Kizárólag 18 éven felülieknek!
Szellem
Sikítani akarok. Sikítani, ameddig be nem rekedek, ameddig a hangom el nem hal, sikítani, hogy végre szétrepedjen körülöttem a világ.
Sikítani, hátha valaki meghallja.
Sikítani, hátha valakit érdekelni fog.
Sikítani, hogy a valóság szilánkjaira hulljon.
Ehelyett lehúzom a könyv vonalkódját, majd felnézek a vevőre. Ősz haját szoros kontyba fogta a feje tetején, a nyaka köré piros selyemsálat tekert, ráncos szemét egy vastag keretes szemüveg nagyítja fel. Pacsuli- és jellegzetes idősszag árad belőle.
– Másvalamit adhatok? – A sikoltásom ott remeg a torkomban, kiutat követel.
– Nem, köszönöm – mosolyog rám illedelmesen.
– Nyolcezer-kilencszáz forintot kérnék.
Előveszi fekete táskájából a fekete pénztárcáját, kinyitja, és elkezdi leszámolni a pénzt. Havonta kétszer jön, fél órát tölt el az üzletben, majd kiválaszt két történelmi romantikus regényt.
Évek óta figyelhetem ezt a rituálét.
Lerak a pultra egy ötezrest és két kétezrest. Előveszek a pénztárgépből egy százast, lenyomom a zöld gombot, és miután a gép kiadja a blokkot, azzal együtt teszem le a pultra a visszajárót. A százas élesen koppan a csendben.
– Köszönöm – veszi el a könyveket. Gondosan becsúsztatja a táskájába, rám mosolyog még, aztán elindul az ajtóhoz.
A sikoly szorítja a torkomat. Nehéz nyelnem.
Ha sikoltanék, senki nem hallaná meg.
Ha sikoltanék, senkit sem érdekelne.
Talán engem sem.
A nem túl méretes bolt kiürült. A falak mentén lévő polcok roskadoznak a kötetektől – egyszerre felemelő és nyomasztó. Ezeregy történet elmesélve. Ezeregy történet, ami idővel az enyészeté lesz. Két óra van zárásig, kint már besötétedett, felkapcsoltak az utcalámpák is. Az égből hópelyhek szállingóznak. Két óra és mehetek haza az üres házba, ahol a porszemcsék sem várnak már rám.
A sikoly a gyomromban növekszik, feszíti, és egyre csak kúszik felfelé.
A sarokban lévő dobozhoz megyek, kiveszek belőle pár könyvet. Nemrég érkeztek, ideje felrakni őket egy látványos helyre, hátha a pár betévedő vásárló lecsap rájuk. Romantikus-erotikusak, ezek fogynak a legjobban.
Megfogom az egyiket, sima a tapintása, és frissen nyomtatott papírlap illata árad belőle. Kitörli az orromból a pacsuli- és az idősszagot. Nyelek egyet.
Nem nehéz.
Levegőt veszek.
Az emberek folyamatosan csinálják.
Bennem mégis szúr valami.
A könyvekkel a fő gúlához megyek, ami elfoglalja a bolt közepét. A mostani „slágerek” tornyosulnak rajta, vevőcsalogatóként a nagy kirakattal szemben.
Felrakom a köteteket.
Levegő.
Beszív. Kifúj.
Mi lenne, ha többet nem szívnám be? Már próbáltam. De az ösztönök felülkerekedtek, ez nem olyan dolog, amit csak úgy le lehet kapcsolni, mint egy lámpát. Amikor már feszített az arcom, és szorított a mellkasom, az orromon keresztül beszívtam a levegőt, utána kidurrant a szám. Zihálva, nagy kortyokban nyeltem az oxigént.
Az emberek félnek a haláltól.
Pedig nem könnyű meghalni.
Visszamegyek a dobozhoz, lehajolok, hogy újabb könyveket vegyek magamhoz. A pulcsim ujja felcsúszik, a sötétszürke anyagtól elüt a fehér kötés, ami befedi az alkaromat.
A pénztárcámban van. Elővehetném. Megvághatnám magam. Nincs itt senki.
Lehetne ez az utolsó metszés.
Leülnék a pult mögé, letekerném a gézt, majd a csuklómba nyomnám a pengét. A bőröm szétnyílna, vér buggyanna ki a vágás nyomán, a vörös cseppek végigcsurognának az alkaromon.
A szívem eszeveszett iramban dobolni kezd, mintha űznék.
Akkor a sikoly is végleg elhalna bennem.
Kiszárad a szám, visszarakom a könyvet a többire, átmegyek a pulthoz. A táskámat odabent tartom a… Nyikorog a bejárati ajtó. Odakapom a fejemet: egy férfi lép be rajta.
Magas. Széles. Elegáns fekete kabátot visel ezüstgombokkal, rászabhatták, mert tökéletesen illeszkedik minden izmos porcikájára. A gallérját felhajtotta, keretbe foglalja az arca erőteljes vonásait. Szőke haja tökéletesen beállítva.
Soha nem láttam eddig.
Nem is illik ebbe a kopott környezetbe.
Mit keres itt?
Rám pillant, kék szeme hideg, akár a jégkristályok. Kiráz a hideg. Nem fordul el tőlem, hosszú másodpercekig mozdulatlanul, némán bámul. Megbabonázó és félelmetes látvány. Tekintetéből nem lehet olvasni, üres papírlap.
Megszakítom a szemkontaktust, lehajtom a fejemet, és a pult mögé állok. A szívem vágtázása nem akar lenyugodni. Bakancsa koppan a padlón, a hang betölti a termet, levegőt sem merek venni tőle.
Egy ilyen férfinak nem itt lenne a helye, hanem egy divatmagazinban. Vagy egy bokszmeccsen. De nem a szürke-ködös-semmitmondó Debrecenben.
Újabb koppanás.
Óvatosan felnézek. Fekete bőrkesztyűt visel a kezén, és a központi gúlát szemléli. Egy ilyen férfit a romantikus-erotikus könyvek hoznának lázba?
Kit érdekel?
Mozdul, én meg elkapom a pillantásomat, és inkább megigazítom a papírokat a pulton. Arrébb rakok két tollat. Zörögnek, de ez még mindig jobb, mint a nyugtalan csend, amit az idegen hozott magával.
Újabb koppanás.
Kiszárad a szám, mintha vatta szívná fel belőle az összes nedvességet.
Koppanások.
Felém tart, a tekintete rám szegeződik. Elér a pulthoz, közelebbről még félelmetesebb, fölém magasodik. Dermesztő hideget hoz magával, körbeveszi, akár egy fehér-rideg palást. Mosolyra húzza a száját. Két könyvet rak az asztalra. Ali Hazelwood.
Soha nem láttam, hogy férfi vette volna meg őket.
Nemhogy ilyen férfi.
Elveszem őket, majd lehúzom a vonalkódjukat.
– Kilencezer-négyszázhetven forint lesz – mondom gépiesen.
– Azt hittem, ha ezeket veszem meg, akkor teszel egy megjegyzést. – Hangja akár egy tenger nyugodt morajlása. Felkapom a pillantásomat, találkozik a tekintetünk. Bár a mosolya kedvesnek látszik, végzetesség árad belőle. – Ezért választottam őket.
Összevonom a szemöldökömet, tanácstalanul megdörzsölöm a halántékomat, ezzel félresöpörve pár kiszabadult tincset. Erre mit kéne mondanom?
– Jó szórakozást hozzájuk – motyogom. – Zacskót kér?
Felkuncog.
– Azért annyira nem vagyok idős.
Beszívom a levegőt, eljut a tüdőm mélyéig, perzsel. Nem nehéz, az emberek valószínűleg milliószor csinálják nap mint nap. Aztán egyszer csak nem csinálják többet. Én sem szeretném már többet csinálni.
De az ösztönöket nem lehet kikapcsolni.
– Kérsz zacskót? – Leakasztok egy papírzacskót a kallantyúról, felrakom az asztalra.
A mosolya szélesebb lesz. Veszélyes ragadozóként szemlél. A szívem erősen dobog. Hátra akarok lépni, de nem teszem meg. Ez csak egy vevő! Egy férfi. Egy boltban vagyunk. Az ablakon keresztül bárki beláthat.
Nem mintha sokan sétálnának erre.
A bolt egy eldugott utcában van.
– Igen, kérek.
Reszkető kézzel húzom le a zacskó vonalkódját.
– Kilencezer-ötszázhúsz forint lesz.
Felemeli a bankkártyáját, mire beütöm a terminálba az összeget, aztán elé rakom. Reccsen a bőrkesztyűje, ahogy hozzáérinti. Vastag ujjai vannak. Képes lenne velük kiszorítani belőlem az életet? És vajon megtenné-e? Különös izgalom cikázik át rajtam.
Megpiszkálom az alsó ajkamat, le akarom tépni róla a bőrt, ahogy visszaveszem a terminált. Elindul a blokk nyomtatása.
Koppanások.
Mire felnézek, már az ajtó felé tart a papírzacskóval.
Elhagyja az üzletet. Visszatér az élet, a könyvek is fellélegeznek, rólam pedig egy mázsás súly gördül le. Az utcán megáll, az ablakon keresztül engem figyel.
Sötét érzés örvénylik fel bennem. Sötét… és vérpezsdítő.
Lidérc
„Az emberi lélektan hazugságának tetőpontja, hogy az ember a saját szánalmas mértéke szerint megszabja magának, mi a jó, bölcs, erőteljes, értékes dolog, az eredendő „magánvalóban” – és az egész okozatiságot zárójelbe teszi, amelynek révén valami egyáltalán jó, bölcs, erőteljes és értékes lehet.” – Friedrich Nietzsche
Tizenöt perc múlva kell a kávézóban lennem. Csaba már ott vár rám, de időt akarok adni neki az idegességre. Üljön ott, és várjon rám, közben gondolja át, mit is tett. „Miért késhet? Mert lebuktam? Nem, lehetetlen. Nem szerezhetett róla tudomást. Mi van, ha mégis? Akkor mit tesz velem? A rendőrséghez fordul? Ügyvédhez? El fogják árverezni a házamat?
Hazudni fogok neki. El fogja hinni.”
Ezzel pedig beteljesíti a sorsát.
Hópelyheket fúj le a szél a házak tetejéről, kavarognak a sárgás fényben. Az utca kihalt, a tél csöndje veszi birtokba. Cipőm talpa alatt roppan a hó. Túl meleg van, holnapra lucskos sárrá olvad a fehérség.
Az egymást követő lakóházak sorát egy bolt töri meg, fehér fény világít ki az ablakán. Elhaladok előtte, egy különös, eldeformálódott szív árnyéka vetül elém. Megállok a féloldalra csúszott szív közepén, benézek az ablakon.
Egy lány áll bent. Barna, lófarokba kötött hajának a vége a lapockájáig ér, amikor egy könyvet rak fel az emelvényre, a pulcsijának az ujja felcsúszik. Egy centi fehér géz világlik ki alóla.
Elrendezi a könyvet, majd figyelmesen lehúzza a bő pulcsija ujját, hogy senki ne vehesse észre a kötését, és elfordul. A profilját láthatom csak: pisze orr, keskeny ajkak, sötét szemöldök. Elindul a pénztárhoz, cicanadrágja túlságosan vékony lábakat rejt.
Az a fájdalmasan szégyenlős mozdulat, amivel lehúztad a pulcsid ujját, elárul téged. Ez nem egy véletlenül szerzett sebesülés, nem a karodra fröccsenő olaj okozta, sem egy forró lábas simogatása.
Szereted a fájdalmat? Megkönnyebbülést ad?
Megáll a pult mögött, nem néz fel, az arca beesett, mintha évek óta nem evett volna rendesen. Akár a kín szobra is lehetne, a szenvedés kivirágzik rajta, ahogy maga elé bámul.
Az ajtóhoz megyek, lenyomom a kilincset, és belépek. Megdermed.
Lélegzetelállító az összhatás: márványfehér bőr, hatalmas barna szempár. Az egész arca két nagy szem, két nagy, fájdalommal megtelt szem, alatta sötét karikákkal. A válla beesik, mintha folyamatosan tartana egy ismeretlen gonosztól. A szemhéja megereszkedett egy kicsit, a pillantása tompa, mintha belül üres lenne.
Elfordul tőlem, zavartan tesz-vesz maga előtt. A könyvekhez megyek, amiket az előbb rendezgetett. Rózsaszín-semmilyenek. Limonádék. Ha ezeket viszem hozzá, meg fogja kérdezni, hogy miért választottam őket? Milyen lehet a hangja? Édes-lágyan cseng, vagy rekedt-mély? Feltűnt neki, hogy nem köszöntem, és ő sem tette meg?
Pakolászik a pult mögött.
Van benne valami megkapóan édes. Elveszik a bő pulóverben, olyan, akár egy csontváz, aki még viseli ugyan a húst, a bőrt, de már csak jelmez rajta. Lófarokba kötött, fakó barna hajából tincsek hullanak előre. A mozdulatai lassúak, kétségbeesettek.
Örökké tudnám figyelni, amint kavarog benne a létezés összes agóniája. Csodálatos, ahogy vergődik az élet súlya alatt, ahogy az rátelepszik és összenyomja. Milyen apróságokba kapaszkodhat még bele, mielőtt a sokat kerülgetett örvény magába szippantja? Némán üvölt belőle a gyötrődés, a fejemben hallom a könyörgését: „Legyen vége! LEGYEN VÉGE!”
A szenvedés ott rezeg minden porcikájában, ezt nem lehet bő pulóverekkel elfedni, sminkkel eltüntetni.
Akár egy törékeny, sérült madárka.
Madárka. Egy kétségbeesett madárka, aki megrekedt a kalitkájában.
Jóleső bizsergés száguld a gerincem mentén, kiterjed a karomba, a lábamba.
Már vártál rám.
Leveszek két kötetet, aztán lassan a pulthoz sétálok. Nem néz a szemembe. Lerakom a két könyvet, lehúzza a kódjukat.
– Kilencezer-négyszázhetven forint lesz. – Hangja akár egy roboté, nihil cseng benne.
Élettel töltöm majd fel. Rezgéssel. A belőle kitörő sikolyok porrá zúzzák majd a sziklákat is.
– Azt hittem, ha ezeket veszem meg, akkor teszel egy megjegyzést. – Felnéz végre, szemében kínok kergetik egymást. – Ezért választottam őket.
Megdörzsöli a halántékát, amitől az a néhány tincs, ami kicsúszott az összekötött hajából, táncba kezd. Kietlen fájdalom rendezi ürességbe a vonásait.
– Jó szórakozást hozzájuk – rebegi maga elé, alig érteni a szavait. Akár egy madárka, aki még nem tudja, csak érzi, hogy a végzete eljött érte. – Zacskót kér?
Halkan felnevetek.
– Azért annyira nem vagyok idős.
Megemelkedik a mellkasa, lebámul a könyvekre. Minél előbb meg akar szabadulni tőlem. Megértem, madárkám: felismerted bennem azt, aki képes téged összezúzni és felemelni. Ez elsőre ijesztő lehet.
– Kérsz zacskót? – Lenyúl a pult alá, majd egy zacskót rak az asztalra. Ujjai vékonyak, hosszúak, törékenyek. A csuklóját könnyedén körbeérném a kezemmel.
Rámosolygok. Megretten, kissé hátrafelé mozdul, de végül nem futamodik meg. Azért egy másodpercre elnéz az ablak irányába, mintha ellenőrizni akarná, hogy kint azért járnak emberek. Kis madárkám, meg fogod majd tanulni, hogy tőlem senki nem védhet meg.
– Igen, kérek.
Reszket a keze, ahogy lehúzza a zacskó vonalkódját.
– Kilencezer-ötszázhúsz forint lesz.
Előveszem a zsebemből a bankkártyámat. Beüti az összeget a terminálba, majd elém rakja. Elkapja a kezét, mielőtt „véletlenül” hozzáérhetnék. Megpiszkálja a száját, miközben elkezdődik a blokk nyomtatása.
Ha itt hagynám a könyveket, utánam jönne?
Nem. Nem foglalkozna vele.
Ezért megfogom a zacskót, és elindulok kifelé.
Elhagyom a boltot. Az ajtón megnézem a nyitvatartást, majd az ablakon keresztül találkozik a tekintetünk.
Hamarosan eljön az időnk, kis madárkám. Megszabadítalak a rácsaidtól, segítek rajtad.
címke: lidérc, toxikus, bántalmazás, depresszió, pszichopata