsz megkapni! Soha! Ezért hoztak ide? Ki képes ilyenre? Bezárni valakit, hogy aztán a mocskos vágyait rákényszerítse?
Kinyújtja a kezét. A tarkómon feláll a szőr, hátracsapom a fülemet. Ne érj hozzám! Ne merészelj hozzám érni!Megsimogatja a fejemet. A hideg ráz, az undortól felfordul a gyomrom.
Távolabb akarok húzódni, reszkető lábakkal küzdöm magam talpra. Egymagasságba kerülünk, vigyorog rám, amitől az arcán lévő rajzok összemosódnak, a fejek felismerhetetlenek lesznek.
Elveszi a csövet a boától, majd lefelé rántja, amitől visszazuhanok a földre. Megint a fejemhez ér, ujjai beleszántanak a szőrömbe. Megrándulok.
Kongva csapódik be az ajtó, távozott a másik kígyó.
El kell szöknöm!
– Vedd fel az emberi alakodat! – parancsol rám durván.
Vicsorgok. Azt várhatod!
Megragadja a tarkómat, oldalra fordítja a fejemet és a padlóhoz préseli. Ujjai belenyomódnak az izmomba, nem kapok levegőt.
– Legyél engedelmes, akkor jobban jársz – susogja kéjesen.
Pusztulj meg!
Szorításával elzárja a légzésemet. A bennem lévő rezgés felerősödik, átváltozással fenyegetve. Soha! A csontjaim szét akarnak repedni, a bőröm széthasadni, nem képesek egyben tartani. A tüdőm ég, a nyakizmaim feszesek, kapálózok, hátha sikerül elérnem, és letépnem magamról a karját.
A világ elhomályosodik előttem, lábaim lehanyatlanak. Görcsösen össze-összerándulok, közben a rezgés egyre erősödik, darabokra akar hasítani. Forró tűz folyik az ereimben, fel akar égetni, miközben villámszerű érzés vágtázik az izmaimban.
Soha!
Nem fogom megadni neki, hogy átváltozzak! Soha! Nem nyúlhat hozzám! Ki fogok innen szabadulni, elmenekülni!
Elsötétül előttem a világ.
Fájdalom hasít az oldalamba.
– Ébredj már fel! – üvölti az anakonda.
Tompa az agyam, lassan nyitom fel a szememet. A fekete, hegyes cipője fénylik.
Mérges. Kopasz fejét simogatja, le-fel járkál a szobában. A falnál üvegek mögött különböző sötét dolgok: nem tudom, mire használhatják őket, de a látványuktól is rossz érzések ragadnak magukkal. Több a hosszú és vastag forma, ami hasonlít arra. De van, ami inkább ostorszerű. Fémek, bőrök.
Menekülj!
Erőtlenül fordulok a hasamra, fel kell kelnem, és megküzdenem vele! Krákogok, nyál szűkíti el a garatomat. Sajgok, hideg és meleg vág át a gerincemen.
Váratlanul megáll előttem, leguggol, belemarkol a tarkómba. Felmorgok, felé kapnék, de nem tudok eléggé kicsavarodni hozzá, és a fejemre tett rácsok is akadályoznak.
– Változz át, vagy pár óra és könyörögni fogsz érte, hogy öljelek meg! – sziszegi.
A szeme fehérje befeketedik, pikkelyek jelennek meg a nyakán. Felhúzom a felső ajkamat.
Ha belepusztulok sem!
A földbe vágja a fejemet, a fogaim összekoccannak, az egyikből le is törik egy darab. Zúg az agyam, szemem előtt fekete foltok jelennek meg. Lépései koppannak a padlón. Belerúg a gerincembe, fájdalom hullám temet maga alá. Felnyüszítek, eltört az egyik csigolyám, meg akarom mozdítani a hátsó lábamat, de nem történik semmi.
– Engedelmeskedj! – üvölti gyűlölettől csöpögő hangon.
Nyálka fröccsen rám, a bőrömig mar, mintha tűz érne hozzám. Szűkölök, rángatózok, hogy szabadulni tudjak tőle, de már nem tudok, darabokra tépi a bőrömet, a csontomig hatol.
Ő egy anakonda! Az anakondáknak nincs mérge. De még a vipera méreg sem képes a bőrön keresztül pusztítást okozni, csak a vérbe jutva lehet halálos. Egy keverék szörnyeteg!
Lehajol, megragadja a rácsos valamit a fejemen.
– Meddig kell elmennem, hogy végre felvedd az emberi alakodat? – fröcsögi. Mérge a pofámra verődik, füstöl a szőröm és a bajuszom, földöntúli szaga marja az orromat.
Amikor eljut a bőrömig, sisteregni kezd, felvinnyogok, rángatom a fejemet, de nem lesz tőle jobb, hasogat. Zihálva kapkodom a levegőt.
El kell menekülnöm!
Nem itt lennem!
Ujjait megint a torkomra fűzi, ádáz tekintetétől lever az izzadság. Hegyes szemfogai kilógnak a szájából, már majdnem fekete az arca, a sok fekete rajz annyira összeér. Ujjait benyomja a bőrömbe, az egyikkel elszorítja a vérem áramlását, hátrafeszítem a fejemet, hátha nyerek némi levegőt, de az nem jut el a tüdőmbe, összerándul, apró lesz, ahogy könyörög.
Mamoval és Anoval akarok lenni, messze innen!
Az első emlékemben Mamo és Ano szerepelnek, emberi alakjukban néztek rám. Mosolyogtak, de a mosolyukban keserűség lappangott, nem értettem, miért. Megsimogattam Mamo arcát, a kezem fehér az ő barna bőréhez képest. Egy halk dallamot éreztem. Nem hallottam, hanem körülöttük rezgett. Olyan különös, mintha körbevette volna őket, kettőjüket. Szívdobogás. Hol lassú, hol gyors. Bizseregtem tőle, mosolyogtam. Tiszta. Egyszerű. „Egyszer neked is lesz egy társad, akivel egy dallamot dúdol a szívetek. Én a tiéd, te az enyém.”
Csontok törésének vérfagyasztó roppanása ránt vissza a jelenbe. A szörnyeteg rátapos a mancsomra. Lihegve nézem, ahogy darabokra zúzza benne a csontokat. A fájdalom tompa, messzi. A fejemet ért ütésektől már nem tudom feldolgozni. Nem bírok mozogni. Nyitott szájjal zihálok, nyelvem a koszos padlóhoz tapad.
– Bassssza meg! – ordít fel magából kikelve. – Akkor isssz rá foglak venni, hogy felvedd a kurva emberi alakodat! Látni foglak! – Végigmér. – Érezni foglak! Az enyém leszel!
Rám köp, a bundám bűzölögve megolvad. Az erőm elfolyt, elszivárgott, a rezgésem kimerült, alig pislákol a messzeségben.
A fekete nadrágját bámulom. A szemem sem mozog már.
Két fekete, fényes cipő érkezik a látóterembe. A kígyó durván belemarkol a leégetett bundámba.
Nem fogsz megtörni! Ki fogok innen jutni, és meg foglak ölni! Nem hozhatsz rám szégyent!
Mamo ölében feküdtem, a bundámat simogatta. Az érintésétől ellazultam. Lehunytam a szemem, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. A dzsungel hangjai már barátként köszöntöttek. „Egyszer majd te is találkozol vele. A társaddal. Ha jóban vagy magaddal, akkor érezni fogod, hogy ő az. Egy szikra lesz benned. De aztán időre lesz szükséged, hogy felkészülj arra, hogy: Én a tiéd, te az enyém.”
Vár a társam, muszáj kijutnom innen….
címke: urban fantasy, romantikus erotikus, alakváltók