Carolyn
Egész életemben fontosnak tartottam a pontosságot. Zavart, ha elkéstem, tiszteletlenségnek tartottam a másikkal szemben. A Grace Hotelnél pontosan nyolc óra előtt öt perccel szálltam ki a taxiból, de inkább kint álldogáltam még tizenöt percet.
Először pulcsiban és farmerben akartam eljönni, de végül egy nagyon szűkre szabott ruhánál maradtam. A fekete vékony anyagot a V-alakú dekoltázsnál apró kristályokkal rakták ki, és a vége az alsó bordáim vonaláig tartott.
Amikor tíz perccel elmúlt nyolc, betopogtam a magas sarkú csizmámban az üvegajtón, megálltam az egyik csavart mintájú, hófehér oszlop mellett. Több biztonsági őr is strázsált a kijelölt helyén, ráadásul kamerák lestek minden négyzetcentit.
Fél perc múlva a lift ajtaja is kinyílt: megjelent William Malto, farmerben, sportcipőben, egyszerű fekete pólóban, kapucnis pulcsiban. Leuralta a teret, az emberek eltörpültek mellette, még a nagyra nőtt biztonságiak is jelentéktelenné és szürkévé váltak. Kék szeme lefejthetetlen matricaként tapadt rám, arcának kemény vonásai mégsem enyhültek meg a látványomra.
Megállt előttem, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyivel magasabb. Legalább fél fej volt közöttünk úgy, hogy én tűsarkakon illegtem. Zavaró nyomást gyakorolt rám a jelenléte, sérülékeny halacskának éreztem magam a cápával szemben.
Tüzetesen szemügyre vett. Minden porcikájából sütött az öntelt arrogancia, a legszívesebben felpofoztam volna.
– Gyere! – azzal elfordult és elindult vissza a liftekhez.
Nem, visszafogom magam, igen, visszafogom magam…
– Nem vagyok a kutyád!
– Pedig remekül állna a nyakörv – villantott rám egy félmosolyt a válla fölött.
Összeszorítottam a fogam, annyira szerettem volna valami frappánssal visszavágni, de nem tettem. Információra van szükségem, márpedig nem fogok semmit kihúzni belőle, ha ellenségesen viselkedek.
William belépett a liftbe, én pedig követtem. Az ajtók szűk cellába zártak. Fél méterre állt meg tőlem, mégis átsugárzott a belőle áradó energia, fojtogatott a közelsége. Széles háta eltakarta előlem a lift ajtaját.
A legszívesebben azonnal kiszaladnék a helyiségből.
Interjú! Biztos, hogy van valami nagyon mocskos titka, amiért megéri még pár órát ráfordítanom.
– Hova megyünk? – Hátamat a fémnek vetettem, hidege hűtötte hevülő testemet.
William értetlenül felém fordult.
– A szobámba – válaszolta úgy, mintha ennek egyértelműnek kellene lennie.
Ez nem túl jó hír. Kettesben egy zárt helyen? Beharaptam az alsó ajkam.
A lift kijelzőjén gyorsan nőttek a számok: öt, hat…
– Miért? Azt hittem, vacsorázni fogunk.
– Nem mondtam, hogy vacsorázni fogunk. Azt mondtam, öltözz ki és legyél itt nyolcra. Egy szóval sem említettem vacsorát – felelte tárgyilagosan. – Miért vinnélek randizni? – vidult fel.
Oh, hogy rohadnál meg!
A lift megállt, kitárta a szárnyait.
– Az információk alapján feltételeztem valamit. Hidd el, én se repestem egy randi ötletétől veled!
– Akkor még szerencse, hogy meg se fordult a fejemben – szállt ki. Hátra sem nézett, hogy követem-e.
Követtem bizony, nincs az az erő, ami megakadályozhatná, hogy megszerezzem, amit akarok.
– Ezek szerint nem randizol. Félsz az elköteleződéstől? Csak nem összetörte a szíved egy lány a múltban?
Valamit olvastam, volt egy barátnője több évig. Emily. Arról viszont nem szóltak a hírek, hogy miért mentek szét. A vállai megfeszültek. Ezek szerint ez egy nagyon is használható téma…
– Megcsalt? Te csaltad meg? Lefeküdt a legjobb barátoddal, és…
Megállt, felém fordult. Alig pár centin múlott, hogy nem vágódtam belé.
– Fogd be! – csattant fel fojtottan.
Oh, igen, egy gyengepont! Végre, végre haladok valamerre!
– Sajnálom, hogy ennyire az elevenedre tapintottam. – Halántékán vadul lüktetett egy ér. Ismét farkasszemet néztünk a kihalt folyosó kellős közepén. – Az árulást nagyon nehéz lehet feldolgozni, az ember éveken keresztül cipeli, és nem tud túl jutni rajta. Már értem, miért akarsz minden nőt megkapni, hátha betöltik a hiányt, ami…
– Elég! – Megfeszült, majd váratlanul ellágyult a pillantása.
Közel hajolt, megcsapott mentolos arcszeszének illata. Olyan, mint ő: vad vibrálás. Szívem dobogása egy keményebb techno szám ütemével vette fel a versenyt.
– Mondd csak – duruzsolta kéjesen, amitől a hangja még rekedtebbnek hatott, átreszelt az idegeimen –, mindenkivel ilyen idegesítő vagy, vagy csak azokkal, akikről a legszívesebben azonnal letépnéd a ruhát?
Elmosolyodtam. Kicsit én is felé mozdultam, íriszében barnás pöttyök táncoltak.
– Oh, igen, arról álmodozok, hogy egy bunkó a saját kisebbségi érzései kompenzálására használjon – suttogtam. – Biztos sokat tudsz nyújtani!
Mozdulatlanul, mindentudó kifejezéssel szemlélt. A mögötte tompán égő lámpától szőke haja még világosabbnak tűnt, tincsei kuszán fonódtak egymásba, de jól látszódott a kétoldalt beborotvált rész is. Bőre hibátlan, akár egy tökéletesen megmunkált szoboré, és markáns járomcsontja is szoborszerűséget mutatott, szimmetrikus vonásai megdöbbentően szép összhangot alkottak.
Nem bírtam tovább: kiegyenesedtem, és a folyosó felé intettem. INTERJÚ!
A francba is, ez így nem fog menni. Muszáj uralkodnom magamon! Információkra van szükségem, lehetőleg minél titkosabbakra, azokat meg nem rakják ki az út szélére, hogy egy arra kóriszáló hülye felvegye.
William somolyogva elindult, az utolsó ajtónál lehúzta a kártyáját. Lenyomta a kilincset és belépett a lakosztályba.
– Igazi úriember vagy!
– Kellett nektek feminizmus – tárta szét a karját szórakozottan.
– Miért, szerinted a nőknek kevesebb fizetés jár, és nem tölthetnek be vezető szerepet? – Megálltam a bőrkanapé mellett, a mutató és középső ujjammal sétáltam egy kicsit a támláján, hátha felkeltem vele a figyelmét, és elképzeli, ahogy az ő mellkasán csinálom ezt.
A tervem bevált, nyomon követte a mozdulatomat.
– Kiforgatod a szavaimat és kötekedsz.
Lehúzta a pulcsija cipzárját, kibújtatta belőle széles vállát, bicepszén megfeszültek az izmok. Milyen lehet, amikor átkarol vele és erősen tart, miközben… nyeltem egyet, erőszakkal néztem inkább a síkképernyős tévére.
Elsétált mellettem. Ugyan nem ért hozzám, de így is csontomig hatolt a közelségének tudata. Leült a kanapéval szemben lévő fotelbe, kinyújtotta a lábát, kezét pedig lerakta a karfára. Mint egy úr. Mint egy király. Egy istenség, aki hajlandó fogadni a hódolóit.
A fenébe! Feljöttem egy vadidegen férfi szobájába, akiről jóformán semmit nem tudok. Ennél azért több eszem is lehetne.
– Miért hívtál ide?
– Adok még egy esélyt az interjúdnak – biccentette félre fejét a király, aki megengedi az alattvalójának, hogy fényesre nyalja a csizmáját.
Lassan megkerültem a kanapét és leültem.
– Miért?
– Mert jókedvemben találtál!
Hogyne. Akar valamit… talán azt hiszi, ha letudjuk az interjút, önszántamból az ágyába fekszek. Ez lenne a legjobb lehetőség. A közeledését elég csak akkor hárítanom, amikor megvan az anyag.
Elvigyorodott.
– Az első kérdésedre pedig a válasz: húsz.
Azt hiszem, lemaradtam egy másik beszélgetésben.
– Nem értem miről beszélsz.
– A farkam mérete – nevetett fel a gyerekes poénján.
– Jézusom! – A plafonra tekintettem, egy ilyen bénaságon maximum tinikorban röhögnek az idióták. – Mint tudjuk, nem a méret a lényeg.
– Ezt a kispöcsű férfiak szokták mondani.
Idióta. Elővettem a mobilomat, megkerestem a hangrögzítés applikációját.
– Ki tudja, mit rejt a bugyim – vontam meg a vállam.
– Ritkán csalnak az ösztöneim. – Will előredőlt, felkönyökölt a térdére. Ragadozóként méregetett. Pedig kettőnk közül én vagyok a cápa!
– Mit súgnak az ösztöneid?
– Hogy nő vagy, és bejövök neked – villantotta rám idegesítően mindentudó mosolyát.
Ettől a mosolytól viszketni kezdett a tenyerem. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, mennyit is ér meg nekem ez az interjú.
Sokat. Elég lenne csak egy kis morzsa és olyan lavinát indítanék az útjára, ami megszázszorozná a weboldalam mostani látogatottságát.
– Tévedsz – nyeltem el az idegességemet. – Lezárjuk végre? Ennek így semmi értelme nincs.
– Valóban?
Will váratlanul felkelt a trónhoz hasonlító fotelből, megkerülte a dohányzóasztalt, és mielőtt kitalálhattam volna, mit akar tőlem, a vállamnál fogva ellökött, így eldőltem a kanapén. Meglepettségemben mozdulni is elfelejtettem. A szoknyám felcsúszott, keze a combom felé közeledett… elkaptam a csuklóját.
– Mégis mit művelsz? – sziszegtem. Ellöktem, visszatornáztam magam ülő helyzetbe.
– Megnézem, mi van a bugyidban – vigyorgott megint, mint egy idióta.
– Hülye barom! Ez nem vicces!
– Higgadj le, hozzád se értem! – lépett hátrébb. Semmi nyomát nem találtam rajta a megbánásnak.
A francba is! Hogy lehet valaki ekkora kiállhatatlan barom? Ilyen arrogáns seggfej? Nos, körülbelül mindennek elhordtam a pökhendi faszkalapot, a mocskos disznótól egészen a féregig, de ettől sem nyugodtam meg.
Kellemetlenül feszültem a közelségétől, bizseregtem a bőröm alatt.
– Mit képzelsz te magadról? Ez zaklatás!
Will megjátszott döbbenettel nézett rám.
– Úgy érzem, nincs viszonyítási alapod a zaklatást illetően. A zaklatás az lenne, ha azt mondanám, akkor kapsz riportot, ha leszopsz. Egy kicsit szórakoztam veled, ez minden, ne vedd már ilyen véresen komolyan!
Zsebre tett kézzel elindult a teraszajtóhoz, átvágva a szobán. A stílusa… felháborító. Mi a fenét képzel magáról?
– Kint van pizza, ha már vacsorára számítottál – szólt hátra, mielőtt kilépett a szabadba.
Túlságosan bátor, vagy túlságosan ostoba, ha ilyen állapotomban meginvitál a teraszára. Eljátszottam egy pillanatra a gyilkosság gondolatával, de ennyire messze azért nem mennék. Egyébként sem vagyok elég erős hozzá.
Az órám pittyegett, egy üzenet villant át rajta Lilytől. Beállítottam a „ne zavarjanak” módot. Elmúlt nyolc, és bár kedd van, kezdődik az éjszakai ámokfutás: az elkövetkező három órában a csajok temérdek üzenetet írnak majd egymásnak.
INTERJÚ!
Elraktam a mobilom és felálltam. Ha már felajánlott nekem egy második esélyt őfelsége, akkor elvégzem a munkámat. Már ha el tudom, mert nem úgy tűnt, hogy valójában partner lenne benne.
Be kell vetnem magam.
Mély levegőt vettem. Megkerültem a bútort, miközben hosszan szemeztem a sarokban lévő bárpulttal és a mögötte lévő minibárral. Kék fényei hívogatóan pislogtak rám… pedig rólam tényleg nem mondható el, hogy alkohollal csökkenteném az életemben felbukkanó stresszt. Elég sok rossz példát láttam életemben erre az ostobaságra.
Kiléptem a hűvös levegőre. Egy alaposan megpakolt asztal fogadott, mellette Will állt. Kinyitotta a pizzás doboz tetejét.
– Megmérgezted?
Válasznak szánva végighúzta két ujját az egyik pizzán, a szájához tette őket. Szikrázó szeme az enyémbe fúródott, miközben lenyalogatta róluk a ráragadt szószt. Alhasam görcsbe rándult a színtiszta felhívástól.
Nyeltem egyet. Nem szerepelt a terveim között az egyéjszakás kaland vele. Sőt, leginkább senkivel sem. Ezzel a beképzelt hólyaggal azonban végképp nem.
Nem, nem. Tényleg nem!
Ugyanakkor átmelegedtem még a feltételezésre is, nedvességért könyörgött kiszáradt szám.
Nem hiányzik az életemből egy üres numera egy hotelszobában, egy énekessel, akit nem is ismerek, pláne nem kedvelek.
A sóvárgás érzékisége belém mart.
– Ez nagyon gusztustalan volt – fintorogtam. Töltöttem egy pohárba a kancsó vízből, belekortyoltam. Jólesett porzó torkomnak a hűsítő folyadék. – Szerencsére már vacsoráztam.
– Azt hitted, hogy vacsorázni viszlek, mégis ettél előtte? – tépett le egy szeletet a pizzáról.
Merészen a korlátnak dőlt. Mögötte ezeregy fény égett, akár egy becsapódott üstökös szikrái, a folyamatosan mozgó város csendesen duruzsolt alattunk.
– Rossz szokás – tettem le a poharat az asztalra. – Akkor elkezdhetjük végre?
– Tiéd a terep – harapott bele a tésztába.
ISBN 978-615-82244-0-6