William
Dübörgő 160bpm ütemek töltötték be az edzőtermet. A falak ugyan még nem reszkettek tőle, azonban én igen. Tarkómról izzadság csorgott a felsőtestemre, némileg lehűtve. Keményen rámarkoltam a kormányra, az előttem lévő képernyőn egy lassan emelkedő, hegyre tartó út jelent meg. Egy kósza szőke tincs eltakarta a kilátást, de nem vettem a fáradtságot, hogy kisöpörjem a látóteremből.
Szívem visszaverte a zenét. Még, még, még! Rátekertem a gombra, fokoztam az erősséget. Már percek óta ziháltam, ezért hosszan beszívtam a levegőt és kényszeredetten visszafogtam a kilégzést.
A vádlimban zakatoló zsibbadás megállásra késztetett. Na persze!
Az utat kiszáradt fák szegélyezték, barna avar, a napfény pedig készen állt felolvasztani az aszfaltot. Egy piros autó előzött ki…
– Will! – Anastasia emelt hangon próbált átüvölteni a zakatoló ütemeken. Megjelent a spinner mellett. – Nem aludtál semmit?!
Lábammal erősen tapostam, egy másodpercre sem álltam le, csak annyit tettem, hogy kiegyenesedtem, és a fehér törölközővel leitattam a homlokomról lefolyó nedvességet.
– Nem lehet ezt lehalkítani? – nézett körbe, egyik lábáról a másikra állva.
Kényszerítettem magam, hogy úrrá legyek a zihálásomon. Hosszan be, hosszan ki.
– Will!
Levettem a kormány tartójában nyugvó telefont, lecsavartam a hangerőt.
– Igen?
– Végre – emelte fel a kezét, benne a mobiljával. – Tényleg nem aludtál? – lesett rám.
– Nem.
Száját összehúzva hümmögött egyet. Ő bezzeg egész kipihentnek tűnt: végigbóbiskolta az elhúzódó repülőút nagy részét, és valószínűleg ahogy elfoglalta a szobáját, kidőlt az ágyban. Néha nagyon irigyeltem, amiért képes bárhol, bármikor elfeküdni, akár egy darab fa.
– Délután kettőkor találkozód van a stadionban a szervezőkkel. Este hatkor pedig vár rátok egy fotózás, ha szeretnéd, ezt lemondhatom és akkor lesz időd…
– Nem – vágtam közbe. – Megleszek.
Őzbarna szemével felsandított. Egyre közelebb kerültem a kiégéshez: a lábam húzni kezdett, mintha nehéz súlyokat cipelnék. Beletúrtam a hajamba, hátrafésültem a hosszúra hagyott fürtöket.
– Jó. Tizenegykor van egy interjútok itt a hotelben – pörgette tovább a képernyőjét. – Ez a mai program. Nem túl szoros, de tekintve, hogy semmit nem aludtál, jobb is így. A lengyel reptér végre megadta a leszállási és a felszállási engedélyt, ne tudd meg hány telefonomba került! Valamiért még a gép motorszámát is bekérték – sóhajtott. – Zakery és Igor már lent reggeliznek. Te nem tartasz velük? Fél tizenegy van.
A zsibbadás pókként hálózott be. Elérte a combomat, bőröm alatt égtek az izmok. A képernyőn váltott a kép: a bringás felemelkedett a nyeregből, egyre csak nyomta a pedált, egyre csak előre… az emelkedő egyre húzósabb lett.
– Ezen még felmegyek – kaptam el a kormányt. Én is kiálltam, ezzel enyhítve a háló kényelmetlen feszítését.
– Tizenegykor érted megyek a szobádba, rendben? Fent lesz az egyik tárgyalóban a tizenkettedik emeleten, de van ott vagy tíz darab is. Most mennem kell. Tokió hívott éjjel, visszahívom őket.
Felé fordultam, ő azonban már kifelé tartott. Alacsony termetével hamar eltűnt a magas és vaskos gépek között, egyszerű farmer-póló összeállítása pedig elveszett a tompa fényben.
Tokió. Szuper. Az utolsó koncert, a finálé… bíztam benne, hogy nem lemondani akarják vagy állnak elő valami hülyeséggel.
Ráhajoltam a kormányra, egyre csak caplattam fel a hegyre. A pórusaimon keresztül kiáramlott belőlem minden elfojtott energia, egyre csak fogyott a lendületem. Minden pedállenyomással meg kellett küzdenem, harcolnom a testemmel, hogy tegye meg.
Nem futhatok el magam elől, ezért magamat kergetem.
****
Belerengett a bőrkanapé, ahogy újra és újra bevágtam a csajnak. Összevissza nyögdécselt, lábai reszkettek, erősen fogtam a csípőjét, hogy megtartsam, mielőtt a földre zuhan. Belemarkoltam a hajába, hátrahúztam a fejét, és ráhajoltam a nyakára, hogy megharapjam azt a kecses ívet.
Ujjai elfehéredtek az összegyűrődött bőr szorításában. Elérte a csúcspontot, felsikoltott, hüvelye összepréselte a farkamat, amitől én is engedtem a szorító görcsnek. Még pár ütemtelen lökéssel elnyújtottam mindkettőnk élvezetét.
Kicsusszantam belőle és levettem az óvszert. Épphogy felhúztam a melegítőmet, amikor kopogtattak az ajtón. A betolakodó azonban nem várt választ, és kulcskártyája is volt: kinyitotta és be is lépett.
Anastasia élesen felszisszent, elfordult.
– Will, mennünk kell – motyogta.
Az óvszer a kukában landolt. Zsebre tett kézzel figyeltem, ahogy a csaj jókedvűen felhúzta a bugyiját és a nadrágját. Megigazította a nyakában lévő vékony selyemsálat, begombolta az ingét. Kifelé menet még egy puszit küldött.
Elhaladt Ani mellett.
– Nagyon elegem van már belőle, hogy folyamatosan ilyen kínos szituációkba futok bele! Ez hányadik már? Miért nem tudsz…
– Mi lenne, ha máskor kopognál, és nem nyitnád azonnal az ajtót? – vágtam közbe.
Megkerültem a kanapét, leültem az asztalhoz, ahova a reggelimet tálalta az előbbi csaj.
– Mennünk kell! – helyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra. – Öt perc múlva tizenegy óra.
– Oda ne rohanjak.
Egy hosszúra vágott uborkadarabot a krémes humuszba mártottam, felületére szezámszemek ragadtak. Ráharaptam, élvezettel ropogtattam a fogam között az asszisztensem figyelve. Fejét csóválva temetkezett bele a telefonjába.
– Leülhetsz, ez még eltart egy darabig.
– Nem.
Megvontam a vállam. Széthajtottam a tortillát, a sárgás krémmel alaposan megkentem, majd paradicsom, paprika, salátadarabokat szórtam rá. Összehajtottam, beleharaptam és lehunyt szemmel felhümmögtem. Ani nem szólalt meg, a telefonjában búvárkodott, de éreztem a rosszallását.
Miután elfogyasztottam a reggelit, a kezem megtöröltem egy szalvétában, egyesével minden ujjamat megtisztítottam… az asszisztensem pedig egyre morcosabban húzta össze a szemöldökét.
Ittam pár korty vizet, hátradőltem a kanapén.
– Will! – szisszent fel.
Vigyorogva felkeltem.
– Mi a helyzet Tokióval?
– Érdeklődtek, hogy mi fér bele a műsorba – magyarázta fel sem nézve. – Szeretnék, ha tényleg nagyot szólna a koncert. A lufikról érdeklődtek, látták az egyik koncertfelvételt, de mondtam, hogy miután nyitott a stadion teteje, neked ez nem fér bele.
Belebújtam a hotel fehér papucsába, amibe aranyszínű fonallal egy cirádás G betűt hímeztek.
– Ügyes kislány – sétáltam mellé.
Anastasia kivágta az ajtót és úgy indult neki, mintha puskából lőnék ki. Sietősen kapkodta rövid lábait, míg én könnyedén lépést tartottam vele.
A folyosó két oldalán méteres vázák álltak, bennük fehér és kék orchideák nyíltak, némi élénkséggel töltötték meg az ablaktalan homályt, megtörve a lámpák élettelen fényét. De ez se sokat nyomott a latban. Ettől függetlenül ugyanolyan kihaltnak és üresnek tűnt az egész hotel, mint egy szellemjárta ház.
Szobák, szobák, szobák, szobák. Kietlen életek, amiket bezárnak változó négyzetméterű szobákba.
Beléptünk a liftbe. Anastasia megnyomta a tizenkettes gombot, és vissza is merült a telefonjába. Az ezüst ajtók összezártak, beszorítottak minket. Zsebre vágtam a kezem, vállamat a hideg fémnek döntöttem.
A szívem még mindig hajtott, dübörgött a mellkasomban. A kielégülés nem hozta el a vágyott nyugalmat. Le kéne feküdnöm, vagy folytatnom a bringázást… lent láttam egy nagy medencét. Esetleg az interjú után belefér egy úszás is.
A lift halkan pittyent. Az ezüst ajtók megnyíltak előttünk, mi pedig kiléptünk a tizenkettedik szinten. Hófehér parkettán surrant a papucsom. Itt sem volt sokkal világosabb, bár legalább egy nagy ablak vágta ketté az egész falat, életet csempészve a folyosóra. A város sötét egén a szürke ezernyi színnel játszott, a felhők robbanásig feszültek.
– Erre – intett Anastasia jobbra, az egyik üvegajtóra.
A falon egy gyümölcstálas csendélet lógott. Alma, banán és körte pihent egy fonott kosárban, fakó színekkel megfestve. Ezektől a képektől mindig kedvet kaptam hozzá, hogy valami újat alkossak. Valami vibrálót. Valami valóságosat…
– Szerezz nekem holnapra állványt, ecsetet és festéket – tártam ki előtte a bejáratot.
– Oké – ment tovább.
Talán az alkotás segít majd kikapcsolni a vágtából. A versenylovaknak is szükségük van arra, hogy néha megálljanak, mielőtt a kimerültségtől összeesnek.
– Ez lesz az – állt meg Anastasia a százhuszonkettes, homályosított üvegajtó előtt. – Sok szerencsét!
– Most tényleg? Egy interjú előtt ilyet mondasz? – A kilincsért nyúltam. – Még jó, hogy a hatvanadik koncertünknél megkíméltél ettől. Tuti kinyírtad volna az agyamat egy hónapra!
Anastasia már nem foglalkozott velem: egyik kezével a telefonja kijelzőjét piszkálta, míg a másikkal a nyakában lógó tisztaságigyűrűt húzogatta az aranyláncon.
Beléptem a terembe. A bandám tagjai egy üvegasztalnál ültek, velük szemben egy újságíró vagy riporter, vagy ki tudja micsoda. Egy bukméker is lehetne, csak fel kell olvasnia pár kérdést, ez nem egy többismeretlenes másodfokú egyenlet …
– Helló – vágtam át a túl hosszú termet.
Aránytalanul nagy volt az asztalhoz képest, pedig annál sem spóroltak az anyaggal, tíz-tíz forgószék fért el a két oldalán. A tér méretét növelték még a falnyi méretű ablakok is, és egy növényt sem raktak ide, mintha a zöld mérgező lenne az emberi szervezet számára, vagy elvonná a figyelmet azokról a fontos dolgokról, amiket egy ilyen helyen szoktak megvitatni.
Már csak egy páfrány sokat nyomna a latban, jóval barátságosabb lenne tőle a hely.
Kihúztam a széket Zakery mellett és leültem.
A nő rám emelte mohazöld árnyalatú szemét. A sötét erdőket idézte, ahol az ember könnyedén eltéved, ha nem vigyáz. Arcán bájos kis mosoly játszott, csipetnyi kihívással keverve, mahagóni haja pedig domborodó dekoltázsára omlott, amit a szűk felsője szemérmetlenül felkínált.
A desszert házhoz jött!
– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel – fűzte össze hosszú ujjait az asztalon.
Ezt most kedves megjegyzésnek szánta vagy ironizált? Hangja bájosan csengett ugyan, és barátságosan is mosolygott, mégis… A csapatom tagjainál kerestem a választ, de Igor ugyanolyan mereven bámult maga elé, mint máskor, Zakery meg ugyanolyan pimaszul mosolygott, ahogy máskor.
Az újságíró alig láthatóan félrebiccentette a fejét. Úgy ragyogott, akár a nap.
– Akár el is mehetek – dőltem hátra a széken, széttárva a karomat.
– De miért? – vonta fel értetlenül a szemöldökét. – Hiszen pont most mondtam: köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel!
Felkönyököltem a kemény fára. Várakozóan összevontam a szemöldököm.
– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. Igazán sokat jelent nekem, hogy végre találkozhatok William Maltóval személyesen, nem minden újságírónak az életében jön el egy ilyen megtisztelő pillanat. – A mosolya még szélesebb lett. – Miért fogod ezt fel támadásként?
– Elkezdjük vagy elbaszod még az idődet?
Lepillantott a mobiljára, megnyalta az alsó ajkát, aztán kacéran felnézett rám egy halk kuncogás kíséretében.
– Akkor be is mutatkoznék. – Felállt, áthajolt az asztalon, amitől teljes panorámás belátást nyertünk az ingéből kibukkanó mellére. Leheletvékony fehér csipke zárta őket kalodába, a jobb felett figyelemfelhívásként egy apró anyajegy sötétlett. – Carolyn Everson – nyújtotta a kezét. – Mi földi halandók így csináljuk – tette hozzá.
Hátradőltem, remegés futott át rajtam, kezemet visszahúztam a combomra. Elszántan tartottam a szemkontaktust.
– Hetente több interjút adok, mint amennyit te elkészítesz. Nem véletlenül nem mutatkoztam be. – Elhúztam a számat, miközben szemügyre vettem a vékony ujjait. Milyen érzés lenne, ahogy rajtam kalandoznak… – Pontosan ennyi idő alatt már el is felejtettem a nevedet.
A sértésem valószínűleg nem jutott el hozzá, tovább mosolygott, miközben visszaült a helyére.
– Elkezdjük végre? – mértem végig feltűnően.
Nem jött zavarba a kéretlen gesztustól: kihúzta magát a székében, felkönyökölt az asztalra, mintha átvenné a támadó pozíciót.
– Mielőtt félbeszakítottál minket, arról beszélgettünk Zakeryvel és Igorral, hogy milyen is a zenekari élet, hogyan viselitek ezt a folyamatos utazást. Borzalmasan kimerítő lehet, országról országra, kontinensről kontinensre utazni – tenyerébe hajtotta a fejét, olyan érdeklődéssel szemlélve minket… hogy attól majdnem hanyatt vágódtam a forgószékkel. – Hogyan élitek ezt meg? Mivel tudtok egy kicsit lazítani?
Kisujját játékosan az ajkára rakta. Szemhéját kissé leeresztette, míg a másik kezével az inge gallérjánál a nyakát simogatta selymes mozdulatokkal.
– Mire vagy valójában kíváncsi? – pillantottam vissza a szemébe.
– Mindenre – mosolygott bárányként. – Az egész életetekre. Hihetetlen, amit csináltok! Százhúsz koncert egy év alatt, az összes kontinensen? Ez… senkinek se menne! Hogyan bírjátok napról napra? Nektek is kell a kikapcsolódás, de a folyamatos utazás közben nagyon nehéz lehet leállni!
Testvérem, Zakery, a nő játszadozó ujjait figyelte.
– Anyagokat olvasok gépek szétszereléséről, és videókat nézek – felelte. – Igor meg odavan az Xboxért és a telefonos játékokért. Will? – fordult felém. – Sportol.
– Értem. – Fehér fogai belevájtak rózsaszín ajkába. Belém is haraphatna… – Nagyon jó, hogy ti így is meg tudtok szabadulni a feszültségtől. A rockzenészekről általában az a pletyka járja, hogy gyakran nyúlnak drogokhoz, isznak és buliznak, ezzel engedve ki a gőzt. Hihetetlen, nektek erre sincs szükségetek, igazi példaképei lehettek a fiataloknak!
Pislogtam egyet. Kettőt. Hozzászoktam, hogy a nők fényesre nyalnak, vagyis inkább fényesre szopnak… ez az újságíró viszont túltett eddig mindenkin.
– Pedig hibázni emberi dolog, néha mindenki el-elbukik egy kicsit. – Összeszűkítette a szemét, cinkos mosollyal hátradobta a hosszú, fényes haját. Bedőlt, ismét belátást biztosítva a mellére. – Ti miben szoktatok hibázni? Nagyon nehéz elhinnem, hogy soha nem éltek mondjuk szerekkel vagy alkohollal. Egy kicsi mindenkinek belefér – hátradőlt a székére, keresztbe rakta a lábait.
Azt a kurva.
Ezt a manipulatív picsát…
– Tudod – könyököltem fel az asztalra, alaposan elidőztem a dekoltázsán –, nekem a nők nagy gyengéim. Kurva jó feszültséglevezetés egy gyors numera koncert előtt vagy után – feszítettem meg a bicepszemet.
A pillantása rögtön odatévedt. Talán elképzelte, ahogy köréfonom, miközben birtokba veszem a punciját…
– Vagy egy lassú. Egy nagyon lassú. Amikor tudod, hogy percek múlva kint kell lenned a színpadon, behallatszik az öltözőbe az emberek kiáltása, de azért figyelsz a másikra, figyelsz arra, hogy neki is jó legyen. – Hosszan beszívta a levegőt, melle az ingének feszült, átlátszott melltartójának virághálója a fehér anyagon. Szívesen a markomba zárnám a feszes húst. – Már ziháltok, közel van a csúcs, fél perc múlva meg már énekelned kell…
Nyelt egyet, merőn meredt a számra.
– Az kurva jó feszültség levezető – zártam le.
Kellett egy pár másodperc, mire összeszedte magát. Tekintete Zakeryre és Igorra rebbent.
– Igen, biztos nagyon jó. – Megköszörülte a torkát. – Ez egyfajta hobbi neked vagy kihívás?
– Lehetőség, amivel élek. – Elmosolyodtam. – Te is kipróbálhatod.
– Köszönöm a lehetőséget, de én nem élnék vele – utasított vissza. Vidámságot erőltetett magára. – Mi lenne, ha inkább visszakanyarodnánk az eredeti témánkra? Azt már tudjuk, hogy Will nőkkel lazít, és ti srácok? Éltek valamilyen szerekkel vagy éltetek régen valamilyen szerekkel? Rossz környékről származtok, ezeken a helyeken elterjedt a droghasználat. Mit üzennétek olyan fiataloknak, akiknek ugyanolyan nehéz helyzetben kell élnie, mint nektek kellett?
Azt a kurva megint.
Jól csinálja, de nem elég jól.
Mielőtt Zakery megszólalhatna, közbevágtam:
– Mi lenne, ha visszakanyarodnánk az én témámhoz?
Az újságíró megváltozott, leolvadt róla a mosoly, a tartása is feszesebb lett.
– Szerintem a te témádat már kiveséztük – intett rendre. – Szerintem sokkal érdekesebb, hogy…
– Hogy? – keményítettem meg a hangom. – Hogy vajon drogozunk-e? Titkon herkát tolunk-e? Vagy kokóval pörgetjük magunkat napról-napra?
– Nem így értettem. Nem gondolnám rólatok, hogy drogoztok, és nem is akarom ezt beleerőltetni a témába. Csak meglep az egyszerűségetek.
– Mi ilyen egyszerű srácok vagyunk – bólintottam, szemmel tartva minden mozdulatát. – Nem élünk drogokkal.
– Figyelj, én csak hoztam pár kérdést, amire szeretnék választ kapni, ezzel hozzájárulva a ti sikeretekhez is, hiszen egy jól elkészített interjúval még több rajongót szerezhettek. Az embereket biztosan nagyon érdekelné pár személyes dolog rólatok, ezzel tudnának hozzátok kapcsolódni, és mint mondtam, példát is mutathatnátok vele. – Miközben elmondta ezt a pár sort, végigsimított a nyakán, le egészen a figyelemfelkő anyajegyig, alig érintve a bársonyosan tündöklő bőrét.
Lábammal a padlón kezdtem dobolni, és egy másodpercre lehunytam a szemem. Hülyének néz. Mégis mit gondol rólam, hogy egy töketlen fasz vagyok, aki hanyatt vágja magát két melltől?!
– Akkor beszéljünk nyíltan, mert úgy látom, másból nem értesz. Ha akarod, eljöhetsz velem a szobámba és meghúzlak, de egy kibaszott mocskos dolgot sem fogsz rólunk megtudni.
… és a maszkja összetört. Mosolya a múlté lett.
– Tudod – a telefonjára nézett, amin egy magnó kazettát animáló kép ment –, azt hiszem, rosszul kapcsolódtunk ebben az interjúban. Én csak egy kötetlen, laza beszélgetést akartam, ahol elmondjátok, hogyan is sikerül ezt a turnét végigvinnetek. Nem értem, miért veszed az egyszerű kérdéseimet támadásnak. Lehet, hogy el kéne beszélgetned erről egy szakemberrel.
– Már járok – hazudtam.
– Miért jársz pszichológushoz? – vetette rá magát a csalira, akár egy kiéhezett piranha.
– Mert kicsi a farkam és a sok nővel valójában kompenzálok. Napóleon-komplexus a neve, szörnyű betegség. Leellenőrződ, hogy igazat mondtam-e?
Biztos nem: ajkai szorosan összezártak, a mérge betöltötte a teret.
– Itt az ideje, hogy távozzunk – állt fel Zakery, megzavarva a levegőt is elárasztó feszültséget. – Elbeszélgettek ti ketten – szorította meg a vállamat. – Ne fald fel!
Igor is követte a bátyámat kifelé. Felkeltem én is, a szék könnyedén gurult ki a helyéről, ujjaimat az asztalon tartva azonban nem az ajtó felé indultam, hanem kikerülve a forgószékeket, hozzá.
Utálom, ha hülyének néznek. Utálom, ha át akarnak verni. Utálom, ha manipulálni próbálnak.
A légzése elakadt, a táskája felé nyúlt, azonban leállt a mozdulattal. Kihívóan felszegte a fejét. Mellé értem, megfogtam a szék háttámláját, haja súrolta a kézfejem.
Kifordítottam. A liba összerezzent, de visszatért a mosolya. Két kezemmel megfogtam a karfát, egészen közel hajoltam hozzá, meleg lehelete visszaverődött rólam. Rózsás illatú parfümjének sötét mélysége még inkább felrázott. A pupillája kitágult, a levegőt gyorsabban vette, egy másodperc erejéig lepillantott a számra.
Kalitkába zártam, amiből nem menekülhet, ameddig én úgy nem döntök.
– Ismered azt a mondást, hogy a hamis és csalárd egy fának ágai?
– Az angolok szeretnek távolságot tartani. Legalább két métert, de tőled legalább hármat szeretnék – suttogta, alig szétnyitva ajkait.
Vigyorognom kellett.
– Szerintem te pár centi távolságot sem akarsz tőlem. Amúgy az amerikaiaknak semmi bajuk a közelséggel.
– Menj Ázsiába, ott ezt majd megértik. – A hangja már közel sem csengett olyan magabiztosan, mint amikor az asztal túloldalán ültem. – És tévedsz. Legalább három métert.
Vártam. Nyelt egyet, zavartan fészkelődött a székében, próbált hátrébb húzódni, de nem volt rá lehetősége. Váratlanul kiegyenesedtem, elfordultam, az üvegasztalnak támaszkodtam, térdem meztelen combját súrolta.
Azt a helyet bámulta, ahol összekapcsolódtunk, combjában megfeszültek az izmok, alig pár millimétert eltávolodott.
– Este nyolcra gyere vissza a hotelbe. – Felkapta a fejét, nemtetszése nyilvánvalóvá vált, ettől pedig még jobb kedvem lett. – Öltözz ki és ne késs! Ha jól viselkedsz, talán újra nekifuthatunk ennek az interjúnak.
Meg másnak is nekifuthatunk. Valami sokkal izgalmasabbnak.
Nem vártam meg a válaszát, elindultam az ajtóhoz. Elhagytam a túl üres, túl plexi termet… megmutatom neki, hogy velem nem szórakozhat.
ISBN 978-615-82244-0-6
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: romantikus regény, erotikus regény, romantikus erotikus regény, 18+, durva nyelvezet, erőszak