3.
1.
Lehajtom a fejemet. A langymeleg szobában is rám tapad a ruhám, izzad a tarkóm. Erik a falnál áll, a tekintete lyukat éget belém. Nem merek felnézni. A gyomrom összeugrik az idegességtől.
Már vagy két hét telt el a szökésem óta, de azóta se hívatott egyszer sem magához. Figyelt. Viszont nem közelített meg.
De most itt vagyok.
És reszket a testem mellett lógó kezem.
Annyira szorul a torkom, hogy nyelni sem bírok. Tudomást szerzett róla? Azért hívatott magához? Amióta beléptem, nem mertem felnézni.
Tudja.
Azért vagyok itt.
Lecsukom a szememet. Nem tehettem mást! A csend megőrjít, miért nem szólal már meg?! A sarokban egy gyertya pislákol, az egyetlen fényforrás, félhomályt teremt a szobában. Fénye rávetül a szőrmékre és a bőrökre, a fekhelye. Fülledt levegő terheli a szobát, a rozmaring illata összekeveredik valami meleggel.
Nem tehettem mást. Meg kellett tennem… Tudhattam volna, hogy Erwina nem fogja szó nélkül hagyni, hogy árulkodni fog, de akkor is…
Erik végre megmozdul, csusszan a csizmája, susog a ruhája. A szívem durván dobolni kezd. De mitől is félek? Már halottnak kellene lennem, már végeznie kellett volna velem. Nem tette meg. De már nincs semmim, aminek az elvesztésétől félnem kellene.
Felemelem a fejemet, ránézek. Szürkéskék szeme az enyémbe hatol. Elindul körülöttem, a hátam mögé kerül, összerándulok. Mikor lök az ágyra, hogy újra megtegye? Mikor szaggatja le a ruhámat, hogy megint meggyalázzon?
Lustán megkerül, majd amikor elém ér, megáll velem szemben. Könyörtelen tekintete semmi jót nem ígér. De akkor is állom a pillantását, kihúzom magamat. A gyapjú ruha szánalmasan kevés védelem ellene.
– Szereted, amikor megbüntetlek, szolga? – Lágy hangjától kiráz a hideg, hirtelen beszívom a levegőt.
Az emlékétől is rosszullét fog el, attól pedig még jobban, hogy a testem is elárult.
Összeszorítom a fogsoromat. Nem tehettem mást. Nekem már mindegy, már halottnak kéne lennem.
Erik lassan felemeli a kezét, érdes tenyerét az arcomra fekteti. Megállom, hogy ne rántsam el a fejemet. Remeg az orrcimpám, ahogy beszívom a levegőt. Még hogy szeretem a büntetését! Undor tör fel a torkomba.
2.
Hüvelykujjával megsimogatja az arcomat. Hatalmas testéhez képest gyengéd az érintése, elképzelni is nehéz róla, hogy képes ilyen óvatosan érinteni. A tekintete viszont nem követi le ezt a gyengédséget, nyers veszélyt üzen.
– Hogy hívnak?
Összevonom a szemöldökömet. Szolgának. Mindenki szolgának hív. Hetek óta ez a nevem, és még a többi szolga sem kérdezte meg, hogy anyám és apám, hogy neveztek el a születésem pillanatában.
A keze lecsúszik az arcomról a nyakamra. Kicsit közelebb jön, amitől hátrálni akarok, de erőt veszek magamon, és egyenes háttal kitartok.
– Kérdeztem! – Higgadt parancs, megrezzenek.
– Åse – suttogom rekedten az idegességtől.
– Åse – ismétli. Az ő szájából sértés hallani azt a nevet, amit az őseim adtak nekem.
Egymást nézük. Ökölbe szorul a testem mellett a kezem. A gyertya fénye pislant egyet, árnyékot vet az arcára. Miért akarta tudni? Nem számít semmit. Azért hívatott, hogy megbüntessen. Pedig, helyesen cselekedtem. Meg kellett tennem.
– Mondd, Åse – hüvelykujjával megdörzsöli a nyakam bőrét -, miért gondolod, hogy te több vagy itt egy senkinél? – A mondandója éles ellentétben áll a cirógató ujjával, és az arcán megjelenő mosollyal.
Valójában nem vár választ. Ezért csak hallgatok, és próbálok keményen kitartani előtte. Mert nem tehetek mást. És egyébként sincs már mit veszítenem. Talán azzal járnék a legjobban, ha most rögtön megfojtana, akkor megmenekülnék ettől a szörnyű sorstól.
Hosszan beszívja a levegőt, majd leengedi a kezét, égető melegséget hagyva maga után.
Elfordul tőlem, a falnál lévő asztalhoz megy, tölt magának a kupába, és könnyedén beleiszik. Visszarakja a kupát, koppan az asztalon, majd szembefordul velem.
– Erwina a kulcsár. A szava parancs neked.
És mint kiderült, a nővére is. Ő vezeti a szolgákat, ő felel mindenért. De akkor se hagyhattam!
– Én pedig nem szeretem, ha asszony dolgokkal zargatnak. – Könnyedén a falnak dől az asztal mellett, a bokáját keresztezi maga előtt. A könnyedsége csupán álca, másodpercek alatt képes vérszomjas állattá változni.
Asszonydolgok! Legszívesebben felhorkantanék. Nem asszony, hanem férfi dolgok, és én sem akarnék velük foglalkozni. Különös módon engem még mindig megvéd a távolból, de ez másról nem mondható el.
– Mit gondoltál, amikor elrejtetted? – érdeklődik tovább, egy mosoly kíséretében.
Ez a mosoly ijesztőbb, mintha megragadná a torkomat, és megszorítaná. Ez a mosoly maga egy ítélet. Akaratlanul a szőrmékre pillantok – ott fogom mindjárt végezni büntetés gyanánt. De lehet azt nem érdemlem meg, csak a durva padlót. Vágtába ugrik a szívem. Mindegy, mindegy – nyugtatom magamat, nem számít, nekem már úgyis mindegy…
3.
Félredöntött fejjel vizslat. Erre a kérdésre választ vár. Erre a kérdésre nincs olyan válasz, ami felmentene engem vagy megvédene. A válaszom erre a kérdésre lázadás. Nyugtatom a légzésemet.
A némaságom is lázadás. Nem adom meg magamat. Erővel elveheti, amit akar, bármit megtehet velem, de arra nem kényszeríthet, hogy beszéljek.
– Hova rejtetted? – kérdezget tovább.
Nem fogok beszélni. Nem fogok megszólalni. A hangom az enyém. A válaszaim és a mondataim is. Összepréselem a számat, legalább olyan erősen szorítom össze az ajkaimat, mint az ujjaimat ökölbe.
Erik halkan, jókedvűen fújtat, egy kicsit a szeme is felvidul.
– Tényleg azt akarod, hogy kényszerítselek a beszédre? – vonja fel a szemöldökét.
A fogaim keményen szorulnak egymáshoz, attól tartok, hogy el fognak törni. Nem, erre nem fog tudni kényszeríteni. Okozhat bármilyen fájdalmat, képes leszek kiállni, anélkül, hogy felnyögnék, vagy felsikoltanék.
Ellöki magát a faltól, elindul felém, majd kerülgetni kezd. Fojtogató a jelenléte, összeszorul a gyomrom. Le akarom hajtani a fejemet, és inkább a padlót bámulni.
Nem. Akkor sem teszem meg.
Megáll a hátam mögött, érzem a hátamon a melegségét. Közel hajol, lélegzete csiklandozza a fejbőrömet. Beharapom az alsó ajkamat, olyan erővel, hogy kiserken a vérem. Mit fog tenni, hogy kényszerítsen a beszédre? Ismét meggyaláz? A múltkor visszafogta magát, éreztem, keményebben is tudna közben velem bánni, láttam a harcosait a szolgákkal… Nem kímélték őket.
Vagy megkorbácsol? Megver? Az izmaim megfeszülnek, önkéntelenül átkarolom magamat, a képzeletbeli ütésektől védve. Le akarom hunyni a szememet, nem akarok itt lenni, teljenek végre el ezek a végtelen másodpercek, mire vár még, mozduljon meg! Az idegesség fullaszt, kesernyés íz ül meg a számban. Erik azonban nem mozdul, mögöttem áll, lassan lélegzik, nem érint meg.
Gyötrő pillanatok.
Történjen már valami! Tegye akkor meg, gyalázzon meg úgy, hogy napokig nehezen tudjak járni, de akkor tegye meg végre, ne húzza az időt, remeg a szívem. Akkor sem fogok beszélni.
A fülemhez hajol, meleg lehelete borzolja az idegeimet.
– A makacsságod arra ösztönöz, hogy megtörjem. Hogy kicsikarjam belőled azokat a szavakat. – Mély hangja átvág rajtam. Összeszorítom a szememet.
Megrándulok a félelemtől. El akarok menni. El akarok szökni. Meg akarok halni. Nem akarom tudni, milyen módon akarja elérni, hogy beszéljek. De nem tehetem meg. Nem akarom megtenni. Nincs másom.
4.
Erik végül elhúzódik tőlem, ismét kerülgetni kezd, elhalad előttem, majd újra mögém kerül, aztán visszamegy a falhoz. Az előbbi jókedvének már nyoma sincsen, fagyasztó hidegséget áraszt magából.
Szőke haját megint összefogta a tarkóján, a szakálla sem olyan hosszú, mint szokott. Keresztbe fonja mellkasa előtt a karját, engem figyel, a sorsomról dönt.
Őt figyelem, pedig legszívesebben a padlót nézném. Meg akarok hunyászkodni, de nincs már semmim. Az egyetlen, amibe kapaszkodhatok, az a hangom. A tartásom. A büszkeségem. Lázadnom kell, mert egyébként tényleg elpusztulok, élőhalott leszek. Tényleg egy szolgává válok.
Hosszan nézzük egymást. Néma csata, ami köztünk zajlik. A legrosszabb, hogy én csak veszthetek benne. Nehézkesen nyelek egyet. Akkor sem adom meg neki, amit akar. Bármelyik pillanatban megmozdulhat, hogy aztán az erejét használva, rám erőltesse az akaratát – bár hatalmas, ijesztően könnyedén és gyorsan mozog, volt alkalmam látni, amikor a harcosaival kint gyakorlatoztak.
Akkor sem sütöm le a szememet! Pedig remegek, és meg akarom adni magamat.
– Összetörhetnélek – jelenti ki fájdalmasan közönyösen.
Igen, összetörhetne. Darabjaimra. Iszonytató fájdalmat okozhatna.
De akkor sem beszélnék.
A terhes csend megüli a szobát. A pihegésem gyors, felszínes. El akarok menekülni! Kikészülök. Nem döntött még a sorsom felől. Vagy csak játszik velem – kiélvezi a félelmet, azt, hogy nem tudom, mi fog következni. Mikor mozdul meg végre, és hajít az ágyra, tépi le a ruhámat, hogy aztán… És utána? Utána kikerülnék a kegyéből, és a többieknek is átadna? Láttam, hogyan néznek utánam a harcos társai. Alig várják a lehetőséget.
Szánalmasan gyenge vagyok, de akkor sem hajtom le a fejemet.
Nincs másom.
Erik arcán elterül egy lusta mosoly. Élvezi a szenvedésemet. Élvezi, minden átkozott másodpercét. A körmeim a tenyerembe vágnak. Rá akarok ordítani, hogy csináljon végre valamit, tegyen, amit akar, csak legyünk túl rajta…
Szorít a torkom. Erre játszik? Addig akarja húzni a csendet, és a félelmemet, ameddig beszélni nem kezdek?
Felemeli a kupáját, beleiszik. A gyertyafény mozgó árnyakat fest a falra. Elgondolkodva figyel, mint aki nem tudja, mihez kezdjen velem. Pedig szerintem, jól tudja.
A pillantásom a szőrmékre rebben, majd vissza is kapom rá, megfeledkeztem a néma párbajunkról.
Amiből csak vesztesként kerülhetek ki.
5.
Újabb kortyokat iszik a kupából, majd visszarakja az asztalra. A koppanása visszhangzik a fejemben.
– Alkut ajánlok.
Összevonom a szemöldökömet. Már majdnem megszólalnék, hogy mit, amikor észbe kapok. Nem fogok beszélni. Egy szót sem érdemel tőlem. Cserébe ő sem folytatja, türelmesen figyel, várva a kérdésemet.
A fenébe is! Hosszan beszívom a levegőt, elindulok az ajtó felé, nem bírom ezt tovább, izzadok, remegek – ez az egész már önmagában egy kínzás. A gyomrom fájdalmasan szűk.
Lépések döngenek fel mögöttem, mielőtt kinyithatnám az ajtót, Erik rátenyerel, hatalmas keze befedi.
– Kezdem úgy gondolni, hogy meglágyult az agyad. – Végzetes düh vegyül a hangjába, kiráz a hideg. – Nem mondtam, hogy elmehetsz.
Szembefordulok vele, fel kell rá néznem, közel van, sóhajtásnyi a táv közöttünk, vészjósló tekintete maga a kegyetlenség. Elkapja az államat, erősen tartja, de nem szorítja meg.
– Ha még egyszer engedetlen leszel velem, nem fogok neked megkegyelmezni. Megértetted?
Engedetlen leszek vele – nem Erwinával, hanem vele. Aprót bólintok a fogásában. Az, hogy engedély nélkül elindultam kifelé, tényleg hatalmas hiba volt. De a szorítás a gyomromban, a félelem, azzal fenyeget, hogy véglegesen felemészt.
Elengedi az államat, majd hátrébb lép tőlem.
– Alkut ajánlok – ismétli. – Előkeríted azt a szolgát, akit Erwina szerint elrejtettél.
Tényleg elrejtettem. De nem fogom megkeresni. Ott marad a rejtekben. Nem hagyom, hogy… Azt tegyék vele.
– Megkapja a védelmemet, ahogy te is.
Ez mit jelent? Kérdezni akarok, szétnyílik a szám, megnyalom az alsó ajkamat. Nem, ez még nem éri meg azt, hogy megszólaljak.
Összeszűkíti a szemét, perzsel a tekintete. Barbár erő sugárzik belőle, beránt az alhasam, most jön az, hogy mit kér érte cserébe, és tudom, hogy nem leszek tőle boldog. Ez… Nagy lehetőség tőle. Hogy megvédi őt is. Ő még csak egy gyerek. Nincs helye a férfiak között, de a férfiakat nem érdekli, hogy még csak egy lány, szolgaként tekintenek rá, akivel bármit megtehetnek.
– Cserébe az elkövetkező harminc napban, minden éjszakát itt fogsz velem tölteni, és a kegyeimet keresni.
Nagyot üt a szívem. „A kegyeimet keresni.” Minden éjszaka. Harminc napon át. A mellkasára csusszan a pillantásom. Bele kell egyeznem, nem tehetek mást, vigyáznom kell Krisára – én nem tudok vigyázni rá, Erik azonban igen. Ha a védelmébe veszi, és azt mondja, senki nem érhet hozzá, akkor senki nem is fog hozzáérni. Senki nem mer ellentmondani neki.
Nyelek egyet. Bele kell egyeznem… De mit jelent, hogy a kegyeit keresni?
6.
Erik húzza az időt, visszatér a játékosság a szemébe. Szórakozik velem, és élvezi. Könyörtelen. Barbár. Egyre nehezebben viselem a közelségét, a csendet, a fullasztó szobát, a gyertya táncát, a szőrmék fakó árnyalatát.
– Megegyeztünk? – Hangja karcos, magával húz.
Nem bírom elszakítani a tekintetemet a szőrmékről. A kegyeit keresnem. Ez mit jelent? Nekem kell… Azt akarja, hogy a kedvére tegyek önszántamból? A belső szerveim összeugranak. Nem akarom megérinteni. Nem akarok hozzányúlni. Nem akarom az erejét érezni, nem akarom a férfiasságát érinteni, magamban érezni, nem akarok tőle semmit sem…
Eszembe jut Krisa rémült arca. Egy gyerek még, mégis be akarták küldeni a vacsorához, hogy szabad préda lehessen a harcosoknak. Tegnap előtt érkezett, a szülei adták el, nem bírtak még egy éhes szájat etetni. Sártól volt koszos az arca, kék szeméből sütött a félelem, a ruhái szakadtak voltak, remegett a hidegben.
Erwina nem tanúsított felé semmi szánalmat. Pedig ő még csak egy gyerek. Éretlen gyerek. El kellett rejtenem, hogy ne találhassanak rá. Az istállóban a szalma közé vittem, de nem maradhat sokáig ott, rá fognak találni.
És akkor már nem lesz senki, aki megvédené.
Meg is korbácsolhatják, amiért eltűnt. Olyan aprócska, vékony, és sebezhető.
Erik viszont megvédheti.
Könnyek gyűlnek a szemembe, felnézek rá. Csikorognak egymáson a fogaim. Nincs más lehetőségem – ő az egyetlen, aki tehet érte valamit. De cserébe engem kér érte.
A büszkeségemet. A lázadásomat.
– Hogy döntesz, Åse? – Lágy a hangja. Minek kérdezi? Ő is tudja, hogy nincs más lehetőségem, mint belemenni az alkuba, amit felajánlott nekem.
Bólintok. Nem tehetek mást. Könny nedvesíti meg a szememet, de nem hagyom kicsurranni. Akkor sem fogom megadni magamat neki. Valahogy meg kell tartanom magamból valamit, egy apró darabot, hogy… Ne haljak bele ebbe az egészbe.
Erik mosolya szélesebb lesz, megfogja az inge alját, majd áthúzza a fején, kemény izmok táncolnak az oldalán, és a hasán, ahogy felnyújtózkodik.
– Akkor legyen ez az első este, hogy a kegyeimet keresed. – Kihívóan néz rám, az ingét eldobja.
viking, olvasnivaló, erőszak, dark