Lidérc
Az a két hatalmas, barna szem, akár az erdő, amit elárvult napfelkelte von be. Az élet viszontagságai reszkettek benne. Megmutatom neked, hogy mi rejtőzik benned, megmutatom, és a rabommá teszlek. Hallom a könyörgésedet, ahogy rimánkodsz a megváltásért.
Én leszek a megváltásod.
A kávézó előtt pár ember áll, a hideg levegőben megreked a szájukon kieregetett füst. Alattuk a hó már felolvad, a latyakos sárban álldogálnak, cuppog, ahogy arrébb lépnek. Ahogy közeledek feléjük, félreállnak az útból, az egyik srác összevont szemöldökkel méreget a sapkája alól.
Bentről meleg fények áradnak kifelé, és hangulatos, melankolikus zene. Belépek, kör alakú asztaloknál főleg fiatalok teáznak vagy kávéznak. A sarokban kiszúrom Csabát, hátraveti magát a székében, lazának akar tűnni, de közben merev. A halántékánál izzadságcsepp gyöngyözik.
Elindulok hozzá, közben kigombolom a kabátomat. Többen megbámulnak, ahogy lassan a férfi asztalához vonulok.
Vissza kéne mennem zárásra a könyvesboltba a madárkámhoz. Követnem, hogy lássam, hol lakik, és hogy biztonságban hazaér-e.
Sajnos azonban ez az ügy nem tűr több halasztást. Gyorsan lezárom, és sietek hozzá vissza.
– Örülök, hogy ideértél – áll fel az asztaltól Csaba. Ingének gombjai majdhogynem szétpattannak a hasán. A fehér darab, a fekete nadrággal ünnepélyes hangulatot kelt.
Van is mit ünnepelnünk.
A kezét nyújtja.
Felakasztom a papírzacskót, itt fogom hagyni, felesleges teher. Lehúzom a kesztyűmet és a kabátom zsebébe rakom, aztán leveszem a szövetet és felakasztom. Ahogy visszafordulok hozzá, még mindig a kezét nyújtja. Szeme megtelik kétségekkel: „Nem jöhetett rá! Időt fogok nyerni. Megszerzem a pénzét, észre sem veszi. Nem tudhat róla. Viszont… Mi van, ha mégis tudomást szerzet róla?
Elfogadom a kezét, meleg és sikamlós. Erősen megszorítom, majd elengedem. Kihúzom a fehér párnás széket, aztán leülök rá. Megreccsen a súlyom alatt. A kis asztal távol kerül tőlem, hogy kényelmes legyen a lábamnak.
A madárka gondol még rám? Vagy már elfelejtett?
Elég mély nyomot hagyhattam benne.
Ha eszébe jutok, adrenalintól pezseg a vére, és végre érez? Végre érez egy átkozott érzést, ami felpörgeti a nyomorúságos életét?
Ne aggódj, hamarosan rád is jut időm.
Csaba előrekönyököl a combjára, az asztalon lévő kávéscsészéjére bámul, majd magabiztosságot mímelve felnéz rám.
– Hogy vagy? Hosszú volt az út?
– Nem. Nyíregyházáról jöttem át.
Az emberek duruzsolása belevegyül a gondterhes zongora dallamba. Felfektettem karomat a szék karfájára, belelazulok a székbe, fekete pulóverem megfeszül a testemen. Várok. Várok, hogy menteni próbálja magát, várok, hogy hazugságokkal hozakodjon elő. Várok.
A némaságom tűz a kétségeire.
– Jól telt az út? Nem kerültél hóviharba? – húzza a csevegést. Mámorosak a pillanatok, ahogy megfeszülnek az izmai a zsírrétegei alatt.
– Nem.
Magamon érzem a tőlünk nem messze ülő két lány tekintetét, de nem fordulok el Csabától. Élvezem minden akadozó lélegzetvételét, ahogy a bizonytalanság eltölti a tüdejét is, és megfertőzi az elméjét.
Összefűzi az ujjait.
– Sajnos, a befektetés nem úgy halad, ahogy számítottam rá. – Elengedi az ujjait, majd megvakarja a szemöldökét. – Szükségem van legalább még két hétre, hogy a kölcsönt vissza tudjam adni.
Felles rám, tartja a szemkontaktust.
– Értem – válaszolom vontatottan.
A bús zongoradallamba vad hegedű csap bele, űzi az ütemeket. A magasba törnek, hogy aztán a mélybe zuhanjanak.
A hazugság megvolt.
– De nem kell aggódnod, a tervek szerint haladunk, csupán van egy apró probléma, de már sikerült kiküszöbölnünk. – Hátradől a székében. – Már elkészült a marketing terv, beszereztük a szükséges eszközöket, az ingatlan is készen áll.
– Megkaptátok az engedélyeket?
– Igen, persze – legyint. Árulkodó, ahogy a fal felé fordul, és elkerüli a tekintetemet. – Ez csak egy autószerelőműhely lesz, nem olyan nagy dolog. Ráadásul a város szélén, nem fog zavarni senkit.
Autószerelőműhely lenne, ha nem játssza el az összes pénzt egy kaszinóban.
– Két srácot is felvettem, jó gyerekeknek látszanak, értenek is hozzá, ők fogják vinni az üzletet, egy fiatal, nagymellű csajt is találtam a recepcióra, a faszik imádni fogják. – Elmosolyodik, sárgás fogak tűnnek elő.
Az órámra pillantok, az ezüst Rolex felett felgyűrődött a pulcsim szára.
Hat harminc.
Másfél óra és bezár a könyvesbolt. A madárkám összeszedi a holmiját, és elindul hazafelé. Meg akarom várni az üzlet előtt, majd utánamenni. Autóval vagy tömegközlekedéssel megy haza? Esetleg gyalog? Itt lakik a belvárosban, vagy kijjebb? Mit fog csinálni, amikor hazaér? Folytatja a vergődését a rácsai között?
Annyi mindent meg kell tudnom róla!
– Kíváncsi lennék az ingatlanra.
Csaba izgatottan kihúzza magát a székében. Azt valóban sikerült kibérelnie, mielőtt egy este el nem játszotta a pénzét.
– Ha szeretnéd, elvihetlek oda, nincs messze – vonja meg a vállát.
Kezd felengedni, fesztelenül a kávéjáért nyúl, majd kiissza belőle az utolsó cseppeket. Azt hiszi, ez ennyi, nyert.
– Köszönöm. – Mosolyra húzom a számat.
Felkelünk az asztaltól, a fogashoz megyünk. Leakasztom a kabátomat, Csaba pedig a saját sötétzöld szövetét.
– Képzeld, tegnapelőtt találkoztam Ervinnel, fent Budapesten. Beültünk ebédelni a Tortoróba, mesélte, hogy Miklós válni fog, ezért az elmúlt napokban folyamatosan együtt buliznak. Te nem szoktál velük tartani?
Felveszem a kabátomat, majd elindulok kifelé. Néha velük tartok, hogy nézzem, hogyan küzdenek saját magukkal.
Kilépünk, Csaba megköszörüli a torkát.
– Hideg van. – Pára csap fel a szájából.
– Menjünk az én autómmal, majd visszahozlak a tiédhez – intek a mellékutca irányába, ahol a könyvesbolt is van.
Muszáj látnom a madárkámat.
Muszáj látnom, hogy nem bántotta még magát, és életben van. A gyomromba kín mar. Ezentúl csak nekem van jogom hozzá, én rendelkezhetek vele.
– Jó, persze. – Csaba fázósan összehúzza az arca előtt a kabátja gallérját, majd elindul mellettem.
Hamar zihálni kezd, nehezen tartja velem a lépést.
– Hétvégén felmegyek én is Miklósékkal, velünk tartasz?
Hétvégén belőled férgek fognak lakmározni.
Lefordulunk a sarkon a mellékutcába. A sárga fények még mindig világítanak, de az eldeformálódott szív a múlté lett. Lassítok a lépteimen, hogy beláthassak az ablakon. A madárka a pult végében áll, könyveket rak egymásra, haja elterül körülötte, elrejtve bánatos arcát.
Visszajövök, ne aggódj.
Visszajövök, és többet nem rejtheted el magadat előlem.
– Mit szólsz hozzá?
– Talán.
Elhagyjuk a kirakatot, továbbmegyünk. A levegő súlyosan lehúzza a tüdőmet, távolabb autók loccsanó sarat vernek fel.
– Jó lenne, ha együtt lenne a banda.
– Mindenképpen.
Banda. Soha nem voltunk egy banda, és soha nem is leszünk egy banda. Egyetemi ismerősök vagyunk, akik időt töltöttek együtt.
Madárkám, mindjárt jövök hozzád!
Vársz rám, ugye? Várod, hogy kiszabadítsalak a rácsok közül?
Elérünk a parkolóhelyre, ahol leraktam az Audit. Két helyre álltam be, hogy egy autó se tudjon ráállni, és kényelmesen ki lehessen nyitni az ajtaját.
– Mehetnénk mondjuk a Symbolba, rég jártam ott. Ákos nem szólt, hogy lenne ott egy buli? – Megkerüli az autót.
Megfogom a kilincset, mire az autó lámpái felvillannak. Kinyitom az ajtót, és beülök. Csaba is elfoglalja a helyet az anyósülésen, áthúzza maga előtt a biztonságiövet.
Az autó rácsatlakozik a telefonomra, kiveszem a zsebemből és a navigátor alá teszem. Bőr és mentol illata frissíti fel a teret.
– Beütöm a GPS-be a címet – helyezkedik el Csaba.
– Nem szükséges, csak mondd, merre menjek! – Beindítom az autót, majd megfogom a kormányt, a kesztyűm roppan, ahogy rámarkolok.
– A főút végén majd jobbra kell elmenni. – A szavaihoz mutogat is, mint egy igazi idióta.
Felmegyek a főútra, egy piros lámpa megállít. A levegő elkezd felmelegedni, ezért lejjebb veszem a fűtést. A visszapillantó tükörben a saját kék szememmel találkozik a pillantásom, az arcélemig felnyúló fekete gallér még inkább kiemeli.
Ahogy zöldre vált a lámpa, elindulok, a masszív autó falja a kilométereket.
– Szerinted melyik hotelben szálljak meg, amikor felmegyek Pestre? Nincs egy ismerősöd, aki hotelt vezet? Luxus szoba kéne, erkéllyel, franciaággyal, bekészített pezsgővel.
– Nincs – hazudom.
Pár óra és a legnagyobb gondja az lesz, hogy ne szarja össze magát a félelemtől.
Aztán ez már nem lesz gond a számára, mert össze fogja magát szarni a fájdalomtól, és rájön, hogy egy szánalmas pondróként búcsúzik el az élettől.
– Akkor melyiket ajánlanád?
Kiérünk a főútról, elkanyarodok jobbra. Fogynak a házak, az épületek között egyre nagyobb tér akad.
– Lehet, el is töltök pár napot odafent, régen jártam a belvárosban, pár nap kikapcsolódás soha nem árt.
Egy hete járt fent, és hat órán át el se hagyta az egyik kaszinót. Pontosan addig, ameddig huszonötmillió forintot el nem vert. Ebből tizenkettő volt az enyém.
– Itt menj majd le balra, és már ott is vagyunk – mutat ki balra a szélvédőn keresztül.
Fák nőnek egymás mellett, kopár ágaik búsan hajladoznak a rájuk hullt hópelyhektől. A betonutat földút váltja fel. Vajon, amikor idetervezték az autószereplő műhelyt, belevették a költségvetésbe, hogy az utat is meg kell csinálniuk?
– Meglátod, jó választás lett!
A távolban kitűnik egy félig kész épület, régebben tejüzemet akartak ide, de elfogyott a pénz, és a város másik felébe vitték a projektet.
Megállok jó pár méterrel előtte.
– Pár hónap alatt befejezzük, a tervező szerint nem olyan vészes – mutogat püffedt ujjával előre.
Kigombolom a kabátomat, szétterítem, majd lenyitom a kesztyűtartót. Csaba hátrébb húzódik, hogy teret adjon nekem. Kiveszem belőle a flakont és a rongyot.
– Ez meg micsoda? Hoztál egy kis drogot? – nevet fel, és most már biztos vagyok benne, hogy nem játssza az idiótát, hanem az is.
Lecsavarom a műanyag tetejét, rászorítom a rongyot, majd megfordítom.
– Mennyire hatásos a cucc? Beállunk tőle, másik dimenziókba kerülünk? – folytatja vidáman.
Egyetemistaként az összes létező drogot kipróbálta, néhány ilyen alkalmon én is ott voltam. De arra már nem emlékszik, hogy én soha nem éltem ezekkel a szerekkel.
Amikor a puha anyagot átitatja a kloroform, visszafordítom az eredeti helyzetébe, és lerakom a pohártartóba. Csaba felé fordulok, a ráncok összeszaladnak a homlokán. Gyanú ébred a tekintetében.
– Ez meg mi, Zente? – Körbenéz. Egy másodperc alatt lámpa gyullad a fejében, összerakja, hogy egy sötét, kietlen helyen vagyunk kettesben.
A szemébe visszatérnek az édes kétségek. Megragadom a tarkóját, majd a szájára szorítom az anyagot. Küzd, le akarja tépni magáról a karomat, elrántani a fejét, de nincs esélye. Hamarosan elernyed.
Sürget az idő, a madárkám már vár rám.
Szellem
András nem jött be zárásra, megmentett a borzalmas közelségétől. Hét óra ötvenkilenckor lezártam a kasszát, majd felvettem a térdig érő puffikabátomat, és magamhoz vettem a táskámat.
A penge a pénztárcámban pihent tovább.
Bármikor elővehetem, hogy véget vessek ennek az iszonyú körforgásnak. Felkelés, munka, zárás, fürdés, lefekvés.
Néha evés.
Mennyire felesleges enni, semmi értelme nincsen. Beviszed a szervezetedbe, lekerül a gyomrodba, majd távozik. Újra és újra csinálnod kell, hogy életben maradj. Ahogy a levegővétel. Beszív, kifúj, észre sem veszed, és lélegzel. Nincs rá hatásod, megtörténik veled, mert az agyad ösztönszerűen tudja, mi a dolgod.
Leoltom a villanyt. Sötétség borul a boltra, csak kintről az utcalámpák fénye világít be. Kint vontatottan szitál a hó. Hallgatnak a könyvek, a bennük lévő történetek megrekednek, nem olvassa őket senki, értelmüket vesztik.
Csizmám kopog a padlón, a koppanásokat a papírok nyelik el, mégis kísérteties a hang.
A kulccsal a kezemben az ajtóhoz megyek, kitárom, hűvös csap az arcomba. Miután távozok, visszafordulok, majd bezárom a boltot. Megfordulok, az utca üres, csak az autókat hallani a közelből és egy kizárt macska vinnyogását. A fülembe rakom a fülhallgatómat, telefonomon bekapcsolom az egyik zenelistámat. Az Epic Boy: Dirty Mind száma hangzik fel.
Elindulok a belváros felé, kezemet a zsebembe süllyesztem. Hópelyhek hullanak a hajamba. Nem érdekel annyira, hogy a kapucnit a fejemre húzzam.
Tarkómon égnek állnak a pihék. Hátrapillantok a vállam fölött. De mögöttem csak a kiürült utca, sárga háromszögekkel, amelyek a föld felé harapnak. Egy teremtett lélek sincs itt.
Az érzést viszont nem tudom elűzni, hogy valaki figyel.
A szívem szaporábban kezd dobogni, visszaverődik a bordáimról.
Visszafordulok az utca irányába, nem veszem sietősebbre a lépéseimet. Nincs itt senki. A képzeletem játszik velem. Túl nagy hatást gyakorolt rám az idegen. Egy testet öltött démon lehetett, egy démon, aki olyan testet választott, amivel bárkit könnyedén elcsábíthat, hogy aztán elfogyassza.
A kinézete, a ruházata tökéletességről árulkodott, de nem lehet elmenni a tekintetében lévő üresség mellett. Képes lenne megidézni a poklot, hogy aztán uralkodjon rajta.
Összerázkódom, összébb húzom magamat.
Valaki van itt.
Nem nézek hátra, a lucskos földet figyelem, a sár felverődik a csizmámra.
Az utca végén elmegyek jobbra, a Kapos virágbolt is bezárt egy órája. A kirakatban rózsák és orchideák díszelegnek. Az üveg visszaveri sötét árnyalakomat.
Tovább haladok, legalább egy óra, amíg hazajutok. Nyáron biciklivel jövök, úgy sokkal gyorsabb az út, és izgalmasabb, ahogy a fülemben zene üvölt, én meg szlalomozok az autósok között.
Autót nem vezethetek a baleset óta. Nem mintha akarnék.
Valaki figyel.
Az érzést nem tudom messze űzni, akaratlanul hátra nézek. Egy srác kutyát sétáltat, az eb jókedvűen pisili le a virágbolt oldalát.
Nincs itt senki.
A szívemet azonban ez nem érdekli, magasabb fokozatra kapcsol, zsebem rejtekében hüvelykujjammal megdörzsölőm a mutatóujjam szélét.
Ki kéne vennem a fülemből a zenét, hogy halljam, ha mégis lenne itt valaki… Beharapom a kiszáradt alsó ajkamat, próbálom lerágni róla a bőrdarabkákat. Sikerül a fogam közé csípnem egyet, meghúzom, mire felszakítja a bőrömet. Csíp. Vér rezes íze tölti be a számat.
Mellettem egy autó húz el, a sarat felfröccsköli a kabátomra.
Kit érdekel.
Mélyebbre túrok a zsebembe, megszorítom a telefonomat.
Mi van, ha tényleg követ valaki? Az idegen, aki betért a boltba? Gombóc növekedik a torkom aljában, elszorítja a levegő útját. Amikor belépett a boltban, olyan tekintettel nézett rám… Amire nincsenek szavak. Bámult azokkal az üres szemekkel, és talán téboly villant bennük.
Görcsbe ugrik a gyomrom, szaporázni kezdem a lépteimet. Otthon akarok lenni az üres házban, a biztonságos ajtó mögött. A következő utcák frekventált helyen vannak, autók hajtanak az úton, néhány ember is keringőzik valamerre.
Aztán jön egy bekötő út. Amikor befordulok, már gyorsabban kapkodom a levegőt, hátranézek, hátra is fordulok, de nem látom az idegent, csak két lányt, ahogy egymással felé hajolva fecsegnek.
Ő miért követne, mit akarna tőlem? Megnyalom a kiszáradt számat, nem mintha a nyálam segítene rajta, még érzem a vér ízét.
Nem követ senki. Egy senki vagyok. Eltűnők, elmúlok, semmivé leszek hamarosan.
Egy mozdulat, egy lépés, vagy egy vágás, és utána már nem létezek.
Azt mondják, hogy a nők inkább felakasztják magukat, nem az erüket vágják fel. Ha az ér felvágást is választják, akkor a kádban teszik meg, hogy minél kevesebb takarítani valót hagyjanak maguk után.
Beteg, hogy még az öngyilkosságunk módszereit is befolyásolják a tradicionális minták.
Valójában a vonat elé ugrani lenne a legkönnyebb. Múltkor kimentem az állomásra, és figyeltem azokat a batár, hosszúkás járműveket. Iszonyatos erő lakozik bennük. Ha megállnék a sínen, és elütne, darabokra szakadnék, csak trancsír maradna belőlem, a darabkáimat a közeli helyekről kéne összeszedni, és a vonat elejéről levakarni.
Pár embernek okoznék pár kellemetlen órát.
De akkor már nem fogok létezni, hogy ez érdekeljen.
Megroggyant kerítések, omló vakolatú házak mellett haladok el. Az egyik házszám félredőlt, nem lehet látni, hogy hatos vagy kilences akar lenni. Bokáig süllyedek egy kátyúban, amiben felolvadt a hó.
Kuncogás.
Felkapom a fejemet, a szívem a torkomon keresztül akar kiugrani belőlem. Hátranézek, nincs mögöttem senki. A kuncogás a zenében lehetet.
Mi van, ha tényleg követ? Ha valamelyik árnyékban bújik meg, és onnan figyel? Miért tenne ilyet? Hogy engem fogyasszon el vacsorára. Én legyek a démoni lakomája főfogása, hogy lerágja rólam a húst, majd kiköpje a csontjaimat.
Megrázom a fejemet, visszafordulok az út felé. Az elmúlt hetekben horrorokra és thrillerekre aludtam el, amik úgy látszik, visszaköszönnek.
Nincs itt senki.
Csak én vagyok itt, és jó pár szenvedő lélek a házakban, akik várják az elkerülhetetlen halált.
Az érzés viszont nem csökken, ahogy befordulok az utcába, ahol a házam is van. Jobbra erdő, balra takaros házak, a legvégén az enyém. Magas betonkerítés veszi körbe, a második emelet viszont az utcáról is látszik, sötét ablakok tátognak a világra, hófehér homlokzat, és világoskék tető.
Csinos.
Ahogy az apám és az anyám szerette.
Utána már a mező van, majd folytatódik az erdő.
Előtúrom a táskámból a kulcsomat, közben akaratlanul az utca vége felé lesek. A fák kopárok, nem lehetne elbújni mögöttük, de… Lehet, van ott valaki. Az érzékszerveim kiélesednek, a hangos zenén keresztül semmit nem hallok a külvilágból. Szeretném kivenni a fülemből és hallgatózni, hátha egy lélegzet elárulja. De nem teszem meg.
Követ.
Nincs ott senki.
Követ.
Nincs ott senki.
A gyomromat nehéz kavicsok ülik meg, lehúzzák. Mi van, ha tényleg ott van és engem figyel? Ha követett, akkor már tudja hol lakok. Egyedül lakok. Nincs semmi, vagy senki, ami vagy aki akadályt jelentene neki. Betörhetne hozzám, és…
Lehet a gyógyszerek okoznak gondot, beszélnem kell a pszichiáteremmel.
Izgalomtól remeg a kezem, ahogy a kulcsot a zárba rakom. Felpezsdít, elfullok tőle és reszketek.
Édes.
Beslisszanok a kapun, majd becsapom magam mögött. Hosszú levegőt veszek, a hosszú feljárón keresztül a bejárati ajtóhoz futok, azt is kinyitom, és beütöm a pittyegő riasztó kódját. Bevágom ezt az ajtót is, majd ráfordítom a két zárat.
Sötét. Mi van, ha itt rejtőzik? Ha itt bújt el? És arra várt, hogy hazajöjjek… A riasztó működött, nincs itt senki.
Feloltom a lámpát, ledobom a táskámat, majd leveszem a kabátomat, és a fogasra rakom. Hátborzongató mély női hang csendül fel a fülemben. Kitépem a fülhallgatót, a zsebemre rakom.
Átmegyek a konyhába, kinyitom a hűtőt, egy üveg fehérbor árválkodik a lenti tartóban. Előveszem, és gyorsan töltök egy pohárba. Belekortyolok, hideg, kesernyés, csípi a nyelvemet.
Minden üres.
Minden csendes.
A kanapé tetején még mindig ott van a szürke pokróc, amivel anyát takartam be. Két éve várja, hogy levegyem és kimossam. A kemoterápia után csak arra volt ereje, hogy ledőljön a kanapéra, és szar műsorokat bámuljon.
A konyhapulton ott hever az antidepresszáns és a nyugtató. Kiveszek két tablettát a nyugtatóból, a számba kapom, majd ledöntöm a bor maradékát. Visszamegyek a bejárathoz, előkeresem a telefonomat a kabátzsebemből, és azzal ülök le a kanapéra.
Már nem ő tesped rajta, hanem én.
A fekete tévére bámulok.
Elmúlt a különös érzés, hogy követnek.
Lehet, hogy csak képzeltem. Ha elolvasnám valószínűleg az antidepresszáns és a nyugtató mellékhatásai is között szerepelne a hallucináció, vagy különös érzések, szorongás. Gondolom, jó sok tételből álló lista van rajta.
A tévé kapcsolóra nézek, az antik fa dohányzóasztal szélén vár, két könyv mellett. Az egyik Chris Carter, a másik egy romantikus történet. Bekapcsolom a tévét. Nem kapcsolom.
Nem érdekel.
Holnap megint dolgoznom kell. De minek? Hogy kifizethessem ennek a kurva nagy háznak a fűtését? El kell adnom, ha felélem az örökségből maradt pénzt, akkor nem fogom tudni fizetni.
Sok pénzt örököltem. Anya boltjáért is sok pénzt kaptam.
Dolgoznom sem kéne, és pár évig úgyis ellennék. Feküdnék a kanapén, a tévét és a telefonomat bámulnám.
Dr. Izabella azonban ezt nem javasolta.
Kit érdekel.
Holnap nem megyek sehova. Ebben a házban fogok szétfoszlani.
Folytatás a Facebook csoportomban: Élvezd az érzéki feszültséget!
címke: dark romance, a lidérc, toxikus, bántalmazás, depresszió, pszichopata