Lidérc
„Az igazi férfi két dolgot akar: játékot és veszélyt. Ezért akarja az asszonyt, legveszélyesebb játékszer gyanánt.”
Friedrich Nietzsche
Zaklatottan keresi a helyét a házban. Lehúzza a redőnyöket, hamis biztonságba menekül.
Édes kis madárkám, nem kell félned. Csak ajándékot hoztam neked…
Kinyitom a hátsó ajtót, majd hangtalanul az emeletre indulok. Leengedem a karomat, óvatosan tartom a kalitkát, a madárkával. Mit fogsz szólni hozzá?
Átlépem az egyik lépcsőfokot. A múltkor már tapasztaltam, hogy nyikorog. Nem akarom idő előtt elárulni a jelenlétemet, legyen teljes a meglepetés.
Felérek az emeletre, a gyomromban sötét bizsergés parázslik. Megnyalom a számat. Az ízedet akarom végre érezni! Milyen lehet? Édes mandula? Vagy mint a tejszínes tea? Harapni akarom az ajkadat, megkóstolni a véredet.
De ez még túl korai lenne. Nem állsz még készen rám.
Benyitok a szobájába. Mélyet szippantok a levegőből: ártatlan virágillat, amelytől a faszom kegyetlenül megmerevedik. A szobája. Az ágya. A szekrénye. Az apróságai. Az élete. Meg akarom jelölni… A magamnak jelölni ezt a helyet.
Ha itt aludna, az ágyában, a felvert párnáján, a vastag takarója alatt, akkor ráélveznék az ágyneműre. Mennyei a gondolat, hogy velem takarja be magát, nem is sejtve, hogyan tiszteltem meg a spermámmal.
Lerakom a párkányra a kalitkát, majd kisétálok az előtérbe. A lépcső tetejéhez lépek, feszültség vág át a gerincemen. Mit szólsz majd hozzá, édes kis madárkám? Örülni fogsz neki? Kíváncsi leszel rám?
Vagy…
Menekülni fogsz?
Feszültség vág át a gerincemen.
Nyelek egyet, majd ökölbe szorítom a kezemet. Kopp-kopp.
Mosolyra húzódik a szám. Gyere, madárkám, hoztam neked egy ajándékot!
Kopp-kopp.
Kelj fel, légy bátor!
Kopp-kopp.
Idő kell, mire meghallom a lépéseket. A hangok alapján átmehetett a konyhába. Egy kést vehet elő, abban reménykedve, hogy azzal megvédheti magát.
Nem akarok semmi rosszat, madárkám. Egy ajándékot hoztam. Csak látni szeretném az arcodat: a megrökönyödés és a félelem mesteri játékát, és a szemed csillogását, amiben botrányos vágy lobban.
Kiszárad a szám. Feltűnik a boltív alatt, felfele néz, kezében egy zöldségvágó kés remeg. A faszom kőkeményen préselődik bele a cipzáramba. Elfordulok és visszasétálok a szobájába, az ajtó mögé.
Az ablak sötétsége magába szippant, nem tükröz vissza kíváncsi szemeknek.
Kopp-kopp.
Mi lenne, ha meglátna? Sikoltana, könyörögne, vagy… esdekelne?
Szívem dübörög a bordáimon, kényszerítem magam a lassú légzésre.
Merre vagy már madárkám? A türelmetlenségtől megrándulnak az ujjaim.
Kopp-kopp.
Hallom lépteit a lépcsőről, ha igazán koncentrálok, akkor az izgatott légvételeit is. Remeg a belsőm. Mindjárt itt a pillanat, amikor láthatod azt, én hogyan látlak téged. Érteni fogod? Érteni fogod, hogy ez te vagy? És én fogok neked segíteni?
Lehunyom egy rövid másodpercre a szememet. Beléd akarom meríteni a faszomat, a sikolyaidban lubickolni, miközben felszabadítalak a társadalom nyomása alól. Szét akarlak szaggatni, és engedni, hogy újjászüless.
Megszabadítani azoktól az átkozott rácsoktól.
Készen állsz rá?
A faszomban kínzóan lüktet a vérem, ő is szabadulni akar… Beléd törni.
A mellkasom megemelkedik, nehezen fojtom el a masszív légvételemet. Nincs itt az ideje.
Gyötrelmesek a másodpercek, míg felér. Szusszant egyet az ajtó előtt. A szívem kihagy egy ütemet. Most veszel bátorságot magadon? Még egy kicsit tagadod a valóságot? Ártatlan kis madárkám…
Kitárja az ajtót, majd felkattintja a villanyt. Világosság önti el a szobát, az ablaküvegben tisztán látom. Te is látsz engem? Valószínűleg az agya egy titkos rejteke észrevesz, de ő maga nem.
A kezében tartott kés a padlón csörren. Rámered a ketrecre. Ugye, milyen csodálatos vagy? Mennyire megismételhetetlen? Arcára dermed a rettegés, a szája szétnyílik, kapkodja a levegőt. Én megmutatom, hogyan juthatsz ki a rácsaid közül! Melle gyorsan emelkedik és süllyed, ahogy az enyém is, nem tudok tovább uralkodni rajta.
Muszáj végre beléd fúrnom magamat, érezni téged magam körül! A nyögésed, a szíved lüktetését, a kezemben akarom tartani az életedet, a vágyadat, kell a felelősség feletted…
Hasogatnak a heréim, robbanni akarnak a hévtől.
Nem lehet még… De…
Megnyalom a számat. Akarom a puncid fojtogatását.
Elfordul, dübörögnek a léptei.
A nyomába eredek, a lépcső felénél tartok, amikor kivágja a bejárati ajtót. Ne menekülj madárkám a valóságod elől, szembe kell nézned vele, nincs más esélyed!
Kiér a házból, majdnem felszántja a teraszt, majd a lépcsőt. Vigyázz magadra, madárkám! A kapu felé rohan, amikor kiérek én is. A fülemben zeng a pulzusom, a torkomat sivatagi szárazság szántja fel.
Utána iramodok, a kapunál elkapom hátulról, befogom a száját. Mennyire törékeny! Könnyedén átfogom a felsőtestét, magamhoz szorítom. Melegség terjed szét a mellkasomban, ismét annyira közel van!
A heréimben sürgető szikrák pattannak szét. Nem bírlak elengedni, édes madárkám, muszáj, hogy… Újra beléd mártózzak. A múltkor nem voltál ébren, de most… De most tisztán megtapasztalhatod ezt a csodát.
Elengedem a felsőtestét, majd a kerítésnek nyomom. Próbál kapaszkodót keresni benne, a kulcsa cserregve verődik a fémnek, hogy aztán egy pocsolyában landoljon.
Felszabadítom a száját is, majd a hajába markolok, – gyűlölöm, hogy a bőrkesztyűm miatt nem érezhettem a puhaságát –, és az arcát is a kerítésnek préselem.
Sebezhető madárkám. Szuszogása a fülemben morajlik, érzem az összes pici életjelét. Mintha egymásba olvadnánk az idő végtelenségében, hogy csak együtt tudjunk létezni. Hosszabban szívja be a levegőt, sikoltani akar, némán felnyögök, hátrarántom a fejét, az állát tolom a fémek közé.
Muszáj, hogy együtt is megéljük! Feltúrom a pulcsiját, majd belemarok a nadrágjába, és lerántom.
Kis hangot hallat, akár egy angyali dallam úgy zeng a fejemben.
Megmarkolom a combját, felhúzom a lábát, majd a térdét a rácsok közé illesztem. Enyhe nyomást kell gyakorolnom rá, hogy becsússzon közéjük. Elfojtom a nyögésemet. Annyira kibasszottul sebezhető, és most kitárulkozott nekem, alig kell erő, hogy lefogjam. Ez… az én ajándékom.
Kimentem a sziklafaszomat, bőr húzódik érdes kövön – pusztítóan fájdalmas, a hideg sem hűti le. A hátsó zsebembe nyúlok, előkapom az óvszert, fogammal letépem a tetejét, majd fél kézzel kicsúsztatom belőle a gumit, és felgörgetem.
Kiszakad a levegő a tüdőmből, végre!
Beléd kell merítenem, el kell vesznem benned, hogy te magadra találj.
Végighúzom a makkomat a combján lévő vágásokon. Ezzel gyógyítalak meg. Nincs levegőm! Ez a pár másodpercnyi türtőztetés is a józan eszemet kívánja.
Benyomom az ajkai közé, édes nedvesség vár. Összeszorítom a szememet, erősebben taszítom belé, a világ megszűnik létezni, feloldódok a fojtogató puncijában. Lassan haladok, a redős izmok szűkösen összezárnak, de azért szépen, óvatosan alkalmazkodnak hozzám.
Hangok szöknek ki a torkán, a dallam morajlik bennem.
Végre becsusszan a makkom, ő pedig körbeölel, kiárad a mellkasomból a terhes levegő. Felnyitom a szememet, lebámulok rá – a torka feszes, küzd az életéért. Édes madárkám… Akár el is roppanthatnám az életed törékeny vonalát. Tőlem függ a létezésed és a halálod is. Megtehetném, nem kéne sok, éppen egy parányit kéne még hátrahúznom a fejedet, hogy a torkod porcai reccsenve szétváljanak…
Megragadom a farpofáját, elhúzom, majd egy taszítással tövig veszek benne. A menny fájdalma összekeveredik a pokol örömével, szétszakadok az érzéstől, ezt nem lehet eltűrni. Ezt még én sem bírom tartalmazni.
Kegyelmet adok neki, arcát visszafordítom a rács felé.
Kihúzódom belőle, majd ráérősen újra belé temetkezek. A puncija beszippant, azonnal el tudnék élvezni, a nedvessége perzsel… Hogy lehetsz ennyire csodálatos, madárkám? Én megmutatom neked… Szétfeszítem a rácsaidat.
A kettős érzések összecsapnak bennem, gyorsabb leszek, tövig bele-belevágom magamat, heréim a combjának csapódnak. Az alhasam görcsben áll, a faszom kíméletlenül fáj és reszket a sóvárgástól, több kell belőle, minden kell…
A combja és a lábszára átcsúszik a rácson, a fémnek préselem, a nyakához hajolok. Őrjítő módon mozgatni kezdi a csípőjét, előre-hátra hintáztatja. Az ujjaimmal belemerülök a seggébe, át akarok hatolni a bőrén és az izmain, szeretném, ha belenyúlhatnék a húsába, hogy aztán még jobban széthúzhassam magamnak.
Eggyé válunk a hideg éjszakában a kerítéssel, a sötétség magába zár örökre. Beszív a puncija, nem bírok már lépést tartani magammal, nem bírom elhalkítani a szuszogásomat. Az élvezet görcsei rántják össze a hüvelyizmait, a puncija fojtogatása megsemmisít, a remegése, az élvezete, ahogy a rácsai tágulni kezdenek, és velem együtt fogadja be a világ mennyei részét. Ilyen lehet az ambrózia, az én tehetetlen, sebezhető kis madárkám, a faszomon élvez ez, megrázza a gyönyör, érzem a hullámokat, amik maga alá temetik…
Felrobbanok benne, nem tudom uralni az érzést, a gyomráig török a makkommal, az én édes madárkám vagy, akinek sokkal többet szánt az élet, minthogy szenvedjen, neked a valódi boldogság és öröm adatik meg, ha képes vagy elfogadni, ha képes vagy… Hatalmasat spriccelek, a faszom csak úgy rángatózik és remeg benne, ismét meg ismét meg ismét, elképzelhetetlen, porrá őröl a szűk puncija, semmi leszek… És mégsem elég, a faszom nem lankad le az orgazmustól.
Muszáj többet kapnom belőled! Muszáj, hogy még többet kapjak belőled!
Elrántom a fejét a rácstól, elkapom a nyakát a karommal, szorítom. Vékony ujjait az alkarom köré fonja, hogy lerántsa magáról, mosolyognom kell rajta. Azt tehetek veled, amit csak akarok, édes, gyenge kis madárkám. Én birtoklom a halálodat. Ha akarnám megtehetném, összeroppanthatnálak, akár egy kiszáradt gallyat, hogy aztán itt hagyjalak, a hideg sötétségben, kimerevedett szemekkel, szétnyílt szájjal, kifacsarodott végtagokkal…
Ráérősen tovább ostromlom, szabadulni próbál – igazi fűszer ez, össze-vissza rángatózik rajtam, még mélyebbre döfök belé, összeszorítom a szememet, a fuldoklásától az izmai megint fojtani kezdenek, a küzdelmétől még keményebb leszek, már nincs sok hátra… Nincs sok hátra… Gyengül a szorítása, a mozdulatai is lanyhák… Elpusztítasz! Az ártatlan megadásod, a rajtam szétfolyt nedvességed… Elernyed a karomban, a faszom nem bír többet, megint elélvezek, felsóhajtok, szisszenek, legszívesebben üvöltenék, ahogy pumpálom a punciját, amely utoljára még görcsösen összeránt körülöttem, hogy aztán ő is megadja magát a zsibbadt öntudatlanságnak…
Folytatás a FB csoportomban: Élvezd az érzéki feszültséget!
címke: dark romance, erőszak, lidérc, toxikus