Ezel
Izmaim megfeszültek, majd ellazultak, ahogy előretörtem a fák közül. Bundámba belekapott a szél, talpam belesüllyedt a sáros földbe.
Orromat ellepte a tömény, titokzatos sárga-törékeny virágillat, nem tudtam megszabadulni tőle, bármennyire akartam. Az éjszaka üde sötétsége sem segített, a fenyőkből szúrós-kéreg illat áradt, elvegyült a friss záporéval, de ez sem nyomta el az orgonát, sőt, ha lehet jobban felerősítette.
Annak ellenére, hogy egyre távolabb kerültem a házamtól.
Megálltam, visszatekintettem: kilométerek választottak el tőle, mégis éreztem a teste vágyakozó lüktetését. Felmordultam. Nem elmennem kéne, hanem kielégítenem, segítenem rajta. Fáj neki, ő sem érzi jól magát. Vedd el! A tiéd!
Elutasított.
Állkapcsom erősen összezárt, fejemet a karomhoz simítottam. Bevetettem magam az erdőbe, az éjszaka elhallgatott.
Hajtottam magam, ágak verődtek az arcomba, egy szikla jelent meg előttem, könnyedén átugrottam. Egyre távolabb kerülök tőle. Vettem egy éles balkanyart és elindultam vissza. A házamat nem merné egy hím sem megközelíteni, azonban pár felelőtlen ivadék képes lehet rá.
Vigyáznom kell rá.
Akkor is, ha nem kér belőlem. Lehet megváltozott a véleménye az elmúlt pár órában. Torkomból feltört egy újabb morgás. A titokzatos-sárga virág zamatát a számban éreztem, ilyen íze lehet a nedvességének. Meg kell kóstolnom! Szívem dörömbölt, át akarta szakítani a bordáimat, így verhet az ő szíve is, egy ritmusra az enyémmel. A vér száguld az ereiben le egészen az ölébe, amire az én testem válaszol.
A távolságot percek alatt tudtam le. A fenyők ágai elrejtették a házamat, a vastag tartóoszlopára láttam csak rá.
Megálltam, az égen rengeteg csillag ragyogott, a hold pedig készült betölteni a teljes alakját. Lehunytam a szemem, energia vagyok. Az energia átalakul. Elindult az átváltozásom, csontok törtek, izmok szakadtak, a fájdalom összekeveredett a beteljesülés extázisával.
Alig pár másodperc múlva már éreztem is a bőrömön az éjszaka hűvösét és páráját. Megdörzsöltem a számat, nyelvemen az illata tanyázott, nem lehet megszabadulni tőle! Pihegés. A házamból jött. Lágy, érdes, könyörgő és fájdalmas. Egy bagoly felhuhogott a távolban.
Elutasított. Magára kéne hagynom.
Az órákkal ezelőtt történt. Mostanra annyira szenvedhet, hogy nem fog ellenkezni.
Ott fekszik az ágyamban meztelenül, a szenvedéstől kiszolgáltatottan. Csak arra vár, hogy segítsek rajta. Ágyékomba vér pumpálódott, farkam megkeményedett.
Jó nagy szívás neki, hogy pont most történik vele az érés.
Elindultam. A házam aljában beindítottam a zuhanyzót, esővíz zúdult rám. Hideg és csípős, mégsem sikerült lehűtenie, vérem így is zubogott.
Könnyedén felugráltam a kiszögeléseken, megérkeztem a teraszra. A sárga-titok virág szellősége elviselhetetlenné vált, betöltött mindent körülöttem, körbefont és egyre szorított. Reszketett a kezem, ahogy a kilincsre raktam: odabent minden sokkal rosszabb lesz, sokkal sűrűbb, nem fogok tudni elmenekülni előle.
Ennek ellenére benyitottam, és be is léptem. Nyikordult alattam a fagerenda, a pihegés zaklatottabbá változott. Tudja, hogy itt vagyok. Buja illata rám telepedett, muszáj voltam elindulni: az izmaim húztak, hajtottak felé.
Szenved.
Én képes vagyok segíteni rajta.
Vedd el! A tiéd!
Az állat körülöttem lebzselt, gyengeségre várt, hogy uralkodhasson rajtam.
Pár nap és vége lesz az érésnek, de addig szüksége van valakire, aki kiszolgálja. A teste nem nyugszik meg, ameddig nem elégítik ki.
Átsétáltam a sötét nappalin, megálltam a hálószoba ajtaja előtt. Résnyire nyitva maradt, ráláttam az ágyamra, amin senki nem feküdt. Pedig ott hagytam. A pihegést reszketeg sóhaj törte meg.
Érez engem.
Vár rám.
Kitártam az ajtót.
A sarokban kuporgott meztelenül. Hófehér haja a derekáig leért, lágy hullámokban ölelte körbe vékony testét. Az a rohadék Ophius! Meg fogom ölni. Hány évig tartotta fogságban, abban a büdös és nedves pincében, az alig két méter átmérőjű cellában? Mit tett vele, amitől ennyire elvadult?
Tettem felé egy lépést, mire összerázkódott. Szorosabban fogta át a két lábát, fejét a térdéhez szorította.
Elérte a forráspontot: amikor itt hagytam, ép csak érezni lehetett rajta, hogy hamarosan elindul nála az érés. Mostanra azonban kiteljesedett. Lüktetett.
Farkam megrándult. Be akartam hatolni a forró és nedves puncijába, miközben titokzatos-búja illata beterít minket, nyögései megtörik a ház csendjét. Hátulról kapnám el, megmarkolnám a derekát, a tarkójába harapnék.
Megszüntettem a távolságot, elétérdeltem. Végigsimítottam a haján, el akart húzódni, de már nem volt hova.
– Cirmos, én segíthetek – súgtam a fülébe.
Felmorrant. Úgy látszik a kommunikációjában nem történt előrelépés. Belélegeztem a belőle áradó aromákat, bizseregtem tőle, alhasam fájdalmasan összeszűkült.
Újból megsimogattam a haját, de most bele is markoltam, és hátrahúztam, kényszerítve, hogy végre rám nézzen. Sárga szemét nedvesség homályosította el. Felhúzta vékony felső ajkát, kivillantva a szemfogát.
– Ez ennél is rosszabb lesz – hajoltam a szájához. Felém kapott, de a haját még mindig erősen fogtam, így nem ért el. – Hagyd, hogy segítsek! – Kezemet a térde közé csúsztattam, bőre forró, akár egy katlan.
Lábát összeszorította, de ez nem állíthatott meg, lejjebb csúsztattam a combjára. Felmordult, elkapta a csuklómat. Sárga íriszét pár apró zöld folt díszítette. Düh, harag és félelem. Megölöm Ophiust. Nem megtörte. Hanem széttörte.
Az elmúlt időszakban egyértelmű lett, hogy alig van némi kapcsolata a külvilággal, értelmes szót nem is mondott. Ahogy viszont rám nézett, úgy éreztem, hogy majdnem, hogy semmi emberi nem maradt benne.
Görcs rántotta össze, felnyögött, körme a csuklómba vájt. Lehajtotta a fejét, uralkodni akart a fájdalmán.
Lüktetett. A puncija, a teste, mindene, éreztem magamban, farkam meg-megrándult válaszként, várva, hogy végre beléhatolhassak. Gyomrom összeszűkült, szám kiszáradt. Felrakom az ágyra, négykézláb, nem ellenfél. Jóval erősebb vagyok nála, könnyedén pakolhatom ide-oda. Amikor becsúsztatnám a farkamat a nedves és forró puncijába, lenyugodna. Akarja, ahogy én is.
– Cirmos – húztam hátra ismét a haját, hogy lássam az arcát – neked is jobb lesz!
Vicsorított, akár egy veszett vadállat.
Fogai pedig egymáshoz koccantak. Hallottam már róla, hogy az érés rohadtul fájdalmas a nőknek, de először láttam ilyen közelről. Ujjaim utat törtek maguknak az összezárt combjai között, selymes, sima bőrén haladtak egyre lejjebb. Meg akartam ízlelni, legalább az ujjaimat belemártani a nedvességébe, a számhoz emelni, megkóstolni, hogy végre igazán érezhessem, felismerhessem virágillatának zamatát.
Izmaim egyre feszültek, bőröm viszketett, a levegő elfogyott.
Körme nyomán vér serkent a csuklómból. A fémes-édes illat összekeveredett a virággal, fenséges keveréket alkotva. Szájához hajoltam, beszívtam a lélegzetét. Szemhéja lejjebb ereszkedett, felém mozdította a fejét, és kivételesen nem úgy látszott, hogy harapni akarna.
Mielőtt egymáshoz kapcsolódhattunk volna, felmorrant, hátra vágta a fejét, kezemet a falnak taszítva. Szabadulási próbálkozásnak elég gyenge.
Szenved.
Segíthetnék rajta.
Mi a szarért csinálja ezt?!
Elengedtem a haját, és elkaptam a karját. Felálltam, felrántottam őt is. Kiegyenesedni nem tudott, felnyögött, az ágy felé irányítottam…
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: