Szellem
Sikítani akarok. Sikítani, ameddig be nem rekedek, ameddig a hangom el nem hal, sikítani, hogy végre szétrepedjen körülöttem a világ.
Sikítani, hátha valaki meghalja.
Sikítani, hátha valakit érdekelni fog.
Sikítani, hogy a valóság szilánkjaira hulljon.
Ehelyett lehúzom a könyvet, majd felnézek a vevőre. Ősz haját szoros kontyba fogta a feje tetején, a nyaka köré piros selyemsálat tekert, ráncos szemét egy vastag keretes szemüveg nagyítja fel. Pacsuli és eltéveszthetetlen idős szag árad belőle.
– Más valamit adhatok? – A sikoltásom ott remeg a torkomba, kiutat követel.
– Nem, köszönöm – mosolyog rám illedelmesen.
– Nyolcezer-kilencszáz forintot kérnék.
Előveszi fekete táskájából a fekete pénztárcáját, kinyitja, és elkezdi leszámolni a pénzt. Havonta kétszer jön, fél órát tölt el az üzletben, majd kiválaszt két történelmi-romantikus regényt.
Három éve figyelhettem.
Lerak a pultra egy ötezrest, és két kétezrest. Előveszek a pénztárgépből egy százast, lenyomom a zöld gombot, és miután a gép kiadja a blokkot, azzal együtt teszem le a pultra a visszajárót. A százas élesen cseng a csendben.
– Köszönöm – veszi el a könyveket. Gondosan becsúsztatja a táskájába, rám mosolyog még, aztán elindul az ajtóhoz.
A sikoly szorítja a torkomat. Nehéz nyelnem.
Ha sikoltanék, senki nem hallaná meg.
Ha sikoltanék, senkit nem érdekelne.
Talán engem sem.
A nem túl méretes helyiség kiürült. A falak mentén lévő polcok roskadoznak a kötetektől, egyszerre felemelő és nyomasztó. Ezeregy történet elmesélve. Ezeregy történet, ami idővel az enyészeté lesz. Két óra van zárásig, kint már besötétedett, felkapcsoltak az utcalámpák is. Fentről hópelyhek szállingóznak lefelé. Két óra és mehetek haza az üres házba, ahol a porszemcsék sem várnak már rám.
A sikoly a gyomromban növekszik, feszíti, és egyre csak törtet felfelé.
A sarokban lévő dobozhoz megyek, kiveszek belőle pár könyvet. Nemrég érkeztek, ideje felrakni őket egy látványos helyre, hátha a pár betévedő vásárló lecsap rájuk. Romantikus-erotikusak, ezek fogynak a legjobban.
Megfogom az egyiket, sima a tapintása, és frissen nyomtatott papírlap illata árad belőle. Kitörli belőlem a pacsuli és az idős-hölgy szagát. Nyelek egyet.
Nem nehéz.
Levegőt veszek.
Az emberek folyamatosan csinálják.
Bennem mégis szúr valami.
A könyvekkel a fő polchoz megyek, négyzet alakban foglalja el a bolt közepét. A mostani „slágerek” tornyosulnak rajta, vevőcsalogatóként a nagy ablakkal szemben.
Felrakom a köteteket.
Levegő.
Beszív. Kifúj.
Mi lenne, ha többet nem szívnám be? Már próbáltam. De az ösztönök hajtottak, ez nem olyan dolog, amit csak úgy le lehet kapcsolni, mint egy lámpát. Amikor már feszített az arcom, és szorított a mellkasom, az orromon keresztül beszívtam a levegőt, utána kidurrant a szám. Zihálva, nagy kortyokban nyeltem az oxigént.
Az emberek félnek a haláltól.
Pedig nem könnyű meghalni.
Visszamegyek a dobozhoz, lehajolok, hogy újabb könyveket vegyek magamhoz. A pulcsim ujja felcsúszik, a sötétszürke anyagtól elüt a fehér kötés, ami befedi az alkaromat.
A pénztárcámban van. Elővehetném. Megvághatnám magam. Nincs itt senki.
Lehetne ez az utolsó metszés.
Leülnék a pult mögé, kikötném a fáslit, majd a karomba nyomnám a pengét. A bőröm szétnyílna, vér buggyanna ki a vágás nyomán, a vörös cseppek végigcsurognának az alkaromon.
A szívem eszeveszett iramban dobolni kezd, mintha hajtanák.
Akkor a sikoly is végleg elolvadna bennem.
Kiszárad a szám, visszarakom a könyvet a többire, teszek egy lépést a pulthoz. A táskámat odabent tartom a… Nyikorog a bejárati ajtó. Odakapom a fejemet: egy férfi lép be rajta.
Magas. Széles. Elegáns fekete kabátot visel, ezüst gombokkal, rászabhatták, mert tökéletesen illeszkedik minden vastag porcikájára. A gallérját felhajtotta, keretbe foglalja az arca erőteljes vonásait. Szőke haja tökéletesen beállítva.
Soha nem láttam eddig.
Nem is itt lenne a helye.
Mit keres itt?
Rám pillant, kék szeme hideg, akár az Északi-sark. Kiráz a hideg, aztán meleg vág át rajtam. Nem fordul el tőlem, hosszú másodpercekig mozdulatlanul, némán bámul. Megbabonázó és félelmetes látvány. Tekintetéről nem lehet olvasni, üres papírlap.
Megszakítom a szemkontaktust, lehajtom a fejemet, és a pult mögé állok. A szívem vágtázása megszégyeníti a versenylovakét is. Bakancsa koppan a padlón, a hang betölti a termet, levegőt sem merek venni tőle.
Egy ilyen férfinak nem itt lenne a helye, hanem egy divatmagazinban. Vagy egy boksz meccsen. De nem a szürke-ködös-semmitmondó Debrecenben.
Újabb koppanás.
Óvatosan felnézek. Fekete bőrkesztyűt visel a kezén, és a négyzet alakú pultot szemléli. Egy ilyen férfit a romantikus-erotikus könyvek hoznának lázba?
Kit érdekel.
Mozdul, én meg elkapom a pillantásomat, és inkább megigazítom a post notice papírokat a pulton. Arrébb rakok két tollat. Csörömpölnek, de ez még mindig jobb, mint a nyugtalan csend, amit az idegen hozott magával.
Újabb koppanás.
Kiszárad a szám, mintha vatta szívná fel belőle az összes nedvességet.
Koppanások.
Felém tart, a tekintete rám szegeződik. Elér a pulthoz, közelebbről még félelmetesebb, fölém magasodik. Dermesztő hideget hoz magával, körbeveszi, akár egy fehér-rideg palást. Mosolyra húzza a száját. Két könyvet rak az asztalra. Ali Hazelwood.
Soha nem láttam, hogy férfi vette volna meg őket.
Nemhogy ilyen férfi.
Elveszem őket, majd lehúzom a vonalkódjukat.
– Kilencezer-négyszázhetven forint lesz – mondom gépiesen.
– Azt hittem, ha ezeket veszem meg, akkor megszólalsz majd. – Hangja akár egy tenger nyugodt morajlása. Felkapom a pillantásomat, találkozik a tekintetünk. Bár a mosolya kedvesnek látszik, végzetesség árad belőle. – Ezért választottam őket.
Összevonom a szemöldököm, tanácstalanul megdörzsölőm a halántékomat, ezzel félresöpörve pár tincset. Erre mit kéne mondanom?
– Jó olvasást hozzájuk – motyogom. – Zacskót kér hozzá?
Felkuncog.
– Azért annyira nem vagyok idős.
Beszívom a levegőt, eljut a tüdőm mélyéig, perzsel. Nem nehéz, az emberek valószínűleg milliószor csinálják nap mint nap. Aztán egyszer csak nem csinálják többet. Én sem szeretném már többet csinálni.
De az ösztönöket nem lehet kikapcsolni.
– Kérsz zacskót? – Leakasztok egy papírzacskót a kallantyúról, felrakom az asztalra.
A mosolya szélesebb lesz. Veszélyes ragadozóként szemlél. Hátra akarok lépni, de nem teszem meg. Ez csak egy vevő! Egy férfi. Egy boltban vagyunk. Az ablakon keresztül bárki beláthat.
Nem mintha sokan sétálnának az utcán.
A bolt egy eldugott utcában van.
– Igen, kérek.
Reszkető kézzel húzom le a zacskó vonalkódját.
– Kilencezer-ötszázhúsz forint lesz.
Felemeli a bankkártyáját, mire beütöm a terminálba az összeget, aztán elé rakom. Reccsen a bőr kesztyűje, ahogy hozzáérinti. Vastag ujjai vannak. Képes lenne velük kiszorítani belőlem az életet?
Csomóba ugrik a gyomrom. Megpiszkálom a számat, le akarom tépni róla a bőrt, ahogy visszaveszem a terminált. Elindul a blokk nyomtatása.
Koppanások.
Mire felnézek, már az ajtó felé tart a papírzacskóval.
Elhagyja a helyiséget. Visszatér az élet, a könyvek is fellélegeznek, rólam pedig egy mázsás súlyt gördítenek le. Az utcán megáll, az ablakon keresztül engem figyel.
Sötét érzés örvénylik fel bennem. Sötét… És izgalmas.
Lidérc
„Az emberi lélektan hazugságának tetőpontja, hogy az ember a saját szánalmas mértéke szerint megszabja magának, mi a jó, bölcs, erőteljes, értékes dolog, az eredendő „magánvalóban” – és az egész okozatiságot zárójelbe teszi, amelynek révén valami egyáltalán jó, bölcs, erőteljes és értékes lehet.” – Friedrich Nietzsche
Tizenöt perc múlva kell a kávézóban lennem. Csaba már ott vár rám, de időt akarok adni neki az idegességre. Üljön ott, és várjon rám, közben gondolja át, mit is tett. „Miért késhet? Mert lebuktam? Nem, lehetetlen. Nem szerezhetet róla tudomást. Mi van, ha mégis? Akkor mit tesz velem? A rendőrséghez fordul? Ügyvédhez? El fogják árverezni a házamat?”
Nem.
Sokkal rosszabbat fogok tenni.
Hópelyheket fúj le a szél a házak tetejéről, kavarognak a sárgás fényben. Az utca kihalt, a tél csöndje fekszi meg. Cipőm talpa alatt roppan a hó. Túl meleg van, holnapra mocskos-sárrá olvad a fehérség.
Az egymást követő lakóházak sokaságát egy bolt töri meg. Fehér fény világít ki az ablakán, ahogy elhaladok előtte, egy különös, eldeformálódott szív árnyékát veti elém. Megállok a féloldalra csúszott szív közepén, benézek az ablakon.
Egy lány áll benne. Barna haja a lapockájáig ér, pulcsijának ujja felcsúszik, ahogy egy könyvet rak fel az emelvényre. Egy centi fásli világlik ki alóla.
Végez a könyvvel, mire lehúzza a pulcsija ujját, és elfordul. A profilját láthatom csak: pisze orr, keskeny ajkak, sötét szemöldök. Elindul a pénztárhoz.
Szereted a fájdalmat? Megkönnyebbülést ad?
Összefut a nyál a számban. Meg tudnám neki mutatni, milyen az igazi fájdalom, milyen az, ha nem ő irányítja. Jobban szeretné, mint azt, amiben most van része?
Az ajtóhoz megyek, lenyomom a kilincset, és belépek. Megdermed.
Lélegzetelállító az összhatás: szobor fehér bőr, hatalmas barna szemek. Az egész arca két nagy szem, két nagy, fájdalommal megtelt szem. Örökké tudnám figyelni, ahogy kavarog benne a létezés összes agóniája. Csodálatos, ahogy vergődik az élet súlya alatt, ahogy rátelepszik és összenyomja, de ő harcol, ellenáll, ahogy berogy a válla, kihúzza. Milyen apróságokba kapaszkodhat még bele, mielőtt a sokat kerülgetett örvény magába szippantja? Némán üvölt belőle a gyötrődés, a fejemben hallom a könyörgését: „Legyen vége! LEGYEN VÉGE!”.
Megszabadítsalak tőle?
Szeretnéd, ha feloldoználak?
Megteszem.
Elveszik a bő pulóverben, cicanadrágja nem rejti el vékony lábát.
Akár egy sérülékeny, törékeny madárka. Fel foglak szabadítani. Meg foglak menteni ettől a kegyetlen tortúrától.
Elfordul tőlem, zavartan tesz-vesz maga előtt. A könyvekhez megyek, amiket az előbb pakolászott. Rózsaszín-semmilyenek. Limonádék. Ha ezeket viszem hozzá, meg fogja kérdezni, hogy miért választottam őket? Milyen lehet a hangja? Édes-lágyan csend, vagy rekedt-mély? Feltűnt neki, hogy nem köszöntem, és ő sem tette meg?
Pakolászik.
Madárka. Egy kétségbeesett madárka, aki megrekedt a kalitkájában.
Jóleső bizsergés száguld át a gerincem mentén, kiterjed a karomba, a lábamba.
Megmutatom neki, hogy van belőle kiút. Én vissza tudom adni, ami annyira hiányzik neki. A gyötrelem kiül rá, a szenvedés ott rezeg minden porcikájában, ezt nem lehet bő pulóverekkel elfedni, sminkkel eltűntetni.
Már várt rám.
Leveszek két kötetet, aztán lassan a pulthoz sétálok. Nem néz a szemembe. Lerakom a két könyvet, lehúzza a kódjukat.
– Kilencezer-négyszázhetven forint lesz. – Hangja akár egy roboté, nihil cseng benne.
Élettel töltöm majd fel. Rezgéssel. A belőle kitörő sikolyok porrá zúzzák majd a sziklákat is.
– Azt hittem, ha ezeket veszem, akkor megszólalsz majd. – Felnéz végre, szemében kínok kergetik egymást. – Ezért választottam őket.
Megdörzsöli a halántékát, haja függönyként mozdul el végre az arcából. Kietlen fájdalom rendezi ürességbe a vonásait.
– Jó olvasást hozzájuk – rebegi maga elé, alig érteni a szavait. Akár egy madárka, aki még nem tudja, csak érzi, hogy a veszte eljött érte. – Zacskót kér hozzá?
Halkan felnevetek.
– Azért annyira nem vagyok idős.
Megemelkedik a mellkasa, lebámul a könyvekre. Minél előbb meg akar szabadulni tőlem. Megértem: most még ellenáll. Nehéz elfogadnia a madárnak, hogy jött valaki, aki megszabadítja a rácsoktól, és felemeli a magasba.
– Kérsz zacskót? – Lenyúl a pult alá, majd egy zacskót rak az asztalra. Ujjai vékonyak, hosszúak, törékenyek. A csuklóját könnyedén körbeérném a kezemmel, és elég lenne megszorítanom, hogy darabokra törjem.
Rámosolygok. Megretten, kissé hátrafelé mozdul, de végül nem futamodik meg. Azért egy másodpercre elnéz az ablak irányába ellenőrizni, hogy nem vagyunk kettesben egy zárt, elrejtett térben.
Nem. Még nem, kis madárkám.
De ami késik, az nem múlik.
– Igen, kérek.
Reszket a keze, ahogy lehúzza a zacskó vonalkódját.
– Kilencezer-ötszázhúsz forint lesz.
Előveszem a zsebemből a bankkártyámat. Beüti az összeget a terminálba, majd elém rakja. Elkapja a kezét, mielőtt „véletlen” hozzáérhetnék. Megpiszkálja a száját, miközben elkezdődik a blokk nyomtatása.
Ha itthagynám a könyveket, utánam jönne?
Nem. Nem foglalkozna vele.
Ezért megfogom a zacskót, és elindulok kifelé.
Hamarosan eljön az időnk, kis madárkám. Megszabadítalak a rácsaidtól.
címke: dark romance, lidérc, toxikus, bántalmazás, depresszió, pszichopata