2.
1.
Zihálok, alig kapok levegőt, de nem állhatok meg. A fák között már dereng a nap hajnali fénye, nem maradt sok időm. Észrevették már az eltűnésemet? A nyomomban van? Körbetekintek, kibomlott hajam az arcomba csapódik. A fák között nem látok suhanó alakot, és nem hallom egy ló patáit sem.
Nem, még nem szerezhettek tudomást a szökésemről. Most ébredezik a ház népe, legalább egy óra, mire engem is kutatni kezdenek. A cselédszobába nem mentem be az éjjel, de az gyakran megesik a cselédekkel, hogy máshol töltik az éjszakát.
Beletúrok a hajamba, előre fordulok, és tovább rohanok. A ruhám fennakad egy ágon, de nem állít meg, kitép belőle egy darabot. Mindegy már neki, teljesen elrongyolódott.
A derekamhoz nyúlok – a ruhám rejtekében még biztonságban van az erszény, amiben a lopott aranyat hoztam el.
Ha elkapnak, akkor… Nekem végem. Lopásért akár a kezemet is levághatják. Mit számít? Szökésért megölnek. Megnyalom a kiszáradt számat, az erdő rám telepszik. Egy bagoly huhog fel mellettem, majd a magasba röppen. Ha elérem a falut, akkor vehetek egy lovat. Akkor soha többet nem érnek utol.
Már nincs messze.
A szívem olyan erősen ver, hogy félek, kiszakad belőlem. Mi van, ha tudomást szerzett az eltűnésemről? Ha éjjel értem küldetett, de nem találtak a helyemen? Már egy hete az uradalomban vagyok, és egyszer sem küldetett értem. Pedig napközben figyelt, ha a közelében voltam: szürkéskék szemével minden mozdulatomat nyomon követte, miközben megdörzsölte a száját.
Azt hittem, azonnal rám fogja vetni magát, ahogy megérkezünk. De nem tette. Miért? Mire készült? Azt sem hagyta, hogy a vacsoránál én is a felszolgáló cselédek között legyek. Láttam, mit tesznek a többi nővel a harcostársai… Fogdosták, az ölükbe húzták, és nem egyszer vitték ki őket a szabadba, vagy az istállóba.
Átugrok egy kisebb cserjén, majd kikerülök egy vaskos fenyőt. Nincs sok hátra, a közelben lehet a falu, az egyik cseléd mesélte, hogy itt laknak a szülei, hetente hazajár hozzájuk besegíteni.
A napfény áttör a lombokon, sárgás színbe vonja a barna ágakat.
Lódobogás.
Megdermedek. A levegőt kapkodva fordulok körbe.
Nem, az nem lehet, még el sem kezdhettek keresni… A dobogás hangosabb lesz, kitölti a hallásomat. Tovább rohanok, nem állhatok meg, el kell érnem a falut… Közvetlenül magam mögött hallom a dobogást, nem merek megfordulni, nem merek megállni, ki fognak végezni, lefejeztetnek, vagy megkorbácsoltatnak, levágják a kezemet, láttam, ahogy kiszúrják egy férfi szemét, mert…
A ló elém vág, megtorpanok. Az Idegen, vagyis Erik ül rajta. Az nem lehet, mi történt, mikor vették észre… Könnyedén ül a lován, könnyű inget, és nadrágot visel. A tekintete komor, ahogy mindig, szürkéskék szemével pedig a csontomig vetkőztet. Megborzongok. Meg kéne fordulnom, megpróbálni másfele elszökni… A derekamat súlyosan nyomja az ellopott, és elrejtett fegyver.
Kicsit félredönti a fejét. Hatalmas kezét a combján nyugtatja. A combján, amin feszül a nadrágja, és olyan vastag lehet, mint a derekam. Ő egy vezér, letagadni sem tudná, minden mozdulatából süt a fenséges hatalom. Csak hogy ez a hatalom engem is rabbá tesz, és nem tehetek semmit ellene.
A mellkasom hevesen emelkedik és süllyed, valamit tennem kell! Azt is tudja, hogy elloptam…
– Azt hitted, elszökhetsz, szolgám?
2.
Fuldoklom. Erik elengedi a fekete csődöre kantárját, majd leszáll róla. Kiegyenesedem, hátrálok egy lépést. Remegnek a combjaim. El kell menekülnöm! Hova futhatnék? Nem hagyná, hogy eltűnjek. Nyelek egyet. Megmarkolom a szoknyámat, a földre meredek.
Nem tehetek semmit. Mit fogok kapni ezért? Loptam, és szökni is próbáltam.
Halál.
A lépései alatt recseg az avar. Megáll előttem. Összeszorítom a szememet. Nem akarok itt lenni, nem akarok a saját bőrömben lenni, el akarok tűnni, felszívódni a hajnali ködben, beleívódni a földbe, szétfoszlani a hűvös levegőben. Csak el innen, el valahogyan.
– Mi legyen a büntetésed, szolga?
Szédülök. Nem vagyok itt. Hamarosan, tényleg nem leszek itt…
Ruha susog. Kinyitom a szememet, felemelte a kezét, megfogja az egyik szabadon szálló szőke tincsemet, és az ujjai között morzsolgatja. Könnyek csípik a szememet, legszívesebben felzokognék. Szánalmas, hogy idejutottam! Szabad ember voltam, teli lehetőségekkel, és most mi jutott nekem?
Egy hirtelen mozdulattal elkapja az állkapcsomat – a tenyere érdes, és durván tart –, majd felfelé biccenti a fejemet. Vastag ajka szétnyílik, ahogy felméri az arcom minden kis részletét.
– Eddig kegyelmes voltam veled – suttogja lágyan.
Megborzongok. Akkor most milyen lesz velem? Összeharapom a fogsoromat. Akkor sem hajolok meg! Nekem már mindegy, már este ki fognak végezni, de akkor legalább a büszkeségemet megtartom! Kihívóan nézek vele szembe, pedig még a térdem is remeg. Ez a férfi képes lenne felemészteni, a darabjaimra tépni, hogy aztán ne maradjon belőlem más, csak hús. Igazi harcos, látszik a vastag izmain, a kegyetlen pillantásán, a könyörületet hírből sem ismeri. Ha erősebben szorítaná meg az arcomat, az erejétől a csontjaim elporladnának. Pillangó vagyok egy keselyűvel szemben.
Félredönti a fejét, hüvelykujjával megsimogatja az arcomat.
– De talán nem érdemelsz irgalmat. – A rideg szavak könnyedén gördülnek le a szájáról, végzetes sorsot ítélve nekem.
A rettegés felkúszik a gerincemen, könnycsepp reszket a szememben. Ha már végem van, akkor nem adom meg magamat… Elkapom a csuklóját, olyan vastag, hogy körbe sem éri a kezem. Meglepetten felvonja a szemöldökét, én meg kihasználom az alkalmat, kirántom az arcomat a fogságból, és beleharapok a kezébe.
3.
A fogaim mélyre mennek, ráharapok a csontra. Erik arca viszont meg sem rándul, figyelmesen fürkészik, mintha próbálná kitalálni, hogy mi a tervem. Mit művelek? Hirtelen elengedem, és hátrálok pár lépést, majdnem elesek egy letört ágban.
A gazdám egy pillantást sem vett a kezére, helyette, továbbra is engem méreget. Kegyetlen és vad a tekintete, ezeregy csata lenyomatát őrzi. Ezeregy csatáét, ahol nem a kezét harapták, hanem karddal támadtak rá, és az életét akarták elvenni.
Szánalmas a próbálkozásom. Hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal bámulok rá vissza. Mit tettem? Mit számít? Nincs semmim, elvették a szabadságomat.
Zakatol az agyam és a gondolataim, elfordulok, és futni kezdek. Nem jutok messzire, Erik durván megragadja a felkaromat, ahogy visszaránt, a lendülettől a mellkasának ütközök. Akár a szikla, erős és sebezhetetlen. Rozmaring és férfi illat árad belőle, egyszerre csípős, akár a téli éjszaka, de van benne valami nyersen melengető.
Lassú mozdulatokkal a hátam mögé nyúlok a szabad kezemmel. Kiszárad a szám.
– Súlyos büntetést érdemelsz – susogja.
Felnézek rá. A szakállát visszavágta, rövid szőrszálak borítják a kemény vonásait, az ajka vastag, az orra egyenes, a szeme… Az a legijesztőbb benne. Szürkéskék, akár egy penge, amit a vízbe merítenek, és megtöri a fényt. Ő maga a fegyver.
A szívem a torkomban fojtogat. Felszegem a fejemet, állom a könyörtelen pillantását. Megtalálom a derekamnál elrejtett kés hideg, fából készült markolatát.
– Már úgysincs semmim! – A hangom nem remeg meg, kihívás rezeg benne, pedig a félelem dobol az ereimben vér helyett.
Erik elhúzza a száját, már-már olyan, mint egy mosoly. Eddig egyszersem láttam mosolyogni, pedig volt lehetőségem megfigyelni. Ez sem nevezhető igazán mosolynak, inkább csak egy mozdulatnak, amiben fájóan sok az ádáz visszhang.
– Biztos vagy benne? – Erősebben szorítja meg a karomat, és von magához. A mellemen érzem a szíve dübörgését. – A tested még a tiéd volt.
Felhorkantok. A testem? Már rég nem az enyém, megvette, ahogy az életemet is! Összeszorítom a fogaimat, csikorognak egymáson. Rámarkolok a fegyverre.
Közel hajol hozzám, lélegzete puhán verődik vissza rólam.
– Volt – recsegi érdesen. A hideg végig kapar a gerincemen.
– Eddig is a tiéd volt, attól, hogy nem vetted el – sziszegem.
Nincs már semmim, mindent elvettek tőlem. Az otthonomat, a családomat, a jövőmet. Bár tudom, hogy ostobaság, nem tehetek mást, meg kell próbálnom: előrántom a kést, hogy a szívébe vágjam.
4.
Az ujjai vaspántként tekerednek a csuklóm köré. Zihálok az erőfeszítéstől, hogy a kést előre tudjam mozdítani, a hegye már majdnem eléri a mellkasát.
Az egyetlen lehetőségem a szabadságra, arra, hogy legyen jövőm, és ne szolgaként kelljen élnem. Zsibbad a kézfejem, olyan erővel szorít, hogy szánalmas módon elszáll belőlem minden erő. Könnycseppek csípik a szememet, összeszorítom a fogamat, az egyetlen lehetőségem, tartanom kell magamat, ki kell bírnom, ellen kell állnom, meg kell tennem…
Az ujjaimból kifut az összes vér, nem bírom tartani, lehull a kés. Összeszorítom a szememet, a keserűség könnyei utat keresnek maguknak, de nem engedhetek nekik.
A mellkasára bámulok, még csak nem is emelkedik gyorsabban, mintha ez neki nem számított volna. Valószínűleg nem is számított, ő harcokhoz van szokva, ahhoz, hogy győz. A mindennapjai része a fenyegetettség és a gyilkolás, és nem én leszek az, aki végez vele. Kevés vagyok hozzá.
– Minden percét élvezni fogom, amikor betörlek, szolga – suttogja vészjóslóan. Lehelete forrón végigmar a halántékomon.
A tehetetlenség átsöpör rajtam, összerántja az izmaimat. Meg sem próbálok eltávolodni tőle, már a próbálkozás is felesleges lenne, nem engedne el. A kör beszűkült körülöttem, a madarak csicsergése már nem ér el hozzám. Egy pincében fogok megrohadni, vagy még ma kivégeznek.
A világ végérvényesen lemond rólam. Erik elfordul tőlem, erősen tartja még mindig a karomat, az ujjai a bőrömbe mélyednek. Semmilyen kegyelemre nem számíthatok tőle.
Nem adhatom fel! De mit tehetnék még? A lopott kés elbújik az avarban. Ha sikerülne is megszereznem, nem tudnám megsebezni. A lábam a földbe gyökerezik, Erik nagyot ránt rajtam, hogy kövessem a hatalmas ménhez. A szívem úgy szorít már, hogy minden élet elpárolgott belőlem a ködös hajnali erdőben.
– Csak legyen vége – suttogom magam elé.
Visszafordul felém, könyörtelen tekintete nem enyhül meg.
– Azt ne gondold, hogy megúszod egy kivégzéssel. Az túl könnyű lenne neked. És túl sokat is fizettem érted ahhoz, hogy ezzel záruljon le a szolgaságod.
5.
Felrak a lóra, úgy mozgat, ahogy ő akar. Nincs már fegyverem, amivel védekezhetnék, de ha lenne sem mennék vele semmire. Kevés vagyok hozzá. Elfogadhatom a sorsomat, nincs más lehetőségem. Mit tervez velem? Nem, nem fog kivégezni, de tartok tőle, hogy amit nekem tartogat, az sokkalta rosszabb.
Magához szorít, átkarolja a derekamat, majd egy könnyed csípő mozdulattal ügetésbe ugratja a lovát. Ágyéka a fenekemnek verődik, a vágyát tisztán érzem, a ruhán keresztül is felforrósít. Durva mozdulattal megtörlöm az arcomat, a könnyek mit sem érnek, ez nem az a világ, ahol jelentőségük van.
Erik a nyakamhoz hajol, borostás arca dörzsöli a bőrömet, nedves szája rátapad, megkóstol, megborzongok tőle. Erősebben mar bele a derekamba, majd feljebb csúsztatja a kezét, egyenesen a halmomra, a keze köré zár.
– Türelmes voltam veled. Időt hagytam neked – suttogja. A karcos hangja felhorzsol, vérző sebeket ejt rajtam. – De te elárultál.
Apró csomóba ugrik a gyomrom. Mit várt? Azt várta, hogy csendben tűröm a sorsomat, és remélem a legjobbakat, hogy az ágyában várom, amikor oda rendel, hogy kiszolgálom az asztalnál, hogy a nyomában leszek, és lesem minden kívánságát, hogy akár a folyosón készen állok rá, hogy kiszolgálja magát belőlem, ahogy más cselédekkel teszik a rangosabb harcosai, akiknek joguk van hozzá. Hogy tűrök, és így élek le egy életet, fojtó rabságban, átnyújtva a testemet, mintha nem lenne értéke.
Van értéke. Tíz arany.
Erősebben zár a halmomra, megfeszülök, a mellkasom hevesen emelkedik és süllyed. Aztán elengedi, a ruhám felső részéről csúsztatja be a kezét, kérges tenyerével végigsimít rajta, a bimbóm érzékeny lesz, aztán így tapad rá, a markába ragadja. Kiszárad a szám, a ló két füle között a földet bámulom, az ágyéka ütemesen verődik a fenekemhez, előre jelezve, hogy hamarosan mit tesz majd velem.
Felrémlik Astella sikolya, akit valóban az egyik mellékfolyosón kapott el az egyik harcosa, feltűrte a ruháját, majd a falnak préselte, és durván meggyalázta. Szórakozott a cseléd fájdalmán. Két másik harcos pedig ott állt, várva a sorát. Azonnal visszafordultam a folyosóról, mielőtt engem is elkapnak.
Bár engem egy csoda védett eddig. A csoda, akit Eriknek hívtak, és nem engedte meg senkinek, hogy hozzám érjen.
Belecsókol a nyakamba, dörzsöl, és valami kellemetlentől feszül meg a gerincem. Az érintése gyengédebb lesz a halmomon, lágyabban gyúrja, amitől ismeretlen érzés gyűlik fel az alhasamban.
Váratlanul elenged, kiegyenesedik a lovon, ami átvált lépésbe. Az erdő szélére jutottunk, innen már nincs messze az uradalom, de miért nem visz vissza…
Lepattan, majd engem is levesz a derekamnál fogva. A tekintete éget, vágy perzsel benne, a karomnál fogva húz a legközelebbi fához, nekitol, hátamba belekarmol a kéreg. Pihegve bámulok rá. A nadrágjához nyúl, hogy kioldja…
6.
Nem tehetek semmit. Hátra mozdulok, de a fenyő ellenttart nekem. Lehajtom a fejemet, hagynom kell magamat, akkor talán könnyebb lesz, gyorsabban túl leszünk rajta, hamar végez majd, és mehetünk tovább…
Mehetünk tovább, hogy bármikor folytassa.
Közelebb lép, meglazította a nadrágját, könnyedén nyílik szét, vágya kilátszik a fogságból. Megragadja a vállamat, és megfordít, arcom a fa kérgének nyomódik. Nem merek mozdulni, nem merek ellenkezni, mert tudom, hogy nincs értelme, és csak rosszabb lesz, és lehet, még élvezné is… A háborúkban az erőszak a mindennapok része. Nem számít, ha egy nővel megteszik. Nem számít, ha többen teszik meg egy nővel.
Feltűri a szoknyámat, a hűvös megcsípi a combomat. Nagy kortyokban nyelem a levegőt, próbálom csillapítani a légzésemet, hátha az segít, hátha, akkor valami megváltozik.
A lábaim közé lép, terpeszbe kényszerít, a félelemtől megdermedek. Vágya először a fenekemnek nyomul, vaskos, szilárd forróság, kihagy a légzésem. Lejjebb mozdul a csípője, vágya az utat keresi magának a redőim között, és túlságosan hamar rá is talál. Lassan tolja be magát, nyelnem kell, feszít a nagysága, kifelé mozdul, majd kicsit újra be, nem sieti el, közben teljes testével a fába présel, egyenletes légzése legyezi a hajamat, beterít, összeköt a fával, kemény test, amit nem lehet megállítani.
Apránként tolja be magát, nem sieti el, alig hallható nyögés szakad fel a mellkasából, végig rezeg a belső szerveimen, a feszítés azonban nem akar múlni, fájdalom kapcsolódik hozzá, összeszorítom a szememet. Miért kell így lennie? Miért nem juthat nekem más sors? Ha sikerült volna megszöknöm, ha…
Hirtelen belém siklik, összeszorítom a fogamat, szaggat a fájdalom, túl vaskos, túl kemény, túlságosan kitölt, lüktet bennem, megrándul, a szájába veszi a fülemet, majd a nyakamat kezdi harapdálni, sürgető cikázást végigküldve rajtam, az áruló testem pedig felszikrázik.
Belemarkol a fenekembe, lejjebb engedi a csípőjét, borostája átszánt az arcomon, közém és a fa közé nyúl, megmarkolja a mellemet, erővel szorítja, érzem minden idegemben. El nem sírt könnyek szorítanak. Kihúzza magát, majd lassan belöki, felnyársal, ahogy az elején gondoltam, a gyomromban érzem őt, a fájdalom nem enged, ég a belsőm, közben pedig…
Felemelem a kezemet, a fába kapaszkodom, véget ér a gyengédsége, durva lökésekkel kezd el meghágni, egyre könnyebben siklik bennem, az alhasamban gyülekezik valami ismeretlen, amit nem akarok megfogalmazni, és gondolni sem akarok rá.
A lökéseivel a fának taszít, le-fel mozdulok rajta, a kéreg feldörzsöli az arcomat, pedig erősen tart a halmomnál fogva, a fenekemet marja és feljebb tolja, hogy könnyebben tudjon belém hatolni, elveszti magát, tudja a durvaságát fokozni, a vágya, az a kemény, erős vágya, belém vágódik, mélyre, ölem a fának nyomódik, a csiklómban gyűlő feszültség pedig kiutat követel magának, elengedi a fenekemet, a hajamba markol, oldalra húzza a fejemet, majd az arcomhoz hajol, félszemmel látom, hogy az arcomat figyeli, az ő vonásai feszesek, brutálisak, közben nem áll le egy másodpercre sem, magának követeli a testemet, a kín összemosódik a lüktetésemmel, az áruló lüktetésemmel, szabadulni akarok, de nem tudok, nem bírok mozdulni a vas markából, alig kapok levegőt, mozogni próbálok, de ettől csak embertelenebb lesz, rezzenéstelen arccal hág meg, kemény, erőszakos lökésekkel törekszik belém, a lábam már nem is éri a talajt, az ő vágya tart meg, aztán… Össze kell szorítanom a szememet, a fogaimat, hogy a nyögésemet magamba fojtsam, a belsőm összeszorul körülötte, a feszülésből élvezet lesz, elsöprő, letaglózó, és ő is követ engem, forró ondója belém lövell… Még lök párat, majd kihúzza magát.
– Az ártatlanságodnak vége van, szolga – súgja rekedten, majd eltávolodik tőlem.
Összekeveredett nedvünk a combomra folyik. Remegnek a lábaim, alig bírnak megtartani. Nem kapok levegőt. Elengedem a fát, a körmöm alatt felsértett a kérge, az arcomat is felhorzsolhatta. A belsőmet pedig ő tette tönkre…
viking, szex, erőszak, szösszenet, dark