Borbála
Itt vagyok. Megérkeztem.
Összerándul a gyomrom. Széles mosolyt öltök. Milyenek lesznek itt az emberek? Ugye, nem látták rólam a videót? Nem, az a felvétel nem létezhet már, el kéne felejtenem!
Kiveszem a fülhallgatót, és a nadrágzsebembe túrom. A pesti bérházat nemrég újíthatták fel, még érezni a festék szagát, a lábam alatt a kövezet is szürke, nem a megszokott zöld-fehér kocka, amit annyi helyen látni. Kifújom a levegőt, és a Tükör Modellügynökség táblára bámulok.
Ha minden jól megy, akkor ők fognak ezután képviselni. Még csak telefonon beszéltem a vezetővel, de szimpatikusnak tűnt. Jó lenne, ha kellenék nekik, ők a legjobb magyarországi ügynökség.
Felemelem a kezem, hogy bekopogjak, de az ajtó kinyílik, mielőtt az öklöm elérhetné.
Egy magas, vékony, kedves tekintetű srác áll a küszöbön.
– Szia! Már nagyon vártunk – nyújtja a kezét. – Mihal Ákos.
– Németh Borbála – rázom meg a kezét.
Bizalmasan terelget befelé a szűk és üres előszobából. Egy napfényben fürdő nappaliba érkezünk, a szórt fények miatt álomszerűnek tűnik a hely. Az iroda szerepét betöltő szobában három asztal áll, kettő mögött csinos nők ülnek.
– Szia! – mosolyognak ők is.
– Mindjárt fogad Éva, csak telefonál – kísér a kanapéhoz Ákos. – Kérsz valamit inni? Vizet, kávét, üdítőt?
– Nem, köszönöm.
Leülök a fekete bőrre, a puha anyag besüpped alattam. Hideg felszínére simítom a kezemet, miközben akaratlanul beszívom a levegőben terjengő lágy illatot… Talán valami citruskeverék lehet.
Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, leveszem az Eastpak hátizsákomat, magam mellé teszem. De így is befeszülök, pedig Ákos barátságosan mosolyog.
Látta vajon a videót? Pánik szorítja el a torkomat. Ha látta is, valószínűleg nekik nem számít. Ha nem vesznek fel, nem emiatt lesz, csak a megítélésem lesz más… Lenyelem a számban megülő keserűséget.
Ákos leül velem szembe a fotelbe, megigazítja az üvegasztalon lévő színes cukorkákkal teli tálat.
A bútorokban, a kiegészítőkben egyre csak a farideg Ikeát látom viszont. Az asztalok, a rajta lévő tolltartók, a szekrény a sarokban. Még a falakon lógó keretek is, csak a képek egyediek benne: a leghíresebb modelljeik vannak rajta Vogue-címlapokon és Victoria’s Secret-modellként a kifutón lefotózva.
Belőlem soha nem lehetne ilyen híres modell, kevés vagyok hozzá.
– Mondta Éva, hogy főleg Sanghajban dolgoztál. Szeretted? – szólít meg újra Ákos.
– Megkedveltem az elmúlt években. Az emberek munkához való hozzáállása elképesztő. És az udvariasságuk is.
Mosolyog. Jó választ adtam? Vagy rosszat? Mit kellene mondanom?
– Igen, pénzt keresni nem rossz a katalógusfotózás. Téged viszont akár egy párizsi kifutón is el tudnálak képzelni, vagy New Yorkban… – elnéz a kétszárnyú ajtó felé –, de ezt majd Éva elmondja.
Mosolygok. Mert azt szeretik.
Párizs? Rengeteg a lány, és bár sok kaszting van kifutóra, fotózásra, jó, ha három hónap alatt két-három munka beesik egy lánynak. Az egész lutri. Vannak, akik éveken át járnak ki, és csak mínuszban lesznek, nem pluszban, semmi értelme az egésznek. Ahogy Milánóban is történt.
– Kérsz cukorkát? – tolja felém a tálat Ákos.
Megrázom a fejemet, ki tudja, mi van benne, tartalmaz-e rám nézve veszélyes összetevőket.
– Láttam a képeidet. – Előredől, megtámaszkodik a combján. – Nagyon jók, tényleg nem értem az előző ügynökségedet, miért nem akarták, hogy Milánóban maradj tapasztalatot gyűjteni, vagy küldtek át Szingapúrba.
Mert mindkettő gyűjtőhely. Egy munkára legalább ötszáz lány pályázik. Sanghaj felszívja az odautazó lányokat, mindenkinek van munka, még ha belső körökben legalja melónak is számít a katalógusfotózás.
De váltanom kell.
– Mert én…
A kétszárnyú ajtó kitárul. Egy negyven-ötven év körüli nő lép ki rajta, fekete haját lófarokba fogta, sötét, éles szeme egyenesen rám villan. Barátságosan mosolyog, mégis akad benne valami sasszerű.
– Szia! – Hozzám sétál, felállok a kanapéról, megemelve a táskámat, és kezet fogok vele. – Riggen Éva. Örülök a találkozásnak!
– Németh Borbála, szintúgy.
– Gyere be, beszélgessünk egy kicsit – tessékel be a saját irodájába.
Az ajtó kattan mögöttünk. Nagy, világos tér, a falakon modellek képei: ezüst keretben egy barna hajú lány, falatnyi fehérneműben, arany Victoria’s Secret-szárnyakkal. A másikon selyemruhában egy világítóan kék szemű, Dior parfümmel. A harmadikon ismét egy kifutóról készült kép, amire Louis Vuitton van ráírva.
A legmenőbb márkákkal dolgoznak együtt a modelljeik. Hatalmas előrelépés lenne, ha náluk lehetnék, még akkor is, ha én továbbra is katalógusmunkákra fogok menni napi nyolc órában. Ez biztos pénz. Nem minden modellből lesz Victoria’s Secret-angyal vagy egy Dior parfüm reklámarca – belőlem sem lehetne.
Leülök a kanapéra, a táskámat magam mellé rakom. Az ölembe ejtem a kezemet a bő szabású pólóm aljára, farmeremen hasítékain keresztül átlátszódik a meztelen bőröm.
Éva leül mellém.
Ő látta a videót? Elmondaná, ha igen? Valószínűleg nem, nem látta, lehet, nem is ismeri Andort. Dehogynem, ezekben a körökben mindenki ismer mindenkit. Azonban számára nincs jelentősége… Ugye nincs?
– Mesélj magadról! Miért is kezdtél bele a modellkedésbe?
– Nehéz helyzetben volt a családom. Lujza, az előző ügynökségem tulaja leszólított egy plázában, és azt mondta, hogy nagyon sok pénzt kereshetnék modellként. Ezért belevágtam – vonom meg könnyedén a vállamat, a szokásos mosolyommal.
– Miért jöttél el tőlük? – Fekete szemöldöke összeszalad, alaposan szemügyre veszi az arcomat, az orromat, az államat, a szememet, a számat.
Nem fordulok el, és nem sütöm le a szememet, ezek a kutakodó pillantások a mindennapjaim részét képezik.
– Lejárt a szerződésem. Ráadásul váltanék, szeretnék Európán belül maradni. Mehetnék esetleg Genovába katalógusfotózásokra. Így sokkal közelebb lennék Magyarországhoz, esetleg az egyetemet is elkezdhetném levelező szakon. Három óra alatt az országban lehetnék, nem kéne a fél világot átrepülnöm, amit már négy éve teszek. És úgy gondoltam, hogy egy nagyobb cég esetleg jobb kapcsolatokkal rendelkezik, jobb helyeket tudnának biztosítani, több pénzt kereshetnék.
– Ez valóban így van. – Tovább figyel. – Viszont szerintem érdemes lenne megpróbálnod először is Párizst. Fiatal vagy még, van pár éved, hogy kipróbáld, menne-e a versenyszférában. Akár lehetnél te a következő angyal – biccent a falon lógó kép felé.
Nevetséges. A farmerem egyik kilógó rojtját piszkálom, közben tartom a szemkontaktust Évával, aki úgy vizslat, mintha a lelkembe akarna látni. Eltelik pár nagyon hosszú másodperc, csak a légkondi duruzsol. Összerándul a gyomrom. El kéne adnom magamat neki, hogy velem akarjon dolgozni, de a beszélgetés nem úgy halad, ahogy szeretném.
– Én kedvelem a katalógusmunkákat, ott biztos a pénz. Ha elmennék Párizsba, nem biztos, hogy lenne munkám. – Mint Milánóban. Bulizni, szórakozni megéri, de a legtöbbünknek egy munka sem esett be, pedig végigjártuk a kasztingokat, naponta több órán át álltunk sorban több száz másik lánnyal, és csak reménykedtünk, hogy majd pont mi leszünk azok a szerencsések, akik kellenek egy címlapfotóra.
De én nem kellettem.
Párizsban pedig még nagyobb a verseny.
– Szerintem egy próbát megérne, van benned lehetőség, van tapasztalatod. Nem mindenkiből lehet angyal, de azért meg lehet próbálni.
Nem válaszolok, nem tudom, mivel győzhetném még meg, hogy alkalmazzon engem, és intézze el nekem a munkát az olaszoknál, ne pedig Párizst erőltesse. Akkor most ki fog kosarazni? Van még pár ügynökség, akikhez elmehetek, de ők a legjobbak. Muszáj a katalógusfotózásnál maradnom, anyunak szüksége van a pénzre, vissza kell fizetnie a hitelt, és nekem is, ezzel alapozhatom meg a jövőmet.
Éva másodpercekig nem szólal meg, végül döntésre jut, kiegyenesedik, az arcizmai ellazulnak. Ezt vehetem egy jó jelnek?
– Láttam a lookbookodat. Nagyon szuper – elhúzza a száját, nem annyira szuper, csak úgy mondja –, viszont alakítanunk kell rajta. Friss, erős képek kellenek, nem katalógusképek, minden cég szereti a címlapfotókat. Itthon próbálok majd neked szervezni pár fotózást.
Levesz az asztalról egy fehér mappát, majd átnyújtja.
– A szerződésed, olvasd át, majd aláírva behozod egyszer – tesz hozzá egy mosolyt is.
Sikerült. Egy mázsás súly gördül le a szívemről. Elveszem tőle, majd kinyitom a táskámat, és elrakom. Ez legalább sikerült.
– Akkor hát, ideje összehozni egy sokkal jobb lookbookot! – Tüzetesen fürkészi minden vonásomat. Kiállítási tárgynak érzem magamat, akinek az értékét és a hibáit akarja felmérni. – Készítek is pár natúr fotót kezdésnek. Hoztál fürdőruhát?
Bólintok.
– Akkor öltözz át a fürdőszobában, Ákos segít majd, hogy merre találod. – Felállok a kanapéról. – Holnap pedig elmész Gellérthez, ő is készít majd rólad párat, írok is neki egy üzenetet. Szuper fotós, éppen tegnap jött haza Amerikából. Régi barátok vagyunk, nagyon tehetséges.
Mosolygok. Bólogatok. Mert ezt szeretik.
Amerikában fotós? Az elég nagy teljesítmény. Gondolom, emiatt az egója a csillagok között köröz. Szerencsére egy ilyen fotózás nem vesz igénybe fél óránál többet, nem kell hozzá smink és haj, természetes valójukban fotózzák a lányokat. Addig mindketten eljátsszuk a szerepünket: én előadom a kedves lányt, aki örül a lehetőségnek, hogy vele dolgozhat, ő pedig eljátssza, hogy örül, hogy engem fotózhat, és szívességet tehet Évának.
Felszínes képmutatás. Fél óra, letudjuk, és mindenki mehet a dolgára.
Felveszem a táskámat, elhagyom az irodát. Ákos már kísér is a fürdőszobába.
Isten hozott Magyarországon! Remélem, gyorsan távozhatok innen, és minél kevesebb itthoni fotózással megúszom.
Túl kicsi Budapest és ez az ország, összefuthatok olyanokkal, akikkel nem szeretnék.
Nem hiányzik nekem egy véletlen találkozás sem.
klisé, modell, fotós