9.
1.
Erik meghalt.
Ez a mondat dübörög két órája a fejemben.
Magamhoz szorítom Sorent a bal kezemmel, felkötöttem a mellkasomra, de egy másodpercre sem akarom elengedni. Csak ő maradt nekem.
Erősen markolom a ló kantárját, vad vágtában rohanunk, hogy minél messzebb kerüljünk az uradalomtól.
Könnyek marják a szememet, de nem bírok sírni.
Most nem lehet.
Erwina azt mondta, hogy bármikor megjelenhet az új fejedelem, Erik távoli rokona, aki biztos, hogy végezne Sorennel. Még egy fattyú sem maradhat életben, annyira tartanak a vérétől.
Szorít a torkom.
Az elmúlt másfél évben minden átkozott nap őt vártam. Azt, hogy végre feltűnnek a hajók a távolban, megszólalnak a dobok, az asszonyok készülődni kezdenek, én meg megmutathatom neki Sorent.
Elvették tőlem.
És elvették az álmaimat.
Ropognak az ágak a fekete mén lába alatt, a szél süvít a fülemben. A marjába vágom a lábamat, hogy még gyorsabb mozgásra ösztökéljem. El kell tűnnünk. Minél messzebb kell mennünk.
Ketten maradtunk.
Felszipogok, mert alig bírom elfojtani a könnyeimet. Kicsi Soren… Soha nem találkozhat az apjával. Én sem láthatom többet.
Hány éjszakán át bámultam ki az ablakon, és kértem az Isteneket, hogy küldjék vissza hozzánk! Hány éjszakán át takaróztam abba az álomba, hogy mellettem fekszik, átölel a vaskos karjával, és magához szorít! Az ő karjában voltam utoljára biztonságban. Az ő szolgájaként.
Miért kellett elmennie? Miért nem hallgattak meg az istenek? Miért kellett így történnie?
Zörög az erszény az oldalamon, Erwina adott némi aranyat, hogy addig kitartson, míg nem sikerül elhelyezkednem. De mihez kezdjek egy hat hónapos csecsemővel? Ki alkalmazna engem?
Összeszorul a szívem. Nem tudom, mit fogok csinálni, hogyan fogom megvédeni, miközben a szívem darabjaira hullik… A csókját akarom, az érintését, a szavait – hallani újra a hangját. Hogy hullhatott szét így a világom egyik percről a másikra? Mit vétettem Istenek, hogy ezt érdemlem? Egyedül egy gyerekkel, aki teljesen rám van utalva!
Kiérünk az erdőből, a mezőn vágunk át. Mi van, ha útonállók támadnak meg… Végeznének Sorennel. Óvatosnak kéne lennem, figyelnem, merre megyek, nem merülhetek el a fájdalmamba, a mardosó hiányba…
Erik meghalt.
Nem, nem érhet így véget a történetünk! Nem lehet ez a vége! Kibuknak belőlem a könnyek, végig folynak az arcomon, a szél hidegen csípi rajtam. Lepillantok Soren fejére, amit betakartam a ronggyal, amivel magamra kötöttem.
Miattad helyt kell állnom.
Miattad meg fogom csinálni. Muszáj leszek megcsinálni!
Erik meghalt.
A gondolat nem ereszt, belém tép, és hasogat.
2.
Az égen füst tekergőzik felfelé, közeledünk egy faluhoz. Nem állhatok meg, ez még túl közel van az uradalomhoz, itt megtalálnának. A lovam izzadt a hajszától, rá férne a pihenés, de nem merek kockáztatni.
Kikerülöm a falut, inkább az erdőt választom, ott pihenhetünk egy kicsit. Nem tudom, hány óra előnyünk van, és azt sem tudom, hogy vajon fel fogják-e valaha adni a keresésemet. Talán egy-két hétig tarthat, aztán az új fejedelem beleun.
Mi lesz velünk? Összefacsarodik a szívem. A meleg kis test teljesen hozzám szorul, halkan szuszog a mellkasomban, édesen alszik, miközben a világ összedőlt körülöttünk, és mások az életére akarnak törni.
Erik meghalt. Erwina szavai belém harapnak. Egyedül maradtam Sorennel.
Muszáj tovább mennem, muszáj mindent megtennem érte!
A faluból birkapörkölt szagát hozza a szél, a gyomrom megkordul. Hogyan fogok ételt szerezni? Van egy tőröm, az oldalamra kötve, van némi aranyam, de az nem lesz elég. Nem bújhatok el az erdőben sem, nem maradhatok ott sokáig, akár férfiak is rám találhatnak, akik aztán… Bűntudat nélkül végeznének Sorennel, engem pedig megbecstelenítenének.
Vagy éhenhalnék.
Vagy állatok falnának fel.
Én erre nem készültem fel! És közben a fájdalom is dobog bennem, soha nem fog megszűnni. Az álmom elveszett, az álmom, amire olyan későn ébredtem rá. Tudom, hogy elérhettem volna Eriknél, hogy felszabadítson, majd feleségül vegyen. Tudom, hogy ha visszatért volna, akkor a nevére veszi Sorent. Onnantól pedig az összes éjszakánk egymás ölelésében telt volna el, azok a vaskos karok, amiken csak úgy duzzadnak az erek, átöleltek volna, a lélegzete simogatta volna a nyakamat… Elterveztem, hogy legalább három-négy gyermekünk lesz, hogy átveszem Erwina helyét, hogy minden nap gondoskodom róla, hogy meleg étel kerüljön elé. Elképzeltem, ahogy Sorent először a kezébe veszi.
A könnyek újra kitörnek belőlem, lefolynak az arcomon, felszipogok, a hajam a számra tapad. A ló könnyű ügetésre vált, nem bírja tovább a vágtát, órák óta menekülünk.
Megérkezett volna a hajóval, én meg a parton várom, a dobok hangosan szólnak, a karomban tartom Sorent, alaposan bepólyálva. Ő leszáll a hajóról, leteszi a lábát a partra, az arcára és a mellkasára új sebhelyek kerültek, a pillantása még vadabb és elszántabb, mint eddig.
Elém lép, megnézi a kicsit, és számol. Számolja, hogy másfél éve ment el, a gyermek pedig pont akkora. Rádöbben, hogy az övé, és elmosolyodik, és átveszi a karjába, majd csókot lehel a homlokára.
Szorít a torkom. Ez már soha nem fog megtörténni.
3.
Újra a lovon. Napok óta nem aludtam. Menekülök. Futok a sorsom, a világ elől. Soren viszont rajtam alszik, édesen kucorodik hozzám. Ő nem ismeri még ennek a világnak a veszélyeit, nem tudja, hogy az apja vére halált hozhat rá.
Miért mentél el Erik? Egy családot hagytál itt! Nem tudott a gyermekről, de… Annyit voltunk együtt, erre számítani lehetet!
Ő pedig elment, ahogy a férfiak elszoktak menni, hogy hódítsanak, és dicsőséget szerezzenek.
A nők pedig itt maradnak, hogy aztán egyedül oldják meg az életüket.
Az élet igazságtalan.
Lassan kaptatunk fel egy hegyen. A következő faluban megállok, kiveszek egy szobát, hogy megpihenjek, mert nem bírom tovább. A gyomromat kimarta az éhség, az álmosságtól szédülök. Ilyen messze az uradalomtól már biztonságban leszek. A zsibbadtság eltelít, nem érzem a karomat, a lábamat, lassan a fejemet sem.
Mennyivel másabb lehetett volna minden… De most Erik nélkül kell helytállnom.
A nap lassan leereszkedik a szürke-ködös tájba. Éjszakára keresnem kell egy szállást. Nem bírok gondolkodni.
Magamhoz ölelem Sorent. Édes kisfiú… Egy apát is érdemelne, aki felneveli, aki férfit farag belőle, aki szereti, aki megtanítja neki, hogy hogyan éljen, akire felnézhet.
Nem így kellett volna történnie! Ez nem igazságos! Az Isteneknek nem szabadott volna ezt hagynia!
A távolban házak, kunyhók tűnnek fel, állatok, és emberek. Elindulok felé, mást nem tehetek, muszáj megpihennem. Nem bírok gondolkodni. Amikor elérem az első embert, megkérdezem, hogy kaphatok-e valahol szállást. Összevont bozontos szemöldökkel, gyanakvóan néz fel rám. Megmutatja, hova mehetek.
Az épületnél leszállok a lóról, magamhoz szorítom Sorent, a lábam remeg. Bentről zene szól, az emberek duhajkodnak. Egy férfi az ajtónál bámul, kéjes vigyorra húzza a száját, amitől felfordul a gyomrom.
Férfi nélküli nő vagyok. Egy szolga – bár ők ezt nem tudják. De férfi nélkül, úgy, hogy nem ismernek… Nem sok esélyem van. A valóság nehéz kőként zuhan rám. Ha besétálok és szobát kérek, bárki feljöhet majd utánam – a férfiak olyanok tudnak lenni, mint az állatok, nem érdekelné őket a gyerek, jobb esetben, rosszabb esetben megölnék, és egymásután gyaláznának meg…
Felfordul a gyomrom, az éhségem a múlté lesz. Megdermedek a lépcső aljában, még két férfi lép ki az ajtón, az italtól dülöngélnek. Észrevesznek, a szemük rám tapad, ők is vigyorognak.
Mit gondoltam? Ez a világ nem nekünk, nőknek lett teremtve, itt mi csak tárgyak vagyunk, amik közül a legerősebbek, és a leghatalmasabbak válogathatnak. A szívem a torkomba ugrik. A három férfi engem néz, a tekintetük éhesen tapad az engem borító köpenyre, és a magamra kötött csomagra.
Aprót lépek hátra, ők nem közelítenek. A másodperc viszont megfagy. A lélegzetem fehér páraként száll felfelé a hűvösben. A torkomba ugrik a szívem. Mit fogok tenni, ha rám vetik magukat? A lovam pár lépésnyire van mögöttem, talán elég gyors vagyok, hogy felugorjak rá, és meglóduljak vele, mielőtt elkapnak… Talán…
Az egyik, egy rőt hajú, előrébb lép, a ruhája szakadt, lóg rajta. Azonnal megfordulok, és futni kezdek, hallom magam mögött a lépéseik dübögését – felpattanok a lóra, majd a marjába vágom a lábamat, az egyik férfi megragadja a köpenyemet, húzni kezd lefelé, elkapja a karomat… A ló felágaskodik, fellöki őket, a férfi a földre zuhan, a többiek hátrálnak, ügetésbe ugrunk, és már száguldunk is tovább.
A szívem őrült módjára ver a mellkasomban. Soren felsír, vagy már sírt, csak nem hallottam, mert nem rá figyeltem. Akkor sem nyugszom meg, mikor kiérünk a faluból és magunk mögött hagyjuk.
Az élet igazságtalan. Esélyem sincs nőként! Egy szobát sem tudok egyedül kivenni! Hogy szerezzek így ételt? Halkan csitítom Sorent, közben próbálok nem sírni, de a hangom reszket.
Ha elkapnák egyszerűen a falhoz vernék, vagy kard élre hánynák, muszáj tovább küzdenem
Akkor is tovább kell mennem, ki kell valamit találnom, miatta, miattunk.
4.
A nyugtalanság beette magát a belsőmbe. Ha reccsen egy ág, rögtön oda kapom a fejemet, a szívem pedig őrült vágtába fog. Ha feltűnik egy ember, azonnal görcsbe ugrik a gyomrom, és arra gondolok, vajon mit tenne velünk. Ha elröppen felettem egy madár hangos szárnysuhogással, kiszárad a torkom, mert attól tartok, megijedt egy vadállattól, aminek pont a karmai közé tartok.
A menekülés a részem lett. Elhajszoltam megyünk előre, napközben állunk meg erdőkben, hogy a ló pihenni tudjon. Elneveztem Szabadságnak. Amikor kitaláltam a nevét, felkuncogtam a fáradtságtól kimerülten, hiszen mennyire szabad akartam lenni, most pedig nem tudok mit kezdeni vele.
Igaza volt Eriknek, mellette, a szolgájaként voltam a legnagyobb biztonságban. Főleg, miután megölte Olét, mert az bántott engem. Érinthetetlen voltam. És Soren is az volt az elmúlt fél évben, Erwina ráadásul úgy tett, mintha nem léteznék – nem bízott rám semmilyen munkát, hagyta, hogy Sorennel legyek egész nap. Láttam, amint titokban minket figyel, és elmosolyodik. Örült, hogy Eriknek végre gyermeke született, ráadásul fiú.
Egy fiúgyermek tisztesség. A fának döntöm a fejemet, Soren halkan cuppog a mellemen, Szabadság mellettem legel a hideget ledobó fűcsemetékből. Már értem, miért jobb fiúként erre a világra jönni: akkor a férfiak nem érzik úgy, hogy hatalmuk van feletted, és elnyomhatnak.
Megsimogatom a buksiját. Az elmúlt hét elszívta az összes életerőmet. Kisírtam a szívemet. Az Istenek döntése viszont véges, nem lehet visszacsinálni. A halál az halál, és senki nem tér vissza belőle.
Új életet kell kezdenem, egyedül Sorennel. Érte erős leszek. De éjszakánként akkor is Erik emlékeivel takarom majd be magamat. Amikor lehunyom a szememet, azt fogom képzelni, hogy itt van velem, a szürkéskék vihar szemét idézem majd magam elé, és azt, hogyan érintem, és ő hogyan válik gyengévé az érintésem alatt.
5.
Egy újabb település. Már elég messze kerültem az uradalomtól, hogy ne találhassanak rám. Leszállok a lóról, meg fogom a kantárját, és besétálok az emberek közé. A főtéren ételt főznek, asszonyok sertepertélnek körülötte, vidáman trécselnek, de amikor észrevesznek, megfagy a hangulat.
Senki nem szereti az idegeneket.
Vajon befogadna valamelyik? Felajánlom, hogy takarítok szállásért cserébe. Azért viszont etetniük is kéne, és ezt nem sokan engedhetik meg maguknak. Olyat keresek, akinek díszesebb és tisztább a ruhája, de mindannyian szürke, barna vásznat hordanak, a hajuk csatakosan lóg az arcuk mellett.
Beharapom az alsó ajkamat. Muszáj találnom valakit! Egyedül nem szálhatok meg sehol, veszélyben lennék, de Sorennel magammal kötve el tudok végezni munkákat, takarítást, mosogatást, akár főzést is, vagy tavasszal kertet is művelhetek.
Az asszonyok engem figyelnek, összesúgnak, pár férfi is feltűnik, összevont szemöldökkel méregetnek. Vissza kéne mennem a saját otthonomba… Ha volna. Felégették, elpusztították, mindenkim hallott már.
Gyorsan veszem a levegőt, a nők arcát figyelem, egyik se barátságos. Megszorítom a lovam kantárját, izzad a kezem. Nem indulnak el felém, mégis azt érzem, hogy összenyomnak, összepasszíroznak, el akarnak pusztítani, megölni minket, nem fognak befogadni, sehol senki nem fog befogadni minket!
Izzadság folyik le a halántékomon, pedig hűvös hajnal köszöntött ránk. Aztán egy idős asszony válik ki hátulról a többiek közül, a ruhája nem díszes, sőt, egészen szakadt, ősz haját kontyba rendezte, a háta hajlott, de ahogy meglát, kedvesen elmosolyodik.
– Kedveském, úgy vártam már, hogy végre megérkezz! – csattan fel rekedt hangon. – Hát mi tartott eddig? Napok óta csak várok!
Mi? Talán rossz a szeme, és összekever valakivel? Ha így is van… Akkor remek lehetőséget kaptam.
Elindul felém, biceg a jobb lábára, majd megáll mellettem, vagy egy fejjel alacsonyabb nálam. Végighordozza pillantását a többieken.
– Ő itt az unokám, a megboldogult Owennek a leánya, aki messzement, hogy feleséget találjon magának. Jött meglátogatni.
A többiek elfordulnak tőlünk, most már nem érdeklem őket. Az asszonyra pislantok, aki rám mosolyog, majd a rám kötött gyermeket veszi szemügyre.
– Gyere, akárki vagy! – mondja halkan, hogy csak mi halljuk. – Éhes lehetsz és fáradt. Nálam ehetsz, és megpihenhetsz.
Egy sóhaj szakad fel belőlem, bár tudom, hogy még nem szabad elbíznom magamat. De talán… van egy kis esély rá, hogy legalább pár napig nyugalomban leszünk Sorennel.
6.
A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok. Helmi a falu végében lakik, egy takaros két szobás házban, a férje meghalt két éve, a két lánya viszont mindennap jön látogatni.
Rosszul fogadják a jelenlétemet. Őket nem lehet azzal becsapni, hogy a régen látott, és meghalt fivérük lánya vagyok. Amiben tudok, segítek Helminek, bár nem kéri, ellátom az állatokat, takarítok, a veteményest is rendezem.
Ő is mindig velem van, velem csinálja ezeket, ha átjönnek a lányai, akkor ők is beállnak. Ez a közös munka faragja aztán a tartózkodásukat bizalommá, a komor pillantásukat csevegéssé, aztán mosollyá.
Soren nyár végére már a lábam mellett sertepertél. Szürkéskék szeme van, mint az apjának, akárhányszor ránézek, összeszorul a szívem, és sajnálom az elvesztegetett időt és életet, amit együtt tölthettünk volna. Helmi és a lányai soha nem kérdezik, honnan jöttem. Elfogadják, hogy itt vagyok.
Éjjelente Erik emlékébe fúrom magamat. Bár hónapok óta meghalt, nem tudom elfogadni, nem tudok szabadulni tőle.
Egyik nap egy fiatal férfi jön Helmihez, aki csak látásból ismeri a faluból. Azt mondja, ismerkedni akar velem, és nem zavarja, hogy van egy gyerekem. Ezt kötve hiszem, a férfiak nem úgy vannak kitalálva, hogy más gyerekét neveljék fel.
Nem akarok ismerkedni vele, megmondom, hogy nem akarok férjet.
Éjjel Erikre gondolok, azokra a tragikus és csodás percekre, amiket együtt éltünk át. Tudott büntetni. Erőszakos volt és durva, de volt egy pillanat, amikor elgyengült. És már tudom, hogy igazakat mondott, mellette voltam a legnagyobb biztonságban.
Kihúzom a gyomot a borsó mellől. Soren a földön térdel, és ő is segítkezik. Mosolyt csal az arcomra, ahogy figyelem, miként ragadja meg a gazokat a kis kezével. A nap erősen süt, a levegő mégsem forró, tökéletes nap a kerti munkákhoz. Helmi a másik sorban ügyködik, kissé zihál, de a keze gyorsan jár.
Aztán megjelenik a lánya, kapkodja a levegőt, a sötét haja összevissza szál az arca mellett. Ahogy meglátom, megdermed a szívem. Felénk szalad.
Megtaláltak.
Eljöttek értünk.
erotikus, viking, történet