21. Lucian
Senki nem tudja az igazi nevemet, az apámon kívül, de Avának elmondtam. Talán ezzel megkönnyítem neki, ami történi fog, úgy látom rajta, hogy valamiért tényleg fontos neki. Bár nem szabadna. Azonban olyan kétségbeesett, hogy legalább egy kicsit segíteni akarok rajta.
Mert a kétségbeesésétől szorít a mellkasom.
Újra mozdulni akarok, de megállít a tekintete. Könnyek folynak le az arcán. Rohadék dolog, de én így is azt akarom tőle. Mindennél jobban. Egyébként felrobbanok. Őrjítő dolog ez, kikapcsolja az alakváltó valóságát, eltépi a személyiségét, hogy aztán csak testek legyenek, akarat nélkül.
– Így jobb? – vonom fel a szemöldökömet, és zsebre rakom a kezemet, hogy ne nyúljak utána. A mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, a hófehér csipke rátapad a mllre, felkínálja nekem.
– Valamivel – válaszolja halkan.
Figyelem, és nem tudom miért, de segíteni akarok neki. Talán mert szánalmas a kiszolgáltatottsága, a szenvedése, hogy nem tehet róla, a természet kényszeríti olyanra, amit nem akar.
– Mivel lenne még jobb? Mi könnyítené még meg neked?
Beharapja az alsó ajkát, amitől el fog a sóvárgás, hogy én is ráharapjak, pedig nem szoktam csókolózni. Annak nincs értelme, nem szolgálja a kielégülést. Az ő száját viszont szeretném birtokba venni, felkutatni a nyelvemmel, és megdni vele, ahogy majd a lenti ajkaival is teszem.
– Ha nem adnál át Troynak – súgja. – Nem tudom, mit akar tőlem, de teljesen megborult, hogy képes volt téged felbérelni.
Megborult? Nem tűnt annak, inkább csak elszántnak. Az, hogy mit akar tőle, nem tartozik rám. De eddig minden munkámat befejeztem, akármilyenek is voltak, nem adhatom ezt fel: rossz fényt vetne rám. Nem akarom, hogy a hírnevemet ilyen semmiség csorbítsa ki.
És nem is akarok ezzel foglalkozni. A hasizmaim még mindig feszesek, a frkm követelőzve pulzál, és nem akarok mást, csak végre a kezem között tartani, ruhák nélkül, hogy elkezdjük.
Nyel egyet, elfordul tőlem, a szőnyegre bámul, nehezen kap levegőt, megint erősebb fájdalma lehet.
Elég volt ebből.
22. Ava
Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el! Nem akarom elhinni, még mindig, vagy megint, de nem tudom feldolgozni, hogy mi történik.
A fájdalom az alhasamba mar, a görcsből feszülés lesz, izzadok, az izmaim reszketnek a megerőltetéstől, amivel tartani próbálom magamat. A szívem összevissza ver, a tüdőm visít, annyira szoros. Mintha folyamatosan forró nyilakat szúrnának belém, erősen, és mélyre…
Ruha suhan – felnézek, Lucian megszabadult a pulóverétől, és attól is, ami alatta volt, meztelen mellkasára árnyakat vett a kályhafénye, a mellizma duzzad, a bimbóban egy piercing fénylik. Szeretném megízlelni a nyelvemmel… Ebből már nem lehet visszafordulni… Eddig sem lehetett. Zúg az agyam, nem tudok gondolkodni, nem tudom levenni róla a szememet. Tiszta domborulat és homorulat, szálkák tömkelege, amit olyan jó lenne megérinteni, belemártani a körmömet, felsebezni a testét, amikor…
Megrázom a fejemet, el akarom szakítani tőle a pillantásomat, de nem megy, figyelem a kezét, ahogy a nadrágjához nyúl, és kigombolja.
Kiszárad a torkom.
„Kell!”
Lehúzza a cipzárját.
Remegnek a combom belső izmai.
Nem tudom levenni róla a szememet. Kiszakad a szívem.
– Nem kell kedvelned. Nem kell, hogy bejöjjek neked. Ez nem erről szól – mormolja, és van valami mély és veszedelmes a hangjában. – Testek találkoznak.
Nem akarok csak egy test lenni… Elkapom róla a fejemet, átkarolom magamat, reszketek, fázok és melegem van, nem enyhül a görcs és a fájdalom, szétszaggat, összegörnyedek, hogy jobb legyen. Víz, ha megfürdenék, az segítene, és ha magamnak csinálnám…
Megköszörülöm a torkomat. Nem merek felnézni, mert látom, hogy mozog. Megsüllyed a mellkasom, kiszökik belőlem a levegő, és az élet is, nem, nem akarom ezt…
Miért tette ezt velem Troy?
23. Lucian
Megszabadultam a bakancsomtól és a nadrágomtól is. Egy lépéssel Ava előtt termek, nem néz fel rám, reszket, a fájdalom darabonként falja fel. Az arcára simítom a kezemet, magam felé fordítom, pihegve szívja be a levegőt, de nem néz a szemembe, a számat mustrálja.
„Vedd el!” – zeng bennem a jaguár, és nem is vágyom jobban másra.
A szájához hajolok, beszívom a forró lélegzetét, megszűnik az idő, a kályha sercegése megdermed, a kinti szél hangja a múltba réved… Megnyalom az alsó ajkát, majd az ajkaink összesimulnak, nem sietem el, bármennyire szorít a vágy, és követel ennél jóval többet, legalább az érzést meg akarom neki adni, hogy… Hogy nem a természet kényszere? Hogy jó is lehetne velem, ha elengedné magát?
Hogy aztán elvigyem a volt pasijának, aki felbérelt engem?
Nem az én dolgom. Nem kell vele foglalkoznom. Belesimul a csókba, enyhül a merevsége, ő maga húzódik közelebb hozzám, megragadja a karomat, erősen szorítja – ellenállok a nyers kísértésnek, hogy azonnal felfaljam. Lassan puhatolózok az ajkaival, mielőtt a nyelvemmel siklok be a szájába, hogy aztán összefonódjak az övével.
Vanília. Az íze is vanília.
Megragadom a fejét, kicsit félredöntöm a sajátomat, hogy még mélyebbre furakodjak belé. Belenyög a csókba, édes-érdes hang, amitől morogni támad kedvem. Test és test, csak az, nincs benne semmi más.
Nem akarom elengedi a száját, a csókja benzin a lobogó véremre, de nem akarok elszakadni tőle, és megtörni sem az édes varázst, amiben végre megadja magát, és hajlandó elfogadni.
Meg akarom ragadni a derekát, és magamhoz húzni, de megállítom a kezemet, olyan akár egy rettegő kisállat, aki bármelyik percben meggondolhatja magát, hogy aztán elszaladjon, annak ellenére, hogy a vágya rezeg rajtam, rezeg bennem, és egyre inkább hajtana…
Fogy a levegőnk, én viszont nem akarom elengedni, a nyelvünk ősi táncba kapcsolódik egymásba, amiben a szükség ritmusa ver.
Végül ő húzódik el, vagyis jelzi, hogy szeretne, mert a fejét erősen tartom. A könnytől nedves arca az enyémhez ér, amikor eltávolodik tőlem. Az ajka piros és duzzadt a csókunktól, az orcája kipirosodott, fekete szempillája sötét árnyékot vet a szemére. A pupillája tág, a szíve az én ütemet veri, ahogy a vére is az enyémre dobolhat.
Csak test és test, semmi több. Akármennyire… szánom a kiszolgáltatottsága miatt.
24. Ava
Az éhség kimarja a szerveimet. „Többet!”, és még többet, „kell!”, mert nem tehetek mást. Az éhségtől homályosan látok. Az éhség szörnyű. Az összes porcikámban érzem. Reszket a csontomban, feszül az alhasamban, és fájdalmasan összehúzódik tőle a hvlyem.
Lucian veszélyesen vonzó látvány, sok-sok feszes izom, napsütötte bőr, zölden égő szem, tele titkokkal és sötét sóvárgással.
Nem ismerem. Azt se tudom kicsoda, csak hogy alakváltókat rabol el megbízásból.
Nem egy jó ember, és ez látszik rajta, titkolni sem akarja a benne rejlő erőket, nem tesz erőfeszítést, hogy megjátssza magát, és egy megbízható férfi képét vetítse. Nem akar ámítani, azt se mondja, hogy minden rendben lesz, csak a nevét árulta el. Ha nem hazudott ismét.
Könnyek gyűlnek a szemembe a fájdalomtól és az elsöprő vágytól, amit az ösztöneim szítanak. Undorító. Gyűlöletes.
Nem tehetek mást. A szemét nézem, és vonz magához, nem akarok távol lenni tőle, újra hozzá akarok simulni, és elfelejteni, hogy azt se tudom kicsoda. Köré akarok zárni, de közben a félelem megbénít, mert nem tudom hogyan fog velem viselkedni…
Úgy tartja magát, mint egy bezárt vadállat, figyel, a gyengeségemet fürkészi ki, hogy aztán visszaéljen vele.
Nem szabad.
Mégsem tehetek mást.
Az alhasamban elhatalmasodik a görcs, és a sóvárgás, rászorítom a kezemet, alig bírom ki, hogy ne görnyedjek kétrét.
– Miért akar Troy visszakapni?
– Nem tudom – súgom, közben a szőnyegre bámulok, elszakadva a teste tökéletességétől. Nehezen szívom be a levegőt, legszívesebben kapkodnám, de nem akarok ennyire gyengének tűni előtte. – Gyereket akart tőlem, pedig nem vagyunk társak. Szakítottam vele, mert én a társamat akarom megtalálni, akivel összeköthetjük az életünket.
Ahogy kimondom, rögtön összeáll minden előttem, a szőnyeg szürke szálai között. Tudta, hogy most lesz érésem. Én nem követtem nyomon, pedig elvileg három évente, szabályosan van a nőknek.
A fenébe! Ezt akarta! Az a rohadék! Azt hitte, így magához köthet? Erre az érésre pályázott, azonban elkésett. Beharapom az alsó ajkamat, nehezen húzom ki magamat, megint Lucianra nézek.
„Meg kell érintenem” – süvíti bennem a hiúz.
A torkomban dobog a szívem. Közelebb akarok lépni hozzá, és nem gondolni arra, hogy milyen alakváltó lehet, miket tett már az életben. Arra, hogy mire lenne velem képes…
– Úgy hiszem, ezt lekéste – rándul meg a szája széle. Majd óvatosan tesz felém egy lépést, én meg bármennyire szeretnék elhátrálni, nem teszem meg.
Újabb lépés, és előttem van. A mentolos, hűvös illatába füstös vágy keveredik, olyan akár a borzongató érzékiség, alig bírod elcsípni, de amikor sikerül, nem bírsz betelni vele.
Megáll előttem, felemeli a kezét, megsimogatja az arcomat. Meglepően lágy az érintése – kutakodó szeme engem keres. A fájdalom hasogat, nem hagy szabadulni, a fülem cseng tőle, a szájára pillantok, akarom az újabb csókját, sőt, sokkal többet akarok még…
– Kérlek, ne vigyél el hozzá – suttogom a tenyere felé fordulva, mert nem bírom ki, hozzá kell érnem, az ajkammal simogatom meg, ő meg fogást változtat, a hüvelykujját az alsó ajkamra szorítja, és megdörzsöli.
Összeugrik a hvlym, elhagy az erőm, nem bírom tovább. A fülemhez hajol, érzem a forró lélegzetét a szélén, a hajam meglebben tőle. Annyira jó érzés, hogy a gerincem mentén izgalom száguld végig.
– Nem foglak.
Kihasít belőlem a levegő, mintha onnantól kezdve, hogy elrabolt, bennem lenne. Nem tudom, hogy hihetek-e neki, de már nincs más, csak az érintése az ajkamon, majd a csókja a fülemen, a másik kezének a simítása a derekamon, és a fullasztó illata, a rezgése, ami bennem dörömböl, és muszáj, muszáj, hogy megérintsem…
25. Lucian
Nem vagyok jó. Soha nem voltam az. Most egy kicsit mégis az szeretnék lenni, annak ellenére, hogy majd szétszakadok attól, hogy visszafogjam magamat. A szükség tüze ég bennem, és marja az ereimet. Nem bírom leállítani a mozdulataimat, „kell”, „el kell vennem”, belemarkolok a derekába, az ujjaim belemerülnek a szálkás izmokba.
A nyelvemmel a szájába hatolok, felderítem az összes zugot, majd ki-be húzom – megrándul a farkam, azt képzelem, hogy az van a nyelvem helyén, a meleg, puha, nedves szájában, és a torka felé törekszik.
Mámor és izgatottság. Az ő keze remeg a karomon, nem is ért még máshol hozzám, mintha tartana tőle, hogy más helyen megérintsen.
A szükség veszedelmes. Akármennyire szeretném kitisztítani a gondolataimat, nem megy, csak képek villannak fel bennem, hogy már előttem van négykézláb, én meg behatolok a finom kis puncijába. Reszket a fogságomban, talán kicsit el is akar húzódni, de már nem tudom hagyni, a szívem erősen ver.
A farkam a hasának préselődik, az alsónadrág gumija elszorítja az érzékeny makkomat. Mocorog, még közelebb akar lenni hozzám, a körmei felsértik a bőrömet. Az illata mélység és vágy, az ösztön legősibb egyvelege.
Elengedem a száját, majd megfordítom, átkarolom hátulról, rászorítok a mellére, a tenyerembe gyűröm a melltartóját és a mellét. A feneke a combom felső és az ágyékom alsó részéhez ér, a heréimhez, összehúzódnak a közelségtől.
Eltűröm a haját, megnyalom a nyakát. Felnyűszög. Lejjebb engedem a csípőmet, és a farpofái közé szúrom a farkamat, ettől nekem is nyögnöm kell, de elfojtom a hangot. „Benne akarok lenni!” Megszabadítom a melltartótól, majd elengedem, hogy lehúzzam a nadrágját és a bugyiját is.
Hozzáérek a leggings pereméhez, mire meg akar fordulni. Megragadom a vállát, és nem hagyom. Talán könnyebb lesz neki, ha nem kell folyton engem látnia, és arra emlékeznie, hogy kivel tölti az éjszakát. Nem akarom látni a bizonytalanságát, a kétségbeesését. Ha hátulról csináljuk, azt képzelhet a helyemre, akit csak akar.
Megfogom az anyag peremét, forró a bőre. Elkezdem lefelé húzni, a bugyival együtt, és nem tudok nem lepillantani, hogy lássam a formás fenekét. Sziszeg a levegő, amikor beszívom. A combja közepéig húzom az anyagot, majd elölről simítok rá egy határozott mozdulattal az ölére. Forró. Lucskos. Megfeszül a gerince, kihúzza magát, nehezen kapkodja a levegőt.
„Meg kell szereznem!”, ott akarok végre lenni, és belé csúsztatni a lüktető farkamat! Az ujjaimmal szétnyitom a szeméremajkait, nyögést kapok válaszul. Tudom, hol szeretné az érintésemet, de nem adom meg neki, nem érintem meg sem a csiklóját, sem a vágatát, csak körözök körülöttük.
Megroggyannak a térdei, elgyengül. Szorosan átkarolom, hogy megtartsam. Szeretnék egy kicsit jó lenni vele, mert sajnálom, de… Nem tudom meddig tartom féken azt a vad szükséget, ami belülről pusztít el, arra ösztökélve, hogy azonnal basszam meg.
26. Ava
Érints meg! Ott! Kérlek! Felnyüszítek. Ha nem teszi meg, én fogom, muszáj, hogy odaérjen, a fájdalom és a sóvárgás görcsös keveréke felemészt. Összeszorítom a szememet, nem akarom látni magam előtt a ház fa elemeit, sem az ablakokat, sem a valóságot.
Így viszont csak a kályhában lévő fa roppanása jut el hozzám, és Lucian kezének játéka, ahogy a csiklóm körül köröz az ujjával, majd a vágatom mellett húzza végig. A hátamon dobol a szíve. A lélegzete átszánt a fülemen. A kámfor mentolos mélysége belém hasít.
„Tedd meg!”, „többet, többet akarok!” Már ott tartok, hogy én ragadom meg a kezét, és húzom oda, és tolom magamba az ujjait. Elviselhetetlen, ami rám szabadult. A merevedése a fenekemnek nyomódik, és csak az alsónadrágjának az anyaga van kettőnk között.
Felmorog. Nyers és állati hang, amibe beleremeg a gyomrom. Megragadja a vállamat, és előretol, rá kell támaszkodnom a sípcsontomra, hogy ne esek előre. A fenekem az égnek mered, belemarkol a farpofámba, megragadja a csípőmet. Az ujjai durván nyomódnak a bőrömbe.
Elakad a lélegzetem. Most az fog jönni… Még szorosabban zárom össze a szememet, nem akarom tudni, nem akarok tudomást venni a világról.
A puncim vágyakozva összeszorul, nedvesség siklik végig a combom belső felén. „Könyörgöm…” – Nem kell könyörögnöm, megérzem a makkjának nyomását a vágatomnál.
Még erősebben szorítom össze a szememet, alig bírom ki, hogy ne toljam hátrébb a csípőmet, hogy végre bennem legyen. Ő rossz, rossz dolgokat művel az életben, nem is ismerem, de nincs senki más… Erősebben markolja a csípőmet, rászorít a lágyrészre, közben meg lassan hatol belém. Azzal, hogy markol, és szorít, próbálja kordában tartani a benne elszabadulni vágyó állatot.
Szétnyílik a szám, zihálok. A makkja belém csúszik, köré feszülök, a fájdalom azonnal enyhül… Keményen felnyársal. Tövig nyomja magát belém, az ágyéka a fenekemnek csapódik, ha nem tartana erősen, előreesnék.
Jesszusom… Ez valami fenomenális! Felsóhajtok, rámarkolok a sípcsontomra. Nem is vár el tőlem mást, kihúzódik, majd megint mélyre fúródik, erőszakosan mozogni kezd, közben markolja a csípőmet, beletúr a hajamba, belemarkol, aztán kissé felém dől, amitől teljesen más szögbe hatol belém, és eltalál egy pontot, ami egyszerre kellemetlen, fájdalmas, és rohadtul gerjesztő.
Nem bírok nyelni, egyre gyorsabban zihálok, nem bírom tartani magamat a rohamával szemben, összefogok előtte rogyni, de az a pont… Újabb kemény lökés, és a testem meg is adja magát, kényelmetlen-feszes-és mégis berobban a testembe, felnyögök, reszketek, talán össze is hullok, megszűnik a fa ropogása, de még az illata is, a gyönyör hulláma a magasba hág.
Az orgazmustól megnyugodva fekszem már a földön, nem tudom, hogy kerültünk oda, a leggings összetekeredik a térdem alatt, a puncim érzékenyen lüktet, Lucian meg rajtam fekszik, de nem engedi rám a súlyát, megtartja felettem, a légzése a fülemet cirógatja, tovább döfköd, billenő mozgással, lentről felfelé, ki-be… A fenekemet tépi oldalra, majd belemar a tarkómba, és belém lövelli a spermáját.
De nem áll le. Tovább mozog, csak lassabban, viszont nem kevesebb hévvel. A nedveink összekeverednek, folyik lefelé a puncimon, csattog bennem, a csípőm alá nyúl, és hátrahúz, hogy a lábaimon üljek.
Nem bírom tovább… Nem akarom őt, mégis akarom, megpusztulok érte, zihálok a fogságában, kiszolgáltatottan hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar… Ellenkezni sincs erőm. Hagyom, hogy felhúzzon a lábamra, így még inkább szétnyílik a fenekem, és a puncim is, tovább húzza a fenekemet felfelé, anélkül, hogy kijönne belőlem, így a felsőtestem rásimul a puha szőnyegre, az arcomat dörzsölik a szálak, rányom a lapockámra.
Tovább mozog, egyre lendületesebben, a görcs újra visszatér az alhasamba, most felfelé döf a hüvelyembe… Test leszek a kezeiben.
27. Lucian
Az alakváltók, és néha az emberek is, engem hívnak, ha valami mocskos munkát el kell végezni. Amit senki nem akar. Nem vagyok jó másra, mint ilyen dolgokat megtenni.
Most pedig kaptam egy testet, amivel olyan mechanikus dolgokat kell tennem, mint berakni a farkamat, kihúzni, és ezt addig csinálni, amíg mindketten el nem élvezünk. Ezzel semmi problémám nem lenne, ha nem lenne teljesen egyértelmű, hogy Ava nem akarja ezt.
Viszont nem tehetünk mást.
Nem tudom, hogyan könnyíthetném meg neki. Csak az jut az eszembe, hogy hátulról dugom meg, így nem kell látnia, és könnyebben képzelhet bárkit a helyembe.
A második menetünk után, levettem róla a leggingset, a bugyit, a zoknit, ő meg zihálva hagyta. Utána felvettem, és átvittem a fürdőszobába. A zuhanyzókabin falának nyomom, a szája szétnyílik, a szempillája leereszkedik, a víz eláztatta a haját, a nedves tincsek a bőréhez tapadnak.
Megkarcoltam a fogammal a tarkóját, de nem haraptam meg, bármennyire dübörög bennem a jaguár, hogy tegyem meg. Annak biztos, hogy nem örülne, ha megjelölném a feromonjaimmal. Ez pusztán testekről szól, a szükségletekről.
A farkam merev, egy másodpercre sem lohadt le az elélvezések után sem. A makkom túlérzékeny, és újra a meleg, puha, és a szűk hüvelyébe vágyik vissza.
Betakarom hátulról, a testünk egymáshoz simul. Nem beszél, és nem is néz rám – talán ez a helyzet számára is így megfelelő. Mást képzel a helyemre. Egy olyan férfit, akivel szívesebben töltené az érését.
A farkam a derekának simul, ösztönösen előre-hátra mozdítom a csípőmet, „meg kell tennem!”, „újra és újra és újra…”. Az alhasamban fokozódik az el nem múló görcs, a heréim elnehezülnek. A hajához hajolok, a vízcseppek a tarkómra és a hátamra verődnek, forró vizet engedek, olyanok, akár a tűszúrások.
Vanília és az ánizs – mint a selymességben a karc. Megtámaszkodom a feje mellett az alkaromon, teljesen elfedem a világ elől. Lenyúlok, megragadom a combját, és felhúzom, majd lejjebb csúszok, rögtön megtalálom a punciját, és azonnal hatolok is belé.
Alig hallhatóan felnyög, megrándul, de nem akar szabadulni. Hagyja magát. Mást úgysem tehet.
Gépies mozdulatokkal dugom, figyelem, ahogy a hüvelye körém zár, rám szorul. Felfelé törekszem, a gyomrába, a kezemet a mellére csúsztatom, és megszívom a nyakát.
Hagyja magát. Átadta magát nekem.
28. Ava
Lassan nyitom fel a szememet. A szobában sötét van, a szemem azonban gyorsan megszokja, ki tudom venni az éjjeli szekrény és a szekrény körvonalát. Durva vászon simul a testemre, de legalább jó meleg a takaró.
Meg se akarok mozdulni. Zsibbadnak a tagjaim, az alhasamban lanyha fájdalom vág. Kiszipolyoztak az elmúlt órák, egy massza lettem, az izmaim kiégtek, ahogy az agyam is. Mellettem fekszik. A kint süvítő széltől nem hallom a lélegzetét. Nem ér hozzám. De tudom, hogy itt van.
Lecsukom a szememet. Nem akarok itt lenni. Üres vagyok. Könnyek forrósítanak fel, de nem hagyom őket kicsordulni. Ez… Gyűlölöm. Gyűlölöm az egészet. A világot. A természetet. Az alakváltókat. Magamat. A testemet. Az ösztöneimet. A hiúzt. Miért kellett ennek megtörténnie? Rohadt dolog ez az érés! Miért büntet ezzel a sors?! Miatta kellett lefeküdnöm egy idegennel, akiről jóformán semmit nem tudok, amit meg tudok… Azt jobb lenne nem tudni.
Halkan felszipogok, a hangot elnyomja a pallókat rezegtető, süvítő szél. Véget érhetne a vihar is. Azt is gyűlölöm! Megszorítom a takarót a számnál. El akarok bújni a világ elől, és soha többé elő sem jönni.
Élveztem, amit velem tett ez a gyilkos… Igaz, leginkább gépies mozdulatokkal hajtotta a testemet, jól kiszámított mozdulatokkal, elérve, hogy enyhüljön a fájdalmam, és kielégüljön a sóvárgásom. A csók volt az egyetlen, aminél szenvedélyt mutatott.
Meglebben kicsit a takaró, és mocorog mellettem. A hátamhoz simul a forró és feszes teste, a farka a fenekemnek préselődik, elakad a lélegzetem. Nenenenenenenene! Megmerevedek, mozdulni sem merek. Újra azt akarja… ? Az én testem viszont nem visít már kétségbeesetten a folytatásért.
A csípőmre engedi a kezét, majd előresimít az ölemre, és utálom, hogy a csiklóm lüktetni kezd. Betakarja a hatalmas tenyerével, az ujjaival játszani kezd az ajkaimmal.
Nem merek levegőt venni. Nem akarom… Már nincs rá szükségem, de nem merek szólni, mert tartok tőle, hogy nem érdekelné. Hiszen az előbb már együtt voltunk, háromszor, négyszer… Mi alapján utasítom most el? Ráadásul, árulkodó nedv csurog végig a combom belső felén.
Meleg lélegzete a tarkómat forrósítja, az egyik ujja betör a hüvelyembe. Nem merek megmozdulni. Még akkor sem, amikor elhúzza a kezét, rámar a csípőmre, és úgy irányít, hogy felé pucsítsak.
Összezsugorodik az alhasam, olyan akár egy kifacsart rongy. Összeszorítom a szememet. Mit mondhatnék neki, hogy nem akarom, de az előbb meg igen, miért kéne, hogy érdekelje, már együtt voltunk, többször is, és akkor hagytam, és… A makkja a vágatomnak nyomódik, utat keres magának, és meg is találja.
Kiszakad belőlem a levegő. Ezt… Mindegy… Csak hagyom… Mindegy… Nem számít… Már sokszor voltunk együtt… Még egy nem számít… Könny buggyan ki a szememből, a szívem vágtázik.
Lassan hatol beljebb, centiről-centire csúszik be. Összepréselem a számat. Nem mozdulok. Nem számít. Csak még egy. Olyan, mint a többi. És a testem végül is akarja, nedves vagyok.
Mozogni kezd, ki-be, túl fáradt vagyok élvezni, az előbbi órák teljesen kiszívtak. Csak hagyom. A keze megint előresiklik, a csiklómra tapad, izgatni próbál, és hat is rám, de nincs erőm élvezni, egyszerűen… Üres lettem. Ki-be mozog, gépiesen, lassan, gyengéden… Mikor élvez el? Legyen már vége!
Hányingerem lesz. Nem számít. Az előbb is szexeltünk. Már négyszer is. Nem számít. Egyre mélyebbre törekszik belém, összerándulok, apró görcs szorít össze, de nincs erőm, tényleg nincs erőm még egyszer elélvezni, vagy itt lenni, gyűlölöm a világot…
A testem végül összerándul, mintha elélveznék, de nem az igazi, a közelében sincs az előzőeknek. Egy rángás. Szipogva szívom be a levegőt. Lucian nem is vár tovább, a lökései nyersebbek lesznek, vadabbak, az ujjai a csípő csontomba nyomódnak. Aztán tövig vágja magát, belém spriccel, megint és megint döf, majd kihatol, és elfordul mögülem.
A hányingerem tovább erősödik. Mocskosnak érzem magamat. Összezárom a lábaimat, és felhúzom magamhoz.
Üres vagyok.
Ez a történet a Ragadozók és Prédák világában játszódik. Eddig egy regény jelent meg belőle, a Megtörve:
címke: érés, urban fantasy, ragadozókésprédák, romantikus