Borbála
Tizenhatéves korom óta volt időm megszokni a vonatozást és az egyedül utazást. Minden a belvárosban történik, és miután anyukámmal Egerben laktam, jó pár órát töltöttem azzal, hogy ültem a vonaton és néztem ki a fejemből. Ezt elég hamar meguntam, ezért rákaptam a könyvekre: Sallinger, Kundera, Charles Bukowski.
És azóta mindegy, csak olvasni lehessen. Amióta okostelefonom van, inkább az e-bookra esküszöm, mert nem kell külön cipelni. A fülhallgatómban Lana del Rey szám szólt, kótyagos melankólia.
Reggel nyolckor már az állomáson vártam, Eastpack hátizsákom a vállamon lógott, megpakolva a kellő ruhákkal. Amikor begördült a vonat, felszálltam rá, és az ablak mellé heveredve megnyitottam az éppen olvasott könyvemet. Freud és a pszichoanalízis – pénzt se kellett költenem rá, ezeket ingyenesen meg lehet szerezni.
A huszonkettedik oldalon tartottam, alaposan igénybe vette az agyamat, hogy figyeljek a leírt szavakra – többet ki is kellett keresnem a googleből, hogy mit jelent pontosan. Az egyik megállóhelynél egy férfi ült le velem szemben. Fél szemmel néztem rá, amikor behajolt felém, hogy helyet tudjon foglalni. Középkorú férfi, szemüvegben.
Elhúztam ujjamat a kijelzőn, következett a következő oldal.
Olyan furcsán mozog… a karja… szája szétnyílt, szeme kimerevedett. Kipillantottam a mobilom rejtekéből: farmerját lecsúsztatta, tenyerével rámarkolt a farkára, és azt verte.
Mi a franc? Mit tegyek? Miért csinálja ezt nekem? Keze sebesen járt le-fel, kissé felszegte a fejét, halkan hörgött… mit csináltam, amiért ezt nekem műveli? A levegő elakadt a tüdőmben. El kéne menekülnöm, felállni, hányinger fojtogatott, mégsem tudtam szabadulni a képtől. Mit tenne velem, ha nem itt lennénk…
Fel akartam állni, elfutni… felpattantam, felnyögött, másik kezével egy zsebkendőt szorított rá. Felkaptam a táskám, félelemmel és undorral töltve vágtattam át egy másik kocsiba. Zakatoló szívvel ültem le egy idős asszony mellé.
Reszkető ujjakkal szorítottam a telefonomat. Makkja végén nedvesség volt, erek hálózták be a rózsaszín bőrt, nagy markába fogta.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a képet.
Kibámultam az ablakon, megpróbáltam visszatérni Freudhoz, de nem sikerült. Szívem vadul vert. Hogyan kellett volna cselekednem? Ráordítani? Ráüvölteni, hogy ne csináljon ilyet? Ki védett volna meg, ha rám veti magát? A másik oldalt ült egy srác, szerintem látta is mi történik, de nem tett semmit.
Könnyek futották el a szemem.
Fellélegeztem, amikor végre befutott a vonat a budapesti állomásra. A térkép alkalmazásba beírtam a címet, amit Éva adott meg, otthon már megnéztem, hogy innen még fél órát kell utaznom a villamossal.
Budapest merőben más, mint Eger: sokkal zajosabb, nyüzsgőbb, tömített. Az emberek próbálnak nem egymáshoz érni, de ezt nem mindig tudják elkerülni. A nap már fent járt az égen, amikor a sárga 4-6ról leszálltam, a nyári forróság szárazsága marta a bőrömet.
A telefonom egy lakóházhoz vezetett, átfutottam a névsort, valamilyen ügynökséget vagy stúdió nevét keresve, azonban ilyenre nem akadtam rá. Újra megnyitottam Éva üzenetét, az utca és a házszám stimmelt, 36-os kapucsengő. A 36-os számnál csak egy név állt: Gellért Konvoj.
Éva a lakására küldött? Nyeltem egyet. Tíz perc múlva tizenegy.
Ki fotóz a lakásán? Persze, biztos vannak, akik igen, de ez akkor se tetszett. Egy kiszolgáltatott állatnak éreztem magam, akit beküldenek a vágóhídra.
Keze sebesen járt le-fel… számat az undor tapasztotta össze.
Ebben nincs semmi rossz, biztos, így kényelmesebb Gellértnek. Megnyomtam a csengőt. Fél percig nem történt semmi… majd felberregett a kapu. Egyszer egy ukrán lány mesélte, kint Ázsiában, hogy felküldték egy fotóshoz, aki miután felért hozzá, rávetette magát, és meg akarta erőszakolni.
Benyomtam a nehéz vaskaput, beléptem. Az üzenetben nem volt benne, hogy hányadik emelet és melyik lakás. Valószínűleg a harmadik emelet, hiszen harminchatos, de ennyit igazán közölhetett volna a kaputelefonon keresztül.
Egy másik lány pedig mesélte, hogy véletlen rossz helyre ment, és tíz perc beszélgetés után derült ki, hogy egy pornófilm castingjára került.
Éva megbízható, a legjobb ügynökség vezetője. Nem történhet semmi.
Elindultam felfelé a lépcsőn, a harmadik emeleten álltam csak meg. Sötétség honolt, egy fakó lámpa égett a sarokban. Kivettem fülemből a fülhallgatót, tétován figyeltem a négy lakás ajtaját. Eltelt fél perc. Egy perc. Két perc. Egyik lábamról a másikra nehezedtem, kicsit lejjebb húztam a derékig érő farmersortom.
Kinyílt a tőlem jobbra lévő ajtó. Egy srác állt benne, magas, vörösesszőke hajú.
– Helló, erre – intett unottan.
Ellépett az ajtóból, nyitva hagyta nekem. Követtem befelé, egy előszobába jutottam, ahol pár cipő hevert szétszórva. A srác fekete pólóban és nadrágban átment a konyhába, ahova át lehetett látni. Felvett egy csészét, beleivott, másik kezében a telefonja volt, azt nyomkodta.
Egy nagy lámpa égett természetes fény hiányában. Nem sok jutott be az ajtó előtti térből.
Mosolyogj! Kedvesen!
– Szia, Bori vagyok – léptem ki a tornacsukámból.
– Gellért.
Felém sem nézett. Beljebb sétáltam, táskámat ledobtam a fekete kanapéra. Lerakta a csészéjét a mosogatóba, beletúrt a hajába, amitől a bicepszén megfeszültek az izmok. Vajon modellből lett fotós? Nem sokat láttam az arcából, a profilja azonban helyesnek látszott, ráadásul meglepően magas, nálam legalább egy fejjel, pedig a száznyolcvan centimmel én sem vagyok alacsony.
Ráadásul izmos. Biztos, modell lehetett.
Végre méltóztatott felém fordulni, telefonját a pultra rakta. Először az arcommal kezdte a mustrálást: alaposan megfigyelte a szememet, az államat, az orromat. Utána lejjebb esett a pillantása: próbálta kitalálni, hogy mit rejt el a bő póló, aminek a végét bedugtam a sortomba.
Megszoktam. Most azonban mégis elnéztem, és inkább a nyitott ajtón keresztül átnéztem a másik szobába, ahol egy franciaágy állt. Az a szoba úszott a napfényben. Minden bútora fekete volt. A hálóban fog fotózni? Eszembe jutott a férfi a vonatról, ahogy keze sebesen járt le-fel… El akartam takarni magam, karommal átölelni a felső testem, hogy minél kevesebbet lásson belőlem.
Semmi értelme, hamarosan fürdőruhában leszek.
– Gyere – hagyta abba a felmérésemet.
Egy csukott ajtó felé ment, a szoba másik oldalához. Felvettem a táskámat, követtem abba a helyiségbe. A sarokban két nagy reflektor állt, a fal előtt állvány, rajta egy gép.
Annyira távolságtartó és hideg. Rossz érzések gyűltek a gyomromba. A fotósok mindig próbálják oldani a hangulatot, de neki esze ágában sem volt, a géphez ment.
Látta a rólam készült videót, és azért viselkedik így velem? Nem, az nem lehet, Éva azt mondta, külföldről jött haza. De régebben akár… nem. Annak a videónak annyi. Ha látta is valaki, biztos elfelejtette, ki van rajta.
– Please… állj kérlek a falhoz! – intett.
Mosolyogj. Kedvesen.
Engedelmeskedtem, ledobtam a táskámat, a falhoz léptem és szembe álltam a kamerával.
Levette az állványról a gépet, igazított valamit a lencsén, majd a szeméhez tartotta. A két nagy ablakon rengeteg fény áramlott be, mégis kattant a vaku, mikor a képet készítette. Elvette az arcáról, megnézte, összevonta a hajával megegyező színű, vékony szemöldökét. Tuti modell volt. Ázsiában rengeteg ilyen kaliberű srácot ismertem meg.
Újabb kép. Újabb kép. Újabb kép. Nem mondott semmit, mégis megszokásból elfordultam oldalra, majd a másikra, lehajtottam a fejem, felszegtem kicsit az állam. Fülem mögé tűrtem a hajam. Ő meg csak fotózott.
Közelebb jött, a kamera feketesége tíz centire került. Túl magas volt hozzám képest, túl nagy, akaratlanul hátrébb akartam lépni, de a hátam a falnak simult.
Kávé illata fonódott össze valami gyümölcsös parfümmel. Nagyon nem illett össze a kettő. Újabb villanás és kattanás.
Szorította az aurámat, annak ellenére, hogy ezt is megszoktam Kínában. Bárhova mentem, az emberek egymáshoz préselődtek, nem is hallottak a személyes térről. Nála viszont valamiért zavart.
Leengedte a gépét, felemelte a kezét, el akart húzni egy fekete tincset az arcomból… elrántottam a fejem. Nem akartam, hogy megérintsen. Nem akartam a közelében sem lenni. Mogorva barom! Meg se próbálja eljátszani a szokásos műsort, meg se próbálja megkönnyíteni a helyzetem, meg se próbál viccelődni…
Felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Kihúztam azt a tincset, ami annyira zavarta, ő meg visszafordult a fényképezőgépéhez. Lőtt még pár képet, aztán visszament az állványhoz.
A kijelzőt bámulta.
– Hoztál fürdőruhát és magas sarkút?
– Igen, persze.
Mosoly. Kedvesen. A táskához mentem, letérdeltem, elővettem a fekete cipőm tárolására használt zacskót és a fekete fürdőruhát. Kiegyenesedtem. Gellért a fényképezőgépe felé hajolt.
Akár egy elveszett gyerek szorongattam a zacskómat és a fürdőruhámat, míg ő továbbra is próbált nem tudomást venni rólam.
Elhúztam a számat jobbra-balra, a fehér falra bámultam, ami előtt az előbb kellett állnom. Hát jó! Kapd be! Elengedtem a zacskót, koppant a földön, követte a fürdőruha. Még mindig semmi. A pólóm aljához nyúltam, áthúztam a fejemen, következett a sort, kigomboltam, lehúztam a sliccet és letoltam a csípömön. Soha nem voltam szégyenlős. Nem is lehettem szégyenlős.
Lehajoltam a bikini felsőért, a nyakamba akasztottam…
– Ehhez lett volna egy fürdőszoba, vagy egy háló – ütött meg a cinikus hang.
– Bocs, nem bírtam kivárni, míg észreveszel.
Amikor sikerült összeraknom a felső pántjait, felnéztem. Elnyertem a figyelmét: barna szeme engem kutatott. Nem az arcomat nézte, de nem is a testemet, hanem mintha az együttes hatást szeretné felmérni.
A bugyimat még át kéne cserélnem.
Ha elég merszem lenne, akkor állva a pillantását szabadulnék meg a testszínű darabtól és venném fel a fekete alsót. Akkor viszont látná a tetoválásom, amihez nincs joga.
Nem fordult el, néma kihívással arra várt, hogy megteszem-e. Bátor akartam lenni, aki megteszi, aki ráüvölt arra az undorító féregre, aki előtte veri ki. A fenébe! Nem akartam alulmaradni… felemeltem a bikinialsót. Rajtam nem fogsz ki!
Felvettem a testszínű tangára.
Elégedetten rámosolyogtam.
Egy nagyon parányit megrándult a szája széle. Félredöntöttem a fejem, csípőmre tettem az egyik kezemet, kinyújtottam a másik lábamat, hasamat megfeszítettem. Pontosan tudtam, milyen pózokat várnak el ilyenkor: minél inkább fel kell fedni a testet, ami annyira érdekli az ügynökségeket. Kattant a gép, villant a vaku.
Felemeltem a kezem, ujjaimat a nyakamhoz tettem, számat kissé szétnyitottam. Kattant a gép. Beletúrtam a hajamba, a fekete szálak a derekamat simogatták. Kattant a gép. Hátradöntöttem a fejem, laposan a kamerába néztem. Gellért berogyasztott, hogy velem egy szinten legyen. Akár egy fekete holló, úgy festett a kamera mögött. Még a zoknija is passzolt a szetthez.
– Maradj így! – Kiegyenesedett, közelebb jött, a vállam felett hátrasimította a hajamat.
Nem ért hozzám, mégis éreztem a keze melegét. Szeme a hajamra fókuszált, pár szálat óvatos mozdulatokkal húzott el. Távolabb ment, visszarejtőzött a gép mögé.
Fogalmam sincs, hány képet lőtt, amikor megint belemerült a fényképezőgép kijelzőjébe. Egyik lábamról a másikra álltam, a számat húzogattam… ennyi volt? Végeztünk? A legszívesebben elmenekülnék, el ettől a hűvös és mogorva baromtól, aki emberszámba se vesz.
Mosolyogj! Kedvesen!
– Hoztál fekete ruhát? – rám sem nézett.
Legalább egy kicsit erőltetné meg magát, legalább egy kicsit tenne úgy, mintha… nem egy tárgy lennék. Nem kértem olyan sokat, csak játssza el, ahogy a többiek is eljátsszák.
– Szerintem a fényképezőgéped nem hord ruhákat.
Felém fordult, szája egyértelműen mosolyra állt. Csípőre tett kézzel felvontam a szemöldököm.
– Hoztál fekete ruhát?
– Igen.
– Akkor megkérhetlek, hogy felvedd? – Szeme kissé összeszűkült. – De a bemutatót kihagyhatod, nem vagy a korosztályom.
Megnyaltam a számat. Te kis…! Valamit mondani akartam, valamit, akármit… összeszorítottam a fogam. Semmi nem jutott az eszembe. Ezt nem hagyhatom annyiban! Dehogy akartam kikezdeni vele!
Valami jutna az eszembe…
– Az, hogy nem vagyok szégyenlős, nem azt jelenti, hogy érdekelsz.
Nem válaszolt, csupán idegesítően megrándult a szemöldöke. A táskámhoz mentem, cipőm kopogott a parkettán. Elővettem az egyszerű fekete ruhát. A bikinifelsőt muszáj levennem hozzá, a bugyit nem, de ezek után itt kéne előtte csinálnom, vagy elismernem a vereséget és elkullognom a fürdőbe.
Egy modell nem lehet szégyenlős. És Isten bizony nem is voltam az, ugyanakkor Gellért engem bámult. Idegesítően. Megtehetné, hogy visszamerül a fényképezőgépébe, mint az előbb, vagy elfordul, és megkönnyíti ezt, hogy ne kelljen vesztesként zárnom, de nem tette.
Felvehetném a ruhát, utána meg tudnék szabadulni a felsőtől, majd kihúzni. Ugyanakkor ez is annak a beismerése lenne, hogy direkt csináltam neki a műsort. A fenébe! Hogy hozhattam magam ilyen szar helyzetbe?
Tartva a ruhát hátranyúltam, kipattintottam a felsőt. Levettem a nyakamból, a földre pottyant, utána megszabadultam a fürdőruha bugyitól is. Beleléptem a fekete, szűk pamut anyagba és felhúztam.
Gellért átfogta egyik kezével a másik csuklóját, nem rezdült meg az arca.
– Hogy is hívnak?
Miért nem lep meg, hogy basztál figyelni rá?
– Bori.
– Bori – karcosan ejtette ki a nevemet, édességként ízlelgetve –, az önérzet egy nagyon jó dolog. De hihetetlenül nagy ostobaságokba tudja sodorni az embert.
Felvert a szívem a kioktató hangnemétől. Ki ő? Egy Napkeleti bölcs? Jó, ha huszonnyolc elmúlt, mit osztogatja itt nekem az észt?!
– Szerintem, máskor egy ilyen helyzetből menekülj el. – Egy parányit megemelkedett a jobb válla. – Jobban jársz. Ha valaki kóstolgat, nem kell belemenni.
Mosolyogj, kedvesen!
– Köszönöm a jó tanácsodat, biztos, hogy rászorulok azokra a nagy életbölcseségekre, amikre az elmúlt évtizedekben tettél szert – színpadiasan grimaszoltam neki.
Felemelte a gépét, kattant a gomb.
– És mennyire nem vagy szégyenlős? Bevállalnál egy akt fotózást?
Eddig csupán a nevemet kérdezte meg tőlem, most meg bedob egy ilyet? Kinyújtottam az egyik lábamat, két kezem a csípőmre tettem, ellazítottam a számat, hogy ne feszüljön be semmim.
Soha nem gondolkodtam még ilyenen és soha nem is kaptam még felkérést ilyenre. Szerencsére.
– Elég jó tested van hozzá.
Egy bók, amit a tőlem különálló testem kapott. Nem igazán szeretnék meztelenül szerepelni képeken. Jó, volt már pár elég necces ruha, amiből kilátszott a mellem, a fenekem, vagy az ölem egy része, de képeken viszont látni magam?
Bukfencezett a gyomrom, ahogy eszembe jutott a videó.
– Ja, persze – mormoltam.
Gellért megállt előttem két lépésnyire.
– Akkor? Túl sok rajtad a ruha! – Az arca nem változott semmit, fogalmam sem volt, hogy viccel, vagy tényleg komolyan gondolja ezt.
Átpréseltem torkomon egy nyelést. Nem fordulhatok vissza…
– Arról volt szó, hogy natúr fotózás lesz, nem pedig…
– Vedd úgy, hogy tőlem kaptál felkérést rá. A melledet eltakarhatod a karoddal, a puncidat a tenyereddel.
Összerándult a gyomrom. Ezt most tényleg komolyan gondolja? Nem akartam levetkőzni, főleg nem így, főleg nem neki, főleg nem ebben a teremben. De ha nem teszem meg, akkor veszítek és neki lesz igaza. Ha megteszem… akkor is neki lesz igaza.
Várakozón figyelt, lassú ritmusban emelkedett a mellkasa. Nem volt elég reggel az a vonatos szatír… keze sebesen járt le-fel… a táskámhoz mentem, felhúztam a sortomat, majd levettem a ruhámat. Nem érdekelt, hogy figyel-e vagy sem. Áthúztam a fejemen a pólómat, a ruháimat visszaraktam a táskámba, megszabadultam a cipőmtől is és ment a nejlonba.
A vállamra vettem, hozzásétáltam.
– Remélem, sokkal jobb lett a napod attól, hogy megalázhattál!
Ráérősen fürkészett, szemernyi megbánás nélkül. Kisétáltam a szobából, át az előszobába, ahol felvettem a cipőmet és elhagytam a lakást. Ezért utaztam… beképzelt majom.
Bíztam benne, hogy minél előbb találnak nekem külföldön helyet és elhagyhatom ezt a rohadt országot. Egyre több ember került fel a „soha nem akarok vele találkozni” listámra.
További tartalmakért kövess a közösségi oldalaimon:
Címke: