A férfi keze ökölbe szorult, ahogy a hatalmas kivetítőn a négymillió fényév távolságban zajló csatát figyelte. A robot földre hullott, világító kék szeme pislákolt, fekete szája szétnyílt. Vágásszerű hasíték szelte át a fejét.
– Haaver vezér… – szólalt meg az irányítóközpontban ülő Húsz-Kettes parancsnok.
A nőre nézett. Tizedmásodpercek… ennyi ideje van dönteni. Sem több, sem kevesebb. Tizedmásodpercek, amik észvesztő gyorsasággal peregtek. A Kétszázhetes… A legjobb prototípus, sokkal erősebb és gyorsabb, mint a társai, és…
– Haaver vezér… – a hang magasabb lett.
A kék fény kialudt a fehér arcon.
Összeszorította az állkapcsát.
– A Nyolcas meghalt. A leválasztás nem sikerült. – Kemény férfi bariton törte meg a feszült várakozást.
A kép elmozdult, ide-oda dülöngélt, ahogy a robot ütést kapott oldalról. Elfordult a beépített kamera, az égbe nyúló zöld fákra fókuszált, és a hatalmas madarakra, akik az eget szelték ketté. Mennyi hús, mennyi élelem…
Tizedmásodpercek…
– Hav…
– Azonnal hívják vissza a csapatot! – csattant fel. – Mindenki vonuljon vissza!
A kamera ismét elmozdult jobbra-balra, fehér, nagy fémdarabokból összerakott tenyér nyúlt felé.
Morajlás futott át a termen, a parancsnokok bemondták az utasítást a katonáknak.
Körme a tenyerébe vájt. Lehunyta a szemét. A Kétszázhetesek… a tizedmásodperc tört részéig egy fekete árny vált láthatóvá a kamera előtt, amit emberi szemmel nem is érzékelhetnének. Ám a Kétszázhetesek…
Kényszerítette magát az ujjai ellazítására. Kifújta a levegőt, észre sem vette, hogy eddig visszatartotta, már az egyenruhája sem feszítette a mellkasát. A képernyőn feltűnt a matt fekete D bázishajó, és a többi fehér robot, ahogy futva igyekeznek vissza. Testük alatt rengett a föld, letaposták a fákat, a bokrokat…
Az első elesett, oldalról egy iszonyatos erő kilökte, bukfencet vetett. A többi robot kikerülte.
– A Kettes leválasztását elkezdeni! – üvöltött a Harminc-Egyes felügyelő.
Fém feje felszakadt, drótók és vezetékek pattantak ki belőle, egy láthatatlan kéz belenyúlt és kitépte a működését jelentő központi egységet. A levegőben lebegett, majd a sötét doboz összegyűrődött, és fehér, kocsonyás lé folyt ki belőle.
A robot borítása bárminek ellenáll. Gyémánt és kvarzcidium fúrószállal próbálták megsebezni, azonban az csak szikrát hányt, nem tudott behatolni…
Mik lehetnek ezek a lények? A Kétszázhetesek képesek sokkal magasabb és alacsonyabb rezgésen érzékelni a világot, ezeket a frekvenciákat képpé alakítani, feldolgozni…
– A Kettes leválasztása sikeres volt! – A Harminc-Egyes felügyelőre nézett, akinek megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán.
A robot, akin keresztül nyomon követték az eseményeket, megérkezett a bázisra, leült a többiek mellé, lehunyta a szemét, felkapcsolódott a töltőre. Nyolc katona megmenekült. Három meghalt.
– Az akciónak vége! Az összes katonát válasszák le! – Mély levegőt vett. Elfordult és elindult kifelé a teremből. Az ajtónál álló őr mereven maga elé bámult, rá sem nézett.
Megdörzsölte rövidre nyírt szakállát. Talán végre válaszokat is kaphat… a folyosón fehér fények villantak fel, kivilágítva a hosszú járatot. Csizmája ütemesen koppant. Jobbról-balról szobák nyíltak, ajtajuk beleolvadt a falba.
Háta mögött átfogta a csuklóját.
A Kétszázhetes volt minden… újabb robotok gyártására nincs idő, újabb katonák kiképzésére sem. Minden energiát és pénzt rájuk szántak. Két hét. Ennyi idejük van hátra… az első bevetés csúfos kudarcot vallott.
A füléhez nyúlt, bekapcsolta a térvevőt.
„Tizennyolc-Harmincegy” – mondta maga elé.
– Haaver vezér – szólt bele egy női hang.
– A katonák már magukhoz tértek?
– Időre van szükségük. – A hang megrezzent. – Legalább egy-két óra, ameddig…
– Nincs annyi időm. A Kettes?
– Sokkos – motyogta. – Normális, alig…
– Beszélnem kell vele.
– Épphogy sikerült leválasztanunk, mielőtt…
A folyosó végén lassítás nélkül jobbra fordult. Elérte az üvegajtajú termet, megállt előtte, felemelte a fejét. Az arcleolvasó gyorsan dolgozott, el is húzódott a bejárat. Belépett. Az átlátszó üvegkúpok nagyrészében a gyerekek már felültek. Kettes azonban feküdt még, mellette két, fehér egyenruhát viselő nő állt.
Megállt a kúp mellett, ahol fehér, kocsonyás anyag gyűlt tócsába. A fiú bordái majd átszúrták a bőrét, zihálva kapkodott levegő után, félig az átlátszó anyagban feküdt. Barna szeme tágra nyílt a rémülettől. A Tizennyolc-Harmincegyes ápoló egy apró üveget akart a felkarjához érinteni.
– Állj! – utasította. – Előbb beszéljen!
A nő felé kapta a fejét.
– Haaver vez…
– Kettes! Mit láttál?
A szólított megmerevedett, szája szétnyílt, felé kapott. A Tizennyolc-Harmincegyes elkapta vékony karját, visszaszorította a teste mellé. A másik ápoló is segített neki.
– Beszélj!
– Uram, kérem, nem tud, a sokk hatása alatt van és…
– Halált – nyöszörögte. Szemében rémülettel nézett rá, ajka reszketett, hörgött.
Kis híján felhorkantott. Nem fog tőle semmi használhatót megtudni. Intett az ápolónak, mire az a felkarjához érintette az apró kapszulában várakozó folyadékot.
Elfordult, a többieket figyelte. Három kúpban nem ült fel senki, a kocsonyás anyag szétterült. Élettelen testek feküdtek bennük.
A Négyeshez lépett. Lábát lelógatta, fejét előre horgasztotta, miközben kezét az ölében nyugtatta. Ő veteránnak számít, már kapcsolódhatott a Kétszázas és a Százötvenkilences prototípushoz is, és több bevetésben is részt vett már más bolygókon.
Megállt előtte, kihúzta magát, gerince megfeszült.
– Mit láttál?
A katona nagyon lassan felemelte a fejét. Beesett arcából két nagy zöld szem pillantott rá üresen.
– Sikerült megfigyelni őket? – egészítette ki a kérdést, hátha így szóra tudja bírni a gyereket.
– Feketék. Gyorsak. De… – összezárta a száját.
Teltek a másodpercek. El kell foglalniuk a bolygót, minél hamarabb, minél gyorsabban, hogy az emberi faj tovább élhessen… nem ér rá, hogy gyerekek válaszára vár.
A katona azonban ugyanúgy bámult rá, ahogy eddig, még csak nem is pislogott.
– Igen? – törte meg az elhúzódó csendet. – Képes voltál észlelni őket?
– Nem tudom – suttogta.
– Ez egy egyszerű eldöntendő kérdés – sziszegte közelebb hajolva hozzá. – Láttad őket, vagy sem?
A Négyes pislogott egyet, majd még egyet. Lehajtotta a fejét.
Ökölbe szorította a kezét, kiegyenesedett, kivágtatott a teremből. Szükségük van a bolygóra…
++++
A lebegő fekete katonai jármű besiklott. Forró szelet hozott magával, ami végigsöpört a teremben, átforrósítva a kopasz fejét. A kapu hangos csattanással bezáródott.
A háta mögött összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az autó megáll és leengedi magát a földre. Kinyíltak az ajtajai, két ezredes és egy közkatona szállt ki belőle. A Hatszázkilencven-Hetes ezredes hozzá lépett, meghajolt:
– Haaver vezér, ők az utolsók – simára borotvált arcán lefelé biggyedt a szája.
Beszívta a levegőt. Már mindegy… a Kétszázhetesnek sem sikerült megfigyelnie az ellenséget, így egy ellentámadás lehetősége egyenlő a nullával. Az, hogy több katonával próbálkoznak, nem fog hozzátenni a csatához.
Kinyílt a katonai jármű hátsó ajtaja, vékony, szakadt ruhás fiúk szálltak le róla. Hatszázkilencven-Kilences ezredes intett nekik az átjáró felé.
És egy lány. Piszkos haja összetapadva omlott a hátára, szürke ruhája a földet seperte.
Összevonta a szemöldökét, az előtte álló férfira pillantott.
– Ő mit keres itt?!
A kérdezett lesütötte a szemét, egyik lábáról a másikra nehezedett, majd oldalra nézett. Követte a tekintetét. A lány nem moccant, rájuk meredt nagy szürke szemével.
– Önként jelentkezett.
– Lányok nem lehetnek katonák. Ön is ismeri a szabályokat. Az összeolvadás számukra a halált jelenti.
– Igen, de… – Megnyalta a száját, végre felemelte a fejét. Állkapcsán megfeszültek az izmok, miközben megigazította az ezredesi karikával ellátott sapkáját. – Önként jelentkezett. Azt mondta, vállalja a kockázatot. Azt mondta… – összeszorította a szemét, megrázta a fejét, szája mosolyra húzódott, mintha valami nagyon humoros jutott volna az eszébe. – Azt mondta, hogy ő képes megváltoztatni a háborút.
Ezen majdnem felnevetett. Egy lány? A gyors kiképzést ugyan kibírná, de az összeolvadásnál meghalna, ahogy az eddigi négyszázhatvanhét lány.
A szürke szemek nem mozdultak róla. Kirázta a hideg. Valami elemi erővel sújtott le rá… nyugtalanító érzés kerítette hatalmába.
Ostobaság! Ha meg akar halni, és önként vállalta, akkor legyen. Hamarosan úgyis mindenki meg fog halni, az, hogy ez hol és hogyan történik meg, hát lehet választás kérdése is.
– Jöjjön! – hangzott fel a másik ezredes hangja. A lány elfordult, utánamasírozott.
– Nem töltötték még be a hatot, másfél hét alatt képesek vagyunk kiképezni őket. Az összeolvadás gyakorlása azonban…
– Az összeolvadásukkor már bevetésre mennek – vágott közbe.
Az ezredes összeráncolta a homlokát, megint megigazította a sapkáját. A gyerekek után nézett, akik eltűntek a folyosóra vezető átjáró mögött. Utoljára a kislány maradt, aki a küszöbről még visszanézett.
Egyenesen rá.
Kirázta a hideg… mintha energia sűrűsödne körülötte, és belé akarna hatolni. Úgy érezte, üzenni szeretne.
Visszakapta tekintetét a férfira. Ez lehetetlen. Csak egy kölyök, aki rossz robotra tett.
– Kockázatos, ha az első összeolvadásuk a bevetés lesz, így is kétséges, képesek lesznek-e irányítani a Kétszázheteseket. Legalább hét kapcsolódásra van szükség, mielőtt…
– Ön szerint nem tudom? – kérdezett vissza jéghidegen. – Tisztában vagyok a protokollal.
Elfordult tőle, otthagyta. Ő maga írta a szabályokat, miután éveken át teszteltek és próbálták optimalizálni a leggyorsabb, ugyanakkor legbiztonságosabb megoldásokat.
A hetekből azonban gyorsan lesznek napok. A három anyahajó érkezése a bolygóra már csak ötszáztizenkét óra. Az emberiség utolsó lehetősége az életben maradásra.
++++
Az üvegfal mögött a katonák áttetsző burkokban ültek, melyekből nem láthattak ki, hogy csak a képernyőre tudjanak koncentrálni. A Huszonnégyes elszántan bámult előre, két kezével erősen fogta a joystickot, szürke szeme ide-oda járt.
Borsódzott a háta, ahogy figyelte. Képtelen volt elfordulni tőle, és képtelen volt megfejteni, milyen erő köti hozzá.
– Jól halad a kiképzés – jelent meg mellette a Hatszázkilencven-Hetes ezredes.
Bólintott. Az elszánt pillantás nem mozdult a monitorról, szeme mozgásából látta, hogy folyamatosan próbálja értelmezni az elé kerülő képeket és szavakat. Másfél hét nem elég egy átfogó képzésre, csak arra megfelelő, hogy a szinapszisok képződésének idejét lerövidítsék, ezáltal a katonák gyorsabban és hatékonyabban tudjanak kapcsolódni a robotokhoz. A gyermekek agyát rábírni erre jóval egyszerűbb, mint a felnőttekét, tízszer több új idegsejt kapcsolódást produkálnak.
Minden felesleges. Az anyahajók négyszázhatvankét óra múlva megérkeznek. Le fognak szállni. A telepesek elindulnak, hogy felmérjék a bolygót és… végezni fognak velük, ahogy az A bázishajó legénységével. Azt sem fogják tudni, mi történt körülöttük.
„Haaver vezér” – hallotta meg a térvevőjében a női hangot. – „Harminckettő-Negyvenes ápoló vagyok. A Kettes magához tért. Beszámítható állapotban van.”
Fordulni akart, de a szürke szemek egyenesen ránéztek. Mintha látná. Mintha érzékelné. Mintha…
Elfordult, az ajtó felé lódult. Háta mögött szorosan összekulcsolta a kezeit. Csizmája ütemesen kopogott a padlón. A több méter vastag fém burkolat megrezzent mellette, berezonált tőle a folyosó. A nyomás egyre nő… már nincs sok hátra, talán három hét és bekövetkezik a kataklizma. A kéreglemezek mozgása egyre gyorsabb.
A lámpák fénye megrezzent.
A következő kanyarnál lefordult balra, a barlangszerű járatok követhetetlenül kapcsolódtak egymásba.
A Kettes talán most már képes válaszokkal szolgálni.
Megállt, oldalra fordult, és felemelte a fejét. A fémajtó elhúzódott, belépett a terembe.
– Jó napot, uram… – köszöntötte egy ápoló a pult túloldaláról.
Átsétált a másik terembe, megállt a vörös kockával jelölt ajtó előtt, ami elhúzódott. Orvosi műszerek hangja csipogott odabent, fertőtlenítőszer és levendula illat töltötte meg a levegőt.
Levendula… mélyet szívott belőle. Egyszer nagyon régen érezte… gyerekként egy mezőn futkározva. Nehéz, lila fejű virágok nyíltak mindenfelé, tömény, édeskés szaguk betöltötte az orrát… egy emlék azelőttről, hogy elborult az ég és megszűnt a napfény.
Kettes az ágyon ült, deréktól lefelé egy fehér pokróc takarta el. Amikor beljebb lépett az ablaktalan helyiségbe, felnézett rá. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt a vászoning alatt.
Megállt az ágya mellett.
– Mit látott?
Kettes ádámcsutkája le-fel mozgott. Szája megrándult. Az ölébe ejtett kezére bámult, a vékony, csontos ujjakra.
Szétnyitotta a száját, fogai egymáshoz koccantak, hallani lehetett a csendben.
– A halált – súgta.
Szavaitól libabőrös lett. Tarkóján figyelmeztetően felálltak a pihék.
Ostobaság…
– Katona! – figyelmeztette. – Mondja el pontosan, hogy mit látott!
Válaszként az ujjait tördelte. Körmei berepedtek, alkarját sebek borították. A leválasztáskor téphette a saját bőrét… azt mondják, nagyon fájdalmas, amikor kiszakítják őket az összeolvadásból. „Olyan, mintha levágnák az elménket és szétterülnénk a semmiben” – mondta egyszer a Huszonegyes, aki fél éve zuhant le egy vulkánszerű képződménybe a Théta-tizenkettes bolygó felderítése közben, a kilencedik bevetésen.
– Fekete volt… felém közelített… – hangja reszketett –, fekete árny… de az érzés. Az érzés. És beszélt… vagyis nem beszélt… üzent, az agyam fordította beszédre – felkapta a fejét. – Azt mondta: A halál völgyében járok.
Haaver kiegyenesedett, észre sem vette, hogy már teljesen a katona felé magasodott.
A vallást a földön hagyták. És vele együtt megsemmisült ezeréve. A Bibliáról ő is a tiszti képzése alatt hallott, amikor a földi életet tanulták: tanára gúnyosan nyilatkozott róla. Perceken át taglalta, milyen fejletlen volt az ember, hogy képes volt hinni egy könyvben, és emberek milliói követték a benne leírtakat. Ahelyett, hogy felelősséget vállaltak volna a tetteikért, inkább bíztak egy nem létezőben.
Az óra után elment az adattárba, ahol meg is találta a kötetet. Elolvasta.
És egyetértett a tanárával.
A katona azonban még csak nem is hallhatott róla. Ő csak egy kölyök, aki az iskolát sem kezdte el.
– Mondja el, mit tett ez az árny!
– Lassan közelített felém… nem is láttam igazán, csak éreztem, hogy közel van – beletúrt a hajába, belemarkolt a tincseibe, ujjai elfehéredtek –, a földre estem. Rám ült, a fejem felé kapott, akkor láttam, fekete testetlen masszaként folyt rám, és éreztem, éreztem… – felnyögött, kezébe temette az arcát és zokogni kezdett.
– Hagyja abba, katona! – csattant fel. – Mondja tovább, hogy…
– FÁJ! – üvöltötte felé fordulva, kivörösödve. – MEGHALT A RÉSZEM!
– Nem a része volt. Az csak egy robot, amit irányított. Idővel feldolgozza.
Nem. Nem lesz már rá ideje. Ahogy nekik sincs idejük.
++++
Háta mögé kulcsolt kézzel állt, alulról a kék szenzor megvilágította. Körülötte az asztalnál a vezetők ültek. A nyolc emberből négyen ugyancsak holoképként jelentek meg, ők az anyahajóról jelentkeztek be.
– A bevetés sikertelenül zárult – fejezte be a jelentést.
Szavait komor csend fogadta. A vezérkar tagjai egy másodpercre sem néztek el róla, arcukon egy izom se rezdült. Kavarán, a Gamma-Tuzia első számú vezetője előrehajolt, felkönyökölt az asztalra.
– Ezek szerint a Kétszázhetesek már-már képesek érzékelni a lényeket, a sima robotokkal ellentétben – kezdett bele lassan, megfontoltan –, tehát már majdnem fel tudják információként dolgozni a rezgésüket. Azonban ezek a lények őket is megtámadják, mint az A bázishajó legénységét.
– Pontosan.
– Tehát feltételezhető, hogy érzékelik az organikus jelenségeket, és őket támadják.
– Feltételezhető – bólintott is hozzá. – Az Ötvenkettes szériaszámú robotokat nem bántották és a bázishajókat sem támadták meg.
Kavarán elhúzta a száját, a mellette ülő Biankora lesett. Az idős asszony azonban továbbra is őt figyelte, zöld szemével rámeredt, az elhangzottakat emésztette. Lassan megszólalt:
– Ezek szerint képesek lehetnek a rezgéseiket irányítani. A Kettes azt mondta, akkor látta, amikor már rajta ült. – Vett egy levegőt, feszes egyenruhája megemelkedett. – A földön élt egy spirituális szemlélet, ami némileg keveredett a vallással. Valamilyen entitásokról szólt. A feltételezés szerint az egyik fajtájuk magasabb, míg a másik alacsonyabb rezgésszámon élt.
– Vallás! – horkantott fel Kavarán. – Isten, angyalok és démonok! De kérem, ne keverjük ide a régmúlt badarságait. Isten nem létezik, ha lenne, már megtaláltuk volna az univerzumban!
– Nem is erről beszélek – némította el Bianko egy pillantással.
– Hanem arról, hogy megtaláltuk a menny és a pokol kapuját? – nevetgélt mesterkélten Lien, pocakja rázkódott.
Ki képes ilyen helyzetben viccet csinálni bármiből is? Amikor az emberiség elveszett? Összeszorította a fogsorát.
– Arról, hogy beigazolódott a tézis, értelmet nyert a Kétszázhetes robot fejlesztése. A világ nem csak annyi, amennyit mi érzékelünk belőle. A kérdés az, hogy hogyan tudnánk kapcsolatba lépni ezekkel a lényekkel és esetleg békét kötni, ha leigázni nem tudjuk őket? Jelenleg ez az egyetlen, számításba jövő bolygó.
– Az anyahajók kikötéséig négyszázharminc óra van hátra. – Karaván hátradőlt a székében. – Nem gondolnám, hogy békét akarnának. Az A bázishajó legénységét lemészárolták, amikor elmentek felmérni a terepet a robotokkal és a drónokkal.
– Céljuk van – Bianko hangja határozottan csengett. – Minden lény célja az univerzumban a túlélés. Talán csak félnek tőlünk. Meg kéne próbálni felvenni velük a kapcsolatot, esetleg valamelyik robot…
– Félnek? – nevetett újra Lien. – Nekem az eddigiek alapján nem úgy tűnik, mint akik bármitől is félnének! Ízekre szedték az embereket, és a Kétszázheteseket.
– Meg kell próbálnunk…
– Nincs mit próbálnunk. Támadni kell! A Kétszázhetesek már majdnem észlelték őket. Ha az érzékenységüket tágabb tartományba állítanánk, akkor pontosabb képet kapnánk róluk. Ha jól tudom, most 400 és 600 MHz között vannak. Kapcsoljuk őket 100 és 1000 közé.
– Az lehetetlen! – csapott az asztalra Bianko. – Az a katonák elméjének teljes kinyitását jelentené, képtelenség lenne őket többé leválasztani! Ráadásul attól, hogy észlelnék őket, még nem tudnának kárt tenni bennük!
– De talán beszélgethetnénk velük egy béke lehetőségéről – gúnyolódott Karaván.
– Nulla és ezerkétszáz – szólalt meg könnyedén Priaveck, az egyik anyahajón utazó vezető. Nulla és ezerkétszáz… azt jelentené, hogy bármit képesek lesznek befogadni. A megváltozott színeken és hangokon túl, a világegyetembe láthatnának bele.
– Ha képesek vagyunk észlelni őket, akkor képesek leszünk meg is ölni. Módosíthatjuk a lézerfegyvereket, a megfelelő rezgésszám beállításával használhatóvá válhatnak – vetette fel Priaveck. – Így is úgy is meghalnak – rántotta meg a vállát. – Legalább legyen valami értelme, hátha.
++++
Az ebédlőbe tartott, lefordult a sarkon. A kantin bejáratánál azonban megtorpant, Huszonnégyes állt előtte. Zöld egyenruhájában hasonlított arra a manóra, amit még diákként látott egy mesekönyvben.
Furcsa borzongás futott rajta végig. Ép ésszel indokolhatatlan, hogy mi váltja ki ezt belőle.
Amikor mellé ért, a lány elindult. Tartotta vele a lépést, a feje alig ért a csípőjéig, le kellett néznie rá.
– Miért jött a halál biztos tudatában ide? – kérdezte a gyerektől.
A Huszonnégyes tekintete még mindig rátapadt, mégis felvette az előtte masírozó társai ütemét.
– Mert hívtak.
Magabiztos, határozott kijelentés, amit megint csak nem tudott befogadni.
– Ki hívta?
Nem válaszolt, csak a feltáruló ajtón túli tér felé nézett.
Követte a pillantását. Különböző színű egyenruhákat viselő emberek ültek az asztaloknál, lustán eszegették az ebédre szánt „Csakajó” fantázianevet viselő nyomelemben gazdag, préselt rúdjaikat. Félhangosan beszélgettek, vidám kacaj is felhangzott… arcok, érzelmek és életek, vágyak és álmok, boldogság, öröm, félelem és rettegés… amiknek napokon belül vége szakad.
A tudatlanság gondtalanságában lebegtek.
Huszonnégyes beállt a többiekkel a sorba. Mögöttük a kadétok is felsorakoztak, alig voltak páran, akik megérték a hatéves kort, hogy beálljanak közéjük. Ők már használhatatlanok a Kétszázas szériájú robotok vezérléséhez: az elméjükben a racionalitás vette át a hatalmat, akadályozva a kapcsolatteremtést.
„Haaver vezér, a bázisnál történik valami, kérem, jöjjön az irányítóközpontba!” – hangzott fel egy izgatott hang a térvevőjében.
Sarkon fordult, kisietett a teremből. Lendületesen vágtatott át a folyosókon, nem győztek felkapcsolódni a fények, hogy mutassák neki az utat. Húsz másodpercébe sem telt, és elért a másik szárnyba.
Az automata ajtó elhúzódott. A képernyőn egy drón a fekete D bázishajó képét mutatta. Körülötte a levegő reszketett, zizegőssé változott a kép. Akárha energia préselődött volna össze körülötte és most nem tudna távozni.
Megállt a parancsnoki híd közepén, korlát választotta el a lent ülőktől.
– Másfél perce kezdődött – szólt az egyik felügyelő. – Először zavarnak hittük a drón képében, de a felküldött másik három is hasonló képet mutat.
A képernyő négy részre osztódott, mindegyik más szögből mutatta a fekete, kúp alakú járművet. Mindegyik képnél csak a bázishajó körülötti levegő rezgett. Egyre gyorsabban, akár egy megállíthatatlan víztömeg.
Ujjai egymásba feszültek a háta mögött. Eddig nem támadtak a bázisra… ezt tekintheti annak? Besokkalltak és egy utolsó csapásra készülnek? Nem tehet semmit. A támadást el kell indítania. A vezetőség nyolc óra múlva akarta… de addigra, lehet, hogy megsemmisül a bázis, és vele együtt az összes robot.
– Az összes katonát hívják be a kapszulákhoz! Az összeolvadást azonnal kezdjék el!
A Húsz-Kettes parancsnok hátrafordult.
– Az újoncokat is?
– Igen. Az összes katonát.
Eszébe jutott a Huszonnégyes, aki most foghatta meg az energiaszeletét. Talán már harapott is egyet belőle, száját bejárta a száraz kakaós anyag… az utolsó falat. „Mert hívtak.” – ahogy eszébe jutottak a magabiztos szavai, megborzongott, karján felálltak a szőrszálak.
– A robotok érzékenységét állítsák nulla és ezerkétszáz megahertz közé.
Az összes arc felé fordult. Volt, aki csak úgy tudott, hogy a székével együtt elforgott, volt, aki csak a felsőtestével, és akadt, aki csak a fejével nézett félig-meddig rá – azt latolgatták, hogy jól értették-e az utasítást.
Némán a képernyőre meredt.
Cáfolat hiányában a felügyelők és a parancsnokok visszafordultak a gépeikhez, hogy teljesítsék az utasítást.
Másodpercek. Tizedmásodpercek. Hamarosan kiderül, milyen lényekkel is állnak szemben… talán a kapcsolatot is fel tudják velük venni. Talán… talán megegyezhetnek. Békét köthetnek. Vagy ha nem is, beazonosíthatják, milyen frekvenciaszámon léteznek és ez alapján képesek lesznek megölni őket…
Másodpercek. Tizedmásodpercek.
– A katonák megérkeztek. Az összekapcsolódás elkezdődött – jelentette ki a Harminc-Egyes felügyelő.
A bázis körüli remegés egyre szaggatottabb lett, alig észlelhető fekete árnyékok villantak. Ismerkednek vele?
A katonák most feküdhetnek be meztelenül a kapszulákba, az üvegtetők rájuk záródtak. A szintetizáló folyadék lassan tölti ki a belső teret, befolyik a fülükön, az orrukon, a kissé szétnyílt szájukon, befurakszik a tüdejükbe. Az agytekervényeik közé is beszivárog, és amikor energia alá helyezik, a benne lévő részecskék négymillió fényév távolságra közvetítenek és olvadnak össze a robotok testében lévő központi egységgel.
Huszonnégyesnél most kezdődhet a haláltusa: szervezetét ellepte a folyadék, de ahogy megkapja az energiát, hogy kapcsolódhasson a robothoz, az agya túlterhelődik, a sejtek kontroll nélkül osztódni kezdenek, a nyomás elviselhetetlenné nő.
Rengetegszer nézte végig, ahogy a női katonák teste rázkódni kezd az üvegkapszulában, tenyerük a felszínére tapad, vagy a saját testüket tépik, hogy szabadulni tudjanak az ide-oda keringő energiától. A pontos okot nem sikerült megfejteniük, de valószínűleg a különbség a férfi és a női agy eltéréséből ered – a nők erősebb köteléket képesek létrehozni, ugyanakkor szimbiotikus kapcsolatra törekszenek a robottal. A visszacsatolást azonban nem kapják meg, ezért önmagukat emésztik fel.
Pedig ennek egyirányú kapcsolatteremtésnek kell lennie.
– Az összekapcsolódás sikeres volt, a tizenhárom robot készen áll a bevetésre.
A felügyelőre pillantott.
– Az összes?
– Igen. A hangolódás mindegyiknél tökéletes.
– Bázisképet!
A képernyő váltott: egy termet mutatott, ahol fehér, hosszúkás arcú robotok ültek egymás mellett, kezüket a combjukon pihentették, szemük kéken fénylett. Kéken… olyan kéken… amilyen kéket még sohasem látott. Az égnek lehetett ilyen színe a földön: meseszerű, ígéretekkel teli.
A Huszonnégyes szám alatt a robot a kamera felé fordította a fejét. Fekete szája vonalként feküdt a két nagy kék fény alatt.
Az nem lehet… annyiszor próbálták… és egyszer sem… hány katona halálát nézte végig, és egyikőjüknek sem sikerült… ki hívhatta ide? Ki mondta neki, hogy ide kell jönnie? Hogy ezt kell tennie?
– Haaver vezér, parancsra várnak – szólította meg a Húsz-Hatos parancsnok.
– Ha kinyíltak a kapuk, hagyják el a bázishajót legalább ötszáz méterre, onnan figyeljék, mi történik. – Az érzékenységük miatt talán látni fogják, mi játszódik a térben.
Női és férfi hangok keveredtek össze. A képernyőn mutatott terembe nagy világosság tört be – kinyíltak a kapuk. A Hazan bolygót két nap is sütötte, ugyanakkor elég távol voltak, hogy ne okozzanak az emberi testre káros sugárzást.
A robotok felálltak.
– Drónképet! – hangja betöltötte a fémből készült termet.
A bázishajóról kifutottak a robotok, gyorsan haladtak, messzire kerültek tőle. A drón feljebb ment: fehér robotok álltak a magasra nőtt fák között, a nap halvány rózsaszínre festette a teret.
A korláthoz lépett, az alatta lévő tizenkét ember a saját gépére meredt, maguk elé beszéltek, hogy a térvevővel kapcsolatot tudjanak tartani a katonákkal.
– Árnyakat látok – szólalt meg az egyik. – Fekete árnyakat. Összegyűltek a bázis körül és szaggatottan villannak.
– Egyre többen vannak és a bázis fém szerkezete… mintha rezegne… – tette hozzá egy másik.
Ezek szerint látják őket. A kiterjesztett érzékeléssel már képesek látni őket…
Az egyik robot kivált a többiek közül, a fekete kupola felé indult.
Haaver előredőlt, megmarkolta a hideg korlátot.
– Próbálják bemérni a rezgéstartományukat!
Zúgás támadt a teremben, a parancsnokok kiosztották a feladatot, a felügyelők megfeszülve figyelték a képernyőt. A legapróbb jelre el kell indítaniuk a leválást…
A Huszonnégyes nem állt meg, lassú léptekkel baktatott a bázishoz.
– Jelentést! – csúszott a korlát nyirkos tenyere alatt.
– Még egyik sem tudta beazonosítani… – motyogta a Húsz-Hármas parancsnok.
Kifújta a levegőt, a mellkasa fáradtan behorpadt. Eddig nem vette észre, hogy visszatartja. Lehorgasztotta a fejét. Végre látják őket… akkor tudniuk kell meghatározni a frekvenciájukat. És akkor már lehet is átállítani a fegyvereket.
Mit csinál a lány?
Már kétszázötven méterre megközelítette a bázishajót.
– Jelentést a Huszonnégyestől – szólt a Húsz-Hatos parancsnoknak.
– Nem veszi… – hallgatott el a nő, izgatottan fordult a képernyő felé.
– Hangosítsa ki!
Recsegő-ropogó hang töltötte be a termet, fűben taposó – ágakat roppantó hang. Zihálás.
– A ha… a halál… völgyében járok… is én… nem félek… mert hitem van…
A robot megállt.
– A Négyes szerint fehér árnyak is megjelentek – csattant fel izgatottan Húsz-Nyolcas.
– MEGHALTAK! – üvöltötte Harminc-Egyes felügyelő, felpattanva a székéről. Arca elfehéredett, szeme tágra nyílt. Hol Haaverre nézett, hol a képernyőre.
A csendet csak a furcsa zizegő hang törte meg, ami a Huszonnégyes robot kihangosításából jött.
Ha a katonák meghaltak a kapszulában, akkor hogyan képesek irányítani a robotokat… hogyan…
– Szárnyak – suttogta a csendbe Húsz-Nyolcas.
Huszonnégyes a drón felé fordult, szeme túlvilági kékben ragyogott.
sci-fi, novella, conquest of paradise