11. Lucian
Meg kell tudnom. Tudnom kell, hogy mi ez a vegyület az illatában, ami úgy vonz, hogy majd’ beleőrülök. „Meg kell nyalnom” – dörömböli bennem a jaguár. „Közelebb!”, „Kapd el!”, és én nem bírom ki, közelítik felé, pedig ő hátrál, elér a falhoz, felpréselődik rá, majd elnéz mellettem, menekülést remélve, de nem fogom hagyni neki, addig nem, ameddig rá nem jövök, hogy mi ez, mi kerített ennyire a hatalmába.
A nyelvem hegyén érzem, az alhasam szűk, a f… sziklakemény, fájdalom hasít bele minden lépésnél, ahogy a nadrág rászorul. Perzselnek a vénáim, meg kell tudnom, mi ez… Ava ki akar ugrani tőlem jobbra, de gyorsan mozdulok arra, ezért visszahúzódik a falhoz, felemeli a fejét, nagyot nyel, pihegve szívja be a levegőt.
Egy lépés választ el tőle, és aztán ezt is letudom, előtte állok, a jobb, sötétbarna íriszében van egy narancssárgás csík, az orrcimpája megremeg, el akar tőlem fordulni, de nem bír, rabul ejtettem a pillantásommal, és nem bír már szabadulni.
A félelem ecetszaga felerősödik a vaníliában. Miért nem változott át? Nem jutott az eszébe, vagy… Nem tudott?
Közelebb hajolok hozzá, lehajtja a fejét, a vállát beejti, világosbarna haja előreesik, eltakarja elölem. Enyhén remeg, de megmozdulni nem mer. A tüdőm legmélyére szívom a levegőt, rá kell jönnöm, hogy… Érzéki zuhanás. Az ecetszag sem tudja elnyomni. Nagyot dobban a szívem, kiszárad a torkom.
„El fogom kapni!” – morogja a jaguár. „Én fogom birtokba venni.”
– Érésed lesz – szólalok meg csendesen. A hangom olyan karcos, hogy még számomra is szokatlan.
Elfordítja a fejét, menekülést keres. Felemelem a karomat, majd a kezemet a falra rakom, hogy megállítsam még az ötletet is.
Így… Mihez kezdjek vele? Reggel nyolckor fogják megnyitni az utakat, ha addigra csillapodik a vihar. Ha már most ennyire érezni az illatán, akkor órákon belül egyikünk se fog bírni magával.
Összerándul az alhasam, szétnyílik a szám, a nyelvemen érzem a vaníliát, mámoros és lágy, szétfolyik bennem. Lehunyom a szememet, hogy még jobban belemerülhessek, közben megfeszülnek az izmaim, szeretném megérinteni, megsimogatni az arcát, majd a nyakába csókolni, és már rántanám is le a nadrágját…
„Meg fogom szerezni!”
Felpattan a szemem, hátrébb lépek tőle, megdörzsölöm a számat. Kiengedem a fogságból.
Felpillant a szemembe, kapkodja a levegőt.
– El kell engedned – suttogja.
Mégis hova? A tomboló viharba? Attól, hogy alakváltó, és nem halna bele, még nem lenne kellemes a számára. Nem is jutna messzire. És…
– Nem tudlak elengedni.
12. Ava
„Nem tudlak elengedni” – a fejemben visszhangoznak a szavai, a szívem dübörgésével vernek együtt.
Nem tud elengedni vagy nem is akar elengedni? Beránt a fájdalomtól az alhasam, ez egyre rosszabb lesz!
Megérezte már az illatomat, azért nem tud elengedni? A tekintete nem változott meg, rideg, és ezen az sem segít, hogy pár, hosszabb fekete tincs behullik az arca elé. Vonzó a maga megközelíthetetlen módján, de nem akarok a közelébe kerülni, bántó rezgés veszi körbe, egyszerre hideg és sugall veszélyt. Viszont itt vagyunk egy szobában, egy légtérben, és nem tudom elkerülni, ha nem akar, akkor nem fog elengedni. Esélyem sincs ellene, amikor a vállára is kapott, képtelen voltam szabadulni tőle.
Azt tehet velem, amit csak akar.
És a legrosszabb, hogy hamarosan én is akarni fogom.
Nehezen fojtom vissza a könnyeimet. Begörcsöl az alhasam, oda kapom a kezemet, mert nem bírom ki. Összepréselem a számat, a görcs hamar elmúlik, azonban pár óra, és nem lesz olyan kegyes ez a dolog.
A jaguár nem mozdul, engem figyel, éget a tekintete. Nem kellett volna rájönnie! Nem fog elengedni, nem fogja hagyni, hogy eltűnjek. Ilyenkor a férfiak… Nem tudnak szabadulni a nőtől. Az érést ők is érzik, a bennük élő állat is, és nem bírják ki, hogy ne közeledjenek, olyan akár egy mágnes. Troynál is láttam, megveszett a lehetőségtől, róka létére, vad lett és birtokló, pedig ő nem is annyira az.
Ez a férfi viszont élből annak tűnik. Mit fog kihozni belőle ez a lehetőség?
Összeszűkül a gyomrom.
– Mit fogunk csinálni? – kérdezem remegő hangon.
Zsebre vágja a kezét, kissé lehajtja a fejét, ettől még veszélyesebbnek tűnik és még kegyetlenebbnek. Kiráz tőle a hideg. A kámfor illata erősebb lesz, betölti a szobát, és érzek benne valami égettet is… Vágy.
– Azt, amit muszáj. – Ettől azonban ő sem tűnik jókedvűnek.
Megremeg a levegő a mellkasomban.
– Engedj el, nem foglak elfogadni! – suttogom, a könnyeimmel küszködve. A nőknek muszáj elfogadniuk a másikat, muszáj engedélyezniük, hogy a másik legyen nekik az, aki átsegíti őket ezeken az órákon, napokon.
Vagyis. Szeretném elhinni, hogy ez muszáj, de valójában nem az. Ez csak egy hit, abban, hogy nem vagyok teljesen kiszolgáltatva.
Erre egy félmosolyt villant rám, félrebiccenti a fejét, és tetőtől-talpig végigmér. Akár el is veheti, amit akar, és undorító módon, akarni is fogom, abban az állapotban már mindegy lesz nekem.
Újabb görcs vág belém, egy másodpercre elakad a lélegzetem.
– Hogyne – jegyzi meg némi gúnnyal a hangjában.
Nem, ő nem fogja kérni, hogy adjak neki engedélyt. Vagy megvárja, ameddig azon a ponton leszek, hogy már mindegy nekem. De nem hiszem, hogy várna…
13. Lucian
Teljesen kétségbe van esve, és már-már sajnálom is, hogy ez ennyire rosszul jött neki össze. Elrabolják, és még az érése is akkor indul be, a legközelebbi férfi pedig az elrablója, akitől egyértelműen retteg.
Ezt hívják szívásnak.
Vagy szr karmának.
Csend telepszik közénk, csak a szél süvít, iszonyatos vihar tombol odakint. A kezét nem veszi el az alhasáról, meggörnyed egy kicsit, egyre erősebb fájdalmai lehetnek. Még nem volt részem abban, hogy akkor legyek egy nővel, amikor érése van. Nem is akartam. És valójában, most sem akarom. Ez valahogy nem jó így.
De nem tehetek semmit. Neki nem fog addig véget érni, ameddig nincs együtt valakivel, és meg nem nyugszik a teste, az én ösztöneim pedig így is kezdenek ezerfokon égni. „Vedd el!” – A jaguár a tudatom falát kaparja, ki akar törni belőlem, ő nem akar várni.
És mire is várnánk? Egyértelműen itt ragadtunk ketten a házban, és egyértelmű, hogy szxlnünk kell majd. Ezt nem kerülhetjük el sehogyan sem.
Mély levegőt vesz, átkarolja magát, zavarban van, kétségbeesett. Valószínűleg, bárkit szívesebben fogadna, mint engem, aki elrabolta, az élet viszont ezt osztotta nekünk. El tudom képzelni, hogy a teste megadja magát nekem, megszűnik vagy még erősebb lesz a remegése az érintésem nyomán.
Túlgondolja. Ez csak testiség. Neki pedig szüksége van rám.
Kiszakad belőle a levegő, az egyik nyitott ajtó felé néz, a halántékánál izzadság gyöngyöz.
– Elmegyek fürdeni – súgja maga elé. Leengedi a karját, majd el is indul a fürdőszoba felé.
Beharapom az alsó ajkamat, amint figyelem, hogy terem pár lépéssel az ajtónál. Megint kissé begörnyed, újabb fájdalom érhette.
– Elkísérjelek? – A kérdésem megakasztja, felém fordul, dühösen összevonja a szemöldökét.
– Nem foglak elfogadni! – veti felém ingerülten.
– Ava, mindketten tudjuk, hogy muszáj leszel – próbálok meg tárgyilagos lenni vele.
– Én a nevedet se tudom! – csattan fel, és az egész testével felém fordul, közben elkezdi kicipzározni a kabátját.
Minden felbukkanó új területet alaposan megnézek magamnak: szűk pulóver, ami ráolvad, akár egy második bőr, kiemeli a domború mll vonalát, a vékony derekát, amit megragadok majd, amikor végre elmerülök benne…
Szoros lesz a torkom. „Azonnal!” – morog a jaguár.
– Jake – hazudom. – Így most jobban elfogadható neked a helyzet?
– Nem, nem az, nem foglak elfogadni! – sziszegi, majd lekapja a kabátot.
14. Ava
Meggyulladok! Égnek a porcikáim, belülről reszketek, a csontjaimban, a fájdalom újra és újra húz magával, de még elviselhető, még most kéne eltűnnöm innen.
– Felesleges küzdened ellene – jelenti ki Jake, ellentmondást nem tűrő hangon.
És a francba is, igaza van! Tényleg az lesz a vége, hogy megadom neki magamat, ha küzdök, akkor csak még több fájdalmam lesz, mert… Rohadtul nem tudok mást tenni.
– Ez így nincs rendben! – csattanok fel megint. Kifújom a levegőt, megszabadulok a kabáttól, a földre dobom. Megizzad a tarkóm, fullaszt a levegő, az alhasamban folyamatos zsibogássá alakult a görcs, már nem múlik el egy pillanatra sem. – Én nem akarom ezt! Téged sem! Azt se, hogy visszavigyél Troyhoz! Ezt mégis hogy képzelte? Hogy felbérel valakit, aki visszavisz neki?!
– Ezt tőle kell megkérdezned. – Hogy mennyire rohadtul idegesítő a hidegsége, őt tényleg egy cseppet sem érdekli ez a történet, az, hogy ez nincs rendben.
Előttem áll zsebre tett kézzel, és úgy dönt rólam, mintha nekem nem lenne beleszólásom. Nincs is, akármennyire próbálom elhitetni magammal, nem mehetek ki a hóviharba, ha túl is élem, az érésnek nem lesz vége, és akkor másik férfi fog rám találni, és az sem fog érdekelni, hogy kicsoda, csak hogy segítsen rajtam.
Gyűlölöm! Minek találta ezt így ki a természet? Ez egy büntetés! Ráadásul, mi lesz, ha teherbe ejt? Óvszer sincs nálunk, nem mintha az érne valamit, de legalább a tudat ott lenne, hogy talán nem… Troy sem ejtett teherbe egyik alkalommal sem. Most hatalmas szerencse, hogy az alakváltók között egyre ritkább a terhesség.
Ez akkor sem lehet. Ez így nem helyes. Ezt nem akarom!
„Akarom!” – nyávog fel bennem a hiúz. Nem, nem akarja, csak azok a rohadt hormonok!
Megdörzsölöm az arcomat, nem bírom tovább, kifolyik pár könnycseppem, fel akarok zokogni, de elnyomom a hangot. Én is tudom, hogy nincs más választásom, de az egész akkor is egy képtelenség.
Az orromon élesen beszívom a levegőt, elnyomom a feltörni kívánkozó keserűséget. Azzal semmire nem megyek, ha sírok. Megfogom a sínadrágomat, és attól is megszabadulok. Nem nézek Jake-re, vagy kire, egyáltalán az igazi nevét mondta? Tartok tőle, hogy ha rápillantanék, akkor nem a düh és a gyűlölet lángolna fel bennem.
– Fürödni megyek – jelentem ki határozottan, vagyis határozott akarok lenni, de a hangom remeg. Újabb fájdalom hasít belém.
Belépek a fürdőszobába, de a zárban nincsen kulcs. Háttal nekidőlök, a kezembe temetem az arcomat. Egy darabig, talán tartani tudom magamat azzal, ha magamon segítek… De az sem tart sokáig. Ha nem érne hozzám, én magam fogok könyörögni neki.
Hogy lehet ez ennyire elcseszett? Miért szúrt ki így velünk a természet, hogy csak egy másik lény teljes közelsége tudja enyhíteni, és attól lendül tovább az érés, és fejeződik be?
Vajon hány ősömet érte er0szak emiatt, amiket fizikailag még élveztek is, fejben viszont próbáltak ott sem lenni? Hány ősöm került már ilyen kiszolgáltatott és lehetetlen helyzetbe?
15. Lucian
Bement a fürdőszobába sírni. Nem vagyok benne biztos, hogy fürödni mer majd úgy, hogy nincs kulcs a zárban, én meg idekint vagyok, és fel is ajánlottam neki, hogy segítek. Jobb lenne, ha minél előbb elkezdenénk. Megfeszülnek a hasizmaim. „Többet” – kapar a jaguár, a torkom viszket, annyira szeretnék felmorogni.
Ez elkerülhetetlen.
Könnyebb lenne, ha most belekezdenénk, ha megérinteném, ha némileg hozzám szokna, mielőtt egyre rosszabb lesz neki, és tényleg csak a tehetetlensége és a kiszolgáltatottsága marad.
De elég elutasító volt velem kapcsolatban.
A hasizmaim még feszesebbek lesznek, kiszakad belőlem a levegő. Beletúrok a hajamba, és megszorítom a tincseket, hátha a fájdalom segít némileg ellazulni.
Az agyamba egyre inkább betörnek arról képek, hogy hogyan fog festeni előttem, négykézláb, megőrülve a vágytól, lucskosan, készen arra, hogy megadja magát nekem… Ha sokáig vár, akkor a méltósága is oda lesz, mert ő maga fog könyörögni nekem, hogy szakítsam szét, enyhítsem a kínját.
Járkálni kezdek a szobában. Megengedi a csapot a fürdőszobában, de túl erős a hangja, ez a mosdó lehet, nem a zuhanyzó. Utána kéne mennem. Hamarosan be fogja látni, hogy nem tehet mást – vagyis már belátta, de még lázad.
Szar helyzet. Szar lehet ezt elfogadnia.
Itt van egy vadidegennel, aki ráadásul elrabolta, és nem tehet mást, minthogy lefekszik vele.
Ez csak szx. Nem számít. Test érintkezik testtel, nem kell túlgondolni.
Leülök a kanapéra, hallgatom a szél süvítését, kint a hópelyhek fehér masszát alkotnak. Azt gondoltam, ez lesz a legkönnyebb munkám, viszont a sorsnak sikerült kissé megnehezítenie.
Ha végre előmerészkedik, akkor viszont nem várok tovább. Ideje, hogy megszokja az érintésemet, a közelségemet, mert az elkövetkező pár órában, elég sokat fog kapni belőle.
„Az enyém lesz…” – A hasamban az izmok egyre inkább szorítanak. A kályhára meredek, próbálok a recsegő tűzre koncentrálni, de ehelyett a szőnyegre terelődik a figyelmem, és az jut az eszembe, hogy ott fog előttem térdelni négykézláb, és harapni, marni fogom a nyakát, miközben birtokba veszem. Lassan csúszok majd belé, kiélvezem minden másodpercét, minden porcikáját…
Teleszívom a tüdőm legmélyebb részét is, felkelek a kanapéról, nem tudok tovább ülni, a vanília az ánizs különleges marásával túl izgató.
„Azonnal!”
A sürgetést a hasizmaimban érzem, folyamatosan készenlétben tart, nem tudok megnyugodni.
Utána kell mennem.
16. Ava
Hideg vizet locsolok az arcomba, majd megmarkolom a csap szélét. Egyre erősebben ránt be az alhasam, és az a kámfor… Képtelenség annak a hűvösnek ellenállni, bizsereg az ölem.
Saját magamat nézem a tükörben. Akkor sem! El kell szöknöm! Felesleges még a gondolat is, ez nem fog előrevinni, nem tudok elszökni, be vagyunk ide zárva, és ha nem ő, akkor más lenne.
Azért talán egy vadidegennél, aki elrabolt, talán mindenki jobb lenne. Könnyek gyűlnek újra a szemembe, de egy erőszakos mozdulattal megszabadulok tőlük. Ki kell találnom valamit, nem szenvedhetek itt. És nem lehet ő, aki segít nekem!
Mi van, ha tőle teherbe esnék? Ha meg is szakítaná közben, és nem bennem menne el, az sem garancia… Ráadásul, miért is tenné meg? Őt ez nem érdekli, ki tudja, honnan jött, mit csinál, mit csinált eddig… Hiszen bűntudat nélkül rabol el alakváltókat!
Kinyílik az ajtó. Ő áll benne. Nincs meglepve, hogy nem a zuhany alatt állok. Képes valamilyen érzelemre? Amikor előadta, hogy a kislánya beszorult az autóba, rémültnek látszott, de most, hogy felidézem az arcát, nem volt igazán átszellemült.
– Elfogadtad már? – Karcos hangja megsért, összerándulok tőle. Mégis, az ölem még inkább bizseregni kezd, magával hozta a kámfort az égett mellékkel.
Vágyik rám. És én is vágyok rá. Gyűlölöm ezt az egészet!
– Nem, és nem is fogom! – sziszegek rá, mire úgy beránt az alhasam a fájdalomtól, hogy nem kapok egy pillanatra levegőt.
Képtelen vagyok megbékélni ezzel a helyzettel. Nem megy. Ez nem történhet meg! Beállok a zuhany alá, és majd segítek magamon, és majd az elég lesz, akkor… Nem lesz elég, tagadhatom a valóságot, de attól nem fog megváltozni.
Jake belép a helyiségbe, majd megáll mögöttem. A tükörben látom, hogy vagy egy fejjel fölém magasodik, olyan akár egy fekete hegy, ami készül rám omlani. Elüt az én rózsaszín pulóveremtől és leggingsemtől. Teljesen elüt tőlem is, és nem is kellett volna találkoznunk, nem kéne itt lennem, gondolkodnom kellett volna, amikor megkért, hogy segítsek neki, hogy lehettem ilyen ostoba?
Közben pedig befon a kámfor, és belém csusszan, kitölt, megsebez, „többet, többet”, kiszárad a torkom, meg fog érinteni, akarom, hogy közelebb kerüljön, és egy másodpercre az sem érdekel, hogy idegen, nem is ismerem, „többet”, „közelebb”, felmorranok, vékony-reszketeg a hang, a mllm nekifeszül a melltartónak, szoros, nem kapok tőle levegőt, nem bírom nem őt nézni, egyszerre félelmetes, és túlontúl vonzó…
Lüktetek. Felemeli a kezét. Megkergül a szívem. Lassan érinti meg a felkaromat, közben a tükörben engem figyel. Sötét lepelként omlik felém… És én akarom, hogy betakarjon, magához szorítson.
– Kezdjük el – súgja érzékien mély hangon, beleremegnek a térdeim, elönt a nedvesség.
Beharapom az alsó ajkamat, a szememet könnyek lepik el.
Igaza van.
De akkor sem tudok engedni! Hirtelen kilépek oldalra, nem tart vissza, az ajtó felé lépek, közben szembe fordulok vele. Nem megy. A fenébe is! Gyűlölöm a világot, miért kell ezt a nőkre kényszeríteniük? Ez így nincs rendben!
Jake nem követ, egyenesen áll előttem, egyenesen, megingathatatlanul, határozottan. Veszély lappang benne, és nem tudom nem érzékelni, ez is bennem rezeg, és tudom, hogy egy ilyen férfit nagyon messzire el kéne kerülnöm. És el is kerülném, ha tehetném.
Legszívesebben belesikoltanék a világba, de attól nem lenne jobb, attól ez a helyzet nem fog megszűnni, nem marad abba a hóvihar, nem találok egy férfit extra gyorsan, akiben bízok, és akivel megtudnám ezt az érést osztani… És hogyan is bízhatnék meg valakiben, amikor Troy is ezt művelte velem? Nyolc évig voltunk együtt, azt hittem, ismerem, a szakítást nehezen fogadta el, nem is fogadta el, de… Ezt soha nem néztem volna ki belőle.
– Nem – lehelem Jake szemébe nézve.
De én se vagyok benne biztos, mert pontosan tudom, hogy mi fog történni.
17. Lucian
Valahogy le kell rombolnom a falait. Lázad és ellenáll, pedig ő is tudja, hogy felesleges. Feleslegesen körözünk egymáskörül, ez csak rosszabb lesz.
Soha nem tartottam magamat jó embernek. Rengeteg olyan dolgot műveltem már, amit mások túl mocskosnak éreztek, ezért velem intéztették el. 0ltem már, mert ez volt a megbízás, és nem firtattam az okokat. Már gyerekkoromban eldőlt a sorsom, amikor az apám vett magához az anyám halála után, és úgy döntött, a maga képére formál. Egy árnyék képére, aki jön és megy, és soha nem tudják, mi a célja, de ha megfizetik, akkor elvégzi a munkát.
Az érzelmeknek nálunk nem volt tere, csak annak, hogyan uraljam az állatot, magamat, és hogyan legyek a legjobb.
És most sajnálatos módon némi érzelemre lenne szükségem. Mert bár soha nem tartottam magamat jó embernek, ameddig Ava nem fogad el, vagy könyörög nekem, nem fogok hozzáérni.
„Akarom!”
Viszket az ujjbegyem, de nem engedem a karmomat kipattanni. Ideje a jaguárt is engedelmességre szorítanom.
Figyelem, ahogy hátat fordít, és visszamegy a nappaliba. Folyamatosan helyzetet változtatunk, de egyik szobába sem lesz könnyebb, mindegyikben ott van már az illatunk, a vágyunk pedig perzseli a levegőt.
Ava után megyek, újra, és kezdem unni ezt a játékot. Telnek a percek, és nem kerülök hozzá közelebb, annak ellenére, hogy ő is vágyik rám. Legalább is a teste, és az ösztönei.
– Mivel könnyíthetném meg a döntésedet? – Ahogy felteszem a kérdést, megfordul, és meglepődötten pislog rám.
– Baszki, elraboltál, fogságban tartasz, aztán vissza akarsz vinni az exemhez! Szerinted mennyi kedvem van veled tölteni az érésemet?! – szisszen fel, majd összeszorítja a fogát, de nem kap az alhasához, mint eddig, viszont az összeránduló izmai nagyon is elárulják, hogy mi történik benne.
A nyelvemen akarom érezni a vaníliát. „Megszerzem!” – mielőtt cselekedhetnék, felmorgok. Elakad a lélegzete a hangtól, lesüti a szemét, kipirosodik, vágyának illata besűrűsödik, a rezgése elárulja a mélységét.
– Ez jelenleg nem kedv kérdése.
– Gyűlölöm ezt – suttogja rekedten. Próbálja visszafojtani a könnyeit.
– Gyűlölheted, de azzal nem oldódik meg a helyzet. Jelenleg ez a valóság, az egyetlen megoldás pedig az, hogy lefekszünk egymással. Gondolom, végigvetted már a lehetőségeidet, és te is tudod, hogy ha el is engednélek, azzal nem lennél előrébb.
Nyel egyet, kifújja a levegőt, átkarolja magát. A válla begörnyed, fájdalmai vannak. Fájdalmak, amiket enyhíthetnék, ha végre hajlandó lenne megadni magát.
A kályhában recseg a tűz, sárgás fénye a szőnyegre vetül. A szőnyegre, amin már elképzeltem, hogyan fogom megszerezni, és ami egyre közelebb van… „Vedd el!” – dübörög bennem a jaguár. Ha közelednék hozzá, nem bírna elutasítani. Talán egy darabig próbálkozna, de aztán megadná magát a testének és az ösztöneinek.
– Tudom – motyogja.
– Mégsem tudod elfogadni.
Megcsóválja a fejét. Talán mindkettőnk dolgát megkönnyíteném azzal, ha nem adnék neki választási lehetőséget… Talán utána könnyebben feldolgozná azt, ami történni fog.
18. Ava
A percek hurokként szorulnak a nyakam köré. Egyre kevesebb van ezekből a percekből, ahogy egyre kevesebb van a térből és a levegőből. Elfogy körülöttem a világ. Lassan megszűnik, a fájdalom kezd rajtam elhatalmasodni, állni is nehéz, néha úgy beszúr a méhem, hogy megremeg a lábam. Le kéne ülnöm, és csak hagynom, hogy… Megtörténjen.
A vágy veszélyesen pulzál bennem, és meg akarom adni magamnak neki, elengedni azt, hogy Jake egy idegen, akinek nem is biztos, hogy ez a neve, azt sem tudom kicsoda, és hogy ennek nagyon rossz vége is lehet, akár teherbe is ejthet.
– Terhes is lehetek – szólalok meg, hátha ezzel neki is a kedvét szegem a dologtól. Ez nem kedv kérdése, a férfiakra is hatással van az érés, nem bírnak távol maradni a nőtől.
Nem rezdül meg ettől, ugyanúgy méreget, mint eddig. Akár egy különös állatfajt, amivel még nem találkozott, de nagyon szeretné kiismerni, és behatóan megismerni…
– Valóban – nyugtázza, anélkül, hogy megrezzenne.
Megremegek, újra belenyilall a fájdalom a méhembe, egyenesen tartom a gerincemet, amennyire tudom, nem akarok előtte gyengének látszani. Ő viszont látja, pontosan tudja, mi történik, mert le sem veszi rólam a tekintetét. Megfigyel, a legapróbb részletet is, a legminimálisabb történést is. Zöld szeme olyan sötét, akár a fenyőfa tűlevelei. És szúrós is.
Elgyengülök. Felesleges harcolnom, akkor miért csinálom?
– Add fel – mondja, mintha a gondolataimban olvasna. – Nincs értelme küzdened. Gondolj rá úgy, hogy együtt vagyunk, és élvezzük egymás jelenlétét.
– Lehet, hogy te ilyen vagy, de én nem! Nem tudom, ki vagy, és semmi, az égadta világon semmi pozitívat nem tudok felhozni melletted! – Hosszú levegőt veszek, a görcsös fájdalom növekszik bennem, nehezen kapok levegőt, legszívesebben zihálnék, de uralkodom rajta. Fájdalmasan nehezen.
Pár órán át még menne. És mi történne abban a pár órában?
– Elég volt – mondja csendesen Jake, majd elindul felém, én meg hátrálni akarok, mint eddig mindig, de nem hagy időt, megáll előttem, elkapja a derekamat, és magához húz.
A tekintetében csak annyi változott, hogy az ürességet vágy forrósítja fel. Az a vágy, amit magamban is érzek. Beletúr a hajamba, az ujjai végigsiklanak a fejbőrömön, kis híján felnyögök, olyan könnyű lenne hagyni, elengedni mindent, de a belőle áradó veszély óvatosságra int, nem akarom közel engedni magamhoz, mi van, ha…
19. Lucian
Nem képes megadni magát. Ezért leveszem róla a felelősség súlyát. Így könnyebb lesz neki, én meg elbírok azzal a gondolattal, hogy végül is, nem kaptam meg az engedélyét.
Beletúrok a hajába, a tincsek selyemként folynak át az ujjaim között, a f.r.km lüktet, vészesen feszesek a hasizmaim, nem bírok tovább várni, „többet!”, el kell merülnöm végre benne, a fantáziámban megjelenő képek teljesen magukkal rántanak, az érzékszerveim túl élesek, az égetett vanília már nem mámoros, hanem színtiszta mámor, ami megtelepedett a nyelvemen, és vágyfokozóként szívódik fel bennem…
Könnyek csillognak a szemében, és ettől valamiért elszorul a mellkasom. Megérint valahol, nagyon mélyen, egy olyan helyen, aminek a létezéséről se tudtam.
Ez csak test és test, mechanikus mozdulatok egyvelege, mozgás, ki-be, semmi több.
Nem foglalkozok a könnyeivel, elfojtom a különös érzést, ráhajolok a nyakára, magamba iszom az illatát, majd megnyalom a pulcsija felett a bőrét. Puha és forró, a nyelvem alatt vadul dobol az artériája, rátapadok, megszívom, ő pedig azonnal tolja is felém a csípőjét.
Belemarkol a felkaromba, a körmei belém vájnak, fojtottan felnyög. Édes hang, amitől megremegek, „még kell belőle!”, erősebben szívom meg a bőrét, közben a hasához passzírozom a f.rkamat, és ösztönösen felé mozdítom, mintha már be.nne lennék… Ez csak test és test, csinált már ilyet, én is, az, hogy engem nem választana erre, csak részletkérdés.
Meg tudom adni neki, amire szüksége van: keményen a f.n.ekébe markolok, még erősebben szorítom magamhoz, a köztünk lévő ruha is zavar, meg kéne szabadulnunk már tőle, a bőrét akarom, a puha, selymes bőrét érezni a sajátomon, vagy…
Vele együtt mozdulok, a szőnyeghez irányítom. A körmei a pamuton keresztül a bőrömbe mélyednek, erősen szorít, elérjük a szőnyeg szélét, elszakadok tőle, zihálok, pulzálok, a vérem fellobban, „többet!”, „vedd el!”, a könnyek még mindig a szemében csillognak, megfogom a pulóvere alját és felrántom, jön vele az alatta lévő trikója is, végigsimítok a meztelen hasán, a bőre pár másodpercre recés lesz az érintésemtől, elfogy a levegőm, megsüketülök a szívem dobbanásaitól, a kályhában serceg a tűz, süvít a kinti szél, leveszem a ruháit, ő meg hagyja, segít is, megszabadul tőlük, aztán újra elkapom a haját, és a visszahajolok a nyakára, beszívom a bőrét, óvatosan megcsípem a fogaimmal, test és test, nem több ez…
Hagyja irányítani magát, a vágya bennem rezeg, összeolvad az enyémmel, az illatunk összekeveredik, felszisszen, megragadom a derekát, mire elkapja a csuklómat, és meg akarja állítani a mozdulatot, amivel megfordítanám, hogy aztán né.gykézlábra előre nyomjam.
Hagyom neki, bármennyire szoros a testem, a bőröm, a világ, rám telepszik minden, süket vagyok, csak a szívdobbanásainkat hallom, a pihegését, azt az édes pihegését, magával ragadó melódia, milyen lesz majd, amikor nyöszörög, amikor felny.á.rsalom…
Hirtelen hátrébb lép, a m.lltartója hófehér csipke, a leggingse teteje a köldökéig ér fel. Pár ruhadarab, aminek már nincs sok hátra. Megdörzsölöm a számat, hogy lekössem a kezemet, és ne nyúljak utána, bármennyire szeretnék.
20. Ava
Nem kapok levegőt. Tűz a testem. Felrobbanok. A görcs szorít belülről, a világ elmosódott körülöttem, az erős csókja ég a nyakamon. Előttem áll és nem mozdul, de látom rajta, hogy mozdulni akar, viszont visszafogja magát. Miért? Miért nem veszi el?
Zúg a fejem. Nem akarom. Nem tudom. Nem akarhatom. Nem tudhatom. Felolvadok! Ő egy idegen, de nincs más, a sors így rendezte, gyűlölöm, nem tehetek semmit, most már nem, ez van, el kell fogadnom, csak hagyni magam, hogy csinálja, amit elkezdett, döntenem sem kell, csak elengednem mindent…
Kibuggyannak a könnyeim, gyorsan eltörlöm őket, mintha nem is lennének. Hogy képzelte ezt Troy? És miért csinálta?
– Mi az igazi neved? – kérdezem halkan.
– Miért fontos ez neked? – Már nem beszél, hanem morog, a jaguár benne közel jár a felszínhez, felnézni sem merek.
– Fontos – motyogom. Mert abba kapaszkodom, hogy legalább a nevét tudjam, ha már ennek meg kell történnie.
Nem válaszol. Kérlek! Ennyit adj nekem, ha már ez így alakul… Ha már ilyen rideg találkozás lesz belőle. Hosszas másodpercek telnek el, mindegyik egy szeg bennem… Nem jelentek neki semmit, ő sem jelent nekem semmit, mégis együtt kell lennünk. Gyűlöletes!
Összeránt a görcs, hányinger tör rám, ez már jóval erősebb, mint az eddigiek, megszédülök tőle. Levegő után kapok, majd felnézek rá. Az előbbi melegség már kihunyt bennem, és hiányzik, vissza akarok térni hozzá, de nem lehet. Így nem lehet.
Találkozik a pillantásunk, a szemfehérje zöld színű lett, a pupillája hosszúkás. Jéghideg, forró vággyal, és elfojtott szenvedéllyel. Pusztító a látványa, nem tudom eldönteni, hogy megint hozzá akarok szorosan bújni, vagy inkább menekülni, ameddig megtehetem.
Ő egy gy!lkos is lehet. Ilyen alakváltó fog engem megérinteni?
– Luciannak hívnak – mondja, vagy inkább morogja.
Igazat mond. Látom rajta, hogy nem volt könnyű elmondania. Egy kő gördül le a szívemről, de nem tudom miért, mert ezáltal nem vagyunk közelebb egymáshoz – csak a nevét tudtam meg.
Ez is valami. Legalább az igazi nevét tudom annak, akivel együtt kell lennem.
Ez a történet a Ragadozók és Prédák világában játszódik. Eddig egy regény jelent meg belőle, a Megtörve:
címke: érés, urban fantasy, ragadozókésprédák, romantikus