Kiliána
A cellában hideg van, a bundám sem véd meg tőle. A csontomig hatol, megrázkódom, összébb húzom magam. Kábultan nyitom fel a szemem: szürke fal körülöttem, fémrácsok előttem, azokon túl, a lépcsőnél, egy tompa fényű lámpa ad csak némi világosságot.
Kótyagos fejjel tápászkodom fel a mancsaimra. Miután megérkeztünk, kipakoltak minket a hajóból egy kihalt partszakaszra, ami tele volt nagy fémdobozokkal. Egy kopasz anakonda alakváltó vigyorgott rám az emberi alakjában, az arcán lévő fekete rajzok eltorzultak, ahogy a szája sarka felfelé húzódott. Intett az embereinek, hogy én velük megyek, ketrecestől beraktak egy kerekeken guruló, mozgó tárgyba, aztán itt vettek ki.
Mit akarnak tőlem?
Este érkeztünk, és még éjjel lehet, a zsigereimben érzem, de a cellán nincs ablak, így nem lehetek benne biztos.
Le-fel járkálok. Menekülnöm kell! – nyüszít a belsőm jaguárja.
Felmordulok a mellkasom mélyéből. Mit akarnak tőlem? Minek hoztak ide? Mire készül velem az az anakonda? Nem tettem semmit, éltem az életemet a dzsungelben, aztán csak meg akartam védeni azt a másik jaguárt! Őt is elkapták, a hajón velem utazott, egy másik zárkában.
Mit akarnak velünk tenni? Mire kellünk nekik?
Nem hallok semmit. A falak vastagok, elzárják a hangokat.
A sarokban egy tál, romlott hús szaga árad belőle, felfordul tőle a gyomrom. Kukacok másznak a zöld-szürke combdarabon. Élvezettel falják a nekem szánt undorító ételt, majd belerakják a petéiket. Hamarosan a döglegyek is megérkeznek. A hajón is ilyennel akartak etetni minket, közben előttünk ették a friss gyümölcsöket és a pirult csirkedarabokat.
A legtávolabbi sarokba húzódom, a fal felé fordítom a fejemet, az orromat marja az oszladozó hús szaga, és nem tudok megszabadulni tőle.
Menekülnöm kell!
A mellkasom reszket a következő morgásomtól. Ki kell jutnom! A rácshoz fordulok, nekiugrok, de visszapattanok, sajog a lapockám és a vállam. Felüvöltök, a hangomat visszaverik a falak, másodpercekig visszhangzik az üres térben.
Kaparni kezdem a rács alatti kövezetet, belemarok, csikorog a karmom. Próbálok lyukat ásni, ha kell, belepusztulok, de kijutok ebből a cellából! Lihegek, fájdalomtól sajognak a lábaim, de nem hagyom abba, belegörbül a gerincem az erőfeszítésbe.
Nem maradhatok itt! Nem pusztulhatok el ebben a cellában, ki kell jutnom, újra a szabadban lennem! Friss levegővel akarom megtölteni a tüdőmet, érezni akarom a napfény melegét, nedves avaron akarok rohanni!
Porzik a föld, azonban csak apró, szánalmas göröngyöket sikerül kivakarnom belőle. A por eltömíti az orromat, prüszkölök, letapad a torkomra, köhögök. Ki kell jutnom! Nem maradhatok itt! Várnak rám!
Mi lehet Mamóval és Anóval? Felkutatták már értem az egész erdőt? Tudják, hogy elraboltak? Utánam fognak jönni és kiszabadítanak?
Kiráz a hideg, könnyek csípik a szememet. Kaparok, sajog a tappancsom, a karmaim tövig kopnak. Nyál folyik ki a számon, a fáradtság maga alá temet, lehanyatlok.
Lehunyom a szememet. Eszembe jut Mamo, ahogy megsimogatta a fejemet. A keze barna, ráncos, mégis meleg, biztonságot adott. Felmosolyogtam rá. Mögötte a zöld lombok az égbe nyúltak. Nem messze tőlünk egy kisállat neszezett, talán nyest vagy kancsil, a dús illatok között nem tudtam megkülönböztetni a szagukat.
Megrázkódom. Amennyire lehet, összegömbölyödöm, a mellső lábaimat felhúzom a mellkasomhoz, a fejemet ráfektetem. Nem akarok itt lenni.
Hosszan beszívtam a levegőt, Mamót selymes-fűszeres vaníliaillat vette körbe. Élvezettel dörgöltem hozzá a fejemet. Egy dalt dúdolt: „Kék ég alatt zöld fű nő, messze mentél, itt hagytál, de úgyis visszatérsz. Ha két rezgés összekötődik, az élet nem választhatja el, te az enyém, én a tiéd.”
Várnak rám! Vissza kell térnem hozzájuk!
Cipőkopogás. Megrándulok, felkapom a fejemet, felugrok, de a lábaim reszketnek, kis híján összeesek. Ázott-rothadó gyapjúszag lepi el a termet. Az izmaim megfeszülnek, tarkómon égnek áll a szőr.
Fenyegetés!
Felmorgok.
Nagydarab, duzzadó izmú, gyér hajú férfi jelenik meg a ketrec előtt, egy boa alakváltó. A kezében egy hosszú, fémből készült bot, a végén hurok, a másikban egy rácsokkal körbevett valamit tart. Soha nem láttam még ilyen tárgyakat, de tudom, hogy nem sok jót jelenthetnek. Kajánul vigyorog.
Széttéplek!
Baljós rezgés veszi körbe a férfit. Mit akar tőlem? Minek hoztak ide? Egyáltalán hol vagyok?
– Nem ízlett a kaja, cicamica? – Azon a nyelven beszél, amit a hajón hallottam először, és amit sajnos túl gyorsan elsajátítottam a férfiaknak köszönhetően. Nem mindent értek, de többet, mint amennyit akarnék.
Hátrálok. A farkam hozzáér a sarokhoz, nem tudok tovább távolodni. Lefeszítem a mellső mancsomat, lehajtom a fejemet. Szédülök, de a véremben lüktető düh új erőt izzít.
Ingyen akkor sem kapsz belőlem!
Kulccsal nyitja ki a zárkát. Nekiugrok, de a pofámba vág, amitől a falnak esek. Túlságosan legyengültem. Próbálok feltápászkodni, de nem megy, az erőm cserben hagy. A fejemen át a nyakamra rakja a fémhurkot, nem tudom lerázni magamról, szorosra rántja.
Megölöm! Mindannyiukkal végezni fogok!
Meghúzza a hurkot, amitől a fém belevág a húsomba. Aztán a fémcsövet a földre rakja, rálép, és jön az a rácsokból készített valami. A gyomrom összeszűkül. Ahogy közelebb lép, felé kapok, de ettől csak mélyebbre vág belém a hurok. Felüvöltenék, azonban a gégémet szorító béklyótól csak nyüszíteni tudok.
Meg fogtok dögleni!
Vihogva teszi a számra azt a rácsos valamit, majd megcibálja a tarkómon és a fejtetőmön, szíjak szorulnak körém. Megpróbálom a mancsommal lefeszíteni, lekopott karmom maradéka beleakad az egyik pántba, húzom, mire fájdalom nyilall a fülembe. Megragadja a csövet, és elkezd kirángatni a cellából. A fejemet rázva ellenkezek, a kín azonban elviselhetetlen, nem kapok levegőt, a nyakamból vér folyik le. Vasas illatától nehéz lesz a levegő.
Felcibál az emeletre a pince mohás-saras kövezetén, botladozva tudom csak követni. Megérkezünk a hatalmas előtérbe, két vipera alakváltó röhögve figyel. Rájuk vicsorítok, bár szánalmasan felesleges, a rácsokkal a pofám előtt nem jelentek igazi veszélyt.
A boa megrántja a hurkot, én elhúzom a fejemet, próbálom megvetni a lábamat, feszülnek a nyakizmaim, a fém még jobban belehasít, nyomorgatja a torkomat.
Nem megyek!
Leülök a hátsó lábamra, de nem számít, a férfi jóval nagyobb nálam, elindul. Kifut belőlem a maradék ellenállás, összeesek.
A nyakamnál fogva vonszol fel a lépcsőfokokon, az élük belecsapódik az oldalamba. A hurok fojtogat, a bőrömbe vág, fájdalom gyűr maga alá.
Meg akarom vetni a lábamat, azonban reszket mindenem, az erőm elfogy.
Fenyegetés!
Menekülnöm kell!
Össze kell szednem magamat, hogy legyen esélyem ellenük, meg kellett volna ennem azokat a húsokat, akkor nem kóvályogna előttem a világ. Nem tudhatom, mit akarnak tőlem, de akkor sem tarthatnak bezárva! Nem hurcolhatnak így, nem kényszeríthetnek semmire!
A boa széles háta megfeszül, fekete ruhája alatt dagadnak az izmok. Egyszer beléd kapok, és téged foglak felzabálni!
Megáll egy ajtó előtt, amit faragások díszítenek. Rothadás- és penészszag árad kifelé. A szívem kihagy egy ütemet, majd vágtatni kezd.
Veszély! – üvölt a bensőm.
Menekülnöm kell!
Talpra akarok kecmeregni, de minden ízemben reszketek. A boa kitárja az ajtót, aztán bemasírozik rajta, engem is maga után vonszol.
A szoba sötétzöld, fekete, bordó. Morogni akarok, de a torkom annyira összerándul, hogy nem jön ki hang rajta.
Veszély!
Rezeg bennem az anakonda jelenléte, aki rám vigyorgott, amikor meglátott a ketrecben. Gonoszság és kéjvágy áradt belőle, undorítóan tapadó módon, már a tekintetétől meg akartam magam mosni, sikálni, hogy megszabaduljak tőle.
A boa beljebb húz. Felemelem a fejemet, a férfi nagyrészt kitakarja előlem Őt, a karját látom, és a vaskos lábát. Rám vár.
Megölöm!
– Kedvesem. – Negédes hangjától kiráz a hideg.
Megkerüli a boát, most már tisztán láthatom: magas, vaskos, kopasz, fekete szeme alatt fekete rajzok. Arcok szarvakkal. Leguggol elém, a karját megtámasztja a térdén, a kézfején dudorodnak az erek.
A rohadó szagába sötét-füst keveredik.
Vágy.
Elharapom a torkodat, te beszari anyaszomorító hányadék! Torokhangon morgok fel. Lassan úgy helyezkedek, hogy bármelyik pillanatban felállhassak. Nem fogsz megkapni! Soha! Ezért hoztak ide? Ki képes ilyenre? Bezárni valakit, hogy aztán a mocskos vágyait rákényszerítse?
Kinyújtja a kezét. A tarkómon feláll a szőr, hátracsapom a fülemet. Ne érj hozzám! Ne merészelj hozzám érni!Megsimogatja a fejemet. A hideg ráz, az undortól felfordul a gyomrom.
Távolabb akarok húzódni, reszkető lábakkal küzdöm magam talpra. Egy magasságba kerül a szemünk, vigyorog rám, amitől az arcán lévő rajzok összemosódnak, felismerhetetlenek lesznek.
Elveszi a csövet a boától, majd lefelé rántja, a hurok a nyakamba vág, visszazuhanok a földre. Megint a fejemhez ér, az ujjai beleszántanak a szőrömbe. Megrándulok.
Kongva csapódik be az ajtó, távozott a másik kígyó.
El kell szöknöm!
– Vedd fel az emberi alakodat! – parancsol rám durván.
Vicsorgok. Azt várhatod!
Megragadja a tarkómat, oldalra fordítja a fejemet, és a padlóhoz préseli. Ujjai belenyomódnak a torkomba, nem kapok levegőt.
– Legyél engedelmes, akkor jobban jársz – susogja kéjesen.
Pusztulj meg!
Szorításával elzárja a levegő útját. A bennem lévő rezgés felerősödik, átváltozással fenyeget. Soha! A csontjaim szét akarnak repedni, a bőröm széthasadni, nem képesek egyben tartani. A tüdőm ég, a nyakizmaim feszesek, kapálózok, hátha sikerül elérnem őt, és letépnem magamról a karját.
A világ elhomályosul előttem, a lábaim lehanyatlanak. Görcsösen össze-összerándulok, közben a rezgés egyre erősödik, darabokra akar hasítani. Forró tűz folyik az ereimben, miközben villámcsapásszerű érzés vágtázik az izmaimban.
Soha!
Nem fogom megadni neki, hogy átváltozzak! Soha! Nem nyúlhat hozzám! Ki fogok innen szabadulni, elmenekülni!
Elsötétül előttem a világ.
Fájdalom hasít az oldalamba.
– Ébredj már fel! – üvölti az anakonda.
Tompa az agyam, lassan nyitom ki a szememet. A fekete, hegyes cipője megcsillan előttem.
Mérges. Kopasz fejét simogatja, le-fel járkál a szobában. A falnál üveg mögött különböző sötét dolgok sorakoznak: nem tudom, mire használhatják őket, de a látványuktól is rossz érzések ragadnak magukkal. Több a hosszú és vastag forma, ami hasonlít arra. De van, ami inkább ostorszerű. Fémek, bőrök.
El kell menekülnöm!
Erőtlenül fordulok a hasamra, fel kell kelnem, és megküzdenem vele! Krákogok, nyál szűkíti el a garatomat. Sajgok, hideg és meleg vág át a gerincemen.
Váratlanul megáll előttem, leguggol, belemarkol a tarkómba. Felmorgok, felé kapnék, de nem tudok eléggé kicsavarodni hozzá, és a számra tett rácsok is akadályoznak.
– Változz át, vagy pár óra, és könyörögni fogsz érte, hogy öljelek meg! – sziszegi.
A szeme fehérje befeketedik, pikkelyek jelennek meg a nyakán. Felhúzom a felső ajkam, és vicsorgok.
Ha belepusztulok, sem!
A földbe vágja a fejemet, a fogaim összekoccannak, az egyikből le is törik egy darab. Zúg az agyam, szemem előtt fekete foltok jelennek meg. Lépései koppannak a padlón. Belerúg a gerincembe, fájdalomhullám temet maga alá. Felnyüszítek, eltört az egyik csigolyám, meg akarom mozdítani a hátsó lábamat, de nem történik semmi. Órák kellenek majd, hogy meggyógyuljon.
– Engedelmeskedj! – üvölti gyűlölettől csöpögő hangon, megnyúlt szemfogakkal.
Nyálka fröccsen rám, a bőrömig mar, mintha tűz érne hozzám. Szűkölök, rángatózok, hogy szabadulni tudjak tőle, de már nem megy.
Ő egy anakonda! Az anakondáknak nincs mérge. De még a viperaméreg sem képes a bőrön keresztül pusztítást okozni, csak a vérbe jutva lehet halálos. Egy keverék szörnyeteg!
Lehajol, megragadja a szíjakat a fejemen.
– Meddig kell elmennem, hogy végre felvedd az emberi alakodat? – fröcsögi. Mérge a pofámra verődik, füstöl a szőröm és a bajuszom, a szaga marja az orromat.
Amikor eljut a bőrömig, sisteregni kezd, felvinnyogok, rángatom a fejemet, de nem lesz tőle jobb, hasogat. Zihálva kapkodom a levegőt.
El kell menekülnöm!
Ujjait megint a torkomra fűzi, ádáz tekintetétől lever az izzadság. Hegyes szemfogai kilógnak a szájából, már majdnem fekete az arca, a sok sötét rajz majdnem összeér. Ujjait benyomja a bőrömbe, az egyikkel elszorítja a vérem áramlását. Hátrafeszítem a fejemet, hátha nyerek némi levegőt, de az nem jut el a tüdőmbe, összerándul, ahogy oxigénért könyörög.
Mamóval és Anóval akarok lenni, messze innen!
Az első emlékemben Mamo és Ano szerepelnek, emberi alakjukban néztek rám. Mosolyogtak, de a mosolyukban keserűség lappangott, nem értettem, miért. Megsimogattam Mamo arcát, a kezem fehér az ő barna bőre mellett. Egy halk dallamot éreztem. Nem hallottam, hanem körülöttük rezgett. Olyan különös volt, mintha körbevette volna őket kettőjüket. Szívdobogás. Hol lassú, hol gyors. Bizseregtem tőle, mosolyogtam. Tiszta. Egyszerű. „Egyszer te is megtalálod a társadat, akivel egy dallamot dúdol a szívetek. Én a tiéd, te az enyém.”
Csontok törésének vérfagyasztó roppanása ránt vissza a jelenbe. A szörnyeteg rátapos a mancsomra. Lihegve nézem, ahogy darabokra zúzza. A fájdalom tompa, messzi. A fejemet ért ütésektől már nem tudom érzékelni. Nem bírok mozogni. Nyitott szájjal zihálok, nyelvem a koszos padlóhoz tapad.
– Bassssza meg! – ordít fel magából kikelve. – Akkor isssz rá foglak venni, hogy felvedd a kurva emberi alakodat! Látni foglak! – Végigmér. – Érezni foglak! Az enyém lesssszel!
Rám köp, a bundám bűzölögve megolvad. Az erőm elfolyt, elszivárgott, a rezgésem kimerült, alig pislákol a messzeségben.
A földet bámulom, aztán két fekete, fényes cipő érkezik a látóterembe. A kígyó durván belemarkol a leégetett bundámba.
Nem fogsz megtörni! Ki fogok innen jutni, és meg foglak ölni! Nem fogsz szégyenbe hozni!
Mamo ölében feküdtem, a bundámat simogatta. Az érintésétől ellazultam. Lehunytam a szememet, azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. A dzsungel hangjai már barátként köszöntöttek. „Egyszer majd te is találkozol vele. Az egyetlennel, aki a társad lehet. Ha jóban vagy magaddal, akkor érezni fogod, hogy ő az. Egy szikra lesz benned. De aztán időre lesz szükséged, hogy felkészülj arra, hogy: Én a tiéd, te az enyém.”
Vár a társam, muszáj kijutnom innen…
címke: urban fantasy, romantikus erotikus, alakváltók