Carolyn
Oliver hirtelen befejezte a beszédet, kiszáradt száját megnedvesítette egy korty vörösborral. Remek, már azon gondolkodtam, hogy a poharammal ráverek az asztal szélére, és a kezemben maradó csonkot a combomba szúrom. Soha nem tennék ilyet, valamivel azonban le kellett kötnöm magamat, mielőtt sikítani kezdek. Még egy adag ömlengést nem bírnék ki a lakása csodálatos elhelyezkedéséről.
Ölemben – az asztal takarásában – az okosórámon pittyenés nélkül váltakoztak a messenger üzenetek. A barátnőim igencsak belelendültek az esti buli tervezgetésébe. Akár velük is tarthatnék, ehelyett…
– Eleget beszéltünk rólam – helyezte vissza a talpas poharat az asztalra. Hosszú ujjaival kissé megforgatta vékony szárát, a fehér terítőn bíbor árnyak játszottak. – Mi lenne, ha mesélnél magadról?
Eszembe jutott a Hófehérke és a hét törpe, mesének megfelel? Végül is, kitalálhatok valamit, a valóságot kicsit keverem a Grimm fivérek egyik történetével, és máris izgalmasabb lesz a vacsoránk. Mi az, hogy „mesélj”?!
– Nem, maradjunk csak nálad – csaltam egy mosolyt az arcomra. – Nagyon izgalmas a munkahelyed! Sokáig gondolkodtam rajta, hogy inkább én is a politikában helyezkedem el – hajoltam közelebb hozzá megerősítés gyanánt. – Milyen egy napod az irodában?
A srác tanácstalanul beletúrt göndör, vörösesbarna hajába.
– Hát… – kereste a választ a plafonon –, a múltkor eldugták a bögrémet. Az egyik kollégám nagyon pikkel rám, de nem tudok rájönni, melyik lehet. Jacob nem, vele együtt járunk szerepjátékozni – elnyeltem egy ásítást, végigsimítottam hosszú hajamon. A kinevezésről beszélj már! –, talán Charlie. Azóta szúrósan bámul rám mindennap, hogy megkaptam a kinevezést. De múltkor még az ebédemet is megette valaki!
Ne, ne kanyarodjunk el!
– Hogyan is érdemelted ki a kinevezést?
– A kinevezést? Sok munkával. Van dögivel, de ezt, gondolom, nem neked kell magyaráznom: folyamatosan a színen kell lenni. Ebben a világban mindig reagálni kell – igazította meg lábain a kockás kordnadrágját. – A Maltesers csomagom is megdézsmálták! El tudod képzelni – könyökölt fel az asztalra, kis híján feldöntve a led gyertyát. A sírokon láttam mostanában ilyeneket. – Beviszem magamnak, erre van olyan sötét suttyó, aki direkt rájár. Nem érdekli kié, az sem, hogy ez lopás, simán beletúr és megeszi a fél dobozt!
– Ez igazán… szörnyű – suttogtam elhűlve. Mit tenne, ha az egész dobozt megenné ez a suttyó? – Tehát, visszatérve a kinevezésedre. Nagyon nehéz lehet Harry Scott sajtófőnökének lenni, nem?
– Aljasság! – csapott tompán az asztalra. Eszelős fejjel dörzsölte meg vékony állát. Még úgy istenigazából odaverni se tud… ez szomorú. – Ki fogom deríteni ki volt az. Vagy még jobb, hashajtót fecskendezek mindegyik süteménybe!
Szeplői beleolvadtak arca vörösödő árnyalatába.
Nagyot sóhajtott, megigazította inge gallérját. A felháborodástól már levegőt is nehezen kapott, hosszan fújtatott.
Újabb üzenetek úsztak át az órám kijelzőjén. A csajok… akár velük is lehetnék.
Megpiszkáltam félig elfogyasztott salátámat, aztán hagytam a villát középre hullani. A pincér tőlünk két asztalnyira elszántan ütögette az iPadjét.
– Hát ez iszonyatos – hüledeztem. – Ha már Scottnál tartottunk, hallottam, hogy egy családtámogatási programtervezetet nyújtott be nemrég, ami…
Oliver legyintett egyet.
– Az a tervezet csak egy… – lefitymálóan megemelte a vállát – egy hülyeség.
– Sajnos, semmit nem találni róla, úgy rejtegetik, mintha hadifogoly lenne. De te biztosan tudod, miről szól.
Már a száját nyitotta, a győzelmi zászló is megjelent előttem, amikor a szomszéd asztalnál ülő pár nő tagja felsikkantott. Felpattant a székéről, ami feldőlt a lendülettől, és hadonászva hajolt a férfi felé, aki a haját markolva várta az ítéletet.
– Bassza meg, hiszen a barátnőm, mégis mit bocsássak meg nektek? – Ez volt a végszó: felkapta a táskáját és a kijárat felé iramodott.
Az idős úr szemét lesütve kerülte az emberek tekintetét.
– Téged biztos beavatnak mindenbe – mosolyogtam a srácra.
– Igen, persze – húzta ki magát. – Mindig mindent tudok, hiszen én vagyok a sajtófőnöke. Mindenről tudnom kell. Múltkor is én ráncigáltam ki a bajból, amikor részegen ment a Parlamentbe.
Telitalálat. Ez jóval izgalmasabb, mint egy sima családtámogatási program… felkönyököltem az asztalra, tenyerembe hajtottam a fejemet.
– Úristen, mégis hogyan sikerült ezt elintézned? – bizalmaskodtam halkan. – Ez azért nem semmi! – Elismerően méregettem, amitől tyúkmellkasa úgy dagadt, hogy kis híján átszakította az ingét.
Oliver körbenézett, ő is közelebb hajolt.
– De ezt ne áruld el senkinek! – suttogta. – Ez nagyon bizalmas. Nem is szabadna beszélnem róla.
– Akkor ne áruld el – vontam meg a vállam. – Már az is kész szenzáció, hogy ezt el tudtad intézni!
Hátradőlt a székében, én is hátradőltem. Keresztberaktam a lábam, amitől a külföldről rendelt Burberry kockás ingruhám alja felcsúszott, még több bőrfelületet téve szabaddá. A köztünk égő led hangulatgyertya kékre váltott. A műanyagdarab minden volt, csak elegáns nem, kilógott a hely renoméjából. Nem is értettem a választást: a mahagónibarna asztalok lábát bonyolult faragások díszítették, lapjukat selyemnél is puhább terítő fedte. Erre a közepére vágtak egy led gyertyát, mintha azt mondanák: tessék nektek, parasztok!
A plafonra függesztett kristálycsillára révedtem. Valószínűleg az eklektika visszatér a divatba…
Oliver végül előrehajolt.
– Elárulom, de akkor muszáj titokban tartanod! – halkította le megint a hangját.
– Bennem megbízhatsz – kacsintottam rá.
Legalább annyira, mint egy személyiségzavaros sorozatgyilkosban.
– Harryn már az irodában láttam, hogy valami nem stimmel vele, furcsán viselkedett, dülöngélt, hangoskodott. Menni kellett az ülésre, az autóban egyértelművé vált, hogy hosszú volt az éjszakája, vágni lehetett a piaszagot. Mondtam neki, hogy betegségre hivatkozva mondja le a megjelenését, de ellenkezett. – Röviden sóhajtott egyet. – Nem könnyű vele. Végig mellette voltam, mire nekiment egy szobornak és ledöntött egy vázát. Az egyik újságíró persze rögtön odaugrott – megnyalta a száját, a vigyora szétnyílt, akár egy virág –, erre úgy tettem, mintha elájulnék!
Hűh! Ilyen felvezető után ennél jóval… okosabb, ésszerűbb, logikusabb, ügyesebb… egyszerűen jobb megoldásra gondoltam. Az információ szó szerint a földhöz vert. Fel kellett kaparnom a darabjaimat.
A lényeg viszont az, hogy Harry Scott iszik. Ráadásul van olyan ostoba és makacs, hogy piásan menjen be a Parlamentbe. A szűk asztal közepére tett gyertya piros színre váltott. Vajon az egyfontos boltból szerezték be?
Felemeltem a karom és mintegy véletlen rápillantottam az órámra.
– Jézusom, már ennyi az idő?! Rohanom kell! Még be kell fejeznem egy cikket – motyogtam elhűlve. – Nagyon sajnálom, Oliver! – biggyesztettem le az alsó ajkam.
Annyira, de annyira sajnálom, tényleg… mindjárt depresszióba zuhanok a kihagyott lehetőségtől, begubozók az ágyamba és mérhetetlen bánatomban megeszek egy vödörnyi fagyit, miközben a Ház a tónál filmen sírok.
Hogyne.
Kinyitotta a száját, én meg inkább megelőztem.
– Fizetjük felesben a számlát? – villantottam rá egy mosolyt. Ezt a mosolyt, azért hagyjuk meg, megérdemelte. Okos kutyaként kiásta nekem a csontot, és még elém is hozta.
– Nem, semmiképpen sem, hiszen én hívtalak meg – válaszolta kissé zavartan rázva a fejét. Göndör tincsei az arcát verdesték, ettől pedig egy jól fésült pudlikutyára hasonlított. – Találkozunk még? Holnap ráérsz?
Magamhoz vettem a Gucci borítéktáskámat, felálltam.
– Huh, a holnapom nagyon sűrű. – Tétován beharaptam az alsó ajkam, mellettem egy pincér suhant el. – Talán a hétvégén lesz egy kis szabadidőm. Kereslek, rendben?
Oliver nyitotta a száját, én viszont egy intéssel távoztam is az asztaltól. Órámon megnyitottam az üzeneteket, átfutottam az első sorokat. Barátnőim még mindig az esti bulihely kérdését vitatták meg.
Az étterem kijárata egy hotel halljába vezetett. Megálltam az egyik oszlopnál, elővettem a telefonomat, hogy taxit hívjak. Egy pillanatra felnéztem és lefagytam az elém táruló látványtól.
A Mikulás ebben az évben előbb érkezett!
Az ezüstszínű liftnél ott állt Sam Huggon, egy igencsak dekoratív nővel, akinek melle kidomborodott szűk ruhájából. Éppen ránevetett a férfira, aki egy hiéna vigyorával figyelte. Megemeltem a telefonom, gyorsan lefotóztam őket, utána meg a fülemhez tettem, mintha telefonálnék.
– Igen, jó, tíz percen belül ideér? – indultam el kifelé.
A hallban sok ember forgolódott, elvegyültem közöttük. Szerencsére ez nem egy luxushotel, aminek minden négyzetcentimétere be van kamerázva. Valószínűleg Sam Huggon is ezért jött ide.
Megálltam a bejáratot jelentő forgóajtó mellett, applikációból taxit hívtam. Megnyitottam a képet… ez az este felkerül a top tízes listámra!
****
A mosogatógépben a tálca jobb felső sarkába raktam a müzlis tálat, mint mindig. A kanálnak is megvolt a helye, az evőeszköztartó közepén, itt tisztítja el a legjobban a gép. Épphogy leültem az asztalhoz, amikor megcsörrent az órám: a kijelzőn Hugo, a főnököm neve villant fel. Mobilon fogadtam a hívást, az előttem lévő notebookon pedig átváltottam a céges e-mail címemre.
– Carolyn, bejössz ma az irodába? – csendült fel mélyen zengő hangja.
– Nem állt szándékomban. Van valami, ami miatt be kéne mennem?
Átfutottam a beérkezett üzeneteket, de egy olyat se találtam, ami indokolná a főnök váratlan hívását. Bandu, az egyik kollégám már lestoppolt két külföldi cikket, amikről írni szeretne a nap folyamán. Chris éjszakásként fél órája elköszönt tőlünk. A szokásos…
– Brittany beteg.
Hátradőltem a széken, a plafonra bámultam. Annyira hiányzik ez nekem, mint egy sátorban alvás. Elképzelni sem tudom, mi vihet rá egy embert, hogy önszántából kifeküdjön a szabadba a bogarak közé.
– Értem.
– Lenne egy interjúja, amit el kéne készítened – tért rá a tárgyra. Visszahajtottam a fejem, a képernyőre bámultam. – Jelenleg te vagy a legmegbízhatóbb emberem erre a találkozóra.
– Értem.
– Carolyn, ne tegyél úgy, mintha a fogadat húznák éppen! Egy bulvárlaptól jöttél át, éveken keresztül készítettél hasonló interjúkat.
– Nem véletlenül igazoltam át hozzátok, ezt ne felejtsd el.
– Én meg nem véletlenül adtam neked esélyt – hangsúlyozta ki az esély szót jó erősen.
A szememet forgattam.
– Értem.
A túloldalról a klaviatúrán való pötyögés hangja szökött át. Beletúrtam a hajamba, a hosszú tincsek megsimogatták a vállamat. Visszafordultam a notebookhoz, aminek a képernyője csökkentette a fényerőt.
Brittany részlege a művészet. Vagyis a zene, kiállítások, színdarabok. Vagy eszetlen rockzenészeket kapok, vagy egy ripacs művészt, esetleg drogokkal megspékelt fotóst. Még a sátorban alvás is jobb opció.
– Elküldtem e-mailben a részleteket. Ez egy exkluzív interjú lesz, csak te leszel ott és a zenekar.
Lefrissítettem az oldalt, egy új üzenet várt. Megnyitottam és gyorsan átfutottam a sorokat: Dream of Doom. 11 a.m. Grace hotel. Remek.
Lehetetlen, hogy egy regnáló napilap magától kitermelte a keretet.
– Mégis hogyan sikerült ezt leszervezned?
Hugo forgószéke megnyekkent alatta. Könnyedén magam elé tudtam képzelni, ahogy ül az irodájában a fekete bőrön, hátradől, leveszi a szemüvegét, hogy megmasszírozhassa a szemét. Simára borotvált arcán egybefutnak a ráncok, miközben azon gondolkodik, miért kérdezek olyat, amihez semmi közöm sincs.
Ujjaimmal a számítógépem fém házán doboltam a válaszára várva. Aztán inkább megnyitottam egy új lapot, aminek a keresőjébe beírtam a zenekar nevét.
– Ez a része nem tartozik rád. A te szereped az interjúban van, amit már este szeretnék az e-mailjeim között látni.
Felszisszentem.
– Tudod, Hugo, már dolgozok egy cikken a miniszterről. Ezt be is írtam a csoportunkba. A felénél tartok, de ha át kell eveznem egy rockzenekarra, akkor soha nem leszek kész vele.
Halk szusszanás. Vigyorogva nyitottam meg egy, a zenekarral készült riportot.
– Az interjút te fogod elkészíteni. Viszont ráér holnapra. A cikket azonban már délután kettőre szeretném megkapni. Mit szólsz a Pletykák királynője újabb áldozatához?
Áldozat? ÁLDOZAT? Jesszusom! Áldozat. Méghogy áldozat! Sokkal inkább egy ragadozó tettes!
– Szerintem egyáltalán nem áldozat. Ha valaki egy valószínűsíthető prostival jelenik meg egy hotelben, egy lift mellett, este tizenegykor, az nem egy áldozat, hanem egy ostoba tettes. Ha valaki olyat tesz, amit nem kéne, akkor nem azt kell okolni, aki észreveszi. Bár ez nem teljesen igaz: nyugodtan élhet az örömlányok adta örömökkel egy politikus, csak akkor konzervatívként ne hirdesse a család fontosságát.
– Igazad van – felelte higgadtan. – Azonban tekinthető a Pletykák királynője áldozatának.
– Ha nagyon akarjuk – hagytam annyiban. Megnyitottam egy újabb lapot, ahova az énekes nevét írtam be.
– Szerinted ki az? – Tizenhatmillió találat jött ki William Maltóra, a zenekar frontemberének a nevére. Jótékonysági rendezvények, Peta állatmentő akciók, pletykaoldalak az aktuális csajáról találgatnak, megjelenése itt-ott…
– Mármint kicsoda?
– A Pletykák királynője. Lassan két éve posztol, mégsem derült még ki, hogy kicsoda is ő. Valószínűnek tartom, hogy egy híresség, de meglep, hogy nem buktatta még le magát. Tudtad, hogy már egy csoportot is létrehoztak, ahol próbálják kideríteni, ki is lehet ő?
A Wikipédián is rátaláltam. Megkaptam az életét. Van másfél órám beásni egész valójába, kideríteni róla mindent.
– Igen, tudtam – feleltem fél figyelemmel.
Brittany biztosan összeírta már a kérdéseit. Visszaváltottam a céges e-mailezésre, a telefont a vállamhoz szorítottam. „Szia! Kérlek, küldd át a kérdéseidet a Dream of doom zenekarhoz” – gépeltem be gyorsan.
Hugo nem mondott semmit, de el sem köszönt. Várt valamire.
– Fogalmam sincs, ki lehet – hazudtam.
ISBN 978-615-82244-0-6
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: romantikus regény, erotikus regény, romantikus-erotikus regény, 18+, durva nyelvezet, erőszak, érzéki feszültség