10.
1.
A szívem hevesen ver. Szabadság, a ló alattam, eszeveszett ütemet diktál. Fél évet pihentetett a legutóbbi hajsza óta.
Mit akarnak még tőlem? Miért számít nekik egy fattyú? Erik utolsó csepp vére…
Magamhoz szorítom Sorent, nem ért semmit. Megint magamra kötöttem, mint régen, de most már belém tud csimpaszkodni, szorítja a felsőmet, és szipog. Láttam rajta, hogy nem érti a helyzetet, és fél, és sírt is, de rászóltam, hogy maradjon csendben, de nem maradt csendben, én meg rájöttem, hogy mindegy, mert Szabadsággal utat törünk magunknak, és dübörög alattunk a föld, recsegnek-ropognak az ágak, madarak vijjognak a fejünk felett.
Az aranyam még mindig megvan, Helmi nem kért belőle. Sebtében némi élelmet is összerakott nekünk. Könnyes arccal búcsúzott, és sok szerencsét kívánt.
Harcosok jöttek értünk. A lánya mondta, hogy úgy néznek ki, mint a fivére, aki messze földekre jár zsákmányért.
Az új fejedelem emberei… Mit érdekeljük fél év után? Nem jelentünk semmi veszélyt ránézve! Soren gyermek, nem ártott senkinek, hát ennyit számít, kinek a vére csörgedezik az ereiben?
Szorít a torkom. Újra visszatér a régi érzés, hogy hajszolnak, hogy menekülnünk kell, és sehol nem vagyunk biztonságban. Az elmúlt hónapokban megszoktam Helminél, éjszakánként már nem jutott az eszembe, hogy bármikor lecsaphatnak ránk, és nem voltam arról rémálmaim, hogy Sorent a falhoz csapják.
Vagy a földre dobják, majd addig tapossák, ameddig nem marad belőle csak véres massza.
Engem pedig meggyaláznak, utána elvágják a torkomat.
Élesen beszívom a levegőt, erre gondolnom sem szabad!
Bevágtatunk egy kevésbé sűrű erdőbe, az arcomba mar egy ág, tépi a hajamat, de nem lassítom Szabadságot.
Megint az életünkért küzdők. És soha nem fogom feladni.
2.
Átkelünk a naplementében az erdőn, kiérünk egy füves rétre, majd megállítom Szabadságot. Férfiak állnak előttünk, többen is vannak, lovon, és…
Megremeg a szám, hatalmas levegőt veszek.
A sárgás fények egy hatalmas fekete ménre esnek, rajta egy férfi, könnyed fehér ingben, szőke haját összefogta.
Nem lehet.
Meghalt.
A képzeletem játszik velem.
A férfi elindul felénk. Szabadság nyugtalanul mocorog alattam, de erősen tartom a kantárt. Soren próbál kilesni a kendőből, amivel magamra kötöttem. Hallhatja a gyors szívveréseimet, pont ott van a feje.
A félelem és a fájdalom belém vág. Nem lehet ő.
Ahogy viszont közeledik hozzám, a vonásai egyre tisztábbak, felismerem az arca erőteljes csontjait.
Felszipogok, összeszorítom a számat. Egyre közelebb ér hozzám. Nem is igazán fogja a lova kantárját, csak tartja. A szeme viharos, ahogy régen, az arcán egy új, begyógyult seb – ismerem az összes sebhelyet, amiket viselt. Kecsesen mozdul együtt az állattal, miközben elég üget, vastag lábai között könnyedén tartja meg azt az iszonyatos erőt.
A fehér inge kissé szétnyílik a mellkasán, barna bőrt fed fel.
Már csak… Megáll a lovam oldalánál. Ő az.
Álmodom?
Nem merem elhinni. Nyelnem kell, könnyek csorognak le a torkomon.
– Köszönöm, hogy vigyáztál a fiamra! – szólal meg csendesen, érdesen.
Úgy fordítja a lovát, hogy mellém kerüljön. Letekint a gyermekre. Sírni akarok. Nem hiszem el… Összeszorítom a szememet, mert nem bírom ki, a könnyek égetnek… Kiszakad belőlem a zokogás.
Egy erős, ismerős kar átölel, és mielőtt felfoghatnám mi történik, átültet maga elé a nyeregbe. Óvatosan, vigyázva.
A hátam a mellkasához simul, a fenekem az ágyékához – és ez ismerős, és kellemes, és bizonyosság. Átölel, karja Soren alatt fut át a hasamon, puszit nyom a fejemre.
– Ideje hazamenni.
3.
Egy réten poroszkálunk. Visszafelé tartunk az uradalomba, de még több napi járásra van. Erik egy másodpercre sem enged el, átölel. A hátam a mellkasának simul, és ennél nagyobb bizonyosságot nem is kaphatnék róla, hogy él.
Az örömtől, hogy újra láthatom, vagy egy órán át sírtam, majd a könnyeimet nyeldestem, végül szipogtam. Nehezen tudtam összeszedni magamat. Az elmúlt fél év minden terhe lekerült rólam.
Végre biztonságban vagyunk.
Már nem csak én vagyok Sorennek.
Soren izgágán keresi a helyét, és próbál Erikre pillantani, aztán idővel elszunnyad.
– Mi történt? – A hangom rekedt a sok sírástól, és éles, mintha a félelem még mindig a nyomomban járna.
Erik megsimogatja a fejemet az állával. Kedves, incselkedő érintés, amitől megint eltölt a melegség.
– Megígértem, hogy visszajövök – suttogja. – Mindig betartom a szavamat.
Összepréselem a számat, és elmosolyodok. Valóban megígérte. Lecsukom egy másodpercre a szememet – el tudnék így aludni. De nem lehet, mert Sorent is én tartom. Mennyit álmodoztam erről, és az álmokat soha nem adtam fel, mert esténként Erikre gondoltam, és nem fogadtam el, hogy meghalt.
– Egy csapat ránk támadt a tengeren. A hajóink megsemmisültek – kezd bele a történetbe. – Mindenki oda lett.
A szívem erősen dobban egyet. Nem akarom elképzelni, hogy mi történt vele, és hogy milyen nehezen úszta meg. Hogy majdnem tényleg meghalt. A kezére teszem a kezemet, és megszorítom. Erős, és szeretném hinni, hogy sebezhetetlen is.
– Egy fadarabra kapaszkodtam, és napokon át vergődtem a tengerben. Aztán kijutottam egy partra. Megtámadtak, de legyőztem őket, megszereztem a lovukat, és a pénzüket. Aztán elindultam haza.
Mosoly bujkál a hangjában, egy puszit nyom a fejemre.
– Tudtam, hogy vársz rám.
Még erősebben szorítom a kezét, belekapaszkodom. Visszajött… Értem. Elgyengülök, massza leszek a karjában.
– Hazatértem, és elkergettem Ossit. Ha előbb tudom, hogy meg akart titeket ölni, akkor nem így teszek. Erwina később mondta, hogy fiút szültél nekem, és elmenekültél. – Az ujjai szétterülnek a hasamon, ha lehetséges még közelebb von magához, érzem a hátamon a teste melegét. – Két hónapja kereslek titeket.
Két hónap… Megráz a kitörni vágyó zokogásom.
Ugye, most már minden rendben lesz?
4.
A kádból gőz száll felfelé. Erik mellette áll, belerakja a kezét, majd kiveszi, és lerázza. Soren hozzám bújik, még nem vettem ki a kendőből, megnyikkanni sem mer, úgy retteg az apjától.
Meg tudom érteni. Erik hatalmas, és a tekintete csak még kegyetlenebbé és keményebbé vált az elmúlt két évben. Napok óta ismerkedik vele, de csak messziről, viszont nem fordítja el a fejét, amikor egymást figyelik. Erik felénk fordul, a száját elhúzza – egy elfeledett mosoly emléke tűnik fel.
– Kellemes, de lehet, hogy neki meleg lesz, érdemes várni vele – pillant Sorenre.
Még nem vette a karjába, de látom rajta, hogy szívesen megtenné. Nem akarja megijeszteni, és ettől átmelegszik a szívem. A kegyetlen viking harcos, aki védelmezi a gyermekét.
Összeszorítom a számat, hogy ne sírjam el magamat megint, a látásomat könnyek homályosítják el.
– De te belemehetsz addig – néz a szemembe.
Amíg visszaértünk az uradalomba, több helyen is megszálltunk. Egy szobában aludtunk, de nem ért hozzám, csak figyelt engem és a fiát. Miután elmondta, hogy mi történt, nem is igazán szólt. Nem beszélt. Ahogy régen sem. A szavakat belőle nem könnyű kiédesgetni.
A kendőhöz nyúlok, kioldom, Soren feneke alá nyúlok, hogy megtartsam. Belekapaszkodik a ruhámba a nyálas kis kezével, az arcát belém fúrja.
– Semmi baj. Tudod, ő az apád – suttogom neki. – Azért jött, hogy megvédjen, hogy… – Elakad a lélegzetem, kis híján elsírom magamat.
Az elmúlt hónapok súlya leszakad rólam, és nem tudom mihez kezdjek ezzel. Szolga vagyok, Erik szolgája, de nem is akarok többet szabad lenni, ameddig ő vigyázz rám.
– Hogy az apád legyen. – Bár nem kéne a nevére vennie, ő csak egy fattyú, egy gyerek egy szolgától, de amint meglátta, a fiának nevezte. Ami azt jelenti, hogy elismeri, hogy az övé.
Erik közelebb lép hozzánk, a gyertyafényben árnyékot vet ránk. Nagyon lassan felemeli a kezét, és megsimogatja a fia fejét. Lágy, gyengéd érintés. Összetörök és újra összeállok. Képtelen vagyok elviselni az érzéseimet, ki akarnak robbanni belőlem, ölelni akarom Eriket végre, és soha többet el nem engedni.
– Gyere, fiam! Hagyd édesanyádat fürdeni – mondja meglepően kedvesen. Nem utasítás. Nem parancs. Ez kérés.
Soren lassan enged el, majd elfordítja a fejét, szemügyre veszi Eriket, és csak akkor jelzi, hogy lerakhatom. A lábamhoz húzódik, és lentről szemléli a számára óriás férfit. Napok óta így tartja szemmel.
Összehúzza a szemét, aztán némileg megenyhül, kihúzza magát, úgy dönt, ő itt most férfi lesz. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak, olyan édes, ahogy a saját apját szemléli, és már kezdi kapizsgálni, hogy ő nem egy idegen, tőle nem kell félni, ő valami jó lesz az életünkben…
Tényleg az lesz, vagy csak hinni szeretném? Mert még semmit nem beszéltünk meg.
5.
A gyertyaláng a falon táncol. Erik mellettem fekszik, a szőrme ránk borul. A szoba túl végében egy rögtönzött ágyon Soren alszik, a csendben hallani a halk szuszogását.
Erik kitárja a karját, én meg a mellkasára hajtom a fejemet. Hány éjszakán át álmodtam erről… A boldogságtól elszorul a torkom. Hallom a szíve egyenletes dübörgését: dob-dob-dob, nyugodt, méltóságteljes. Egy legyőzhetetlen ember szívverése.
Egy olyané, aki teljesítette az ígéretét, és visszatért. Rásimítok a feszes hasfalára, az izmok összerándulnak az érintésemtől. Lecsukom a szememet. A szőrmék és az ő melege eltelít, ilyen melegséget rég nem éreztem, mert ez nem a hőmérséklettől függ, ez a belsőmből adódik, mintha a zsigereimben nyugodnék meg, a zsigereimben érezném, hogy jó helyen vagyok, itt kell lennem.
Felnézek. Erik félig lehunyt szemhéjjal Sorent figyeli, a száját elhúzza, büszkeség sugárzik róla. A fia. És elfogadta a fiának, annak ellenére, hogy csak egy szolgától született.
Felém fordul, majd egy puszit nyom a fejemre.
– Köszönöm – suttogja. Megremegek a mély, rekedt hangjából, az ölem pedig felforrósodik. Annyira régóta vágytam erre! Hogy itt legyünk, mindannyian biztonságban, és ő öleljen, betakarjon a melegségével, és biztonságot nyújtson.
– Nincs mit köszönöd – súgom vissza. – Ő az én fiam is. Bármire képes lennék érte.
Erősebben húz magához, forró bőre az enyémhez préselődik, a ruhán keresztül is érzem a lángolását. De nem éget el – csupán a csontjaimba férkőzik, hogy ott is meleget gyújtson.
– Szabad vagy, Áse.
Összevonom a szemöldökömet. Rosszul hallottam? Mennyit küzdöttem érte, és mennyire értelmetlennek találom most már… A szabadság veszélyes. Voltam szabad, és nem akarok többé az lenni, nem akarok többé egyedül kallódni a világban.
– Nem akarok az lenni – felelem csendesen.
Erik arcán mosoly terjed szét.
– Csak szabad asszonyt vehetek feleségül.
A szavak nehezen jutnak el hozzám. Felemelkedek róla, értetlenül pillantok rá. Feleségül akar venni? Felemeli a karját, tenyerét az arcomra fektet, érdes és forró, és ez a forróság képes csak felmelegíteni engem. Gyengéd és lágy az érintése.
– Ezért jöttem vissza, Áse. Miattad. Ott a tengeren azt hittem, meg fogok halni, és meg is kellett volna halnom. De nem tehetem meg, mert nem rendeztem el a sorsodat. Add nekem az életedet, önszántadból! Megvédelek titeket, és jó apja leszek Sorennek.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Kér. Nem parancsol. Hanem kér. Úgy érzem, szétszakad a szívem, de most nem a félelemtől és a szomorúságtól, hanem a boldogságtól.
Lassan bólintok, mert beszélni képtelen lennék. A szájára hajolok, csókot lehelek rá.
– Leszek a feleséged – súgom a könnyeimmel küszködve.
6. Soren
Harci dobok szólnak. Tam-tam-tam-tamp. A szívem velük együtt dübörög. Anyám fekete festéket ken a homlokomra és az arcomra, közben a szemembe néz, ragyog a tekintete. Keveredik benne az elválás fájdalma, a félelem, és a büszkeség.
Elmosolyodom. Itt az idő. Lágy ujjait még egyszer végighúzza a bőrömön, látom, hogy néma szavakat mormol magában: az Istenekhez fohászkodik. Az idő eltelt felette, de ugyanolyan gyönyörűnek látom, mint gyermekkoromban. Aranyhaj, kék szemek – a benne lüktető elszántságot a véréből szívtam magamba.
Felkelek a földről, kiegyenesedem. Az anyám is felkel, apám mellé áll. Szőke hajába ősz szálak keverednek, szürkéskék szeme a viharok titkát rejti – tőle örököltem a szememet. Letagadni sem tudnám a véremet.
Apám elém lép, előveszi a kardját, és a két tenyerén nyújtja át nekem. A dobok hangosodnak, jön a dagály, amivel elhajózunk. Az első utam…
Összeugrik a gyomrom. Ezeregy kaland vár rám, és ezeregy táj, hogy felfedezem.
Elveszem apámtól a kardot, és lehajtom a fejemet, sötét fonataim a vállam elé csapódnak.
Amikor felemelem a fejemet és a szemébe nézek, elfog egy ősi vágy, hogy bizonyítsak. Megmutassam nekik, ki vagyok én, és mire szántak az Istenek. Az ősi energia a dobok hangjával együtt zakatol bennem.
A hátamra erősített tokba rakom a kardot. Az apám kardja. Az apámé, aki már ezeregy kalandban részt vett, és ezeregy helyet felfedezett, aztán megharcolt a tengerrel, és legyőzte, hogy visszatérjen az anyámhoz. És hozzám.
Egy ilyen emberre nem hozhatok szégyent, hiszen az ő vére vagyok.
Utolsó ölelések, ahol már nincsenek szavak. Aztán elfordulok, mert vár a végtelen…
viking, szösszenet, történet