6.
1.
Erik tekintete akár a páncél. Rideg. Megtörhetetlen. Lustán pislant egyet, a fejét lehajtja. Akár egy vad istenség úgy áll előttem, és én nem bírom el a pillantását, lehajtom a fejemet, erősebben karolom át magamat, elrejtve előle a mellemet.
– Beszélj! – Egyszerű, de annál durvább szó, amitől megremeg a gyomrom.
Nehezen tudom csak beszívni a levegőt. El kell mondanom mindent, mert ha nem teszem meg, akkor idehozza Krisát, és vele fog megzsarolni. Zakatol az agyam, a gondolatok szorítanak. Mondjam el az igazságot? Nem hazudhatok, az hamar kiderülne, és akkor még súlyosabb büntetést szabna rám. De akkor mit tegyek? Ha meg tudja, hogy lopni akartam… Akkor sem úszom meg. És akkor azt is el kell mondanom, hogy Ole korbácsolt meg.
Akkor pedig ő bántja Krisát.
Erik pár lépéssel előttem terem. Megalázkodva lehajtom a fejemet. Mit tegyek? Nem nyerhetném el a testemmel a bocsánatát? Ér az neki annyit? Nem. Bármikor találhat magának más szolgát, aki önként és dalolva tölti vele az idejét, és elégíti ki a vágyait.
A tehetetlenség belém mar. Felnézek rá.
– Elmondom, ha megígéred, hogy…
– El vagy tévedve, szolga – vág közbe –, te itt most nem kérhetsz semmit, csak beszélhetsz.
Összeszorítom a fogamat, felszegem a fejemet. Nem beszélhetek. De nem is hallgathatok. Mindkét esetben Krisa lesz az áldozat. Az egyetlen, akit meg akarok védeni. Félrever a szívem. Mit tegyek, mit tegyek, mit tegyek, mit tehetnék?
Erik farkasszemet néz velem, a benne lévő jéghideg átterjed rám, megfagyok tőle. Egy pillantásával is képes megdermeszteni az időt, és engem. Megszűnik a szoba, megszűnik a világ, csak ketten vagyunk, és az a feszültség, ami árad belőle, ami követeli a válaszokat.
Beharapom az alsó ajkamat, alig bírom visszafojtani a könnyeimet.
– Én… – a szavak megakadnak a torkomban. A saját halálos ítéletemet írom alá. De talán Krisa megmenekül. Hogyan menekülne meg? Akkor Ole fogja bántani. – Kérlek, ígérd meg, hogy…
Erik megragadja az államat, megszorítja. Nem fájdalmas, de erős az érintése.
– Az előbb már elmondtam, hogy nincs lehetőséged kérni tőlem.
Nem bírom tovább, kiszakadnak belőlem a könnyek, végigcsurognak az arcomon. Ez viszont nem hatja meg az ádáz harcost, nem engedi el az államat, és nem lazít a szorításon.
Itt állok meztelenül előtte, reszketve, sírva, és ő veszélyes válaszokat követel tőlem. Sehogy sem jó. Sehogy sem lehet jó. Miért kockáztattam azzal a gyertyatartóval? Nem kellett volna. Ostoba voltam! Nem is kéne elszöknöm, tűrhetően alakult a sorsom, Erik még Krisát is a védelmébe vette, én meg mindezt eljátszottam, bajba sodortam magunkat, mert… Szabad akartam lenni. Pedig, ha el is sikerülne szöknünk, mit tudnék Krisának biztosítani?
Felszipogok, a torkomra folynak a könnyek, nehezen nyelem le őket. Erik szemében pedig ott a vad elhatározás, hogy megszerzi tőlem a válaszokat.
2.
A másodpercek óráknak tűnnek, ahogy az arcomat fogva válaszokat követel a tekintete. A félelem felkúszik az ereimben, elér a szívembe, ami megdermed. Meg kéne halnom, akkor legalább Krisa megúszná.
– Vagy válaszolsz, vagy ide hozom a gyereket – jelenti ki fagyosan. A szavai nem durvák, mégis belém marnak.
– Sajnálom – suttogom. – Sajnálnom – ismétlem, mert nem tudok mást mondani.
– Beszélj!
Hosszan beszívom a reszketeg levegőt, ami felsűrűsödött közöttünk, és teherként üli meg a szoba csendjét.
– El akartam lopni egy gyertyatartót. – A hangom olyan halk, hogy alig hallani, de Erik elég közel áll, hogy értse, mit mondok. A két szemöldöke közelebb húzódik egymáshoz, két ránc jelenik meg közöttük. – De Ole rajtakapott. Megkorbácsolt. Azt mondta, ha elmondom, hogy ő volt, akkor bántani fogja Krisát. Kérlek, ne bántsd! Engem büntess meg, ölj meg, de azt a lányt hagyd békén! Védd meg! Kérlek! – Elkapom az államat tartó karját, és megszorítom, görcsösen kapaszkodok belé. – Bármit megteszek, csak védd meg!
Elengedi az államat, nekem is lehull a karjáról a kezem, szó szerint térdre esek előtte, az ágyékával kerülök egymagasságba. Felnézek rá.
– Bármit, csak… – Szerencsétlenül elcsuklik a hangom. – Védd meg! – A nadrágjához nyúlok, hallottam a cselédeket arról beszélni, hogy a férfiak nagyon szeretik… Ha a szájukkal érnek ott hozzájuk.
Idegen, és undorító a gondolat, de ha ez az ára annak, hogy Krisát ne bántsa, akkor bármire képes vagyok. Remegő ujjakkal oldom ki a nadrágja zsinórját, mire elkapja a kezemet, és ellöki magától, hátrébb is lép. Távolság. Felszipogok, a földre bámulok.
Már erre sem vagyok jó neki. Nem fog segíteni. Az elhagyatottság hideg érzése rám borul. Miért kockáztattam? Miért voltam ostoba? Krisának még itt a legjobb, Erik védelmében. Én meg ostoba módon elvittem volna, pedig lehet, hogy nem tudtam volna neki jobb életet biztosítani. Fedelet a feje fölé, ételt a gyomrába… Magam miatt. Mert én szökni akartam.
– Feküdj a hasadra! – parancsol rám Erik durván.
Szó nélkül kelek fel, a gyors mozdulattól fájdalom hasít belém, de nem foglalkozom vele. Az sem érdekel mit akar, az előbbi percek vagy órák kiszívtak belőlem minden erőt. Nem bírok gondolkodni. A szőrmékhez megyek, és lefekszem a hasamra, ahogy mondta. Talán, ha engedelmes leszek, akkor… Nem megy, nem tudok tovább gondolkodni.
A léptei csendesek, az én fejemben mégis dübörögnek. Kihúz egy fiókot, a fa halkan csusszan. Felém közelít, megérzem a közelségét, a szőrmére ereszkedik, mellettem. Lecsavar valamit, zúgnak a fejemben a hangok, a gyertya pattogása is erősen kattog bennem.
Különös, gyógynövény illat csap meg. Oldalra fordított fejjel fekszem, de csak a falat látom magam előtt, akármennyire próbálok, nem tudok rálátni, hogy mit művel. Mit számít? Hideg érinti meg az egyik csapás nyomát, összerezzenek, krémet kenhet rá, enyhén csíp.
Összeszorítom a fogamat, hogy ne szisszenjek fel. Lassan, alaposan dolgozik, mind a három sérülést az elejétől a végéig bekenni a kenőccsel. De nem szólal meg. A hallgatása pedig akár egy ítélet, nehezedik rám. Tudom, hogy meg fog büntetni, amiért lopni akartam. Tudja, hogy azért akartam lopni, hogy megszökjek. Mindennel túlságosan tisztábban van.
Miért látja el a sebeimet?
3.
A gyomrom fájdalmas csomóban van, a szőrme lágysága szúr. Erik gyengéden keni rám a krémet, a némasága azonban pokoli. Szaggatottan kifújom a levegőt. Mit fog tenni? Nem látná el a sebemet, ha meg akarna ölni…
Nem. Amikor először szökni akartam, akkor sem ölt meg. Pedig a szolgája vagyok, megtehetné. Akkor mit fog tenni? A falra bámulok, megnyalom a számat. Nem bírom elviselni a bizonytalanságot. Beszélnem kell. A fogadalmamat már így is megszegtem, nem tehetem mást, ostobaság volt a fogadalom is, tudhattam volna, hogy csak vesztesként kerülhettek ki egy ilyen csatából.
– Mit fogsz tenni? – suttogom a szőrmébe, majd beszívom a rozmaring illatát. Erik hagyhatta rajta ezt az egyedi illatot.
Elhúzza rólam a kezét. A szívem keményebb iramra vált. A csend fojtogat.
– A szolgám vagy – jelenti ki. A hangja meleg, kedves, mintha bókot mondana, és nem egy átkot. – Olénak nem volt joga hozzád érni.
Nyelek egyet. De hiszen én akartam lopni, ő csak rajtakapott, a büntetése jogos… Viszont ezért nem akarta, hogy elmondjam Eriknek, hogy ő volt.
– A védelmem alatt állsz. Akkor is, ha lopni akartál. Nekem kellett volna elmondania, nem bűntethetett volna meg. Nem érhetett volna hozzád.
A szavai akár nehéz kövek zúdulnak bele az eddigi törékeny csendbe.
– Mit fogsz tenni? – A hangom elhal, a szívem feldobban a torkomba. Bántaná az unokatestvérét? Miattam?
– A tulajdonom vagy. A védelmem alatt állsz.
Az övé vagyok. Átok és áldás – legalábbis itt áldás. De meddig tart ez az áldás? Mikor un rám? Mikor dönt úgy, hogy végez velem? Mikor lesz elege a testemből? Az ellenállásomból, a szökési kísérleteimből?
– Holnap kihívom.
Feltámaszkodok a karomra, hátra fordítom a fejemet, amennyire csak tudom, hogy lássam az arcát. Nincs rajta kegyetlenség, nincs rajta düh, nyugalom és higgadtság árad belőle. Egy olyan harcost látok, aki tudja, hogy holnap győzni fog. Aki tudja, hogy holnap ölni fog.
A válasza egyszerre fojt meg, és önt el megmagyarázhatatlan melegséggel. Nem kéne, hogy ez tetszen, taszítania kéne, mégis… Ez egy olyan kötelék, ami jelenleg megvéd engem, és Krisát is.
A tekintetünk egymásba fonódik. Megráz a magabiztossága, az ereje, a hatalma. Ő lehetne a jövőm… Ha megteszem, amit akar, akkor jól élhetnék a szolgájaként. Mégis érzem, hogy képtelen vagyok elengedi a szabadságot.
4.
– Miért akartál megszökni? – Talán hallja a gondolataimat?
Elkapom róla a tekintetemet, de nem fekszem vissza a szőrmére. Különös módon a meztelenségem már nem is zavar a jelenlétében. Pedig… Ez még csak a második éjszaka.
Nem akarok válaszolni. A némaságot, akár egy páncélt öltöm vissza, mert nincsen másom, és valaminek még maradnia kell nekem.
A keze csattan a fenekemen.
– Kezdjük újra, hogy meg is zsarolhatlak azért, hogy beszélj? – Fájó vidámság csendül a hangjában. Ő nem tudja, hogy mit jelent nekem a némaság. – Az előbb már ment.
Óvatosan felülök, a krém már nem csíp, enyhíti a sebek lüktetését. Átkarolom a felsőtestemet, hogy elrejtsem előle a mellemet – zavaró lett a meztelenségem. Ahogy zavaró lett a szolgaságom is.
A tekintete belém mar, nem, nem a mellemet nézi, hanem a szememet, olyan elszánt tűzzel, amitől megborzongok. Összeszorítom a fogsoromat, és összepréselem a számat.
– Újra hadat üzensz nekem? – vonja fel a hajával megegyező színű, szőke szemöldökét. – Miért jó ez neked?
Nem, nem hallja a gondolataimat. Nem hallja a lelkem segélykiáltását, hogy mennyire szeretnék szabad lenni. Nyelek egyet, nem bírom elviselni a pillantását, elfordulok tőle, és fel akarok kelni a szőrméről, de elkapja a karomat, és visszatart. Az ujjai keményen kulcsolódnak a felkarom köré.
Másik kezével beletúr a hajamba, szétzilálva a fonatom maradékát, és közel húz az arcához. Beszívom a lélegzetét, az orrunk kis híján összeér, meg kell támaszkodnom a combján, hogy tartani tudjam magamat. Tenyerem alatt kemény, vaskos izmok tartanak ellen.
– Mit akarsz?
Nem válaszolok. Mert tudja. Pontosan tudja, hogy mit akarok, nem ostoba. És azt is tudja, mit jelent a némaságom. Látom a kavargó szürkéskék szemében, hogy mindent tud, csak meg akar törni.
El akarja érni, hogy tényleg csak ő lehessen a jövőm. Hogy soha többet ne gondoljak a szökésre, a szabadságra, egy másik életre családdal, gyerekekkel, akik szabadnak születnek, és nem fattyak lesznek, akiket senki nem sirat meg, ha nem élik meg a kétéves kort.
A némaságom páncél, és magamra terítem, míg az ő tekintete fegyver, és belém vág. Megolvadunk a másodpercben, két erő ütközik egymásnak, fenyegetően, veszélyesen, a feszültségtől lúdbőrözik a karom, de nem akarok menekülni, mert…
Nem.
5.
Ha elfogadnám, lehetne egy kényelmes életem szolgaként.
Ha elfogadnám, talán sok mindent megadna nekem, amit kérnék.
Ha elfogadnám, akkor nem kéne aggódnom a jövőm miatt.
Ha elfogadnám, akkor talán az ágyasává emelne, és nem kéne reggelente a koszos követ pucolnom.
Ha elfogadnám, megkaphatnám tőle ezeket.
Ennyit ér a szabadság? A mellkasomban felforr az indulat, üvölteni akarok, az arcába üvölteni, hogy nem, nem ennyit ér! De a szavak égnek a torkomban, és a büszkeségem arra sarkall, hogy bár az ujjai a hajamba túrnak, felszegjem a fejemet, ettől pedig fölé kerülök, le kell rá néznem, míg neki fel kell rám néznie.
Fél órával ezelőtt még rettegtem, most meg… Alázatosabbnak kéne lennem. Attól, hogy nem ölt meg, és azt mondta, hogy holnap kihívja Olét, még… Bánthat.
Kifújom a levegőt. Megszorítja a hajamat, majd közel hajol az államhoz, és egy csókot lehel rá.
– Mit akarsz? – teszi fel újra a fájóan egyszerű kérdést.
– A szabadságomat – fakad ki belőlem, halkan, csendesen, mégis vad dübörgésként vágtat át a szobán.
Mosoly suhan át az arcán, majd ott is marad a borostája rejtekében. A gyertyafény táncában a szürkéskék szeme sötétebb színt ölt, már-már feketének hat. A szabadságomat, amit nem kaphatok meg. Mert a szolgája vagyok. Cserébe azonban megvéd. Gondoskodik rólam. Törődik velem.
– Miért vagy ennyire büszke? – Nem igazi kérdés, nem vár választ. Megsimogatja az arcomat. – Akár a csődöröm. Hasonlítasz rá.
Ezt nem tudom, hogy bóknak vegyem-e, vagy sértésnek. Lehetőségnek, vagy pont jelzésnek: őt is betörtem, és megülöm, és azt teszi, amit én akarok.
Ujjai kicsúsznak a hajamból, én meg végre eltávolodhatok tőle, leveszem erős combjáról a kezemet, és hátrébb húzódok. Nem tűnik sem mérgesnek, sem haragosnak, inkább csak szórakozottnak.
Felkel a szőrméről, majd a kádhoz megy, belemártja a mosdókesztyűt a vízbe, aztán visszasétál velem hozzá, a nadrágja épphogy megáll a csípőjénél. Felém nyújtja a pamutot, elveszem tőle, miért… Nedvessége a combomra tapadt. Gyorsan megtörlöm az ölemet és a combomat, majd felkelek, hogy felöltözzek.
Amikor elmennék mellette, elém áll.
– Feküdj vissza a hasadra. A gyógynövényeknek idő kell.
Kiszárad a szám, az ajtóra pillantok. Krisa vár rám. Egyedül van. Mellette kéne lennem – amióta ide érkezett, mellettem fekszik a szalmán, minden este szorosan átkarolom és magamhoz vonom az apró testét. Mi van, ha valaki bántani kezdi, és…
Erik a védelme alá vette. És Erwina ezt biztosan mindenki tudtára hozta.
Ellenkeznék, de tudom, hogy ostobaság. Ezt a csatát is Erik nyerné meg, ahogy minden néma és nem néma ütközetünket. Ha nem akar, akkor nem enged el, meg is kötözhet, hogy itt tartson.
Kiszakad belőlem a levegő, visszamegyek a szőrmékhez, és lefekszem a hasamra. A szabadságomat nem kaphatom meg, de a törődését igen, és ez is több, mint amit várhatok tőle.
6.
Mellém heveredik, a csípőjével kerül egy vonalba a fejem. Megérinti a hajamat, és játszani kezd egy tincsemmel. Nem engem figyel, hanem a szoba másik felét. Van valami nyugtalanítóan meghitt a pillanatban… Nem zavar, hogy a közelemben van.
És ez nagyon is nyugtalanító.
– Háromszor fogom megvágni, mielőtt végzek vele.
Három ostorcsapás van a hátamon. Olyan magabiztosan beszél, hogy elképzelni se tudom, hogy ne így legyen. Rám pillant.
– Nem fogsz beszélni?
Az a válaszom, hogy nem válaszolok. Szórakoztatja az ellenállásom, mert megint elmosolyodik. Ettől a mosolytól megváltozik az arca, bár így is kegyetlennek tűnik, de az enyhe játék a szája sarkában, megtöri a keménységét.
– Egy hónap múlva el fogok hajózni.
Addigra letelik a harminc nap. Egy hónap. Megrándul a gyomrom. Akkor a védelme véget ér? Mert nem tudni, hogy hazajön-e egy portyából. Eddig nem is gondoltam rá, hogy… Neki életben kell maradnia ahhoz, hogy itt biztonságban legyek.
Ha meghal, akkor én is olyan leszek, mint a többi cseléd. Beszoríthatnak egy sarokba, hogy többen is a kedvüket leljék bennem. Krisa…
Ezért kell elszöknünk. Amit Erik nyújt, az csupán egy látszat biztonság. Tőle függünk.
Lesimít a vállamra, a tenyere forró és érdes, karcolja a bőrömet. És ettől valamiért az jut az eszembe, hogy hogyan szorított az előbb, hogyan merült el az ölemben, a mély nyögése, ami elhagyta a száját, amikor belém engedte a magját.
Összeszorul a torkom, az ölem lüktetni kezd. Lecsukom a szememet, hogy ne is lássam. Szánalmas, hogy csupán egy simogatásra így átforrósodom.
Hirtelen elenged, az egyik pokrócot rám teríti, de csak a derekamig – résnyire nyitom a szememet. Mellém fekszik, az alkarját a feje alá rakja. A plafont figyeli, én meg őt – nehéz elszakadnom a látványától, az erő és a hatalom látványától. Ami törékeny.
Az élet törékeny. A halál mindig a fejünk felett lebeg.
történet, szösszenet, erotika