Carolyn
Nagyon kreatívan tudtam káromkodni, mindig is büszkeséggel gondoltam erre a többpontos skillemre. Szókincsemnek ezen területét alaposan át is vettem, míg elhagytam a hotelt – szigorúan csak magamban, nyíltan soha egy csúnya szó sem hagyja el a számat.
Idegesítő faszfej, kék szemekkel, kiszőkített hajjal, elég… szép külalakkal. Magamban így fogalmaztam a dögös testét illetően, távol helyezve el egy emberi lénytől, közelebb egy betűtípushoz.
Felrémlett, ahogy besétált a terembe: fölényeskedő, arrogáns tekintete, ki-ha-én nem tartása. Egy papucsban. Még egy cipőt sem méltóztatott felvenni! Öntelt barom. Ráadásul ellenem akarta fordítani a saját fegyveremet és semmit, de tényleg semmit nem tudtam meg róluk, aminek a hasznát vehetném.
Irritáló.
A rohadék, nem evett a tenyeremből, sőt, még ki is verte belőle a kaját.
Ugyanolyan, mint a többi, mégis játssza az agyát. Rá kell vennem, hogy elárulja magát… este jobban be kell vetnem magam, ha meg akarok tőle tudni valami használhatót.
Szemerkélő esőben érkeztem meg a kis kávéházhoz. Előtte egy jókora pocsolyába toppantottam, csizmám cseppeket vert fel a többi járókelő nadrágjára.
Beléptem a helyre, ahol édes süteményillat fogadott. Megázott esernyőmet leraktam az ajtóban kihelyezett kosárba. Levettem a kabátomat és felakasztottam a régimódi állványos fogasra, aminek kampói ágakként várták az érkezőket.
Egy ablak melletti fotelbe ültem, a puha borítás körbeölelt, akár egy odaadó szerető. Ugyan a hideg bőr felülete hozzátapadt meztelen combomhoz, amiről felcsúszott a szoknya, de ennyit elnéztem neki.
Az előttem lévő kerek asztalon egy fehér vázába szegfűszeget raktak, lilás színe tökéletesen passzolt a hely habos-babos hangulatához. Mellettem nem is bírt magával a pár, a kanapén estek egymásnak, a férfi éhes fiókaként tapadt a nő szájára, miközben kezével felgyűrte derekánál a ruháját.
A lágy zongoradallamba elvegyült a cuppogásuk. Pár perc és az akcióba is belevágnak.
A felbukkanó pincértől rendeltem egy sima vizet, miközben keresztbe raktam a lábamat. Selymes tapintású Chanel csizmám szára simogatta a bőrömet.
Elővettem a telefonomat, végigpörgettem a Facebookot, az Instagramot, a Tiktokot és a Twittert.
Sam Huggon pártja egy közleményt adott ki, miszerint elhatárolódnak a férfitól, soha nem hallottak róla, azt se tudják kicsoda, nem is látták még. Majdnem egymillióan reagáltak már a Pletykák királynője posztjára, háromszázan megosztották és több ezer komment érkezett rá. Jó, de még mindig nem elég jó.
Ha Willből sikerülne kiszednem valamit, akkor a Pletykák királynője kilépne Angliából, elérném a több tíz millió megnyitást. El kell kapnom este…
Írtam egy gyors üzenetet Olivernek: „Remek volt a randi. Sajnálom, amiért olyan gyorsan távoztam, de szorított az idő. Jövő héten ismétlés?”
Tíz perccel múlt kettő, amikor az ajtó kinyílt, beengedve a kinti párás hideget. Strasszkövekkel díszített esernyő takarta el a kilátást. Órát lehetne állítani hozzá.
Barátnőm elegáns mozdulattal a tartóba dobta az eszközt, aztán elindult felém.
– Feszkósnak tűnsz – adott két puszit az arcomra.
– Pedig nem vagyok. Már. Volt egy béna interjúm, és még azt nyögöm.
– Egy ital csodákra képes!
Leült mellém a másik fotelbe. Kecses mozdulattal levette fél arcát elrejtő napszemüvegét, és telefonjával együtt letette az asztalra.
– És ki akasztott ki ennyire? – Kidüllesztett mellkassal megszabadult a stólájától, nagy melle készült kiesni a vékony ruhából. Színes virágok és madarak díszitették a nyári darabot. Pontosan három másodperc kellett az egyik pincér megjelenéséhez.
– Nem vagyok kiakadva. – Legalábbis most már. – William Maltóval kellett interjút készítenem.
– Miért nem mondtad? – sikkantott fel. – Mesélj, milyen?! – A pincér megállt az asztalunk mellett. – A napi menüt lesz szíves és egy ásványvizet – vetette oda a jóképű srácnak, de még csak felé sem nézett.
– Én egy görög salátát kérek – mosolyogtam röviden a felszolgálóra. – Most mondom – és mit mondhatnék ezenkívül? Idegesítő, öntelt barom… – Nem egy túlontúl kedves ember – maradtam az elfogadható válasznál.
– Szerzel nekem sajtóbelépőt a koncertjükre? Annyira, de annyira kefélnék vele! – dorombolta kéjesen, akár egy tüzelő macska.
A zongora melódiáját halk csörömpölés törte meg, a kanapén beindult pár távozni készült. A csaj kipirosodva húzta fel az esőkabátját, míg a srác kapkodva a hátára vette a táskáját. Valahonnan olyan ismerősek… a felismerés fejbevágott: egy négy évvel ezelőtti realityben szerepeltek mindketten.
A fenébe. Ha időben kapcsolok, akkor le tudtam volna őket fotózni, mielőtt Ivy megjelenik.
– Igen, szerzek – kapcsolódtam vissza. Bár ezzel semmiképpen sem Ivy herpeszbegyűjtését akartam támogatni. – Ugyanakkor nem értem a gerjedelmedet, semmivel sem másabb, mint a többiek.
– Will egy szupersztár! Mi az, hogy nem másabb? A világon mindenki tudja, ki ő! – Rengeteg gyűrűt cipelő ujjaival végigsimított szőke haján. – És még elképesztően dögös is hozzá, a hangja pedig… – sóhajtott bele a világba pornószínésznőket megszégyenítően.
A turbékoló pár egymás derekát fogva hagyta el a kávézót.
C kategóriás senkik, ha készítenék róluk képet, csak alig pár ezer embert érdekelne.
– Már attól benedvesedek, ha meghallgatom egy számát – suttogta Ivy. Pajkosan hozzádőlt a fotelhez, mintha az már maga a megtestesült öntelt barom lenne. – Muszáj megszereznem!
A közeli ablakot egyre jobban verte a zápor, a kopogás különös harmóniába olvadt a zenével. Pittyent az órám: „Én is nagyon élveztem az estét. Írj majd, hogy melyik nap érnél rá, nekem minden estém szabad a szerda kivételével.”
Ki kell derítenem, mikor jár Harry Scott dolgozni. Ha egyszer le tudnám kapni, ahogy részegen a kukájába hány… nem, ehhez túl közel kéne kerülnöm hozzá. Biztos van más módja, hogy elkapjam.
Megérkezett a helyes pincér, szervírozta a gőzölgő levest, vagyis csak akarta szervírozni: a barátnőm véletlen megrúgta, amikor keresztbe rakta a lábát, a srác kezében megbillent a lapos tányér és a rajta lévő leveses tál. A tartalma kifolyt, pár csepp a nőre esett.
Felszisszent.
– Nagyon sajnálom! – szabadkozott a hawaii mintás inget viselő srác. Gyorsan lerakta a tálat, kivette alóla a szalvétát és már törölte volna a ruhát… Ivy ingerülten elütötte a kezét, elvette tőle a fehér anyagot és azzal próbálta meg leitatni a szoknyájára került cseppeket. A húsleves áttetsző színe egyáltalán nem tűnt fel a színek kavalkádjában.
Némán meredt a fiúra, aki lesütött szemmel rakta elém a salátámat, és sietősen távozott az asztalunktól a kiöntött levessel.
– Ezt a balfaszt. Még egy levest sem tud normálisan kihozni! Nagyon lehúzom Google-on, vagy Tripadvisoron ezt a helyet! – dühöngött. – Nem is, megkeresem a főnökét és kirúgatom! Nem jövök többet ide, ha itt marad!
– Ivy, ez egy baleset volt, és bocsánatot is kért. – A pincér a pult mögött, még mindig szemét lesütve készítette az újabb adagot. – Nem akart rosszat! És te rúgtad meg véletlenül…
– Azt mondod az én hibám volt?! – háborodott fel. – Ő nem figyelt! Most mehetek haza átöltözni! A fenébe is! Ez egy Dior! – vágta az asztalra a szalvétát.
Nem fog belehalni egy ruhacserébe, de abba se halna bele, ha ezt viselné egész nap, mert a színes virágok tökéletesen elrejtik azt a két cseppet. Senkinek nem tűnne fel.
Estig mindent el kell olvasnom Williamról. Át kell néznem minden anyagot, amit csak fellelhetek a neten.
A pincér kihozta az újabb levest, nagyon figyelt rá, hogy még csak ne is kerüljön Ivy közelébe.
Előrecsúsztam a fotelen, így legalább esélyem volt a jóval alacsonyabb asztalról elfogyasztani a második ebédemet. Alapvetően a kávézóval csak egy gond akadt: nem gondolták át. Nem kéne menüt is kínálniuk az embereknek, amikor a berendezés nem teszi lehetővé a normális elfogyasztásukat.
Mire használhatnám az Olivertől szerzett információkat? Szellőztessek meg egy egyszerű pletykát? Kép nélkül nem túl hatásos, az aktafasz pedig még gyanút is foghatna. Ennél jelenleg értékesebb a „barátsága”.
– Milyen volt tegnap a házibuli Ronnál? – Felszúrtam a villámra egy paradicsomot, szétroppantottam a számban, telt édessége kitöltötte ízlelőbimbóimat.
– Semmi érdekfeszítő nem történt, csak a szokásos… vagyis – evett pár kanálnyit a leveséből –, beszélgettem Penelopéval. Az elég érdekes.
Penelope, a dubai prostituált, a világ szemében egy tévés celeb egy harmadosztályú beszélgetős műsorral. Vele én is szívesen beszélgetnék, például arról, kikkel és hol szokott üzletet lebonyolítani.
Lenyeltem az izgatottságomat.
– Mégis miről?
– Meghívott egy buliba, ami három nap múlva lesz. A számomat is elkérte, azt mondta, elküldi majd a pontos infókat. – Lerakta a kanalát, megnyalta a száját. – Nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e elmenni…
– Magaddal kell vinned! – vágtam a szavába, mielőtt még eldöntené, hogy nem megy el. – Biztosan izgalmas lesz!
Beleegyezően bólintott. Remek. Híres politikusok, tévés celebek, színészek, vagy kevésbé híres instacelebeket szórakoztathat Penelope? Kész kincsesbánya! Mosolyogva hajoltam az asztal felé, a telefonom kijelzőjén egy újabb üzenet jelent meg, órám pittyent.
„Esetleg a kedd este megfelelne?” – írta Oliver. Nem nyúltam a készülékért, majd pár óra múlva írok egy választ, miszerint mindenképpen a csütörtök este felelne csak meg nekem. Nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát!
– És te merre jártál tegnap? – hagyta abba a leves kanalazását.
– A Blueberryben, Candyékkel. – Ivy röviden hümmögött, kicsit sem hozta lázba a dolog. – Vincent megkörnyékezte Lilyt.
Erre elhúzta a száját, kelletlenül újabb falatot evett. Nem nézett rám, és ez többet mondott minden szónál.
– És erre Lily? – kérdezte olyan közönyösen, hogy már-már majdnem elhittem neki, hogy tényleg nem érdekli a sztori folytatása.
– Lily nagyszerű barátnődként kikosarazta. Hidd el, nem a férje miatt – túrtam bele a salátámba. – Miért nem jöttök össze?
Kiegyenesedett, értetlenségről árulkodott az arca.
– Mármint ki?
– Te és Vincent. Ha egy buliban vagytok, mindig egymáson lógtok.
– Mégis minek? – ráncolta össze a homlokát. – Ki a fenének kell egy kapcsolat, amikor annyi jó pasi van a világon?
El kell kapnom Willt. Az újságírókkal csak cicázni szokott, amit róluk tudni lehet, azt eddig Zakeryből szedték ki. Az énekes soha nem válaszol egy kérdésre sem, inkább visszakérdez, vagy csak viccelődik.
Biztos, hogy rejteget valamit…
William
Egész nap spannolt egy különös idegesség. Az interjú után két órán át folyamatosan úsztam a hotel wellness részlegében.
Úgy gondoltam, ez elég lesz, csökkenti majd az izmaimban feszülő görcsöt és elájulok utána, vagy legalábbis ködös fáradtságon keresztül fogom a világot szemlélni. Nem így történt, meg sem kottyant a hajtás, még mindig álltam a lábamon és nem aludtam el az autóban.
Anastasiával és Zakeryvel érkeztünk meg a koncerthelyszínre a két testőrünk kíséretében. Gigantikus stadion fogadott minket… megint. Holnapután tele lesz emberekkel, akik csak azért érkeznek ide, hogy minket lássanak. Engem lássanak.
Már nem is emlékeztem, mikor aludtam utoljára, de egy percig sem bírtam nyugton maradni. Átsétáltunk a bejárati kapun, ahol csak két kopasz biztonsági őr lézengett. Amikor megláttak minket, alaposan végigmérték a csapatunkat, főleg Timothyt és Manchestert.
Üres műanyag székek mindenhol, egy nagy belső tér, fedett plafon. A színpad üresen tátongott a felszereléseinkkel. Emberek itt hagyott lendülete keveredett a beszivárgó szmoggal.
Elképzeltem, ahogy a színpadon állok és több ezer embernek énekelek. Megint adok magamból egy darabot. Egyszerre rázott ki a hideg a gondolattól és támadt meg egy vad zúgás, amitől soha nem fogok tudni megszabadulni.
– Már nagyon vártunk titeket – sietett elénk egy vörös hajú férfi. Mögötte egy alacsony fekete hajú nő vágtázott. – Benjamin Taylor – nyújtott kezet. – Ő az asszisztensem, Maggie.
A gyors bemutatkozás után elindultam a színpadhoz. Akár egy mágnes, úgy vonzott magához a kihalt terület. Zakery új, ezüstre festett dobfelszerelése csillogott a reflektor fényében, míg a szinti beolvadt a fekete háttérbe.
– Már mindent előkészítettünk. Az öltözőkbe bekészítettük a kért italokat, az ételek berendelve – követett a ki tudja, hogy hívják… legyen kisWeasley. A szeplők is stimmelnek. – Szeretnéd megnézni őket? Vagy esetleg a közös teret? Menjünk inkább fel az irodába beszélgetni? A VIP-ból a legjobb a kilátás, oda is felmehetünk…
Elértem a színpadot, könnyedén felkapaszkodtam rá.
– Az anyag megérkezett? – kérdeztem inkább.
– Igen, persze, készen áll a bevetésre. Menőn fog kinézni. Nem szeretnétek valamit inni? Felmehetnénk az irodába…
Körbesétáltam. Edzőcipőm talpa alatt csikorgott a gumis felületű anyag. A hangszórókon ezüst betűkkel írt Martin Audio London felírat díszelgett. Elég jó, de ezt is el lehet kúrni, ha a hangosító béna.
– …esetleg egy kis gin vagy whisky? Mit szerettek inkább? Rendeltem a holnaputáni falatokból is kóstolót, vegán, és minden kérésednek megfelel…
Átsétáltam egy nagy fekete deszkán, mely elhagyatottan feküdt a színpad közepén. A deszka behajlott alattam, és nem recsegett-ropogott, ahogy elvárnám tőle…
Lehajoltam és felemeltem a lapot. Ahogy megláttam, mit akartak eltitkolni vele, odébb löktem.
– Ez meg mi a fasz?! – fordultam a kisWeasley felé.
– Mégis micsoda? – vágott olyan ártatlan képet, mint egy most született kisbárány. Szeme nagyra nyílt, csodálkozva sietett a színpad széléhez. – Maggie?
A csajnak volt annyi esze, hogy ne szólaljon meg. Megszeppenve hátrált egy lépést.
– Ez egy kibaszott gödör a színpad kellős közepén! – üvöltöttem, miközben megindultam felé.
Zakery jelent meg a kisWeasley mellett, felugrott mellém. Tetovált kezét a mellkasomra rakta és visszább tolt. Gesztenyebarna szemével figyelmeztetően nézett rám. Aztán átpillantott mellettem a színpadra.
– Szerintem simán beleférek – szólalt meg sztoikusan. – De Igor tuti beakadna. Koncert közben esetleg eljátszhatjuk, hogy eltűnsz benne. Sőt! Én varázsollak el!
Komolyan felvonta a szemöldökét, mintha valóban számításba venné ezt az ötletet. Elképzeltem, ahogy egyszer csak megjelenik a színpad közepén, csillagmintás palástban, előadja, hogy csiribú-csiribá, én pedig egy fekete selyem anyag takarásában leereszkedek a lyukba.
Kis híján felröhögtem. Bár én tudnám ilyen könnyedén felfogni a helyzetet…
– Beszélek a szállítókkal, hátha ők tudnak róla valamit. Az is lehet, hogy akkor keletkezett, amikor a hangszereiteket hozták be, valamelyiket leejtették és az okozta a lyukat…
– Komolyan? – csattantam fel. – Leejtették a hangszereinket?
A férfi egyre sápadtabb lett, amitől a szeplői még élénkebben látszottak.
– Nem, nem, biztosan nem – hebegte. – Ugyanakkor ez biztos ma keletkezett, tegnap még nem volt ott. Maggie, te tudsz valamiről? – fordult hátra a nőhöz.
– Nem – motyogta alig hallhatóan.
Hosszan kifújtam a levegőt. A testvérem leengedte a karját. Egymásra néztünk. Szórakozottan megvonta a vállát, elsétált a dobokhoz.
– Már holnapra sem lesz nyoma annak a lyuknak! – nyerte vissza a hangját kisWeasley.
– Lyuknak? – hördültem fel. – Ez egy kibaszott árok! Két méterszer két méteres árok! Valaki pedig letakarta!
Mázli, hogy nem este játszunk. Ha ez a „lyuk” a főpróbán tűnne fel, le kéne mondani a koncertet. Nem kockáztathatom, hogy baleset érjen, mert egy kibaszott gödröt csak úgy otthagynak a nagyvilágnak.
Őket pedig szerződés köti, amibe belefoglaltuk, hogy a színpadnak kifogástalan állapotban kell lennie.
Komolyan, mi lesz a következő? Recsegő hangfalak? Átázó plafon? Silány minőségű kábelezés?
ISBN 978-615-82244-0-6