1. Soren
Hosszú, szőke haja a derekáig ér, a pillantása olyan hideg és kegyetlen, hogy azt még az apám is megirigyelné.
Igazi hercegnő, lenézéssel tekint végig az embereken, a lehajtott fejű szolgák egy pillantást sem érdemelnek tőle.
A ruhája vörös bársony, tele drágakövekkel, szikráznak a napsütésben. A füzűtől ráolvad karcsú derekára, kiemeli a mellét. Nem olyan, mint a viking nők, jóval vékonyabb, és kecsesebb, amikor majd a markomba kerül, vigyáznom kell, hogy ne törjem össze.
A piac hangzavara elnyomja a hangát, amint odavett valamit a mellette álló szolgálnak.
Elfordulok tőle, vetek egy rövid, de jelentőségteljes pillantást a többiekre, akik ugyancsak paraszti ruhát viselnek, mint én. A vászon dörzsöli a bőrömet, kényelmetlen viselet a jól megszokott bőr helyett, ami velem együtt mozog.
A fegyvereim hiánya kevésbé zavar – én magam vagyok a fegyver. A hercegnő négy fős testőrsége kardokkal, pajzsokkal és láncinggel is kevés lenne hozzám képest.
Azonban ez még nem a megfelelő helyszín és idő egy lányrabláshoz.
2. Lycia
A társalkodónőm a hímzés fölé hajol, kék szirmokat készít a virágának. Még nézni is unalmas. Hosszan beszívom a levegőt, szorít a fűzőm, a gyomrom görcsben van, de nem engedem, hogy valaki is lássa rajtam, hogy mennyire ideges vagyok.
A hintó zötykölődik alattunk, a ringatása álmosítóan hat rám, de képtelen lennék elaludni. Mi lesz, ha megérkezünk… Ez lesz az első találkozásom a vőlegényemmel. Egy éves sem voltam, amikor eljegyzet.
Az elmúlt tizennyolc évben pedig nem találkoztunk. Ő háborúzót, engem pedig bezárva tartottak neki.
Kibámulok az ablakon. A rózsaszín selyem függöny belóg két oldaltól, még jobban elhúzom.
A tavaszi napsütés felmelegítette a tájat, a fák elkezdtek leveleket növeszteni, a természet újraéledt a hosszú és kemény télből. A fű is kezd egyre zöldebb lenni, de azért a sár még uralkodik a területen. Csípős, friss illat lengi be a hintó belső terét, vetekedve a rózsaillatú parfümömmel. Drága darab. Vilmos küldte ajándékba.
Akár vicces is lehetne, hogy személyesen nem jött megnézni magának, de ajándékokat azt küld nekem.
Behallatszik a lódobogás. A húsz fős testőrségemmel szép látványt nyújthatunk az úton.
Az ölemben nyugtatom a kezemet. Bármennyire szeretném az ujjaimat tördelni, nem teszem meg. Egy hercegnő minden helyzetben megtartja a nyugalmát. Soha nem tűnhetek idegesnek, még akkor sem, amikor legszívesebben elszaladnék.
Amanda nem szólal meg. Ennél unalmasabb már nem is lehetne… Hoztam könyvet az utazásra, de egy mondatot sem tudtam elolvasni.
Hajnalban indultunk, éjjelre leszünk Vilmosnál. Láttam róla egy kis festményt. Kétszer annyi idős, mint én, és méreteiben is vagy kétszer, ha nem háromszor akkora, mint én.
– Hogy érzi magát, Lycia hercegnő? – néz fel Amanda.
Viszket a bőröm, és szeretnék elszaladni.
– Remekül – válaszolom kimérten, rá sem pillantva.
Mindig is arra neveltek, hogy beteljesítsem a sorsomat. A sorsomat, ami az, hogy egy király felesége legyek.
A tavasz békéjét a lovak nyerítése zúzza össze, a férfiak hangosan üvöltenek egymásnak…
3. Soren
Nyolcan húsz ellen.
Könnyű dolgunk lesz.
A hintó ablakában feltűnik a földöntúli szépség. Hibátlan, hófehér arcbőr, szőke haj, rideg kék szemek. Én sokkal jobban szeretem, ha egy nőben tűz van, lángoló tűz, és ezt tükrözi is a kinézete. A hercegnő egy babára hasonlít, akit még a széltől is óvtak.
Lassan lélegzem. Már eldöntöttem, hogy gyengéd és óvatos leszek vele, hiszen könnyedén összezúzhatnám, és bánthatnám, ezt pedig nem szeretném.
Ha jól viselkedik, én is jól fogok vele bánni.
Hátra lesek a vállam felett, a többiek ugyanúgy bekent arccal, ahogy én, várják a jelemet. A földön hasalnak, én találtam egy nagyon vaskos fát, ami elrejt. Végre a harci ruhámat viselhetem, könnyű nadrág, bőr, és kard. Páncélingre és pajzsra nem szorulok, én hiszek az istenemben, nincs szükségem pajzsra, ő véd meg engem.
Zötyörög a hintó, a lovak patái dobognak a laza földben. A testőrök egy szót sem váltanak, csak kémlelik a látóhatárt.
A hozzánk hasonlóakat keresik. Nem is sejtve, hogy itt vagyunk, és csak arra várunk, hogy végre…
Megérkezzen a jel.
Felnézek az égre, a fák éppen zöldülő ágai egymásba kapaszkodnak. Hallgatom a szelet, a dobogást, beszívom az éledező növényen lenge illatát, érzem a föld lüktetését alattunk…
Egy fekete varjú hasít át az égen. Elmosolyodom.
Megragadom a kardom markolatát, megadom a jelet. A másik oldalt felhördül az egyik harcosom, a lovak felnyerítenek, kifordulok a fa mögül, és a többiekkel a nyomomban megindulunk a kíséret felé.
A hintóból sikoltás érkezik, talán a hercegnő észrevette, hogy mi készül ellene. A testőrség összerendeződik, a hintó köré, a lovak toporognak, alig bírják visszafogni őket. Ezen a szűk szakaszon előnyben vagyunk gyalogosan.
Egy ág vág az arcomba, felemelem a kardomat, az egyik férfi felém ront az útról, elkapom a karját, lerántom a nyeregből, majd a kardomat a nyakába fúrom. Vér fröccsen rám, a ruhámra, a közeli zöld levelekre is.
A csendet felveri a fémek egymásnak csattanó zörgése, a harcosaim üvöltenek, a testőrök parancsokat mondanak egymásnak, szorulnak a hintó köré, védeni akarják.
Esélyük sincs.
Előreugrom, a ló megijed, felemeli a két mellső lábát, a rajta ülő férfi nem talál rajta fogást, a páncélinge szikrázik a napfényben. A kardomat a lábába dőföm, ő próbál felém csapni, nem ér célt, elkapom a karját, lerántom a lóról, és az ő torkát is átszúrom.
A csapat más taktikát választ, elkezdenek széthúzódni, kaszabolnak jobbra-balra, mindenféle átgondolt taktika nélkül, hátha célt találnak. Így is a hintót veszik körbe, de már sokkal nagyobb körben, akár át is juthatnék rajtuk, hogy megszerezzem a zsákmányomat.
4. Lycia
Megtámadtak minket! A szívem gyorsan dübörög, fojtogat a félelem. Az ablakon kipillantva egy mén oldalát látom, eltakarja a kilátást, a hangokat viszont így is hallom, fémek csattannak, férfiak üvöltenek, lovak nyerítenek… És a halál utolsó sikolyai is elhagyják a harcosok száját.
Megdermedek, nem bírok mozdulni. A testőrség vissza tudja őket verni? Sokan vannak, de vajon elegen? Képzett harcosok, a legjobbak, apám nem bízna rá gyengékre… Csak hagynom kell, hogy elintézzék őket… A lovas odébb áll, festett arcú barbárok támadtak ránk, nem is viselnek páncélinget, az arcuk eltorzul az erőszaktól, a vonásaik megfeszülnek, durva kötésű karjuk lecsap… Az egyik lerántja az egyik testőrömet a lóról, a kardot a nyakába szúrja.
– Ne nézzen oda, hercegnő! – szól Amanda hevesen, és el akar húzni az ablaktól. – Ezek barbár népek, a testőrség majd elintézi őket!
Átkarol, de nem engedek neki. Látnom kell, hogy mi történik! Vér fröccsen szét, zúg az agyam, nem bírok elszakadni a képtől, ott meghalt egy ember… Nem láttam még halált. Az apám minden erőszaktól megóvott, az nem nőknek való, főleg nem hercegnőknek.
Az a férfi meghalt.
A rajtaütés pedig nem ért véget, a testőrségem újra és újra összecsap a barbárokkal. Valamit tennem kell! Kik lehetnek, útonállók, akik pénzre utaznak? Sikerült a testőrségnek elintéznie őket? Nem úgy tűnik, mintha nyerésre állnának, többen is a földön hevernek mozdulatlanul!
– Hercegnő, kérem! Ez nem az ön szemének való! – kérlel Amanda, de nem hagyom elmozdítani magamat.
Észreveszek egy férfit, feketével és kékkel van kikenve az arca, szeme akár a sötét vihar, elszántság és kihívás, a haja fonatokba van kötve, a mozdulatainál meglebbenek. Egy igazi harcos, akit a víz keltett életre, és akit a sziklák edzettek. Bennem szorul a levegő.
Ha a kezébe kerülnék…
Széttépne.
Ellökőm magamtól Amandát, majd lehajolok, és az ülés alól kihúzom a selyemfedelű dobozt, felpattintom a tetejét, előveszem belőle a díszes faragású tört. Ha kell, akkor megölöm magamat, semmint, hogy ilyen férfiak martaléka legyek!
– De hercegnő, a katonák elintézik őket!
– Nézz ki! – sziszegek rá. – Vesztésre állnak!
Amanda az ablak felé fordul, elsápad, a szája szétnyílik. Neki is meg kell ölnie magát, hacsak nem akarja, hogy meggyalázzák a testét! Akár az éhes vadkutyák a tetemet, úgy tépnének minket cafatokra.
Ezt nem engedhetjük meg!
5. Soren
Egy másodpercre meglátom a tündöklő kék szemét az ablakban. Nagyra nyílik a félelemtől, a bőre sápadt, olyan fehér, akár a szűz hó. Eltávolodik az ablaktól… Nem tud már hova menekülni. A testőrség tagjai rohamosan fogynak, az embereimmel a nagyrészüket már megöltük, vagy harcképtelenné tettük.
Vérben és halálban fürdök. Elindulok a hintóhoz, az egyik férfi a lóról le akar szúrni, de félreütöm a kardját, és az egyik harcostársam már rá is veti magát, megkönnyítve az utamat.
Halálhörgés, üvöltések, nyerítés.
A tavaszi napfényben tündöklő utat beszennyeztük.
Elkapom a hintó ajtaját, kivágom… A hercegnő a kezében egy tőrt szorít, a saját nyakához tartja, a penge belenyomódik a hófehér bőrbe. Lenyűgöző látvány, szőke haja kontyba fogva, de pár tincs már kiszabadult belőle, az arcába hullik, a melle gyorsan emelkedik le és fel, neki feszül a fűzőnek. A ruhája bordó színe kiemeli a fehérségét.
Vele szemben egy teltebb úrihölgy ugyancsak egy tőrt markol, de a keze reszket.
A hercegnőjé nem.
Összeszorítom a fogsoromat. Ne merészelje megtenni! Már pedig látom rajta a vad elszántságot. Ez egy olyan ember tekintete, aki képes megtenni, amit eltervezett.
Elengedem a kardomat, lehullik a földre, felemelem a két tenyeremet, a megadás egyetemes jelét mutatva.
– Nem fogom bántani – mondom az ő nyelvükön.
Meg se rezzen az arca. Nem hallotta? Vagy nem értette? Értenie kellett. Megfeszül a szája, erősebben markol rá a tőre, az ujjainak bütykei pirosak lesznek.
– Tegye le!
Mögöttem valaki halálhörgést hallatt. A harcosaim védik a hátamat. A gyomrom összeszűkül a feszült másodperctől. Nem teheti meg! Nem ezért vadászok rá hetek óta… Szükségem van rá a céljaimhoz.
Az a baj, hogy erőszakkal sem tudom megállítani. Fel kéne lépnem a hintóra és benyúlnom hozzá – ennyi idő alatt elvághatja a saját torkát.
– Lycia hercegnő… – szólítja meg a szolgálója.
De ő nem reagál, mereven engem figyel. Ha valami elvonná a figyelmét, akkor el tudnám kapni a karját, mielőtt végez magával. Mert képes lenne rá, látom rajta. Inkább választaná ezt, mint a gyalázatot, amit én jelentek rá.
6. Lycia
Meg kell tennem. Muszáj megtennem! Nem lehetek a martaléka ezeknek a barbároknak! Én sokkal többet érek, még a halálomban is… A harcos úgy figyel, akár egy vadállat, nem mozdul, de látom, hogy csak a pillanatot keresi. Felemelte a kezét, de ez semmit nem jelent, még hogy „nem fog bántani”! Dehogynem, azért támadtak ránk!
Szorít a torkom, a pulzusom benne ver.
Meg kell tennem!
Amanda engem figyel, a tőrjét erősen markolja, de tudom, hogy ő nem lesz képes rá. Gyenge, és inkább átengedi a testét ezeknek a gyalázattevőknek…
A harcos szürkés szeme kavarog, fekete fonatai istenkáromlóak. Istentelen népség, nem ismernek kegyelmet, darabokra szaggatnak, ha nem teszem meg. Erősebben szorítom a tőr felforrósodott markolatát, a kinti hangzavar elcsitul, lekapcsolok, csak egy vágás, semmi több…
Kivágódik a hintó másik oldala, oda kapom a fejemet, Amanda felsikolt, egy férfi áll benne, tűzben ég a tekintete, a homlokán vér és sár és festék, valaki megragadja a tőrt tartó karomat, a fogása erős, odafordulok, a harcos az, kitépi a kezemből a fegyveremet, elszánt tekintetétől megáll bennem az ütő.
Elviselhetetlenül közel van hozzám, kitölti az egész hintót, a nyers valója beszakad közénk, ő maga az ördög. Megremeg a szám, sírás fojtogat, el akarom rántani a karomat, de nem engedi, az orrcimpája megremeg, ahogy beszívja a levegőt. Talán még életemben nem volt ennyire hozzám közel férfi, reszketek, az ereje letaglóz.
– Még egyszer ne merészelj ilyet! – dörren rám, amitől összerezzenek.
Nem hagyhatom, hogy legyőzőn… Mit csinálhatnék? Sokkal erősebb nálam, valószínűleg már a testőrséget is maguk alá teperték, itt maradtunk, ketten nők.
Reszketek. Mit fognak… Megránt, és elindul kifelé, be kell húznia a fejét, zötyörög alattunk a hintó, lovak nyerítenek odakint, maga után vonszol, kihúz maga után, vér és holttestek mindenütt… Alig bírom elfojtani a sikolyomat. És most… Most rajtuk fognak meggyalázni minket? Miért nem tettem meg? Miért nem húztam meg időben a tőrt a torkomnál?
Bűzt érzek… Facsarja az orromat. A halál szaga. Felkavarodik a gyomrom. A harcos erősen tartja a karomat, többen is állnak, amennyire tudok, elfordulok tőle, és elhányom magamat. Még az sem érdekel, hogy ilyet nem illik, mit számít itt az illem? Képtelen vagyok visszafogni magamat, a lábamtól egy lépésnyire egy levágott fej hever, zsigerek és inak, és szövetek, és még több vér…
7. Soren
A hercegnő nem bírja a vér és a halál látványát. Szőke kontyából kiszabadultak a tincsek, néhány az arcára tapad, miközben kiadja a gyomra tartalmát. A harcosaim felröhögnek, a nyelvünkön gúnyolják.
Elmosolyodom. A cseléd még ki sem mert szállni, de Rogen nem hagyja a véletlenre, a nő sikoltásából hallom, hogy a másik oldalt kihúzták a hintóból. Sikongat és visít, ami a hercegnőre is hatással van, összeszedi magát, majd kihúzza, mintha még mindig uralkodna.
Felszegi az állát, összeszorítja a száját, méltóságteljes akar lenni, de látom, hogy a szemében könnyek remegnek, sőt, ő maga remeg. Tenyerem alatt a ruhája selymes, könnyed, még soha nem érintettem ilyen drága holmit.
– Mit akartok? – nyögi ki nehézkesen.
Félmosolyra húzom a számat, majd a többiekre pillantok, utána vissza rá. Nagyot nyel, még feljebb emeli az állát. Közelebb rántom magamhoz, felsőteste a mellkasomhoz csapódik, rögtön felemeli a tenyerét, és el akar tolni magától, de nem hagyom, megragadom a másik karját is, a tekintetét keresem.
– Engedj el! – suttogja reszkető, vékony hangon.
Olyan akár egy megrettent őzgida, aki bár tudja, hogy itt a vége, még próbál szabadulni, kapálózik, akkor is, ha nincs értelme.
– Hagyjon békén! – visít a cseléd.
Rogen megérkezik vele, vigyorogva tartja a vállán a nőt, erősen átfogja a lábát. A hercegnő odafordul, a maradék vér is kimegy az arcából. El fog ájulni? Talán az lenne számára a legjobb, nem kéne szembesülnie azzal, amit műveltünk. És nyerne még egy kis időt, mielőtt el kell fogadnia azt a sorsot, amit az Istenek szabtak meg neki.
Az én asszonyomként.
viking, romantikus, erotikus