Gellért
Hunyorgok a szemembe világító reggeli napfénytől. Megint nem húztam be a sötétítőfüggönyt. Mellettem egy csaj fekszik, vörösesszőke hajú, fehér bőrű. A haja hasonlít Vivienére… Az este képekben villan be az agyamba: Treffort, pult, Beni, két csaj. A barátom mindenképp meg akarta ünnepelni, hogy hazajöttem.
Zakatoló fejfájás és enyhe undor. Már-már jól sikerült az az ünneplés.
Ledobom magamról a vékony takarót, meztelen talpamat a parkettára rakom. Eltúrom szemem elől a hajamat, és megmasszírozom a halántékomat. A földön hever a telefonom. Felveszem, és feloldom a billentyűzárat. Két hívás, három üzenet.
Túlságosan hasogat hozzá a fejem, hogy értelmezzem őket, ezért inkább lezárom a mobilt, és felkelek. Meztelen vagyok. Igen, rémlik valami arról is, hogy szexeltem a csajjal, nem véletlen fekszik ő is itt.
Már megint egy névtelen, arctalan menet részegen, aminek semmi értelme.
Átmozgatom a nyakamat, kimegyek a konyhába, és oda sem pillantva beindítom a kávéfőzőt. Vizet engedek egy pohárba, és kettőt is megiszom belőle, hogy a szám ne ragadjon össze a szárazságtól, majd mobilomat a pulton hagyott töltőre csatlakoztatom. Visszamegyek a hálószobába, és felveszem a tegnap földre hányt farmeremet.
A csaj megmozdul. A napfény játszik a haján, amitől vörösnek látszik. Milyen jó képet lehetne róla készíteni, ahogy a karja félig kilóg a fekete takaró alól, a haja pedig még eltakarja az arcát, megvilágítja az ablakon beeső fény… Homályosan úgy emlékszem, nagyon különleges arca van, kissé pisze orr, mégis markáns arccsontok. A természet nem döntötte el nála, hogy mit akar alkotni: egy szelíd teremtést vagy a magabiztosság szobrát.
Kinyújtja a karját, és váratlanul felül. Egy másodpercnyi zavar után kitisztul a tekintete, a szerteszét heverő ruháit keresi.
Megakad rajtam a pillantása.
– Szia – búgja karcos hangon. Kezét a takaróra ejti, összegyűrődik alatta, a ráncokban árnyékok ülnek meg. Ez is egy jó kép lehetne.
– Helló.
Valamit mondani akar, de inkább megszabadul a testét fedő textiltől, kikel az ágyból. Erős testalkat, formás mellek, izmos fenék. Lehajol, a bőre felgyűrődik a hasán. Felveszi a bugyiját, majd szedi is össze a többi ruháját.
– Kérsz egy kávét? – indulok vissza a konyhába.
– Kösz, aha – motyogja.
Beindítom a kávéfőzőt, a motor felzúg benne. A konyhában üres a pult és a mosogatógép is, végül is eddig csak pont annyi időt töltöttem itt, hogy leraktam a bőröndjeimet. Előveszek két csészét, és elöblítem őket.
Megjelenik a csaj a pult másik felén. Mellét csak egy rövid top fedi el, amelynek a végéből szálak lógnak lefelé a hasára.
– Cukor?
– Tejjel.
– Az nincs. – Lenyomom a gombot.
Felméri a nappali-konyhát. Nem túl nagy, de nincs is szükségem nagyobbra. Két hónapig maradok, hogy segítsek a szüleimnek, utána mennem kell vissza Amerikába, lesz egy fontos projektem. Amikor lefő a két kávé, az egyiket elé rakom, a másikat pedig megtartom. A csésze felett rám mosolyog, zöld szeme tompa.
– Mit csinálsz ma? – érdeklődik kedvesen. Udvariasan.
Úgy, mintha akarna valamit. Vivien tudott ilyen ravasz lenni…
– Kipakolok, és találkozom a szüleimmel. – Belekortyolok a kávéba, elűzi a számban lévő állott alkoholízt.
– Ja, emlékszem, mondtad tegnap, hogy most érkeztél. Még ki se pakoltál? – Kiszúrja a két nagy bőröndöt a sarokban.
Belekortyolok az italba. Ideje lenne mennie, nem bírom, amikor az egyéjszakás kalandok többet akarnak. New Yorkban a csajok könnyen kezelték a helyzetet: legtöbbször már éjszaka leléptek, meg se várták a reggelt. Mindig emlékeztetnem kell magamat rá, hogy itt más a helyzet.
Remélnek valamit. Többet, mást… pedig csak tárgyak, akiket kihasználtak. És akik ugyancsak használtak egy másikat.
A csaj zavarba jön, lerakja a csészét. Lehet, olvas a gondolataimban. Kár, hogy nincs egy fényképezőgépem, amit a szememre illeszthetnék. Ezt a másodpercnyi zavart is olyan jó lenne lekapni. Haja a füle mögött, a napfény épp csak áttör a hálószobából, sejtelmes árnyékokat vet az állára.
A felismerés zavara, hogy ez bizony nem több egy éjszakánál. Az ISO érzékenységet magasra kéne állítanom a gyenge fényviszonyok miatt, de ha alulról fotóznám, akkor jól sikerülne.
– Mennem kell – kapja fel a táskáját a kanapéról.
Elkísérem az ajtóig, kinyitom neki. Még felnéz a szemembe, mielőtt távozna. Nem bírom, amikor megjátsszák magukat, ők is tudják, hogy ez ennyi, ahogy én is. Ilyenkor nincs helye színjátéknak. Miért várnak többet egy részegen megesett, félig elfeledett dugástól?
Visszamegyek, lehúzom a maradék kávémat, a koffein átnyargal a vénáimon. Magamhoz veszem a telefonomat, az egyik üzenet anyutól jött, hogy délre vár, a másik Ronitól, hogy találkozzunk, a harmadik pedig Évától.
Haza se értem, de már munkával bombáz. „Holnap mehet hozzád egy lány natúr fotózásra?”
Megdörzsölöm az arcomat. Ehhez még túl korán van! Épphogy letettem a lábamat a repülőről…
„Igen. 11-re.” – küldöm vissza. Ennyivel tartozom neki. Sőt. Sokkal többel tartozom neki.
Tegnap délután kettőkor szálltam le a gépről, de az egész város tudomást szerzett róla.
Megnyitom az Instagramot, a rohadék rögtön Vivien képét dobja fel. Egy bár tetőteraszáról lőtte. Szőkés, vörösbe hajló haja száll a gyenge szélben, tiszta kék szeme szikrázik, rózsaszín ajka puszit formál, mögötte a Bazilika emelkedik ki a városképből. Ezek szerint ő is itt van.
Túl szép, hogy igaz legyen. Megszorítom a telefonomat, keserűséget nyelek.
Áruló angyal.
klisé, modell, fotós