Borbála
Reggel nyolckor már az állomáson várok, az Eastpak hátizsákom húzza a vállamat. A fülemben hangosan szól egy Lana Del Rey-szám. Miután begördül a vonat, felszállok, és az ablak mellé telepedem, megnyitom a telefonomon az éppen olvasott könyvemet. Sigmund Freud: Pszichoanalízis – pénzt se kellett költenem rá, ezeket ingyenesen meg lehet szerezni.
A huszonkettedik oldalon tartok, alaposan igénybe veszi az agyamat, hogy figyeljek a leírt szavakra – többet ki is kellett keresnem a Google-ben, hogy tudjam, mit jelent pontosan. Az egyik megállóhelynél egy férfi ül le velem szemben. Fél szemmel ránézek, amikor behajol felém, hogy helyet tudjon foglalni. Középkorú, szemüveges.
Elhúzom ujjamat a kijelzőn, jön a következő oldal.
Érzem magamon a pillantását, úgy bámul, akár egy darab húst. Miért nem képes elnézni rólam? Összerándul a gyomrom, próbálok minél kisebb és láthatatlan lenni, elbújni a telefonom mögé, de nem nagyon megy. Mit akar tőlem? Vágyat érzek rajta, jó, hogy a nyálát nem csorgatja, legszívesebben lekaparnám a bőrömet. A sortom aljához nyúlok, és próbálom észrevétlenül lejjebb húzni, beleolvadni az ülésbe, hátha eltűnhetek a szeme elől. Nem jó érzés, hogy figyel…
Aztán feltűnik, hogy olyan furcsán mozog… a karja… szája szétnyílik, szeme kigúvad. Kipillantok a mobilom rejtekéből: a farmerját lecsúsztatta, rámarkolt a farkára, le-fel mozog rajta a keze, a bőr le-fel csúszkál…
Mi a franc? Mit tegyek? Miért csinálja ezt nekem? Keze sebesen jár le-fel, kissé felszegi a fejét, halkan hörög… Mit kéne csinálnom? Én ezt nem akarom! Nem akarok ennek a részese lenni, nem akarok itt lenni, nem akarom, hogy ez történjen… A levegő elakad a tüdőmben. El kéne menekülnöm, felállni, hányinger fojtogat, mégsem tudok szabadulni a képtől, lezsibbadok, tehetetlenül ülök és bámulok, mint egy hülye. Mit tenne velem, ha nem emberek között lennénk…
Fel akarok állni, elfutni… Felpattanok, felnyög, másik kezével egy zsebkendőt szorít a farkára. Felkapom a táskámat, félelemmel és undorral telve vágtatok át egy másik kocsiba. Zakatoló szívvel ülök le egy idős asszony mellé.
Reszkető ujjakkal szorítom a telefonomat. Nem tudtam semmit csinálni! Nem tudtam megállítani, rá kellett volna üvöltenem, nem hagynom, hogy ezt tegye előttem… Nem tettem semmit, csak hagytam, hogy ott előttem csinálja…
Megrázom a fejemet, hogy elűzzem az előbbi jelenetet. Nem akarok rágondolni. Nem akarok foglalkozni vele. De nem tudom elűzni a képet, zakatol az agyamban.
Kibámulok az ablakon, megpróbálok visszatérni Freudhoz, de nem sikerül. A szívem vadul ver. Hogyan kellett volna cselekednem? Ráordítani? Ráüvölteni, hogy ne csináljon ilyet? Ki védett volna meg, ha rám veti magát? A másik oldalon ült egy srác, szerintem látta is, mi történik, de nem tett semmit.
Könnyek futják el a szememet.
Én sem tettem semmit.
Amikor végre befut a vonat a budapesti állomásra, fellélegzem, eddig folyamatosan a kocsik közti átjárót figyeltem, hogy feltűnik-e, utánam jön-e. Szerencsére nem, megúszom, hogy még egyszer látnom kelljen.
A város zajos, nyüzsgő, zsúfolt, bár kanyarban sincs Sanghajhoz képest. A térkép alkalmazásba beírom a címet, amit Éva adott meg. A nap már fent jár az égen, amikor a sárga négyes-hatosról leszállok, a nyári száraz forróság égeti a bőrömet.
A telefonom egy lakóházhoz vezet, sötét színű, többemeletes, semmiben nem tűnik ki a többi közül, beleolvad az egyhangú utcába, ahol még egy bolt vagy üzlet sincs. Átfutom a névsort, valamilyen ügynökséget vagy stúdió nevét keresve, azonban ilyenre nem akadok rá. Újra megnyitom Éva üzenetét, az utca és a házszám stimmel, harminchatos kapucsengő. A harminchatos számnál csak egy név áll: Rácz Gellért – ez is stimmel.
Éva a lakására küldött? Nyelek egyet. Tíz perc múlva tizenegy.
Ez Magyarország, a fotósok sokszor otthon lövik a képeket, nincs külön stúdiójuk. Lehunyom egy másodpercre a szememet. Nem várhatok túl sokat Magyarországtól. Ázsiában ezt például senki nem értené meg, nem fogadnak nőket magánlakásokon, főleg nem munkaügyben, annyira ügyelnek a jó hírükre.
A keze sebesen járt le-fel… A számat undor tapasztja össze. Megrázom a fejemet, felpattan a szemhéjam. Hogy rohadna meg az a perverz! Rá kellett volna üvöltenem, tennem valamit, nem pedig hagynom, hogy semmibe vegyen…
Megnyomom a csengőt. Fél percig nem történik semmi… majd felberreg a kapu.
Benyomom a nehéz vaskaput, belépek. Az üzenetben nem volt benne, hogy hányadik emelet és melyik lakás. Valószínűleg a harmadik emelet, hiszen harminchatos, de Gellért ennyit igazán közölhetett volna a kaputelefonon keresztül. Akkor most melyik emeletre menjek? Akár köszönhetett is volna.
Egy lány mesélte egyszer, hogy véletlenül rossz helyre ment kasztingra, és tíz perc beszélgetés után derült ki, hogy egy pornófilm szereplőválogatására került.
Felvágtatok a lépcsőn, a harmadik emeleten állok meg. Sötétség honol, egy lámpa ég tompán a sarokban. Kiveszem a fülemből a fülhallgatót, tétován figyelem a négy lakás ajtaját. Kettőn van szám, négyes és hármas, a másik kettőn nem. Eltelik fél perc. Rossz helyre jöttem? De a házszám, a név stimmelt! És be is engedtek. Rossz emeleten vagyok? Direkt nem jön ki? Mit csinál? Nem is szólt neki rólam Éva, csak ideküldött?
Egy perc.
Izzadság üt ki a tarkómon, összefogom a hajamat és előrehúzom. Lehet, hogy Éva elfelejtett neki szólni, és azt se tudja, ki vagyok és mit keresek itt? Vissza kéne mennem a kapu elé, ismét megnyomnom a csengőt, és megkérdeznem, hányadik emeletre kell mennem? Miért nem mondta?
Két perc. Egyik lábamról a másikra nehezedem, kicsit lejjebb húzom a farmersortomat. A fenébe is, lehet, elcsesztem… De Éva azt mondta, hogy Gellértnek hívják a fotóst, még a név is stimmelt. Akkor most menjek le megint, és kérdezzek rá…
Kinyílik a tőlem jobbra lévő ajtó. Egy srác áll benne, magas, vörösesszőke hajú, jóformán rám sem pillant.
– Helló, erre – int unottan.
Ellép az ajtóból, nyitva hagyja nekem. Ekkora parasztot! Direkt várakoztatott itt?
Követem befelé, egy előszobába jutok, ahol pár cipő hever szétszórva. A srác fekete pólót és nadrágot visel, átmegy a konyhába, felvesz egy csészét, beleiszik, másik kezében a telefonját tartja, azt nyomkodja. Tudomást sem vesz rólam. Nem is érdeklem. Minek vállalta el ezt a fotózást, ha ennyire nincs kedve hozzá? És miért rajtam veri le?
Természetes fény hiányában egy nagy lámpa ég.
Mosolyogj! Kedvesen!
– Szia, Bori vagyok – lépek ki a tornacsukámból.
– Gellért.
Felém sem néz. Öntelt idióta. New Yorkban dolgozik… Persze, neki ez semmit nem számít, csak egy szívességet teljesít. Azért akkor sem kéne semmibe vennie!
Beljebb sétálok, a táskámat ledobom a fekete kanapéra. Lerakja a csészéjét a mosogatóba, beletúr a hajába, amitől megfeszül a bicepsze. Vajon modellből lett fotós? Nem sokat láttam az arcából, a profilja azonban helyesnek látszik, és meglepően magas, nálam legalább egy fejjel, pedig a száznyolcvan centimmel én sem vagyok alacsony.
Ráadásul izmos. Biztos, hogy modell lehetett.
Végre méltóztat felém fordulni, a telefonját a pultra rakja. A vonásai megdöbbentően szimmetrikusak, az állkapocscsontja széles, míg az álla vékony, a szemöldökének tökéletes az íve, mintha kiszedné. A szeme akár két fekete lyuk, könyörtelenül sötét.
Ő is alaposan megnéz, először az arcommal kezdi a mustrálást: alaposan megfigyeli a szememet, az államat, az orromat. Utána egy alig észlelhető pillanatra lejjebb siklik a tekintete: próbálja kitalálni, hogy mit rejt el a bő póló, aminek a végét bedugtam a sortomba.
Megszoktam. A fotósok, a sminkesek, az ügynökségvezetők, mindenki így szokott méregetni, objektíven, érzelmek nélkül. Tárgy vagyok, amelynek az értékét a kinézete jelenti. Bár ez sem mindig elég. Vannak vékony, magas, különleges arcú modellek, akik éveken keresztül tepernek, hogy a legnagyobb cégekkel dolgozhassanak együtt, de nem érik el a céljukat. Mások pedig igen.
Gellért zavaróan sokáig figyel. Bármennyire megszoktam ezt, most mégis inkább a nyitott ajtón keresztül átnézek a másik szobába, ahol egy franciaágy áll. Az a szoba úszik a napfényben. Minden bútora fekete.
Eszembe jut a férfi a vonatról, ahogy a keze sebesen járt le-fel… Legszívesebben eltakarnám magamat, a karommal átölelném a felsőtestemet, hogy Gellért minél kevesebbet lásson belőlem.
Semmi értelme nem lenne, hamarosan fürdőruhában leszek.
– Gyere – hagyja abba a felmérésemet.
A szoba másik oldalán egy csukott ajtóhoz megy. Felveszem a táskámat, követem abba a helyiségbe. Az egyik falnál egy lehúzható háttér áll, a sarokban két nagy vaku, a szoba közepén egy állvány, rajta egy gép.
Annyira távolságtartó és hideg. Rossz érzés gyűlik a gyomromba. A fotósok mindig próbálják oldani a hangulatot, béna poénokat sütnek el, de neki esze ágában sincs, a géphez lép. Meg se próbálja eljátszani a szokásos köröket. Sőt, a legalapvetőbb udvariasság sem megy neki.
Látta a rólam készült videót, és azért viselkedik így velem? Nem, az nem lehet, Éva azt mondta, külföldről jött haza. De régebben akár… nem. Annak a videónak annyi. Ha látta is valaki, biztos elfelejtette, ki van rajta.
– Please… állj kérlek a falhoz! – int.
Mosolyogj. Kedvesen. Fél óra, és elhúzhatok innen. Addig kibírom ezzel a pökhendi idiótával.
Engedelmeskedem, ledobom a táskámat, a falhoz lépek, és szembe állok vele.
Leveszi az állványról a gépet, igazít valamit a lencsén, majd a szeméhez tartja. A két nagy ablakon rengeteg fény áramlik be, mégis kattan a vaku, amikor a képet készíti. Elveszi az arcától, megnézi, összevonja a hajával megegyező színű, vékony szemöldökét. Tuti modell volt. Ázsiában rengeteg ilyen kaliberű srácot ismertem meg.
Újabb kép. Újabb kép. Újabb kép. Nem mond semmit, mégis megszokásból elfordulok oldalra, majd a másikra, lehajtom a fejemet, felszegem kicsit az állam. A fülem mögé tűröm a hajamat. Ő meg csak fotóz.
Közelebb jön, de még ez a másfél méteres távolság is zavaró tőle. Túl magas hozzám képest, túl nagy, és árad belőle valami nyomasztó ridegség, amitől akaratlanul hátrébb akarok lépni, de a hátam a falnak simul.
Kávé illata fonódik össze valami gyümölcsös parfümmel. Nagyon nem illik össze a kettő. Újabb villanás és kattanás.
Szorít a közelsége, annak ellenére, hogy ezt is megszoktam Kínában. Bárhova mentem, az emberek egymáshoz préselődtek, nem is hallottak a személyes térről. Nála viszont valamiért zavar. Talán mert egy öntelt idióta, aki azóta, hogy becsengettem, semmibe vesz.
Leengedi a gépét, hozzám lép, majd felemeli a kezét, el akar húzni egy fekete tincset az arcomból… elrántom a fejemet. Nem akarom, hogy megérintsen. Nem akarok a közelében sem lenni. Mogorva barom! Meg se próbálja eljátszani a szokásos műsort, meg sem próbálja megkönnyíteni a fotózást, meg sem próbál viccelődni.
Felvonja a szemöldökét, de nem mond semmit. Kihúzom azt a tincset, ami annyira zavarta, ő meg visszafordul a fényképezőgépéhez. Lő még pár képet, aztán visszamegy az állványhoz.
A kijelzőt bámulja.
– Hoztál fürdőruhát és magas sarkút?
– Igen, persze.
Mosoly. Kedvesen. A táskához lépek, letérdelek, előveszem a zacskóba rakott fekete cipőmet és a fekete fürdőruhát. Kiegyenesedem. Gellért a fényképezőgépe fölé hajol.
Akár egy elveszett gyerek szorongatom a zacskómat és a fürdőruhámat, míg ő továbbra is próbál nem tudomást venni rólam.
Elhúzom a számat jobbra-balra, a fehér falra bámulok, ami előtt az előbb kellett állnom. Most komolyan nem ajánlja fel, hogy öltözzek át, mondjuk, a fürdőszobában? Tényleg semmi udvariasság nem szorult belé, vagy csak ennyire nem vesz emberszámba?
Hát jó! Kapd be! Elengedem a zacskót, koppan a földön, követi a fürdőruha. Semmi. Lehajolok a bikini felsőért, felhúzom a pólómat, a felsőt megkötöm a derekamon, majd visszahajtom a pólót, a takarásában pedig megkötöm a nyakamban a pántokat.
Következik a sort, kigombolom, lehúzom a sliccet, és letolom a csípőmön.
Soha nem voltam szégyenlős. Nem is lehetek szégyenlős.
Ha nem hajlandó foglalkozni velem, akkor én is úgy teszek, mintha itt sem lenne!
Felveszem a földről a bikinialsót.
– Ehhez lett volna egy fürdőszoba vagy egy háló – üt meg a cinikus hangja.
– Bocs, nem bírtam kivárni, amíg észreveszel.
Elnyerem a figyelmét, a szeme engem kutat. Nem az arcomat nézi, de nem is a testemet, hanem mintha az együttes hatást szeretné felmérni.
A bugyimat még át kéne cserélnem, de sajnos a póló nem takarna el.
Ha elég merszem lenne, akkor állva a pillantását szabadulnék meg a testszínű darabtól, és venném fel a fekete alsót. Akkor viszont látná a tetoválásomat, amihez nincs joga.
Nem fordul el, néma kihívással arra vár, hogy megteszem-e. Bátor akarok lenni, aki megteszi, aki megmondja, hogy vegyél már emberszámba, és aki ráüvölt arra az undorító féregre a vonaton, aki előtte veri ki! A fenébe is! Nem akarok alulmaradni…
Rajtam nem fogsz ki!
A bugyit felveszem a testszínű tangára, majd megszabadulok a pólótól.
Elégedetten rámosolygok.
Egy nagyon parányit megrándul a szája széle. Félredöntöm a fejemet, a csípőmre teszem az egyik kezemet, kinyújtom a lábamat, a hasamat megfeszítem. Pontosan tudom, milyen pózokat várnak el ilyenkor, minél inkább fel kell fedni a testet, ami annyira érdekli az ügynökségeket.
Kattan a gép, villan a vaku.
Felemelem a kezemet, az ujjaimat a nyakamhoz teszem, a számat kissé szétnyitom. Kattan a gép. Beletúrok a hajamba, a fekete szálak a derekamat simogatják. Kattan a gép. Hátradöntöm a fejemet, laposan a kamerába pillantok. Gellért térde berogyaszt, hogy velem egy magasságban legyen. Akár egy fekete holló, úgy fest a kamera mögött.
– Maradj így! – Kiegyenesedik, közelebb jön, a vállam felett hátrasimítja a hajamat.
Nem ér hozzám, mégis érzem a keze melegét. Szeme a hajamra fókuszál, pár szálat óvatos mozdulatokkal húz el. Távolabb megy, lő egy képet, majd a gép kijelzőjét figyeli.
Egyik lábamról a másikra állok, a számat húzogatom… Ennyi? Végeztünk? A legszívesebben elmenekülnék, el ettől a hűvös és mogorva baromtól.
Mosolyogj! Kedvesen!
– Hoztál fekete ruhát? – Rám sem néz.
Legalább egy kicsit erőltetné meg magát, legalább egy kicsit tenne úgy, mintha… nem egy tárgy lennék. Aminek csak a kinézete számít. Aminek csak pózolnia kell. Aminek ruhákat kell felvennie, hogy bemutassa őket. Nem kérek olyan sokat, csak játssza el, ahogy a többiek is eljátsszák.
– Szerintem a fényképezőgéped nem hord ruhákat.
Felém fordul, a szája egyértelműen mosolyra áll. Csípőre tett kézzel felvonom a szemöldökömet.
– Hoztál fekete ruhát?
– Igen.
– Akkor megkérhetlek, hogy felvedd? – A szeme kissé összeszűkül. – De a bemutatót kihagyhatod, nem vagy az esetem.
Megnyalom a számat. Te kis…! Valamit mondani akarok, valamit, akármit… összeszorítom a fogamat. Semmi nem jut az eszembe. Ezt nem hagyhatom annyiban! Dehogy akartam kikezdeni vele!
Bár jutna valami az eszembe…
– Az, hogy nem vagyok szégyenlős, nem azt jelenti, hogy érdekelsz!
Nem válaszol, csupán idegesítően megrándul a szemöldöke. A táskámhoz lépek, a cipőm kopog a parkettán. Előveszem az egyszerű fekete ruhát. A bikinifelsőt muszáj levennem hozzá, a bugyit nem, de ezek után itt kéne előtte csinálnom, vagy elismerem a vereséget, és elkullogok a fürdőbe.
Egy modell nem lehet szégyenlős. És basszus, nem is vagyok az, ugyanakkor Gellért engem bámul. Idegesítően. Megtehetné, hogy visszamerül a fényképezőgépébe, mint az előbb, vagy elfordul, hogy megkönnyítse ezt, és akkor nem kéne vesztesként zárnom, de nem teszi.
Felvehetném a ruhát, utána a takarásában megszabadulhatok a bikinifelsőtől, és kihúzhatom. Ugyanakkor ez is annak a beismerése lenne, hogy direkt csináltam neki a műsort. A fenébe! Hogy hozhattam magam ilyen szar helyzetbe?
Végül belelépek a fekete, szűk pamut anyagba, és felhúzom. Utána veszem le a bikinifelsőt és az alsót.
Gellért átfogja egyik kezével a másik csuklóját, nem rezdül meg az arca.
– Hogy is hívnak?
Miért nem lep meg, hogy basztál figyelni rá?
– Bori.
– Bori – karcosan ejti ki a nevemet, édességként ízlelgetve –, az önérzet egy nagyon jó dolog. De hihetetlenül nagy ostobaságokba tudja sodorni az embert.
Meglódul a szívem a kioktató hangnemétől. Ki ő? Napkeleti bölcs? Jó, ha maximum huszonnyolc elmúlt, mit osztogatja itt nekem az észt?!
– Szerintem, máskor egy ilyen helyzetből menekülj el. – Egy parányit megemelkedik a jobb válla. – Jobban jársz. Ha valaki kóstolgat, nem kell belemenni.
Mosolyogj, kedvesen!
– Köszönöm a jó tanácsodat, biztos, hogy rászorulok azokra a nagy életbölcseségekre, amikre az elmúlt évtizedekben tettél szert – felelem csendesen, próbálva minden gúnyt kiűzni a hangomból.
Nem kéne összevesznem vele. El kéne engednem. Hagyni az egészet, vesztesként zárni, ahogy a vonaton is vesztesként zártam.
Felemeli a gépét, kattan a gomb.
– És mennyire nem vagy szégyenlős? Bevállalnál egy aktfotózást?
Eddig csupán a nevemet kérdezte meg tőlem, most meg bedob egy ilyet? Kinyújtom az egyik lábamat, két kezem a csípőmre teszem, ellazítom a számat, hogy ne feszüljön be.
Soha nem gondolkodtam még ilyenen, és soha nem is kaptam még felkérést ilyenre. Szerencsére. Mit képzel magáról? Miért szívózik velem?
– Elég jó tested van hozzá.
Egy bók, amit a tőlem különálló testem kap. Nem igazán szeretnék meztelenül szerepelni képeken. Jó, volt már pár elég necces ruha, amikből kilátszott a mellem, a fenekem vagy az ölem egy része… Nem éreztem jól magam bennük.
Bukfencezik a gyomrom. És ott van a videó… Lehet, hogy ismeri Andort, és látta, azért húz ezzel?
– Ja, persze – mondom végül, hogy bátrabbnak tűnjek annál, mint amilyen valójában vagyok.
Gellért megáll előttem két lépésnyire.
– Akkor? Túl sok rajtad a ruha! – Az arca nem változik semmit, fogalmam sincs, hogy viccel, vagy tényleg komolyan gondolja ezt.
Gombóccal a torkomban nyelek egyet. Nem fordulhatok vissza…
– Arról volt szó, hogy natúr fotózás lesz, nem pedig…
– Vedd úgy, hogy tőlem kaptál felkérést rá. A melledet eltakarhatod a karoddal, a puncidat a tenyereddel.
Újra nyelnem kell. Ezt most tényleg komolyan gondolja? És ezt így ki is mondta? A szavai akár egy pofon csattannak rajtam. Nem akarok levetkőzni, főleg nem így, főleg nem neki, főleg nem ebben a teremben. De ha nem teszem meg, akkor veszítek vele szemben is, és neki lesz igaza. Ha megteszem… akkor is neki lesz igaza.
Várakozón figyel, lassú ritmusban emelkedik a mellkasa. Nem volt elég reggel az a vonatos szatír… keze sebesen járt le-fel… A táskámhoz megyek, felhúzom a sortomat, majd leveszem a ruhámat. Nem érdekel, hogy a mellem szabadon van. Nem érdekel, hogy figyel-e vagy sem. Áthúzom a fejemen a pólómat, a ruháimat visszarakom a táskámba, megszabadulok a cipőmtől is, és bedugom a nejlonba.
A vállamra kapom a hátizsákot, hozzásétálok.
– Remélem, sokkal jobb lett a napod attól, hogy megalázhattál!
Ráérősen fürkészik, szemernyi megbánás nélkül. Kisétálok a szobából, át az előszobába, ahol felveszem a cipőmet, és legyőzötten elhagyom a lakást. A reggeli könnyek újra a szememet marják.
Ezért utaztam… Beképzelt majom.
A fenébe is!
Remélem, Évának nem mond vissza semmit rólam! Csak el kellett volna viselnem, csendben maradni, szobanövényként hagyni, hogy pakolgasson. Mi van, ha elárulja Évának, hogy hogyan viselkedtem? Felmondaná akkor a szerződést? Kicsi az ország, kicsi a város, a pletykák gyorsan terjednek.
Ah, a fenébe is!
Remélem, hamarosan elmehetek Genovába, elhagyhatom ezt a rohadt országot. Egyre több ember kerül fel a „soha nem akarok vele találkozni” listámra.
NewAdult, romantikus, modell, fotos