Megszállottak 1. fejezet

Victoria

Színház az egész világ, és színész benne minden ember – idéztem fel a híres szöveget. Az írójára nem emlékeztem, ez a mondat viszont nagyon illett a mostani helyzetemhez.

A mellékutca tökéletes hátteret biztosított az előadásomhoz: az elmúlt fél órában egy kósza lélek sem haladt át rajta, fényt pedig csak a parkolóban gubbasztó lámpa adott. A köztér kameráját már tegnap tönkrevágták – nem véletlen.

Az egyetlen nézőnk csupán egy élelem után nyomozó macska, aki valahogy átpréselte magát a kuka fedele alatt, hogy abban keressen valami maradékot kései vacsorájára. A szemetes teteje felnyitódott, a macska kidugta a fejét, valamiért nyivákolt.

Sam sötét, üveges szemébe néztem. Percek múlva elkezdődik az első felvonás – ezen múlik minden.

– Ne kímélj!

– Hidd el, nem foglak! – morrant rám, alig mozgatva a száját.

Megigazítottam a fehér, ujjatlan ingemet, és egy parányit elfordítottam a szűk ceruzaszoknyámat – egy előadásnál nagyon fontos a színésznő öltözéke, én pedig kihoztam a karakteremből a maximumot.

– Mikor ér már ide? – kérdezte a kopasz verőember. – Más dolgom is lenne, mint itt dekkolni!

– Például melleket és picsákat bámulni a sztripperbárban? – vontam fel a szemöldököm, és a felforrósodott falnak dőltem, ami még éjszaka is árasztotta magából a hőt. Karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt. – Ha nem itt lennél, akkor is az én seggemet kéne bámulnod, cicám!

Megdörzsölte az orrát, még borúsabb lett az ábrázata. Rávillantottam a legkedvesebb mosolyomat. Ja, hát tuti nem fog kímélni, ha arra kerül a sor.

– Akkor se egy rohadt utcában lennék!

– Cicám, tudom, hogy nagyon zavar, hogy emberek megláthatnak téged, de nem élhetsz szörnyként, néha közéjük kell menned. – Vállai megemelkedtek, lehajtotta a fejét, amitől törött orra kampóként görbült a föld felé.

– Egyszer…

– Egyszer mi? – Ellöktem magam a faltól, megpaskoltam a kőkemény, fekete pólóba elrejtett mellkasát. Szó szerint belém mart savanyú szagú izzadsága. – Mondjad csak! Egyszer mi lesz, Sam? – suttogtam negédesen.

Némán meredt rám, sárga fogait összeszorította. Oh, már nagyon várhatja, hogy végre kezdetét vegye a show…

Ezzel nem volt egyedül.

A szemetesben kotorászó korcs megzizzentett egy nejlont. Ez a kósza hang is élesen felverte az utca csendjét, ahova még a közeli főút hangjai is elenyészve jutottak el.

Közel hajoltam hozzá, a szeme alatti mély sebhely és a mellette óriásira nőtt bibircsók sem rémiszthetett el.

– Ne felejtsd el, hogy a kutyám vagy!

Orrcimpája úgy kitágult, mint egy lóé, halántékánál vadul lüktetett egy ér. Kiköpött oldalra.

A gebe macska irritáló vernyákolással kiugrott a koszos szemetesből, majd elsprintelt mellettünk.

Megcsörrent a férfi telefonja. A legjobbkor!

Elkapta a karomat, és a falnak vágott. Fejem koppant a vakolaton, a csapódás erejétől megszédültem, fogaim egymásnak koccantak. Véletlenül a nyelvemet is elharaptam: a fémes íz betöltötte a számat. Meglennék egy agyrázkódás nélkül is…

– Hagyj békén! – ütöttem rá a táskámmal, a benne lévő kavicsok zúgva verődtek össze.

Eltépte a blúzomat, a gombok leszakadtak, csilingeltek a szürke térkövön. A kulcscsontomra hajolt, kusza fogaival a húsomba harapott. Felsikoltottam a fájdalomtól – ezt megjátszanom sem kellett.

A ház oldalának préselt, merev farka nekifeszült az alhasamnak. A vacsorára elfogyasztott drága homár a torkom felé vette az irányt. Ja, mindig is sejtettem, hogy oda meg vissza van értem… imádja, hogy egy koszos rongyként bánok vele.

– Segítség! – sikítottam jó hangosan.

Sam közben felrángatta a szoknyámat a csípőmre, szemölcsöktől göcsörtös kezével pedig durván megmarkolta a fenekemet. A fülembe lihegett, állott szájszagától a drága vacsorám tartalma már nemcsak a torkom felé vette az irányt, hanem ki is töltötte azt. A rohadás émelyítő szagától rám jött a valódi menekülési vágy, megpróbáltam ellökni magamtól, megrúgni.

Lépések zaját hallottuk az utca végéből. A verőember felnézett, én is odakaptam a fejem: egy magas férfi állt ott. Alig tudtunk belőle kivenni valamit is, mégis tudtam, hogy Axe az.

Elindult felénk. Sam kitépte kezemből a táskát, és futásnak eredt.

Nagy levegő. Átélés.

Kilencéves koromban egy seggfej drogos úgy belerúgott Xénába, a macskámba, hogy a falnak repült. Hatalmasat nyikkant az aprócska test. Rögtön odaszaladtam hozzá, a karomba kaptam, ő pedig csak nézett rám sárga szemével. Vékony, fájdalmas kis hangokat hallatott, a hátsó lába furcsa szögben állt. Beszaladtam vele a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Az ágyamba tettem, betakartam, fekete bundás fejét simogattam. Akkor tényleg azt hittem, hogy túléli… de ő csak egyre jobban szenvedett. Még akkor is gyengéden cirógattam, amikor már nem emelkedett a mellkasa, a szeme pedig mereven bámult rám vissza.

Könnyek csorogtak végig az arcomon, torkomat egyszerre facsarta izgalom és szomorúság. Be fogja kajálni? Elég jól adtuk elő az előbbi jelenetet, hogy…

Átkaroltam magam, zokogva hátráltam pár lépést.

A második felvonás előkészítve, most már csak rajtam múlik az előadás sikere.

Húszévesen az egyik átadás során az egyik beállt dílerem megtámadott: egy híd alá beszélte le a találkozót. Odamentem, mire rám vetette magát a fekete éjszakában, késével megvágott a szemem alatt, majd a nyakamhoz szorította, miközben habzó szájjal cincálta a ruhámat…

Egész testem remegni kezdett.

A megmentőm elém sietett.

– Jól vagy? – És közben Sam után nézett, aki ekkor tűnt el a kanyarban.

Válasz helyett még egy lépést tettem hátra. Pedig más esetben egy ilyen férfitól biztosan nem hátrálnék el: széles válla kitöltötte az elegáns ingét, az anyag alatt pedig sejteni lehetett az izmok feszes összhangját. Félhosszú, fekete hajával, feje mögött az egyik utcalámpa glóriájával egy bukott angyal képét idézte.

– Jól vagy? – ismételte egy fokkal gyengédebben, hangja mély morajlás.

Megráztam a fejem. Szorosabban karoltam át a felsőtestem, ujjaim között gyűrődött a puha vászoningem.

Zihálva kapkodtam levegő után.

– Hívom a rendőrséget, oké?

– Nem – sikkantottam. – A rendőrséget ne! Kérlek! – motyogtam, tenyeremmel letörölve a nedves cseppeket az arcomról. Remélem, a vízálló sminkem így is tökéletes marad.

Tekintetéből nem tudtam olvasni, arca árnyékban maradt a háta mögül jövő fénytől.

– Nem lehet – ráztam tovább a fejemet.

Megint sírva fakadtam, egyre csak gyűrve a felsőmet.

– Tudok valamiben segíteni? – kérdezte némileg tanácstalanul.

Szipogva az égre emeltem a tekintetem, reszketve letöröltem a könnyeim maradékát.

– Sajnálom, én csak…

– Szerintem normális, hogy megviselt a támadás. – Még egy lépést tett felém. Nem hátráltam el.

Élesen beszívtam a levegőt, libabőrös lettem a parfümje illatától. Füstös dohány. Az egyenetlen kövezetre pillantottam, amibe nemrég beleakadt a cipőm sarka, és majdnem kifordult a bokám.

Pórázra rakok egy tigrist… egy nagy és veszélyes ragadozót. Most jól kell szerepelnem, mert ha lebukok… azt nem élem túl. Tétovázás nélkül vágná el a torkomat, vagy engedne golyót a fejembe. A gondolat kéjes forróságként öntött el.

Döbbenten fordultam vissza hozzá.

– A táskámban volt mindenem!

– A nők általában a táskájukban tartják mindenüket – fűzte hozzá enyhe gúnnyal.

– Hogy fogok bejutni a lakásomba? Aminek így már a címét is tudja!

Hápogva lestem az utca másik végébe, ahol nemrég fordult le Sam.

– Nyugodj meg! – Megfogta a karomat, erő és gyengédség keveredett az érintésében. – Itt lakom abban a házban – mutatott a mellettünk lévő épületre. – Gyere fel, adok ruhát, fertőtlenítőszert, és segítek kitalálni valamit. Oké?

Beharaptam az alsó ajkamat – a karakteremnek ez a szokása, ha bizonytalan. Engem pedig már most irritált.

Felnéztem a magas, új építésű társasházra. Csupa ablakból állt, amelyek olyan tisztán ragyogtak, mintha mindennap lemosnák őket.

Nagyon aprót biccentettem, és elindultam. Lábaim még mindig remegtek, bukdácsolva haladtam – hogy tudtam ezt ilyen remekül átélni? Profi színész lehetne belőlem!

Axe egy kártyát érintett a bejáratnál lévő fekete panelhez, mire az üvegajtó kitárult előttünk. Két kamera is pásztázta a helyiséget.

A kinti meleget hűvösség váltotta fel.

Oldalt egy recepció, két kopasszal és egy jól öltözött sráccal, aki a telefonját szorongatva vette szemügyre a kettősünket.

– Szép jó estét, Mr. Smith. – Tényleg? SMITH? Kis híján felröhögtem. – Esetleg…

Elhallgatott, mert Mr. Smith tudomást sem vett róla. Talán rájött, hogy nem kéne kérdéseket feltennie.

Megálltunk a lift előtt, az ezüstje visszaverte a körvonalainkat. Axe egy fejjel tornyosult fölém, vastagságban pedig dupla akkora lehetett, mint én.

– Hogy hívnak? – kérdezte, tekintetét nem fordítva el a lifttől.

– Anna.

– Martin vagyok – fordult felém, a kezét nyújtva.

Hazug disznó! Úgy látszik, nem csak én adom ki magam másnak.

– Örülök, Martin. Bár jobban örültem volna, ha nem ilyen körülmények között találkozunk – suttogtam, lassan az övébe csúsztatva a kezem.

Meleg volt és érdes. Hamarosan a bőrömön is érezhetem a simogatását vagy a szorítását… Egy hosszú másodpercre összekapcsolódott a tekintetünk, áthatóan fürkészett, mintha átlátna rajtam. Ja, persze… Gyorsan visszakapcsolódtam a szerepemhez: vállamat lejjebb engedtem, és szorosan átöleltem a felsőtestem.

– Én is. Még szerencse, hogy tegnap éjjel csőtörés volt a mélygarázsban, ezért a külsőt kellett használnom.

– Szerencse.

Ja, valaki tönkrevágta a csövet, meg pár kamerát. Huligánok!

A lift halk kattanással megérkezett, beszálltunk. Kártyáját megint a panelhez érintette, aztán megnyomta az érintőkijelzőn a nyolcas gombot.

Túl közel álltunk egymáshoz, szálkás alkata kitöltötte a látóteremet. A lift másik oldalához lapultam. Egy kamera a sarokban.

– Mit kerestél erre?

– A barátnőimmel találkoztunk a Rogerben – fújtam ki a levegőt, mereven az ajtót bámulva. – Két utcával lentebb parkoltam, mert… az autóm kulcsa is benne volt! – szisszentem fel kétségbeesetten. – A francba!

– Nyugalom, ezeket meg lehet oldani.

Pityegés jelezte, hogy megérkeztünk. Az ajtók elegáns lassúsággal szétnyíltak, kisiettem az emeletre. Váratlanul értek a falakon lógó, rikító neonszínnel festett állatokat ábrázoló képek. Neonrózsaszín kutya, neonsárga farokkal, neonzöld háttérrel… annyira szar, hogy az már jó. A folyosó két oldalán még két kamera. Jól felszerelték az épületet.

Axe a nyolcvanegyes számú ajtóhoz sétált, ujját a kilincs feletti ujjlenyomat leolvasóra tette. A gomb zölden felvillant.

Az első lépés megvan, beenged az életébe, megmutatja, hol lakik. Annyira könnyű, hogy az már szomorú. Többet vártam tőle.

Udvariasan előreengedett.

Csinos előtérbe jutottam, ahol egy kósza cipő sem hevert szerteszét, nemhogy egy ing, póló, akármi… steril, még az illat is az a levegőben.

Belépett mögöttem, és kikerült. Válla az én vállamhoz ért, közelsége miatt elhúzódtam, és a felkaromba markoltam.

– Fáradj beljebb! – invitált. – Kérsz valamit inni?

– Én azt hiszem, ideje lenne elmennem – motyogtam reszketegen, az ajtóhoz tolatva.

Cseppnyi értetlenséggel felvonta a szemöldökét.

– Csak most érkeztél, és nem is adtam neked ruhát – tette zsebre a kezét. – Mit csinálnál odakint az utcán ilyen szerelésben? Táska nélkül?

Ismét az ajkam harapdáltam. Zavartságot színlelve fürkésztem a beépített szekrényt, melynek fényes felülete visszaverte a lámpák fényét.

– Megijedtél, mert egy idegen férfi lakásában vagy? – Hangjában jókedv bujkált. – Nem kell tartanod tőlem, ártalmatlan vagyok.

Magamban felnevettem. Legalább annyira az, mint én. Halloweenkor együtt öltözünk majd báránynak.

Hangosan kifújtam a visszatartott levegőt.

– Nem érzem jól magam. Csak szeretném visszaszerezni a dolgaimat, és hazamenni. De azt hiszem, erre keresztet vethetek – csóváltam meg a fejemet.

– Ha felhívnám a rendőrséget, akkor sem hiszem, hogy előrébb lennél. Nem valószínű, hogy megtalálnák – erősített meg. – Kérsz egy italt? Az segítene kikapcsolni.

Tétován beljebb léptem, az egybenyitott nappali-konyhába érkeztem. A hófehér padlón egy morzsát vagy egy árválkodó hajszálat sem lehetett látni. Minden ragyogott a tisztaságtól: a konyhapulton nem hevert egy joghurtos pohár, sem egy kés, esetleg más evőeszköz.

Lehet, hogy van egy másik lakhelye is? Ez is simán benne van a pakliban.

– Rum, whisky, gin?

– Gin, tisztán. – A pulthoz mentem. Lassan leengedtem az egyik karomat, az ingem kissé szétnyílt, belátást engedve dekoltázsom felső részére. – Esetleg kérhetek utána egy pólót?

Elővette az italt egy külön hűtőből, elém rakta két pohár kíséretében.

– Majd hozok egyet. – Töltött mindkettőnknek. – Egészségedre! – koccintotta poharát az enyémhez.

Lehúztuk az italt. Kesernyés aromája bejárta a számat, utána jólesően marta a torkomat, végül kellemesen felmelegítette a gyomromat.

– Mindjárt jövök – intett az emeletre vezető lépcső felé.

Otthagyott. Szemügyre vettem a lüktető kulcscsontomat, mármint azt a részt, amire ráláttam: Sam tényleg nem kímélt, úgy megharapott, hogy még mindig vérzett. Ezért megjutalmaztam egy virtuális buksi simivel. Bár holnap este kurvára utálni fogom, amikor fél kiló alapozót kell majd rákennem, hogy elrejtsem.

Miután végeztem a sebesülésem szemléjével, leültem a bárszékre. Begörnyedtem, a szemöldökömet pedig megemeltem, hogy a szemem nagyobbnak tűnjön.

Axe hamar visszatért: az inge ujját feltűrte, mindkét alkarján számtalan hegyes lángnyelvtetoválás futott. Egy szürke pólót hozott, és egy fertőtlenítőszeres flakont.

Lazán megállt előttem, gallérja alól kikandikált egy fekete rajz, a nyakáról tartott a válla felé, de nem tudtam kivenni, mit akar ábrázolni. A felsőt lerakta elém az asztalra, semmitmondó tekintete mit sem változott.

Ingereljük egy kicsit a tigrist, hogy lássuk, mit művel. Szuper csalit csináltam magamból, nézzük meg, mennyire harap rá.

Kezdődjön a játék!

Leszálltam a székről, ilyen közelségből a fekete tetoválást jobban szemügyre vehettem: apró pontok kapcsolódtak össze, azonban néhány helyen kimaradt pár milliméter, és nem értek össze. Cserébe ő is tökéletesen ráláthatott a ronda harapásra, meg a vérrel megfestett hófehér csipke melltartómra.

– Akkor átöltöznék – vettem el a felsőt. Engem figyelt, lélegzete elért hozzám. – Hol a fürdőszoba?

– Ezt meg kéne mutatni egy orvosnak. – Félrehúzta a blúzomat, mire elütöttem a kezét. Megpróbáltam hátralépni, de a bárszék megakadályozott a szökési kísérletben.

– Elég lesz ez, kösz – vettem el tőle a flakont.

Zöld szeme elsötétedett, vibráló elektromosság telepedett meg a levegőben.

Na, ez tényleg Axe.

Ez remek móka lesz!

Összehúzott szemekkel ellépett előlem, szabad utat engedett. Talán eszébe jutott, hogy most ő Martin?

– Ezen a szinten is van – nézett a fél szinttel lentebb lévő nappalira. – A hátsó ajtó.

Elindultam a mutatott irányba. A mérnökök valamit nagyon elbasztak: egy derékszöget se lehet találni a lakásban, ráadásul összevissza keveredtek a szintek. Az emelet lépcsője a nappaliba ért le, ahelyett, hogy a szoba külső pereméhez vezetne: akkor nem kellett volna még fél szintet megoldaniuk.

Káosz az egész.

Bementem a fürdőbe. Sem egy eltévedt fogkefe, sem egy szétszórt törölköző, sem egy megkezdett szappan. Semmi személyes. Fél éve költözött be – ennyi idő alatt azért az ember szétszór apró dolgokat, amik az ottlétét jelzik egy lakásban.

A tükörbe bámultam. Arcomról leolvadt a rámaszkolt kétségbeesés. Szerencsére a sminkem tökéletesen tartott, kibekkelte az első felvonás felkavaró indítását. Barna hajam kócosan keretezte az arcomat, szememben rémület pislákolt.

Ha lennének kritikusaim, biztosan megdicsérnének.

Lekaptam a vértől foltos felsőt, a földre hajítottam. Egy bevizezett törölközővel átmostam a sebet, utána ráfújtam a fertőtlenítőszert. Enyhén csípett.

Oldalra fordultam, mert a hátamon is mart valami. A bőröm egy része a jobb lapockámtól a derekamig lehorzsolódott. Szép volt, Sam!

Ismét felvettem az elesett kislány szerepét, mellemre szorítottam a pólót, és kitártam az ajtót.

– Martin! Tudnál nekem segíteni? – szóltam ki zaklatottan.

– Igen, persze – mormolta, csak úgy maga elé.

Visszamentem a túlzó fényekkel bevilágított fürdőbe, megálltam a csap előtt. Hamarosan meg is érkezett, a mosdó felett lévő tükörben szemügyre vettem az arcát. Egyenes, dacos orr, bőre alatt erősen kirajzolódott a járomcsontja, arcát érdes borosta takarta el, ajkai összepréselődtek, miközben a kérésemre várt.

– Megtennéd, hogy befújod a hátam? – nyújtottam át a flakont.

Elvette, és a csap mellett lógó törölközőért nyúlt. Vizet engedett rá, és óvatosan a sebre tette.

Felszisszentem – csak azért, mert egy törékeny virágszál így tenne.

– Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni – jegyezte meg minden együttérzés nélkül.

– Csak meglepett – biggyesztettem le az ajkam.

Simogató mozdulatokkal kitisztította a sebet, utána lefújta. Ideje megrántani a gyeplőt: leengedtem mellemről a felsőt, így ha a tükörbe nézett, tökéletesen láthatta áttetsző melltartómat. A póló ujját kerestem, de elég időt hagytam neki, hogy megbámuljon.

Tekintetünk találkozott. Nem a mellemet stírölte, hanem egyenesen a szemembe nézett.

Kirázott a hideg fürkésző pillantásától. Talán sejti, hogy mire készülök ellene? Gyanakodna? Elszúrtam volna valamit? Nem, az nem lehet. Soha nem hibázok. Elfordultam, gyors mozdulatokkal felhúztam a pólót.

Nem tágított mögülem, megvárta, amíg végzek.

– Továbbra is azt állítom, hogy azt a harapást meg kéne néznie egy orvosnak. – Nyugodt, mély hangja átrezgett a tagjaimon, ingerelte az érzékeimet.

Szembefordultam vele. Legszívesebben elküldeném a picsába, mert mégis mi alapján képzeli, hogy jobban tudja, mire van szükségem, mint én? De Anna nem tenne így.

Ettől függetlenül ő sem mehet kórházba.

– Köszönöm a tanácsot, de szerintem magától meggyógyul. – A pultnak döntöttem a fenekem, a testünk között alig pár centi akadt, pedig a fürdőszoba elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmes távolságot tartson tőlem.

Jó jel, ha a közelemben akar inkább lenni.

– Fogalmam sincs, mit csináljak – nyitottam nagyra a szememet. Ja, hát ezt a kétségbeesett tekintetet napokig gyakoroltam a szobámban lévő nagy tükörben.

– Fel kéne hívnod a rendőrséget, ha nem is találják meg, tudnak másban segíteni – ismételte önmagát.

Pont ő biztat erre? Ez azért mókás.

– Nem tehetem – ráztam a fejem hevesen, zaklatottan. Levegő után kapkodtam.

Megemelkedett a szemöldöke.

– Azt nem lehet – suttogtam magam elé a mellkasára bámulva. – Nem tudom, mit tegyek. Így be tud menni a lakásomba, nála van a kulcsom és a személyim is.

– Van egy barátom, aki fel tudja törni a záradat, belülről pedig rá tudod tenni a reteszt. – Hátrébb lépett, majd elhagyta a helyiséget. Azt várta, hogy kövessem. A szememet forgattam. Lezsibbadtam az ilyen férfiaktól. Ezért kitalálok neki valami galádságot. – Ha szeretnéd, akkor felhívhatom.

Átment a konyhába, felvette a pulton hagyott telefonját. Meglepő módon a legújabb Apple termék – a mi köreinkben senki nem használ okostelefont, és a közösségi oldalakra sem regisztrálunk. Amennyire lehet, lekövethetetlenek próbálunk maradni a külvilág számára.

Leültem a bárszékre, miközben tárcsázott. Már majdnem nyúltam a ginért, hogy töltsek belőle, amikor rájöttem, hogy szerepben vagyok.

– Szia, Ste… Scott. Lenne egy feladatod. – Magamban jót mosolyogtam ezen a megszólításon. Barátként hivatkozott a férfira, de közben parancsot ad neki. Az ő szerepe még nem olyan jól kitalált, mint az enyém. – Fel kéne törni egy zárat. Jó. Mondom a címet – nézett rám.

– Georgina Ave huszonkettő per harminchárom – válaszoltam.

– A Georgina Ave huszonkettőnél találkozunk húsz perc múlva.

Köszönés nélkül lerakta a mobilt. Kibámultam az egész falat betöltő ablakon. A kilátás egyenesen a háborgó óceánra nyílt, a hullámok feketén fodrozódtak. Szívesen laknék egy ilyen helyen, de egy egységesebb kinézetű lakást választanék magamnak.

Olyat, ahol van tűzlétra, ami itt valamiért lemaradt.

– Kérsz még egy italt? – Hallottam, ahogy felemeli az üveget.

– Igen, tényleg segít kikapcsolni – fordultam vissza hozzá, egy apró mosolyt villantva.

Újabb kört töltött az alacsony peremű whiskyspoharakba. Átnyújtotta az enyémet. Megemeltem felé, és lehúztam a keserű alkoholt. Köhögtem utána, mintha marná a torkomat – ez az előbb kimaradt.

– Azért jobb estét is tudnék magam elé vizionálni – motyogtam, az ujjaim között forgatva a poharat.

– Mesélj, milyen neked a jobb este!

Az arcáról nem lehetett olvasni, a szemében viszont szikrát vetett valami hívogatóan sötét.

Jó az útvonal. Ezek szerint nem gyanakszik. Már-már elszomorító, hogy mennyire könnyű…

– Szeretek egy forró fürdőben ellazulva pihengetni, egy pohár borral, vagy egy jó könyvvel vagy… – haraptam el hirtelen a mondatot. Félrenéztem. Ha mázlim van, akkor még elvörösödnöm is sikerült.

Remélem, nem hagyja ki a lehetőséget.

– Vagy? – És bele is estél a csapdámba, nagyfiú!

Beharaptam az alsó ajkam, kislányos zavarral folytattam:

– Szerintem ezt a felsorolást te is tudnád folytatni, kár mondanom bármit is.

Értette a célzást. A pillantása, meglehet akaratlanul, de a számra vándorolt. Felkeltettem az érdeklődését. Vagyis az már a fürdőben is megtörtént, amikor megvillantottam a mellemet.

Váratlanul mozgásba lendült: zsebre rakta a telefonját és a kocsikulcsát.

– Ideje indulnunk. – Reszelős hangjától megbizseregtem.

Követtem kifelé a lakásból. Az előszobában lévő tükörben jól láttam az arcomon felsejlő győzelemittas vigyort.

Síkegyenes és kátyúktól mentes az utam.

További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:

• Facebook
• Instagram
• TikTok

Címke: dark romance, mocskos szenvedély, érzéki feszültség