7.
1.
Ráz a hideg, összekoccanak a fogaim, izzadság terít be. Magamhoz szorítom a durva szövésű takarót, bántóan súrolja az arcomat. Hajnalban jöttem át az alvó helyünkre, Erik elengedett, majd elment megkeresni Olét.
Körbejárt már a hír, hogy kihívta.
Este lesz a küzdelem. Este van már? Egész nap nem bírtam kikelni az ágyból, szerencsére, mindenki békén hagyott.
Égnek a hátamon a sebek, minden rázkódásnál fájdalom hasít rajtam végig. Meg fogok halni. A láz maga alá fog gyűrni. Miért kellett kockáztatnom? Akár békében is élhetnék így… Szolgaként. Ki fog vigyázni Krisára, ha én nem leszek?
És mi van, ha Erik nem éli túl a mai összecsapást?
Nincsenek ablakok, fogalmam sincs, mennyi lehet az idő, a cselédek nem térnek vissza, néha hallok némi hangot, de nem értem, mit beszélnek. Lecsukom a szememet, melegem van és fázom, le akarom dobni a pokrócot, de nem teszem. Nincs is erőm hozzá, zsibbadnak a tagjaim, az izmaim húznak.
Végem van. Miért kockáztattam? Könnyek szorítják a torkomat. Erik egy életet ígért, én viszont nem kértem belőle – menni akartam, de hova is, és miért? Szánalmasan egyedül vagyok, és Krisának is csak rosszat tennék, ha elviszem innen. Itt legalább van étel, és tud hol aludni.
Arra riadok fel, hogy egy gyenge kis kéz rázza a vállamat. Felnyitom a szememet, a fájdalom belém mar, összébb húzom magamat. Krisa az, szőke haja az arcába hullik, kék szeme világít a félhomályban.
– Nyert, a gazda legyőzte Olét, és téged hívat – suttogja. – Mi történt veled? – vonja össze a szemöldökét, majd a szemébe rémület ül ki.
Mosolyra rántom a számat, nehezen nyelek egyet, szárazság kaparja a torkomat. Hazudni akarom, hogy jól vagyok, de nem teszem meg, nem érdemel hazugságot.
– Nem érzem jól magamat – motyogom.
Kis kezét a homlokomra simítja, bántóan érdes az érintése, el akarom rántani a fejemet, de túl gyenge vagyok hozzá. Hirtelen feláll, elszalad.
Lecsukom a szememet, magával ránt a láz.
2.
Elképesztő fájdalom mar a hátamba, felsikoltok, fel akarok állni, de egy erős kéz a lapockámnál fogva lenyom, nem bírok mozdulni. Zihálok, a fájdalom hirtelen enyhül egy kicsit, de ég az egész hátam, nem kapok levegőt, könnyek gyűlnek a szemembe, a hangom hirtelen elfogy.
– Még hátra van pár. – Erik hangja mély morajlásként tör utat belém, megborzongok tőle.
Fázom. Melegem van. Oldalra fordítom a fejemet. Erik mellettem ül, szürkés szeméből nem lehet olvasni. Leveszi rólam a kezét, majd egy korsót nyújt felém. Összekoccanak a fogaim, átfordulok az oldalamra, meg akarom fogni a korsót, de úgy reszketek, hogy nem megy.
Erik közelebb húzódik, meg fogja a felkaromat, és felhúz ülésbe. Forog a világ, elmosódnak a körvonalai, le kell csuknom a szememet, nem bírok megmaradni, a számhoz érinti a hideg korsót, lefolyik a torkomon a bor.
Érzem, hogy óvatosan visszafektet, majd újra lenyom a lapockámnál fogva, az izmaim összerántanak, iszonytató kín ragad ismét magával, tüzes vassal kezeli a sebet.
Összefolyik az idő, a világ magába temetkezik, hol forróságot érzek, hol fázok, remegek, hullámokban zakatol át rajtam a fájdalom, nem is igazán tudom, mi történik körülöttem, leginkább alszom, van, hogy felriadok, de a világ massza lesz, amiben nincsenek biztos pontok, a hátam ég, néha sziszegek, néha ahhoz sincs erőm, Erik néha vizet ad nekem, arra emlékszem, mert felültet, az arcomat simogatja, valaki lemossa rólam az izzadságot is, égkék szemek tűnnek fel, Krisa az?, miért akartam elvinni innen?, nem kellett volna megpróbálnom lopni, mi lesz vele, ha én nem leszek…
Egyszer magamhoz térek, zihálok, szorít a torkom, minden porcikám tűzben ég, meg fogok halni, nincs az az Isten, aki meg tudna menteni, sikoltani akarok, mert nem akarok szolgaként távozni, legalább most szabadítsanak fel, de nem tudok beszélni, egy gyertyafénye táncol a szoba falán, haláltánc, magába fog olvasztani, el fog ragadni, nem lehet megállítani.
Valaki megsimogatja a hajamat, letörli a homlokomat és a nyakamat, hűvös, hideg kendő, a torkom száraz, a hátam ég, nem így akarok elmenni, a saját ostobaságom miatt, miért nem bocsátanak meg az Istenek?, miért nem mentenek meg?, esküszöm, jó leszek, nem fogok szökni akarni, követem a parancsokat, meghúzom magamat, csak múljon el a fájdalom, éljem túl – fogadkozom, de nincs erőm, már a szememet se tudom felnyitni, megszűnnek a hangok…
3.
Vizet! Mondani akarom, de nyögés lesz belőle. Valaki viszont érti a nyögésemet, mert mozgat, majd a számhoz rak valamit, megdönti, és ital csúszik le a torkomon, bár fogalmam sincs, mi az, nem érzem az ízét.
– Lejjebb ment a lázad. – Egy ismerős hang, olyan, mintha a kút mélyéről szólna.
Lassan kortyolok, rettenetesen jól esik, még, még, még akarok belőle!
Erik viszont elveszi tőlem a korsót, és gyengéden lefektet, az oldalamra érkezem, sóhaj szakad ki belőlem.
– De még idő kell.
Idő. Már kevésbé ég a hátam, és nem is rázkódom, viszont súlyos fáradtság húz magával.
Nem tudom mennyi idő telik el, mire újra felébredek. Abban sem vagyok biztos, hogy nem keltem fel azóta már egyszer, fogalmam sincs, hova folyt szét az idő és a világ, a gyertyaláng fénye táncol a szoba oldalán.
Hosszan figyelem, de nem mozdulok meg, nincs hozzá erőm.
Valaki megsimogatja a hajamat. Gyengéd. Kedveskedő. Aztán az ujjával megcirógatja a vállamat.
Erik az. Nehéz lenne eltéveszteni.
Vigyázott rám. Megnyalom a kiszáradt számat, lustán pislantok egyet. A hátam mögött feküdhet.
– Hogy vagy? – kérdezi csendesen.
Nem bírok beszélni. Nem akarok beszélni. Mennyi ideig feküdtem lázálomban? Semmi nem tűnik belőle valóságosnak, inkább meseszerű, képek villannak be, akárha látomások lennének.
Tovább simogat, keze lecsúszik a karomra, meleg az érintése. Most veszem csak észre, hogy egy kötést leszámítva meztelen vagyok.
Az élet lassan csurog vissza belém, még zsibbadok, de legalább nem érzem úgy, hogy meg fogok halni.
Túlélem? Azért, mert fohászkodtam az Istenekhez, mert megígértem, hogy megelégszem a sorsommal?
Azt… Nem lehet. Nem akarok szolgaként meghalni, szabaddá kell válnom, el kell szöknöm. Megint kockáztassak? És Krisa…
Hosszan beszívom a levegőt, majd lassan megmozdulok, először a hátamra akarok fordulni, de a mozdulat közben rájövök, hogy ez nem jó ötlet, ezért inkább megpróbálok felülni. Erik segít, megfogja a karomat. A hajam az arcomhoz és a testemhez tapad, szúrós gyógynövény illat lengi be a szobát.
Meg akarom kérdezni, hogy mióta tart, de azonnal eszembe jut a némaságom. Mit számít? Mit akarok bizonyítani? Erik bármilyen csatában legyőzhet, Krisa gyengepontommá vált.
Értelmetlen lázadás.
Fel kell mellőlem, csak nadrágot visel, élettől erős teste ruganyosan mozog, ahogy az asztalhoz megy, és a kancsóból tölt a kupába. Rám pillant, szemében ezeregy talány rejtőzik. Felém közelít, majd letérdel mellettem, és a számhoz rakja a kupát. Felemelem a kezemet, sikerül meg fognom az agyagot, de nem vagyok benne biztos, hogy el is bírnám, ezért inkább engedelmesen kortyolok belőle.
– Örülök, hogy jobban vagy.
Én is? Lehet, meg kellett volna halnom, akkor véget ért volna ez a szenvedés. A szolgalét. A halálomban szabad lehetnék. Erik elveszi a számtól az italt, én meg hosszan beszívom a levegőt, a hátamba fájdalom karistol, de sokkal elviselhetőbb, mint eddig.
Erik nem távolodik el tőlem, a tekintete rám tapad. Viszonzom, mert mást úgysem tehetek.
4.
Erik hosszan vizsgál, pengeéles a pillantása, szürke szeme a gyertyafényben olyan akár az acél.
– Mit akarsz, Åse? – vonja fel a szemöldökét.
– Szabadságot – vonom meg kicsit a vállamat, olyan semmilyen módon.
Azt nem kaphatom meg. Ha csak ki nem harcolom magamnak, ha el nem szököm, hogy új életet kezdjek, messze innen. Erik félredönti a fejét, én meg visszafekszem az oldalamra, és a falra bámulok.
– Mit kezdenél a szabadságoddal? – Surran a ruhája, ahogy felkel az előbbi helyéről, koppan a kupa az asztalon, majd lépések zaja veri fel a csendet.
Mögém fekszik, kezét a vállamra teszi, kellemesen meleg az érintése, és nem tudom eldönteni, hogy a közelsége taszító vagy inkább megnyugtató. Taszítania kéne, de ehelyett mást érzek: betakar, hogy megóvjon.
Ahogy tette az elmúlt napokban. Lecsukom a szememet, gyorsan fogy az erőm.
5.
Napok kellenek, mire összeszedem magamat, és képes leszek felkelni, magamtól inni és enni pár falatot. A sebeket Erik minden nap megnézi, majd visszaköti rá az anyagot.
Egyik nap Krisa is bejön hozzám, a szőrmékhez szalad, és óvatosan átöllel, az arcán könnyek csillognak.
Egy hét is kell hozzá, hogy tudjak járni, és ne remegjenek a térdeim. Erik mellettem áll, készen arra, hogy bármikor megfogja a karomat. Nem beszélünk. Mellettem alszik minden éjjel, de egy szót sem szól, csak figyel.
Emésztő lenne a csendje, ha nem lennék még mindig iszonyatosan gyenge. Így viszont pont el lehet viselni… Valamin gondolkodik, de nem vagyok biztos benne, hogy ez nekem jó. Mellettem van, gondoskodik rólam, őríz. Nem ér hozzám másképpen, nem kéri számon a harminc napot, amiben megegyeztünk.
Ijesztő, hogy nem tudom mire számíthatok tőle. Amikor sikerül összeszednem magamat, és már sokkal jobban vagyok, nem bírom tovább.
Az ágyban fekszünk, gyertyaláng táncol a szobában, Erik magára húzta a szőrmét, az alkarját a feje alá rakta, a szemét lehunyta.
A szavak égnek a torkomon, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, annak ellenére, hogy az előbb ittam.
– Mi lesz? – suttogom a számig felhúzott szőrmébe.
Erik szemöldöke kicsit megmozdul, felnyitja a szemét, és felém fordul. Megdöbbentően nyugodtan látszik. Számított erre a kérdésre? Meg se lepi, hogy magamtól beszélek?
Nem, mert tudja, hogy nincs semmi esélyem. Csak a megadás.
– A szabadságot akarod, Åse, de az súlyos teher is, főleg itt. Nem tudod, mire vágysz. Megkaptad a védelmemet, és Krisát is a védelmem alá vettem. Mit akarsz még? – Reszelős a hangja, mintha már napok óta nem beszélt volna. Velem nem is beszélt, némán megfürdetett, itatott és etetett. Akár egy sérült jószágot.
Vagy egy embert, aki számít neki?
Mert egy jószágért se tesznek meg ennyit, mint értem.
– Hogy döntésem legyen az életemről – nézek egyenesen a szemébe. – Hogy úgy élhessek, ahogy akarok.
– És mit tennél? A faludat felégették, a családod halott. Hova akarsz menni?
Megreked bennem a levegő. Az igazság mellkason vág, elpusztít. Eddig nem tudtam, hogy mi történt a falummal, megtámadták, majd engem elkaptak, lóra tettek, és elhoztak.
Szorít a torkom. Szorít az élet. Nincs hely, ahova visszamehetnék.
Nem bírok sírni. Valamikor elsírtam már az összes könnyemet. Erik ridegen figyel, nincs rajta sajnálat vagy együttérzés. Az élet ilyen – a férfiak élete ilyen, halált és pusztulást hagynak maguk után. Számukra egy kardcsapás, ami más számára az egész világ.
– Két hét és elmegyek. – Elfordul tőlem, a plafonra bámul. – Addig a legnagyobb biztonságban a szolgámként vagy.
– Mennyi idő, amíg visszatérsz?
– Hónapok. Ha visszatérek.
Nyelnem kell a válaszától. „Ha visszatérek…” – Mert az is lehet, hogy nem tér vissza. Figyelem az izmos testét, ami erőről és hatalomról árulkodik, a mellkasát, amit hegek tarkítanak, és nehéz elképzelnem, hogy ez a test egyszer csak nem lesz.
És nem is akarom elképzelni.
Gyűlölöm, de a halála gondolatától összeszorul a szívem.
– Ha nem térsz vissza, akkor más lesz a gazdám.
Visszafordul felém, egy halovány, lágy mosoly jelenik meg az arcán.
– Így van.
– Átnyújtanál másnak? – kérdezem, hátha ezzel hatni tudok rá, bár már én se vagyok benne biztos, hogy mit akarok.
Összeszűkíti a szemét, a mosolya kicsit szélesebb lesz, mintha azt üzenné: ez nem fog sikerülni.
– Úgy érzem, most már elég jól vagy. – Felül, majd a derekamig húzza a szőrmét, és magára ránt lovaglóülésbe. A vágya közénk feszül.
Az elmúlt napok ellenére vad bizsergés támad az ölemben. Gyengéden megsimogatja a felkaromat, kérges tenyerétől összerándulok. Annyira széles és nagy hozzám képest, most még is én vagyok felül…
6.
Nem sieti el. Óvatosan cirógat, majd megfogja egy tincsemet, és az ujjai között dörzsöli. Elakad a lélegzetem, még akarok belőle! Nem tudom elfelejteni azt, amikor legutóbb együtt voltunk, a vad rohamát, azt a nyers erőt, ahogy birtokba vett. A nőiességemben remegek tőle, meg kell nyalnom a számat, mert kiszáradt.
Pillantása a mellemre kalandozik, délután már a kötést sem rakta fel rám, valószínűleg, a hátamon a seb már eléggé begyógyult. Felzabál a tekintetével, szürkéskék szeme elfelhősödik.
– Itt fogsz várni rám – suttogja rekedten.
– És ha nem térsz vissza?
Hirtelen megragadja a hajamat, a pillantása belém vág. Kiegyenesedik, közel hajol hozzám. Lustán elmosolyodik, akár egy jóllakott macska – pedig az biztos, hogy még éhes, érzem a férfiasságán, ami keményen nyom.
– Ez nem fog beválni. – Apró puszit nyom az alsó ajkamra, majd elhúzódik. – Akár fel is szabadíthatnálak, de nem bízok benned.
A szótól nagyot dobban a szívem. Akár fel is szabadíthatna… Akkor elmehetnék a városba, kereshetnék ott munkát, nem kéne itt maradnom… Krisa miatt biztos, hogy maradnom kéne. De szabad lehetnék. És mit jelent a szabadság? Amit ennyire üldöztem, hajszoltam, mit is ér pontosan? Jobb életem lenne szabadként, mint Erik szolgájaként?
A nyakamra hajol, hosszan beszívja a levegőt, majd a fogai közé csípi a bőrömet. Istentelenül jó érzés, lecsukom a szememet, hogy teljes valójában kiélvezhessem.
Kicsit hátrahúzza a hajamat, ettől a nyakam megfeszül, és ő komótosan tovább kóstolgatja, amitől apró szikrák gyulladnak bennem.
Akár szabad is lehetnék… Megtehetné, hogy felszabadít, ha bízna bennem. De hogyan nyerhetném el a bizalmát? És mit kezdenék a szabadsággal? Eddig voltam terveim, szabad élet, család, egy férfi, aki támaszt nyújt, gyerekek, akik szabadon nőnek fel, és akiknek az élete érték.
Erik a derekához nyúl, lehúzza a közénk szorult szőrmét, elővéve a kőkemény férfiasságát. Megragadja a csípőmet, és belém irányítja magát. Nedvesen, vágyakozva fogadom, lassan csúszik belém, figyelem azt a pontot, ahol kapcsolódunk. Rácsusszanok, felnyögök, kísértés és borzongás ragad magával, túlságosan élvezem a közelségét, teljesen ráülök, közben megtámaszkodom a mellkasán, az izmai megfeszülnek az érintésem nyomán.
Egy Istenség, aki előtt hódolni kell. Nem bírom nem nézni. Felemelkedek róla egy kicsit, hintáztatom a csípőmet, ő pedig megreszket, beharapja az alsó ajkát, fehér fogai világítanak a rózsaszín húsban. Mozogni kezdek, lassan le és fel, cuppan a testünk ahogy elválik egymástól. Túlságosan jó… Rámarkol a mellemre, durva tenyerébe szorítja, majd a mellbimbómra szorítja a hüvelykujját, karcol az érintése, a gerincem megfeszül.
Zubog a vérem, az ölemben fokozódik a görcs, alig várom, hogy végre kiengedjen… De nem mozgok gyorsabban, azt akarom, hogy ő is szenvedjen, ő is vágyakozzon, hogy ő is csak engem akarjon… Az ujjai belemarnak a csípőmbe, fájdalmasan megszorítja, visszahajol a nyakamra, és megszívja a bőrömet, fel nyögők, a férfiassága feszesen belém merül, egészen mélyre, nem bírom tovább, gyorsabban kezdek mozogni, mert a görcsölés egyre elviselhetetlenebb, és szükségem van rá, hogy kiengedjek…
Összerándulok körülötte, az élvezet elragad magával, Erik belemarkol a fenekembe, durván ránt magára, felsóhajt, a mély hang rezeg bennem, mély, férfias, és soha nem akarom elfelejteni, ahogy együtt lépünk át, megtölt a magjával, a merevsége meg-megrándul bennem.
Pihegve borulok a mellkasára, ő pedig gyengéden cirógatja a hajamat. Nem szállok le róla, és ő sem utasít le magáról. A csendben egymáson dobol a szívünk.
Szabadság… Eddig mindent jelentet, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életet jelentené. De valóban azt jelenti? Az biztos, hogy szolga nem maradhatok. Ha Erik elmegy és nem tér vissza, akkor más lesz a gazdám, én pedig nem akarom más érintését…
viking, szösszenet, erotika