4.
1.
Nyelnem kell a látványától. A gyertyafény sejtelmes árnyékokat fest az erős mellkasára, a bordáin megfeszülnek az izmok, amikor az ingét a földre hajítja. Hatalmas. A karja bikaerős, a két kezemmel sem érném át, fegyverek forgatásához szokott, és harcmezőkön edzette magát. Hány ember életét vehette már el?
A kegyeit kell keresnem. De ez mit is jelent?
Nem mozdul, várakozóan félrebiccenti a fejét. A szívem feldobban a torkomban. Nekem kell hozzámennem, nekem kell… Kényeztetnem?! A kegyeit keresnem. Hogy a védelmébe fogadja Krisát.
Elfordulok tőle, megnyalom a számat. A testem semmit nem ér már, Krisa élete viszont annál többet. Ő csak egy gyerek, akit a saját szülei adtak el, akinek nem maradt már semmije, és senkije.
Összeszedem magamat, előrébb lépek. Az első lépésem remeg, a második már jóval magabiztosabb, Erik elé érkezem. A köldökétől sötét ösvény vezet a nadrágjába. Azt akarja, hogy én csináljak mindent? Mit jelent számára pontosan a kegyeit keresni?
A kérdések szorítanak belülről, a bizonytalanság felemészt. Ő itt élet és halál ura, nem csak azért, mert a szolgák gazdája, hanem mert nincs senki, aki felvehetné vele a harcot. Erős, kíméletlen, és megingathatatlan. Ő maga a hatalom.
A nadrágjához nyúlok, meglazítom benne a zsinórt, túl könnyen enged a kezemnek, kioldódik, a sötét nadrág viszont nem érkezik a földre.
Azt várja, hogy… Én üljek rá? Szabaduljak meg a ruhámtól? Pislogok, mert nem tudom, hogyan tovább. A kegyeit kell keresnem. Mire gondolhatott? Felnézek rá – néma érdeklődéssel figyel.
Karcol a torkom a szárazságtól. Kézfejem a hasához ér, nem messze egy mély, gyógyult vágástól. Úgy mozdítom a kezemet, hogy a tenyeremet rakhassam a bőrére, az izmai összehúzódnak az érintésemtől.
Vegyem le a saját ruháimat? Vagy csak húzzam fel a szoknyámat? Vagy nyissam ki a számat, és kérdezzem meg, hogy mit akar?
Mosolyfélére húzódik a szája, lehajtja a fejét, merő kegyetlenség a pillantása. Élvezi. Nagyon is élvezi, hogy nem tudom, mit csináljak.
– Tudni szeretnéd, hogy mit akarok? – suttogja érdesen. A hangjától megrándulok. – Mit jelent, hogy a kegyeimet keresed? – Fölém hajol, forró lélegzete átszánt a homlokomon.
Bólintok egyet.
Erre a saját, nagy markába fogja a kezemet, és felsimít vele a saját mellkasán. Recés, kemény bőr, forró test, tele erővel, és pusztító energiával. A kezem aprónak látszik az ő fogásában.
– Tegyél meg mindent, hogy jól érezzem magamat – folytatja mély hangján a sutyorgást, akár egy démon. – Vedd le a ruhádat!
A nyakamba beránt egy izom, zihálok, el akarom rántani a kezemet, ő pedig engedi is. Hátrébb lépek. A gyapjú ruha megvéd, páncélt alkot körülöttem, a meztelenség eszembe juttatja, amikor… Amikor ott voltunk a rabszolgapiacon. A bántó kiszolgáltatottságot, a gyengeséget.
Páncél. Nevetséges. Ha Erik akarná, másodpercek alatt letéphetné rólam.
Nem tehetek mást. Bár nem parancsként mondta, a kegyeit kell keresnem, azt tennem, amit akar. Krisáért megéri. Neki még nem mindegy, ahogy nekem. Kioldom az övemet, majd áthúzom a fejemen az egyszerű zsákhoz hasonló ruhát, alatta csak egy vászon ing van, könnyű anyaga átlátszik.
Felpillantok. A hatalmas vezér pillantása elsötétedik, szürkés szemében viharok dúlnak. Megdörzsöli a száját, megszabadul a csizmájától, majd elfordul, és a szőrmékkel bélelt fekvőhelyéhez megy, leheveredik rá, és a hátára fekszik, félig döntött helyzetben.
A halántékom lüktetni kezd. Én jövök. Nekem kell a kegyeit keresnem. Szavak halnak el az ajkamon, mert… Mert nem tudom mit akar.
Vagy azért, mert pontosan tudom, mit akar.
2.
Könnyedén elfeküdt, akár egy megpihenő ragadozó. De ő nem pihen, készenlétben áll, ha szüksége lenne rá, másodpercek alatt készen állna a harcra. Arra, hogy levadásszon. Hogy elvegye, ha nem adom meg neki, amit akar.
De most vár.
Krisáért teszem. Nekem már mindegy. Erik viszont a kegyeibe fogadhatja, megvédheti, és akkor senki nem mer majd a közelébe sem menni. Nem fogják bántani, még Erwina sem mer majd kezet emelni rá. Persze, dolgoznia kell, de nem lesz kitéve kutakodó pillantásoknak és érintéseknek. A harcosok nem becsteleníthetik meg.
Elindulok a fekhelyhez, amikor odaérek, térdre ereszkedem Erik csípője mellett a szőrmére, puhasága simogatja a lábszáramat. Nem nyúl felém, nem ránt magához, nem fordít át a hátamra, nem fordít maga alá – még nem. Azonban bármelyik másodpercben megtehetné, hogy erőszakkal kényszeríti belém magát, ahogy a legutóbb.
Az egyik karját könnyedén leengedte maga mellé, a másikat a feje mögé tette. Mit szeret? Hogyan kell egy férfi kegyeit keresni? Soha, senki nem beszélt nekem erről. Láttam párokat, akik egymásban lelték kedvüket, láttam párzó állatokat, de azt soha nem láttam, hogyan csábít valaki is.
A falunkban nem volt senki, akit csábítani akartam. A kovács fia udvarolt nekem, de én kerültem, durva kinézetű volt, vastag karokkal, bugyuta arccal. Durva kinézetű… Erik mellett már semennyire nem tűnne durvának.
– Érints meg. – Nem parancsolóan mondja, de a gyomrom úgy összeszorul tőle, mintha az lenne.
Én meg engedelmeskedek, mert nem tehetek mást. Felsimítok a mellkasára, a bőre felhevült, égeti a tenyeremet. A férfiak azt szeretik, ha ott hozzájuk érnek. Azt csak szerethetik. Lecsúsztatom a kezemet az alhasára, az ujjaim belefutnak a fekete ösvénybe, és a meglazított nadrágba, azonnal megérzem a keménységét, a kezemhez ér.
A levegő megreked a tüdőmben. Már nem futamodhatok meg. Tovább kell mennem. Rácsúsztatom a kezemet: erős, kíméletlen fegyver, ahogy ő maga. Erik összerándul, a mellkasa gyorsabban emelkedik és süllyed. Egy másodpercre felnézek rá, égető pillantása lyukat perzsel belém.
El akarom húzni a kezemet – nem teszem meg, tovább kell mennem. Ha… Ha így ki tudnám elégíteni, akkor talán ma este megúsznám azt, hogy magamba kelljen fogadnom. Rámarkolok, megint összerándul, gyorsabban veszi a levegőt. Az alhasán feszülnek a vaskos izmok, a csípőjével a kezem felé lök.
Élvezi. És azt akarja, hogy mozgassam rajta.
Eleget teszek a néma kérésnek, remélem, ez elég lesz erre az estére, és holnap… Holnap megkérdezem az egyik szolgát, hogy mit szeretnek a férfiak. Ő egy estét sem tölt a szállásunkon, a többiek mindig piszkálják is vele, hogy bárkivel elmegy.
Az ágyékát figyelem, a nadrágja még eltakarja, a kezem a merevségén mozog, hirtelen oda nyúl, lejjebb is tolja a nadrágját, hogy kiszabaduljon a fogságból, és már látom is a saját ujjaimat az ő erőszakos keménységén. Összerándul a gyomrom.
Majd váratlanul a mellemre zárja a kezét, a nagy markába, bár az ing még rajtam van, így is túlságosan erősen érzem magamon. Kis híján hátra ugrok, végül erőt veszek magamon, nem mozdulok, hagyom, hogy nyomogassa, annak ellenére is, hogy ettől… Különös bizsergés rántja össze az alhasamat.
– Erősebben! – szisszen fel.
Amennyire csak tudom, rászorítok a merevségére, és le-fel mozgatom rajta a kezemet. Nagy, erős, félelmetes. Ezzel volt bennem is… Hüvelykujját a feszes mellbimbómra szorítja, kiszárad a szám. A gyűrűző, különös érzés erősödik az alhasamban. Nem bírom levenni a pillantásomat az ágyékáról, a csípőjét a kezem felé löki.
Ez a hatalmas test vágyakozik.
Nemcsak vágyakozik: beteljesül, megrándul a fogásomban, Erik fojtottan felnyög, barbár, nyers hang, ami a gyomromban rezeg. Van benne valami állatiasan érzéki, ami felkelt bennem valamit…
A merevségéből fehér nedvesség lövell a hasára, ráfog az én kezemre, és még erősebben szorítja rá, durván ránt rajta, újabb és újabb lövellések érkeznek a hasára.
A szoba fülledt csendje megtelik a nehéz lélegzeteinkkel.
Elengedi a mellemet, én meg fel akarok kelni, mára vége van, a kegyeit kerestem, elmehetek, megkeresem Krisát, elmondom neki, hogy minden rendben lesz, de Erik elkapja a karomat.
– Tisztíts meg. – Színtiszta parancs. Kemény tekintettel néz rám, közben elengedi a karomat.
3.
Hosszú, mély lélegzettel töltöm meg a tüdőmet. A légzése megnyugodott, a hatalmas test elcsendesedett, de nem látszik nyugodtabbnak. Megnyalom a számat, elnézek az asztalra, ahol a kancsó és a kupa is van. Ott van egy mosdótál, ronggyal mellette.
Óvatosan felkelek, az ing lágyan csusszan a combomra. Úgy haladok az asztalig, akár egy félős kisállat, hátha akkor nem vesz észre, és végre befejezhetjük ezt az estét.
Belemártom a puha rongyot a mosdótálba, akkor látom csak, hogy remeg a kezem. Talán fel kéne vennem a tálat, és az egészet átvinnem az ágyhoz, úgy megtisztítanom Eriket a nedveitől. Mit vár el? Hogyan csináljam, hogy jó legyen neki? Tőle függ Krisa sorsa. Ha hibázom, akkor mondhatja azt, hogy nem veszi a védelmébe, és akkor a kislánynak vége lesz.
Meg kéne szólalnom, megkérdeznem, mit is akar, de nem tudom megtenni. Könnyek gyűlnek a szemembe. Aztán felszívom magamat, még jobban belemártom a pamut anyagot, majd kicsavarom, és visszafordulok az ágyhoz.
Erik nem mozdult meg, félig ülő helyzetben fekszik, a gyertyafényében a tekintete olyan akár egy fenyegető éjszaka. Az egyik lábát felhúzta, de a nadrágját nem igazította vissza.
Beszélnem kell. El kell dobnom a lázadásomat, mert semmire nem megyek vele. Ha megtenném, talán úgy venné, hogy tényleg a kegyeit keresem. Még huszonkilenc nap van hátra – rettenetesen sok idő. Más lehetőségem viszont nincs megvédeni Krisát.
A szótlanság megfojtja a szobát. Elindulok a szőrmékhez, majd visszatérdelek Erik mellé, ahogy az előbb, és lassan a rongyot a hasára engedem, ahol a fehér nedvessége szétterült. Az izmai összehúzódnak. Gyengéden mosom le róla a saját nyomait, mire újra merev lesz, a kézfejemhez ér. Harca kész. Támadásra kész.
Beharapom az alsó ajkamat. Amikor végzek, nem veszem el a kezemet, tovább tisztítom a bőrét.
– Lentebb is. – A hangja kemény, nem bántóan kemény, mint amikor parancsokat osztogat, de határozott és erős.
Lecsúsztatom a kezemet az ágyékára, a nedves ronggyal átmosom a keménységét. Megrándul. Nyelnem kell. Áthúzom a szőrszálakon, alatta, a súlyos golyóknál.
Megérinti a befont hajamat. Alig veszem észre az érintését, annyira lágy. Megsimogatja a hajamat, majd megemeli a fonatot, és játszik vele.
Meg kell szólalnom. Meg kell kérdeznem, hogy mi lesz Krisával. Rá kell vennem, hogy vele foglalkozzon és ne velem. Megköszörülöm a torkomat.
– Azt akarod, hogy teljesítsem az alkunk ránk eső részét? – Szórakozottan meghúzza a fonatomat. Felpillantok rá. Mosolyszerűségre rántja a száját.
Bólintok.
Az öklére csavarja a fonatomat, majd közel húzza magához a fejemet, az arcunk olyan közel kerül, hogy egymás lélegzetét szívjuk be. A szívem dörömbölve feszül a mellkasomnak.
– Vegyem a védelmembe a gyereket? – suttogja a számnak. Szürkéskék szeme az enyémbe furakszik, mintha a lelkem legmélyére akarna látni.
Picit bólintok, nagyobbat nem tudok, mert feszül a fejbőröm, olyan erősen tartja a fonatomat.
A mosolya kiszélesedik, játékosnak látszik, de én tudom, hogy ez számomra egy kegyetlen kezdet. A másodpercek megrekednek, ahogy a tüdőmben a levegő, majd’ megfulladok, amíg rá várok, azonban nem merek lélegezni.
– Miből gondolod, hogy nekem elég ennyi egy éjszakára, szolga? – vonja fel a szemöldökét. A számra réved a pillantása.
4.
Ahogy kimondja a kegyetlen kérdését, megnyílik a tüdőm, beszívom a levegőt. Egy újabb ítélet nekem. Nem, ennyi nem elég neki egy éjszakára. Megremegek. Tovább kell mennem. Mit akar tőlem, mit vár el tőlem, hogyan keressem a kegyeit? Azt hittem, azzal, hogy kielégül, vége lesz.
De nem.
Ahogy mondta, neki ennyi nem elég egy éjszakára.
Összeugrik a gyomrom. Nem bírom elfordítani róla a tekintetemet. Van valami nyers erő benne, ami rabul ejt. Borosta fedi az arcát, az ajka puhának látszik, nedvesen csillog, az arccsontja éles, durva kinézetet ad neki – minden durva rajta. De milyen is lehetne, amikor harcra nevelték, és harcokban edzett? Nem edzett: az életéért küzdött újra és újra, és eddig mindig ő nyert. Ez hatalmat ad egy embernek, és belőle árad ez a hatalom.
Felméri az arcom minden pontját, majd közelebb húz magához, a nyakamhoz hajol, borostája dörzsöli az államat. Beszívja a levegőt, mintha az én illatommal akarna telítődni.
– Ennél sokkal többet kell nyújtanod nekem – duruzsolja a bőrömbe, érzékien mély hangon. Az alhasam forrón megfeszül tőle. – Gondolkozz rajta, mivel tudnád még a kegyeimet keresni!
Nem parancs. De attól még az. Mert ezen múlik Krisa sorsa.
Halkan sóhaj szakad fel belőle, elemien mély hang, amitől lüktetni kezdek az ölemnél. Miért nem elég neki, hogy már kielégült? Mit akar még tőlem? Megnyalja a bőrömet, a szemhéjam félig leereszkedik.
Aztán váratlanul, a szabad kezével megragadja a derekamat, az ujjai erősen belém marnak, hogy aztán magára tudjon rántani. A csípőmnél fogva letol a merevségére, a vágatomon simít át rajta.
Elengedi a hajamat, és a másik kezével is a csípőmet fogja meg, miközben lehajtott fejjel figyel. Megmozdítja a testemet, ringatni kezd magán. Akár egy bábut, úgy irányít.
A keménysége megrándul alattam. Zavaróan jobban lüktetek odalent.
– Vedd le az ingedet! – Ez már parancs, kemény, és megmásíthatatlan.
A mellkasára bámulok, rögtön engedelmeskedek. Gyorsan túl leszünk rajta. Az erdőben sem tartott sokáig. Ha ez kell ahhoz, hogy segíthessek Krisának, akkor… Akkor nem számít.
Áthúzom a fejemen a vászon anyagot, majd leengedem magam mellé. Egy másodpercre nézek csak le magunkra, a világos háromszögem előtt kibukkan a keménységének az eleje. Összerándulnak a combizmaim, fel akarok pattanni, összeszedni a ruháimat, eltűnni – de nincs menekvésem. Nem tudok elszökni.
Megint megtalálna.
És már ott van Krisa is, akire vigyáznom kell.
Nem tudok elszökni. Ráadásul erősen markolja a csípőmet, nagy tenyere beterít, és lágyan ringat magán előre és hátra. Nem kell kimondania, hogy tudjam, mit akar. Visszanézek a mellkasára, karcolások, és mélyebb-hosszabb sebhelyek is tarkítják a bőrfelületet.
Megtolja felém az ágyékát, forróság gyúl az ölemben. Ökölbe szorul magam mellett a testem. Gyűlölöm, hogy a testem múltkor is elárult. Hogy élvezte, amit tett velem.
– Keresd a kegyeimet, szolga! – suttogja. Erőszak rezeg a hangjában, sóvárgás, azt akarja, hogy én csináljam. Én nyúljak hozzá, én tegyem magamba.
5.
Ha megteszem, ha magamba vezetem, akkor vége lesz? Akkor véget ér az este, és ráparancsol Erwinára, hogy hagyja békén Krisát? Megkapja a védelmét? És ha… a védelme azt jelenti, mint nálam, hogy akkor az övé lesz? Ő fog hozzányúlni?
A felismeréstől megdermedek, levegő után kapok, felnézek rá.
A tekintete sötét a vágytól, a szája szétnyílt, a karja megfeszül, amiért engem szorít. Erre nem gondoltam. És ő sem mondta, hogy ő békén hagyná. A félelem belemarkol a szívembe, elveszetten dobol, a fülemben is a csengését hallom.
Ő közben nem áll le, tovább ringat magán, és kezdi elveszíteni a türelmét, egyre erősebben tartja a csípőmet, egyre erősebben löki hozzám a keménységét, jelezve, hogy utat szeretne végre kapni.
Sziszeg a levegő, ahogy beszívja. A pillantása rám tapad, összeszorítja a száját.
Tudnom kell. Tudnom kell, hogy ő sem fog hozzáérni. Megremeg a szám, kérdezni akarok, de ahhoz beszélnem kell – és a lázadásomnak már mindegy lesz. Nem mintha számítana valamit, már rég mindegy neki, szánalmas fűszál, amibe belekapaszkodok, de semmi értelme.
Erik előredől, megint belemarkol a hajamba, hátrahúzza a fejemet, megfeszül a nyakam. A fehér fogai közé szívja az alsó ajkát, miközben fenyegetően mered rám.
– Mire vársz, szolga?
Ha nem folytatom, akkor el fogja venni, amire vágyik. Eddig várt, türelmesen, most azonban elfogyott a türelme. Bármelyik másodpercben maga alá fordíthat, hogy aztán megtegye, amit a múltkor. Elvegye, amit akar. Játszik velem, szórakozik, azonban nálam semmilyen hatalom nincs. Nem is lesz soha.
– Te… – nem bírom rendesen képezni a hangokat, mert túlságosan feszül a torkom.
Erik megérti, mert lazít a fogásán, vissza tudom hajtani a fejemet.
– Ígérd meg, hogy te sem fogsz hozzáérni – mondom ki végül rekedten.
Halkan fújtat, alulról elkapja az arcomat, keményen megfogja az állkapcsomat.
– Előbb kellett volna tisztázni az alku pontjait, nem? – Kegyetlen pillantása a gyomromig hatol.
Ezek szerint nem fogja megígérni? Én belementem ebbe, már kielégítettem, ő pedig nem tartja ezt be? Nem akarom elképzelni, mit tenne Krisával, de akaratlanul képek villannak fel a fejemben, és az undortól hányinger törekszik a torkomban. Ő még gyerek – ki se bírná, amit ez a férfi tenne vele.
Belemarkol a fenekembe, durván és keményen, a merevségéhez szorít.
Az egész alku egy ostobaság. Elvehetné, amit akar, és még annál többet is, hiszen csak egy szolga vagyok. Egyáltalán miért ajánlotta fel? Mert szórakozik velem. Játszik. Egy játék vagyok csak a kezében, akivel eltölti az idejét. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem hagyom kicsordulni őket, összeszorítom az állkapcsomat, még úgyis, hogy kemény rajta a fogása.
– Inkább örülnöd kéne, hogy felajánlottam ezt az alkut – súgja, majd a nyakamhoz hajol, és beszívja a bőröm illatát. – Nem érdekel a gyerek. A nőket szeretem.
Azzal elengedi az állkapcsomat, visszadől az előbbi félfekvésbe, és magával ránt engem is.
6.
Elterülök rajta, meztelen testünk összesimul. Nem vár tovább, az összes türelme felszívódott a fülledt szobában, közénk nyúl, a merevségével utat keres magának, a végét áthúzza a redőim között, megtalálja az utat, és egy lökéssel belém hatol.
Összeszorulnak körülötte az izmaim.
Belemarkol a hajamba, felhúzza a fejemet, engem figyel, miközben óvatosan a csípőjét felém löki – közben a kezével tartja a fenekemet, és keménysége felé tolja. Feszít, és… Bizserget. Összeszorítom a számat, bár feszülnek az izmaim, apró lökésekkel egyre beljebb kerül, tágít és… Az alhasamba visszafolyik a forróság.
Ujjai belemélyednek a húsomba. Beszívom a rozmaringos, férfias illatát. Szürkéskék szeme fogva tart, a szája szétnyílik, halk, fojtott sóhaj szakad fel belőle. Megtámaszkodom a mellkasa mellett a tenyeremen, simogat a szőrme. Végül megérzem az ágyékát, tövig belém érkezik, a feszítés nem múlik el, és a szánalmas bizsergés erősebb lesz.
Kihúzza magát, majd megint felnyársal, szétküldve a testembe az édes bizsergést. Elfordulok tőle, nem bírom elviselni a pillantását, nem akarom, hogy lássa, a testem mennyire is élvezi a közelségét.
– Te csináld, szolga! – Perzselően karcos hangjától megfeszül a gerincem.
Nyelek egyet, a mellkasára meredek. Leállítja a csípőjét, visszaengedi a szőrmére, a merevsége megrándul bennem. A legszörnyűbb, hogy folytatni is akarom, nem csak azért, mert ezt kell tennem, hanem mert az ölemben növekszik valami átkozott sürgetés.
Kiegyenesedek rajta, megtámaszkodom a hasán, a mellkasára meredek, majd felemelkedek róla, de vissza is ülök, mert jó érzés, jó érzés, hogy bennem van, hogy feszít, és kitölt, és a köré szorulnak az izmaim.
Az egyik kezét a combomra engedi, gyengéden megszorítja, a másikat pedig a feje alá rakhatja – nem merek felnézni rá. Megnyalom a számat – az enyém az irányítás, bár nem tudom, hogy mit kezdjek vele.
A gyomrom összeszorul. Felemelkedem róla, majd megint visszaengedem magamat, aztán újra és újra, és a forróság fokozódik az ölemben, és gyorsítani akarok, majd teljesen ráülök, szétnyitom a combjaimat, hogy még mélyebbre jusson bennem, és előre-hátra ringatom az ölemet, belőle sóhaj szakad fel, megszűnik a világ, a lihegésem felerősödik, áttámaszkodom a mellkasára, le-fel mozgatom rajta a csípőmet, könnyedén csúszok a merevségén, elveszítek mindent magam körül, magamat is, csak a forróság növekszik, és megszédít, és elvarázsol, és nem tudom, mit csinálhatnék, még többet akarok belőle, mert közelít a múltkori érzés, egyre közelebb kerül, össze-vissza mozgok rajta, ő meg nem érint meg, rám hagyja, majd ahogy hozzádörzsölöm magamat, végre elér a kielégülés, rá kell harapnom a számra, hogy ne nyögjek fel…
Most már megragadja a csípőmet, átfordít a hátamra, majd kíméletlenül mozogni kezd bennem, szétnyitom neki a lábaimat, összerándulok rajta, újra és újra, ő pedig nem hagyja abba az ostromot, mélyen, durván nyomul belém, majd elpattan, belém engedi a magját, sóhaja a fülemben zeng, megint és megint lövell belém, a keménysége fegyverként vág belém.
Zihálva bámulok a fából készült plafonra, ő meg rám engedi a súlyát, nem piheg úgy, mint én.
Aztán lefordul rólam.
– Megint tisztíts meg – adja ki az utasítást. – Utána beszélek Erwinával.
Remegő testtel ülök fel, és keresem a szőrmék között az előbbi pamut anyagot. Amikor megtalálom, felállok, az összekeveredő nedveink megindulnak lefelé a combomon. Rögtön oda nyúlok a ronggyal, hogy magamat is megtisztítsam, megtörlöm, amennyire meg tudom, majd az asztalhoz megyek, másik pamutot is találok, azt mártom bele a vízbe.
Nem nézek rá, ahogy visszamegyek a fekhelyhez. A szégyen belém mar. Nem csak kielégítem a vágyait, hanem élvezem is, vagyis a testem élvezi, pedig én nem akarom… Undorodom magamtól, amiért ennyire jó volt. Szolgaként tart, és a játéka lettem. A düh fojtogat, de elnyelem, nem akarom, hogy lássa rajtam. Legalábbis addig nem, ameddig nem beszél Erwinával.
Visszatérdelek mellé a szőrmékre, áttörlöm az ágyékát, de megint merev lesz. A kézfejével megsimogatja az arcomat, viszont ezért sem fordulok felé.
– Mondtam, hogy szeretem az engedelmes szolgákat.
viking, szex, erőszak