Kizárólag 18 éven felülieknek!
Lidérc
Az a két hatalmas, barna szem, akár egy őszi erdő, amiben a levelek még küzdenek az elmúlás ellen, de már ott van bennük a megadás is. Az élet viszontagságai reszkettek benne. Megmutatom neked, hogy mi rejtőzik benned. Hallom a könyörgésedet, amint rimánkodsz a megváltásért.
Én leszek a megváltásod.
A kávézó előtt pár ember áll, a hideg levegőben megreked a szájukon kieregetett cigarettafüst. Alattuk a hó már felolvadt, a latyakban álldogálnak, cuppog, amikor arrébb lépnek. Félreállnak az utamból, az egyik srác összevont szemöldökkel méreget a sapkája alól.
Bentről meleg fény árad kifelé, és hangulatos, melankolikus zene. Belépek, a kör alakú asztaloknál főleg fiatalok teáznak vagy kávéznak. A sarokban kiszúrom Csabát, hátradől a székében, lazának akar tűnni, de valójában merev. A halántékánál izzadságcsepp gyöngyözik.
Elindulok hozzá, közben kigombolom a kabátomat, többen megbámulnak.
Vissza kéne mennem zárásra a könyvesboltba a madárkámhoz. Követnem, hogy lássam, hol lakik, és hogy biztonságban hazaér-e.
Sajnos azonban ez az ügy nem tűr több halasztást. Gyorsan lezárom, és sietek hozzá vissza.
– Örülök, hogy ideértél – áll fel az asztaltól Csaba. Ingének gombjai majdhogynem szétpattannak a hasán. A fehér darab a fekete nadrággal ünnepélyes hangulatot kelt.
Van is mit ünnepelnünk.
A kezét nyújtja.
Felteszem a fogasra a papírzacskót, itt fogom hagyni, felesleges teher. Lehúzom a kesztyűmet, és a kabátom zsebébe rakom, aztán azt is leveszem és felakasztom. Amikor visszafordulok hozzá, még mindig a kezét nyújtja. Szeme megtelik kétséggel: „Nem jöhetett rá! Időt fogok nyerni. Megszerzem a pénzét, észre sem veszi! Nem tudhatta meg. Viszont… Mi van, ha mégis tudomást szerzett róla?”
Elfogadom a kezét, meleg és sikamlós. Erősen megszorítom, majd elengedem. Kihúzom a fehér párnás széket, hogy kényelmesen elférjen a lábam, aztán leülök rá. Megreccsen a súlyom alatt.
Madárka, gondolsz még rám? Vagy már elfelejtettél?
Elég mély nyomot hagyhattam benned.
Ha eszedbe jutok, adrenalintól pezseg a véred, és végre érzel? Végre érzel egy átkozott érzést, ami felderíti a nyomorúságos életedet?
Ne aggódj, hamarosan rád is jut időm.
Csaba előrekönyököl a combjára, az asztalon lévő kávéscsészéjére bámul, majd magabiztosságot mímelve felnéz rám.
– Hogy vagy? Hosszú volt az út?
– Nem. Nyíregyházáról jöttem át.
Az emberek duruzsolása belevegyül a gondterhes zongoradallamba. Felfektetem karomat a szék karfájára, hátradőlök, fekete pulóverem megfeszül a testemen. Várok. Várok, hogy menteni próbálja magát, várok, hogy hazugságokkal hozakodjon elő. Várok.
A némaságom felszítja a kétségeit.
– Jól telt az út? Nem kerültél hóviharba? – húzza a csevegést, megfeszülnek az izmai a zsírréteg alatt. Izgalom cikázik át bennem, mámorosak a pillanatok.
– Nem.
Magamon érzem a tőlünk nem messze ülő két lány tekintetét, de nem fordulok el Csabától. Élvezem minden akadozó lélegzetvételét, ahogy a bizonytalanság betölti a tüdejét is, és megfertőzi az elméjét.
Összefűzi az ujjait.
– Sajnos a befektetés nem úgy megy, ahogy számítottam rá. – Elengedi az ujjait, majd megvakarja a szemöldökét. – Szükségem van legalább még két hétre, hogy a kölcsönt vissza tudjam adni.
Felles rám, tartja a szemkontaktust.
– Értem – válaszolom vontatottan.
A bús zongoradallamba vad hegedű csap bele, űzi az ütemeket. A magasba törnek, hogy aztán a mélybe zuhanjanak.
A hazugság megvolt.
– De nem kell aggódnod, a tervek szerint haladunk, csupán volt egy apró probléma, de már sikerült kiküszöbölnünk. – Hátradől a székében. – Már beszereztük a szükséges eszközöket, az ingatlan is készen áll.
– Megkaptátok az engedélyeket?
– Igen, persze – legyint. Árulkodó, hogy a fal felé fordul, és elkerüli a tekintetemet. – Ez csak egy autószerelő műhely lesz, nem olyan nagy dolog. Ráadásul a város szélén, nem fog zavarni senkit.
Autószerelő műhely lenne, ha nem játssza el az összes pénzt egy kaszinóban.
– Két srácot is felvettem, jó gyerekeknek látszanak, értenek is hozzá, ők fogják vinni az üzletet, egy fiatal, nagy mellű csajt is találtam a recepcióra, a faszik imádni fogják. – Elmosolyodik, sárgás fogak tűnnek elő.
Az órámra pillantok, az ezüst Rolex felett felgyűrődött a pulcsim szára.
Hat harminc.
Másfél óra és bezár a könyvesbolt. A madárkám összeszedi a holmiját, és elindul hazafelé. Meg akarom várni az üzlet előtt, majd követni. Autóval vagy tömegközlekedéssel megy haza? Esetleg gyalog? Itt lakik a belvárosban, vagy kijjebb? Mit fog csinálni, amikor hazaér? Folytatja a vergődését a rácsai között?
Annyi mindent meg kell tudnom róla!
– Kíváncsi lennék az ingatlanra.
Csaba izgatottan kihúzza magát a székében. Azt valóban sikerült kibérelnie, mielőtt egy este eljátszotta a pénzét.
– Ha szeretnéd, elvihetlek oda, nincs messze – vonja meg a vállát. – De a te autóddal kell mennünk, mert gyalog jöttem.
Kezd felengedni, fesztelenül a kávéjáért nyúl, majd kiissza belőle az utolsó cseppeket. Azt hiszi, ez ennyi, nyert.
– Rendben. – Mosolyra húzom a számat.
Felkelünk az asztaltól, a fogashoz megyünk. Leakasztom a kabátomat, Csaba pedig a saját sötétzöld darabját.
– Képzeld, tegnapelőtt találkoztam Ervinnel, fent Budapesten. Beültünk ebédelni a Tortoróba, mesélte, hogy Miklós válni fog, ezért az elmúlt napokban folyamatosan együtt buliznak. Te nem szoktál velük tartani?
Felveszem a kabátomat, majd elindulok kifelé. Néha velük tartok, hogy nézzem, hogyan küzdenek saját magukkal.
Kilépünk, Csaba megköszörüli a torkát.
– Hideg van. – Pára csap ki a szájából.
– Arra parkoltam – intek a mellékutca irányába, ahol a könyvesbolt is van.
Muszáj látnom, madárkám.
Muszáj látnom, legalább egy másodpercre. Hamarosan minden másodpercedről tudni fogok, minden pillanatodról, de addig is be kell érnem egy villanásnyi pillantással.
– Jó, persze. – Csaba fázósan összehúzza az arca előtt a kabátja gallérját, majd elindul mellettem.
Hamar zihálni kezd, nehezen tartja velem a lépést.
– Hétvégén felmegyek én is Miklósékkal, velünk tartasz?
Hétvégén te már az egyik fámat fogod táplálni.
Lefordulunk a sarkon a mellékutcába. A sárga fények még mindig világítanak, de az eldeformálódott szív a múlté lett. Lassítok a lépteimen, hogy beláthassak a kirakaton. A madárka a pult végében áll, könyveket rak egymásra, a lófarkából kibomlott tincsek árnyékokat festenek a bánatos arcára.
Visszajövök, ne aggódj.
Visszajövök, és többet nem bújhatsz el előlem.
– Mit szólsz hozzá?
– Talán.
Elhagyjuk a boltot, továbbmegyünk. A levegő súlyosan lehúzza a tüdőmet, távolabb autók loccsanó latyakot vernek fel.
– Jó lenne, ha együtt lenne a banda.
– Mindenképpen.
Banda. Soha nem voltunk egy banda, és soha nem is leszünk egy banda. Egyetemi ismerősök vagyunk, akik némi időt töltöttek együtt.
Madárkám, mindjárt jövök hozzád!
Vársz rám, ugye? Várod, hogy kiszabadítsalak a rácsok közül?
Elérünk a parkolóhelyre, ahol leraktam az Audit. Két helyre álltam be, hogy egy autó se tudjon ráállni, és kényelmesen ki lehessen nyitni az ajtaját.
– Mehetnénk mondjuk a Symbolba, rég jártam ott. Ákos nem szólt, hogy lenne ott egy buli? – Megkerüli az autót.
Megfogom a kilincset, mire az autó lámpái felvillannak. Kinyitom az ajtót, és beülök. Csaba is elfoglalja a helyet az anyósülésen, áthúzza maga előtt a biztonsági övet.
Az autó rácsatlakozik a telefonomra, kiveszem a zsebemből, és a navigátor alá teszem. Bőr és mentol illata frissíti fel a teret.
– Beütöm a GPS-be a címet – helyezkedik el Csaba.
– Nem szükséges, csak mondd, merre menjek! – Beindítom az autót, majd megfogom a kormányt, rámarkolok, roppan a kesztyűm.
– A főút végén majd jobbra kell letérni. – A szavaihoz mutogat is, mint egy igazi idióta.
Felmegyek a főútra, egy piros lámpa megállít. Lejjebb veszem a fűtést. A visszapillantó tükörben a saját kék szememmel találkozik a pillantásom, az arcélemig felnyúló fekete gallér még inkább kiemeli.
Zöldre vált a lámpa, elindulok, a masszív autó falja a kilométereket.
– Szerinted melyik hotelben szálljak meg, amikor felmegyek Pestre? Nincs egy ismerősöd, aki hotelt vezet? Luxusszoba kéne, erkéllyel, franciaággyal, bekészített pezsgővel.
– Nincs – hazudom.
Pár óra és a legnagyobb gondja az lesz, hogy ne szarja össze magát a félelemtől.
Aztán ez már nem lesz gond a számára, mert össze fogja szarni magát a fájdalomtól, és rájön, hogy egy szánalmas pondróként búcsúzik el az élettől.
– Akkor melyiket ajánlanád?
Letérünk a főútról, elkanyarodom jobbra. Fogynak a házak, az épületek között egyre nagyobb a tér.
– Lehet, el is töltök pár napot odafent, régen jártam a fővárosban, pár nap kikapcsolódás soha nem árt.
Másfél hete járt fent, és hat órán át el se hagyta az egyik kaszinót. Pontosan addig, ameddig huszonötmillió forintot el nem vert. Ebből tizenkettő volt az enyém.
– Itt menj majd le balra, és már ott is vagyunk – mutat egy irányba kifelé.
Fák nőnek egymás mellett, kopár ágaik búsan hajladoznak a rájuk hullt hópelyhektől. A betonutat földút váltja fel. Amikor ide tervezték az autószerelő műhelyt, belevették a költségvetésbe, hogy az utat is meg kell csinálniuk?
– Meglátod, jó választás!
A távolban feltűnik egy félig kész épület, régebben tejüzemet akartak ide, de elfogyott a pénz, és a város másik felébe vitték a projektet.
Megállok jó pár méterrel előtte.
– Pár hónap alatt befejezzük, a tervező szerint nem olyan vészes – mutogat püffedt ujjával előre.
Kigombolom a kabátomat, szétterítem, majd lenyitom a kesztyűtartót. Csaba hátrébb húzódik, hogy teret adjon nekem. Kiveszem belőle a flakont és a rongyot.
– Ez meg micsoda? Hoztál egy kis drogot? – nevet fel, és most már biztos vagyok benne, hogy nem játssza az idiótát, hanem az is.
Lecsavarom a műanyag tetejét, rászorítom a rongyot, majd megfordítom.
– Mennyire hatásos a cucc? Beállunk tőle, másik dimenziókba kerülünk? – folytatja vidáman.
Egyetemistaként az összes létező drogot kipróbálta, néhány ilyen alkalmon én is ott voltam. De arra már nem emlékszik, hogy én soha nem éltem ezekkel a szerekkel.
Amikor a puha anyagot átitatja a kloroform, a flakont visszafordítom, és lerakom a pohártartóba. Csaba felé fordulok, a ráncok összeszaladnak a homlokán. Gyanú ébred a tekintetében.
– Ez meg mi, Zente? – Körbenéz. Egy másodperc alatt világosság gyúl a fejében, összerakja, hogy egy sötét, kietlen helyen vagyunk kettesben.
A szemébe visszatérnek az édes kétségek. Megragadom a fejét, majd a szájára szorítom az anyagot. Küzd, le akarja tépni magáról a karomat, elrántani a fejét, de erősen tartom, nincs esélye. Hamarosan elernyed.
Sürget az idő, tudom, hogy már vársz rám.
Szellem
András nem jött be zárásra, megmentett a borzalmas társaságától. Hét óra ötvenkilenckor lezártam a kasszát, majd felvettem a térdig érő pufikabátomat, és magamhoz vettem a táskámat.
A penge a pénztárcámban pihent tovább.
Bármikor elővehetem, hogy véget vessek ennek az iszonyú körforgásnak. Felkelés, munka, zárás, fürdés, lefekvés.
Néha evés.
Mennyire felesleges enni, semmi értelme nincsen. Beviszed az ételt szervezetedbe, lekerül a gyomrodba, majd távozik. Újra és újra csinálnod kell, hogy életben maradj. Ahogy a levegővétel. Beszív, kifúj, észre sem veszed, és lélegzel. Nincs rá hatásod, megtörténik veled, mert a tested ösztönszerűen tudja, mi a dolga.
Leoltom a villanyt. Sötétség borul a boltra, csak a kinti utcalámpák fénye világít be. Lustán szitál a hó. Hallgatnak a könyvek, a bennük lévő történetek megrekednek, nem olvassa őket senki, értelmüket vesztik.
Csizmám kopog a padlón, a zajt a papírok nyelik el, mégis kísérteties a hang.
A kulccsal a kezemben az ajtóhoz megyek, kitárom, hűvös csap az arcomba. Miután kilépek, visszafordulok, majd bezárom a boltot. Az utca üres, csak a közeli autókat hallani, és egy kizárt macska vinnyogását. A fülembe rakom a fülhallgatómat, telefonomon bekapcsolom az egyik zenelistámat. Az Epic Boy: Dirty Mind száma hangzik fel.
Elindulok a belváros felé, kezemet a zsebembe süllyesztem. Hópelyhek hullanak a hajamba. Nem érdekel annyira, hogy a kapucnit a fejemre húzzam.
Tarkómon égnek állnak a pihék. Hátrapillantok a vállam fölött. De mögöttem csak a kiürült utca, sárga fényháromszögekkel, amelyek a föld felé harapnak. Egy teremtett lélek sincs itt.
Az érzést viszont nem tudom elűzni, hogy valaki figyel.
A szívem szaporábban kezd dobogni, visszaverődik a bordáimról.
Visszafordulok az utca irányába, nem veszem sietősebbre a lépéseimet. Nincs itt senki. A képzeletem játszik velem. Túl nagy hatást gyakorolt rám az idegen. Egy testet öltött démon lehet, egy démon, aki olyan alakot választott, amivel bárkit könnyedén elcsábíthat, hogy aztán elfogyassza.
A kinézete, a ruházata tökéletességről árulkodott, de nem lehetett nem észrevenni a tekintetében megbújó ürességet. Képes lenne megidézni a poklot, hogy aztán uralkodjon rajta.
Összerázkódom, összébb húzom magamat.
Valaki van itt.
Nem nézek hátra, a lucskos földet figyelem, a latyak felverődik a csizmámra.
Az utca végén elmegyek jobbra, a Kapos virágbolt is bezárt egy órája. A kirakatban rózsák és orchideák díszelegnek. Az üveg visszaveri sötét árnyalakomat.
Továbbhaladok, legalább egy óra, amíg hazajutok. Nyáron biciklivel jövök, úgy sokkal gyorsabb az út, és izgalmasabb, ahogy a fülemben zene üvölt, én meg szlalomozok az autósok között.
Autót nem vezetek a baleset óta.
Valaki figyel.
Az érzést nem tudom messze űzni, akaratlanul hátranézek. Egy srác kutyát sétáltat, az eb jókedvűen pisili le a virágbolt oldalát.
Nem figyel senki.
A szívemet azonban ez nem érdekli, magasabb fokozatra kapcsol, a zsebem rejtekében a hüvelykujjammal megdörzsölöm a mutatóujjam szélét.
Ki kéne vennem a fülemből a zenét, hogy halljam, ha valaki mégis követne… Beharapom a kiszáradt alsó ajkamat, próbálom lerágni róla a bőrdarabkákat. Sikerül a fogam közé csípnem egyet, meghúzom, mire felszakítja a bőrömet. Csíp. Vér rezes íze tölti be a számat.
Mellettem egy autó húz el, az olvadt havat felfröcsköli a kabátomra.
Kit érdekel?
Mélyebbre túrok a zsebembe, megszorítom a telefonomat.
Mi van, ha tényleg követ valaki? Az idegen, aki betért a boltba? Gombóc növekszik a torkomban, elszorítja a levegő útját. Amikor belépett a boltba, olyan tekintettel nézett rám… Amire nincsenek szavak. Bámult azzal az üres szemével, és talán téboly villant benne.
Görcsbe ugrik a gyomrom, szaporázom a lépteimet. Otthon akarok lenni az üres házban, a biztonságos ajtó mögött. A következő utcák forgalmasabbak, autók hajtanak az úton, néhány ember is keringőzik valamerre.
Aztán jön egy bekötőút. Amikor befordulok, már gyorsabban kapkodom a levegőt, hátranézek, hátra is fordulok, de a hópelyhek szitálása olyan sűrű lesz, hogy alig látok valamit. Csak két lányt tudok kivenni, ahogy egymás felé hajolva fecsegnek.
Ő miért követne, mit akarna tőlem? Megnyalom a kiszáradt számat, nem mintha a nyálam segítene rajta, még érzem a vér ízét.
Nem követ senki. Egy senki vagyok. Ki lenne rám kíváncsi? Eltűnök, elmúlok, semmivé leszek hamarosan.
Egy mozdulat, egy lépés vagy egy vágás, és utána már nem létezem.
Azt mondják, hogy a nők inkább felakasztják magukat, nem az erüket vágják fel. Ha az érfelvágást is választják, akkor a kádban teszik meg, hogy minél kevesebb takarítanivalót hagyjanak maguk után.
Beteg, hogy még az öngyilkosságunk módszereit is befolyásolják a tradicionális minták.
Valójában a vonat elé ugrani lenne a legkönnyebb. Múltkor kimentem az állomásra, és figyeltem azokat a batár, hosszúkás járműveket. Iszonyatos erő lakozik bennük. Ha megállnék a sínen, és elütne, darabokra szakadnék, csak trancsír maradna belőlem, a darabkáimat a közeli helyekről kéne összekaparni, és a vonat elejéről levakarni.
Pár embernek okoznék pár kellemetlen órát.
De akkor már nem fogok létezni, hogy ez érdekeljen.
Megroggyant kerítések, omló vakolatú házak mellett haladok el. Az egyik házszám félredőlt, nem lehet látni, hogy hatos vagy kilences akar lenni. Bokáig süllyedek egy kátyúban, amiben felolvadt a hó, szerencsére a térdig érő csizmám nem ázik be.
Kuncogás.
Felkapom a fejemet, a szívem a torkomon keresztül akar kiugrani belőlem. Hátranézek, nincs mögöttem senki. A kuncogás a zenében lehetett.
Mi van, ha tényleg követ? Ha valamelyik árnyékban bújik meg, és onnan figyel? Miért tenne ilyet? Hogy engem fogyasszon el vacsorára. Elrabol, bezár egy sötét pincébe, és éveken át kínoz majd, ameddig nem marad belőlem más, csak egy roncs. Talán levágná a karomat, gondosan ellátná a sebet, hogy tovább éljek, és folyamatosan a szenvedésemet figyelné.
Megrázom a fejemet, visszafordulok az út felé. Az elmúlt hetekben horrorokra és thrillerekre aludtam el, amik, úgy látszik, visszaköszönnek.
Nem követ senki.
Csak én vagyok itt, és jó pár szenvedő lélek a házakban, akik várják az elkerülhetetlen halált.
Az érzés viszont nem csökken, ahogy befordulok az utcába, ahol az otthonom is van. Jobbra erdő, balra takaros házak, a legvégén az enyém. Magas betonkerítés veszi körbe, a második emelet viszont az utcáról is látszik, sötét ablakok tátognak a világra, hófehér homlokzat és világoskék tető.
Csinos.
Ahogy az apám és az anyám szerette.
Utána már a mező van, majd folytatódik az erdő.
Előtúrom a táskámból a kulcsomat, közben akaratlanul az utca vége felé lesek. A fák kopárak, nem lehetne elbújni mögöttük, de… Lehet, van ott valaki. Az érzékszerveim kiélesednek, a hangos zenén keresztül semmit nem hallok a külvilágból. Szeretném kivenni a fülemből és hallgatózni, hátha egy lélegzet elárulja. De nem teszem meg.
Követ.
Nincs ott senki.
Követ.
Nincs ott senki.
Kit érdekelnék, pont én?
A gyomromat nehéz kövek ülik meg, lehúzzák. Mi van, ha tényleg ott van, és engem figyel? Ha követett, akkor már tudja, hol lakom. Egyedül lakom. Nincs semmi vagy senki, ami vagy aki akadályt jelentene neki. Betörhetne hozzám, és…
Elég! Az agyam szórakozik velem. Egy olyan helyes férfi nem követ nőket, őt követik a nők. Nincs itt senki. Főleg nem a nyomomban.
Lehet, a gyógyszerek mellékhatása, beszélnem kell a pszichiáteremmel.
A kulcsot a zárba rakom, remeg a kezem. Felpezsdít, elfúlok és reszketek. Izgalom húzza össze a gyomromat, meglepően élesnek látom magam körül a világot.
Beslisszanok a kapun, majd becsapom magam mögött. Mély levegőt veszek, a hosszú feljárón a bejárati ajtóhoz futok, azt is kinyitom, és beütöm a pittyegő riasztó kódját. Bevágom ezt az ajtót is, majd ráfordítom a két zárat.
Sötét. Mi van, ha itt rejtőzik? Ha itt bújt el? És arra várt, hogy hazajöjjek… A riasztó működött, nincs itt senki.
Felkapcsolom a lámpát, ledobom a táskámat, majd leveszem a kabátomat, és a fogasra teszem. Hátborzongató mély női hang csendül fel a fülemben. Kitépem a fülhallgatót, a zsebembe rakom.
Átmegyek a konyhába, kinyitom a hűtőt, egy üveg fehérbor árválkodik a lenti tartóban. Előveszem, és gyorsan töltök egy pohárba. Belekortyolok, hideg, kesernyés, csípi a nyelvemet.
Minden üres.
Minden csendes.
A kanapé tetején még mindig ott van a szürke pokróc, amivel anyát takartam be. Két éve várja, hogy levegyem és kimossam. A kemoterápia után csak arra volt ereje, hogy ledőljön a kanapéra, és szar műsorokat bámuljon.
A konyhapulton ott hever az antidepresszáns és a nyugtató. Kiveszek két tablettát a Rivotrilból, a számba kapom, majd ledöntöm a bor maradékát. Visszamegyek a bejárathoz, előkeresem a telefonomat a kabátzsebemből, és azzal ülök le a kanapéra.
Már nem ő tesped rajta, hanem én.
A fekete tévére bámulok.
Elmúlt a különös érzés, hogy követnek.
Biztos, hogy képzeltem. Ha elolvasnám a tájékoztatót, valószínűleg az antidepresszáns és a nyugtató mellékhatásai között is szerepelne a hallucináció vagy különös érzetek, szorongás. Gondolom, jó sok tételből áll a lista.
A távirányítóra nézek, az antik fa dohányzóasztal szélén vár, két könyv mellett. Az egyik Chris Carter, a másik egy romantikus történet. Bekapcsolom a tévét. Nem kapcsolom.
Nem érdekel.
Holnap megint dolgoznom kell. De minek? Hogy kifizethessem ennek a kurva nagy háznak a fűtését? El kell adnom, ha felélem az örökségből maradt pénzt, akkor nem fogom tudni fizetni.
Sok pénzt örököltem apa és anya halála után. Dolgoznom sem kéne, és pár évig úgy is ellennék. Feküdnék a kanapén, a tévét és a telefonomat bámulnám.
Dr. Izabella azonban ezt nem javasolta.
Kit érdekel?
Holnap nem megyek sehova. Ebben a házban fogok szétfoszlani.
címke: a lidérc, toxikus, bántalmazás, depresszió, pszichopata