1.
1.
Lánccal tekertek körbe, akár egy állatot. Elraboltak, hajóra tettek, és ideszállítottak. A férfiak rajtam legeltetik a szemüket, a meztelen testemet mustrálják. Undorító.
Hátam mögött megkötve a kezem, feszül a vállam, visznek a többiekkel a fa emelvényre, hogy kiárusítsanak. A szívem a torkomban dobog, fojtogat. Hátulról meglök a fogva tartóm, kis híján orra esek, majdnem bele a molnár lányába. Őt is elhurcolták.
Lebámulok a földre. Fellazult az esőtől, ragacsos. Legszívesebben bekenném magamat a sárral, hogy ne láthassanak, ne legyek ennyire mezítelen. Talán melegítene is, az ég egy ideje beborult, és a hűvöstől libabőrözik a karom.
Felsorakozunk a többiekkel, nem emelem fel a fejemet, koszos szőke hajam az arcomba lóg. Nem akarok látni senkit sem. A tekintetük így is égeti a bőrömet.
– Akkor kezdjük is el! – szól a férfi, aki az előbb meglökött. Meglátom magam előtt a mocskos csizmáját.
Megragadja az államat, felemeli a fejemet. Megfeszül a gerincem, összeharapom a fogsoromat. Legszívesebben az arcába köpnék. Fogatlan vigyort villant rám, majd a közönséghez fordul.
– Ki, mennyit ajánl érte? – kérdezi könnyedén.
Nem akarok itt lenni. Az otthonomat akarom! Kilovagolni a völgybe, élvezni a napsütés cirógatását az arcomon, hallgatni a tehenek bőgését…
– Két arany! – üvölti egy köpcös férfi, akin foltos ing lóg. A haja kusza és zsíros.
Hányinger tör fel a torkomba. Elképzelni sem akarom, hogy durván megmarkolja a derekamat, majd magához szorít.
– Négy! – üvölti egy másik. Teliszájjal vigyorog, a szeme sunyin villan.
Nem, nem, nem akarom! Sem a durva kezek kutakodó érintését, sem a pofonokat, amikből már eleget kaptam az úton.
A férfi elengedi az államat, majd rámarkol a mellemre. Még erősebben szorítom a fogsoromat, a szememet könnyek lepik el. A veszteseknek mindig ez a sors jut: vagy meghalnak, vagy rabszolgák lesznek. Nincs kegyelem, nincs menekülés. Valaki megvesz, aki utána az életem felett is rendelkezik.
– Tíz arany – szól egy mély, és magabiztos hang. Felé kapom a fejemet, a tömeg szélén áll, nagydarab férfi, hosszú szőke haját összekötötte a tarkóján, a vonásai erősek, kérlelhetetlenek.
Összeugrik a gyomrom. Vagy háromszor akkora lehet, mint én, a karja olyan vastag, akár a derekam. Képes lenne összetörni.
És lehet, hogy össze is fog.
A férfi elenged.
– Elkelt! – csap le a remek lehetőségre.
Nem is várnak. A férfi magához húz a faemelvényhez, az Idegen is elindul felénk. Átnyújt egy tarisznyát az eddig fogva tartómnak, cserébe egy fémkulcsot kap. A férfi mit sem törődve már velem, az Idegen felé lök.
Elvesztem az egyensúlyomat, a térdemre érkezem. Apró kavicsok sértik fel, rám tapad a sár. Az elkeseredés könnyeit alig bírom visszafojtani. Egy szolga lett belőlem. Tíz arany az életem. Nem érek ennél többet.
– Jöjjön a következő! – szól a férfi a faemelvényen. – Ki mennyit ad érte?
Az idegen megragadja a felkaromat, nem durva, de nem is gyengéd, segít felállni. Amikor végre kiegyenesedem, alaposan megnézi magának az arcomat, majd a nyakamat, majd… Egyre lejjebb halad a pillantása, én meg behúzom a vállamat, hátha akkor kevesebbet lát belőlem, de semmit nem ér, csak az ostoba lánc takar, és az is keveset.
Mi értelme van? Ha azt akarja, egész nap meztelenül kell majd előtte járkálnom, és kiszolgálnom, bármit is kér. Vagy nem kér. Hanem elvesz.
Ennél talán a halál is jobb lehetőség.
– Innentől az enyém vagy, szolga. – A szavai nyomatékot vernek a sorsomba, nincs menekülésem.
2.
Mereven ülök a lovon, kihúzom a hátamat, hogy minél kevésbé érjek hozzá az Idegenhez. De nem menekülhetek tőle, hiszen együtt ringatózunk a lovon. Vastag karjával átnyúl előttem, hogy fogja a kantárszárat. Kézfején a dudorodó erek felett világosszőke szőr ragyog.
Fojt a közelsége. Szerencsére eloldott, mielőtt felültetett a lóra, és egy köpenyt is adott, amit magam köré tekerhettem. Próbáltam összehúzni, amennyire lehet, de így is szétnyílt, a combomat pedig csípi a hűvös. A végtagjaim elfagytak a több napos hánykolódás alatt, a ruháimtól megfosztottak az árverés előtt.
Erősen szorítom a nyerget. Nem mintha ez segítene, így is, a ló minden lépésénél hátracsúszok benne, fenekem az Idegen ágyékának nyomódik. Szorongató görcs húzza össze a gyomromat. Nem akarom érezni. Így is túl sokat fogok belőle majd kapni… Elképzelni sem akarom, hogy mi vár majd rám.
Ugyanaz, ami minden szolgára. A testem és az életem ezentúl csak az övé. Ő rendelkezik felette. Ha akarja, bármikor elveheti.
Zavaróan lustán haladunk az erdő felé, a várost rég elhagytuk. Hova visz? Ha ki tudott fizetni értem tíz aranyat, akkor tehetős lehet.
Ha megugrasztanám a lovat, akkor… Nem. Akármennyire felhergelném az állatot, az ő súlyos testét nem tudná levetni magáról. Combom az ő combjára simul. Képtelenség távol tartanom magamat tőle, bármennyire szeretném.
Elveszi egyik kezét a szárról, majd megsimogatja a vállamat. A váratlan érintéstől a szívem vad vágtába kezd. Gyengéd az érintése, mégis határozott. Ezzel a kézzel, akár életeket is képes kioltani. Érezni benne ezt a nehéz és fülledt erőt.
Kiráz a hideg. Szabadulni akarok az érintéstől, de nem merek elhúzódni. Összeszorítom a szememet. Tűrnöm kell. A keze feljebb kúszik, megmarkolja a hajamat. Nem húzza, de erősen szorítja, félrefordítja a fejemet.
A nyakamhoz hajol, meleg lélegzetétől bizsereg a bőröm. Az Idegen lassan felemeli a fejét, a tekintetünk találkozik. A szeme olyan, akár a háborgó óceán szürkéskékje. Ő maga a háborgó vad óceán. Ha egyszer magával ragad, akkor nem lesz menekvésem… Naiv képzelet. Már magával ragadott.
A kérdés az, hogy mikor nyel el.
– Ideje fürdeni, szolga.
Elengedi a hajamat, majd ügetésbe ugratja a lovat. A hatalmas, fakó ménből kirobban az erő, megfeszülnek az izmai a combom között. Már nem bírom mereven tartani magamat, hátam az ő mellkasának tolul, akár a föld, kemény. A csípőm együtt mozog az ágyékával, és akaratlanul érzem, hogy ő nem csak fürödni akar. A gyomrom elviselhetetlenül beszűkül.
El kell szöknöm…
3.
Az Idegen megállítja a lovat egy tisztáson, mire az felprüszköl. A tűlevelű fák között kibukkan egy tavacska. A torkom szorít. A hideg átcsíp a köpenyen keresztül. A combom belső oldala reszket a megerőltetéstől, erősen szorítottam a ló oldalát, hogy minél kevésbé érjek hozzá a férfi kemény testéhez. Valójában feleslegesen, mert nem tudtam távol maradni tőle, a ló minden mozdulatánál összeértünk.
Megnyalom a kiszáradt számat. A nap lenyugvóban, a felhőkön keresztül alig szüremlik át a halvány narancssárga fénye.
Az Idegen lecsusszan a lóról, majd megáll. Nem bírok ránézni. Nem akarok ránézni. A gyomrom összecsavarodik. A másik oldalt kéne leszállnom a nyeregből, és futásnak erednem, hátha…
Esélyem sincs. Az elmúlt napok legyengítettek, nem sok élelmet adtak, ráadásul egy ketrecben hánykolódtam, míg a vásárra értünk. Ha a legjobb formámban lennék, akkor sem biztos, hogy el tudnék menekülni.
– Gyere! – parancsolja, mintha kitalálta volna a gondolataimat.
Összeszorítom a szememet, erősen markolom a nyerget. Ha elkapná a derekamat, könnyedén le is szedhetne. Aztán belemarkolhatna a hajamba, és a vízbe kényszeríthetne, hogy tiszta legyek neki. Iszonytató félelem jár át, beleremegek.
Meg kéne próbálnom. Ha viszont elkap, akkor… Meg is verhet. Még több fájdalmat okozhat.
Az Idegen megunja a várakozást, nagy kezét a combomra rakja, a másikat a derekamra, ellentmondást nem tűrően lehúz a nyeregből. Meztelen talpamat szúrják a lehullt tűlevelek, és zsibbasztja a hideg föld.
Szembefordít magával. A fehér inge szétnyílt, látni lehet egy falatot a széles mellkasából. Nem merek felnézni rá. Kapkodom a levegőt.
Legalább meg kéne próbálnom… Nem akarok szolga lenni. És mihez kezdenék, ha sikerülne elszöknöm?
– Engedelmeskedsz, vagy be kell törnöm téged, szolga? – A hangja rekedt, dörzsöli a bőrömet.
Remegek. Az övé vagyok. Bármit megtehet velem. Hatalmában áll az életem felett is dönteni. Rettegek a fájdalomtól, amit okozhat nekem, ezért merev nyakkal biccentek egy aprót.
Közelebb hajol, meleg lélegzete átszánt az arcomon, fűszeres illata van. Csípős rozmaring lehet.
– Akkor vetkőzz le! – súgja. Megborzongok a hangjától, hatalom rezeg benne. Ez a férfi uralkodáshoz szokott. Fejedelem lehet.
Lenézek a talajra, a mocskos lábfejemre, a mocskos lábszáramra. Engedelmeskednem kell neki, nem tehetek mást…
4.
Reszket a kezem, ahogy a köpeny zsinórjához nyúlok. Több helyen is összecsomóztam, hogy legalább az védjen. Az Idegen alig fél lépésnyire áll előttem, olyan hatalmas, hogy eltakarja előlem az erdőt. Eltakarja előlem a világot.
Nehezen haladok a csomókkal, a kezem nem akar engedelmeskedni nekem.
– Segítsek? – kérdezi az Idegen, furcsa gyengédséggel a hangjában.
Hátborzongató tőle ez a gyengédség. Gyorsan megrázom a fejemet, és haladni próbálok, de nem enged nekem a zsinór. A szívem fuldoklik. Ebben a köpenyben nem tudnék messzire menekülni, nagy rám, elesnék benne.
Beharapom az alsó ajkamat. Fel kell markolnom. Csak… Kéne egy kis tér. Túl közel áll hozzám. Fél szemmel a tóra pillantok. Ha belemerülök, és a túloldalán jövök ki, akkor nyerek némi előnyt. Nem sokat. De talán eleget. Aztán meztelenül menekülök tovább az erdőben? Könnyek futják el a szememet. Akkor mások fognak elkapni.
Sikerül kettőt kicsomóznom. Az Idegen ellép tőlem. Végzek az utolsóval is, már csak le kéne engednem az anyagot.
De nem akarom. Magam köré akarom tekerni, és soha meg nem szabadulni tőle. Ez az egyetlen védelmem.
Felesleges belekapaszkodnom. Ha akarná, leszaggathatná rólam. Visszavehetné. Bármit megtehet. Hosszan beszívom a levegőt. Leengedem a vállamról a köpenyt, puhán omlik le rólam a földre. Átkarolom a mellkasomat, hogy legalább kicsit védve maradjak.
– Menj a vízbe, és fürödj meg! – Halkan szól, a fejemben mégis üvöltés minden szó.
Teszek egy lépést, roppan az avar. Aztán még egyet és még egyet, míg meg nem nyalja a bokámat a hűvös víz. Összerándulok tőle. Jó ideje nem fürödtem, a karomat is kosz borítja, a hajam összetapad a portól.
Beljebb sétálok, libabőrös leszek, a térdemig felsimítanak a hullámok. A hátam mögött fém csörren. Megdermedek. Ő is vetkőzni kezdhetett. Zihálva kapdosom a levegőt. Az utolsó lehetőségem, be kell vetődnöm a vízbe, átúszni a túlpartra, és… Nincs értelme. Ha sikerülne is, hamarosan felfalna egy vadállat, vagy haramiák kapnának el, akik ugyanazt tennék velem, mint az Idegen. A fülemben dobol a vérem, alig hallom az Idegen vetkőzésének a hangjait.
Loccs. Elindult felém a vízben. Az apró hullámok mozgása megváltozik, ahogy a hátam mögé sétál. Összeszorítom a szememet. Érzem a testéből áradó hőt. Megsimogatja a felkaromat, az érintése érdes. Megrándulok. El akarok húzódni, de semmi értelme nincsen.
– Szeretem az engedelmes szolgákat – suttogja.
5.
Mögöttem áll, a keze lecsúszik a felkaromról a derekamra, majd a csípőmön pihen meg. Súlyos és nehéz az érintése, megborzongok tőle. Mikor teszi meg? Mikor veszi el, amit akar?
Nem menekülhetek. A bimbóm megkeményedik a hűvöstől, a karom libabőrös lesz.
– Tudsz úszni? – Kérges hangja dörzsöl.
Lassan bólintok egyet. Leveszi rólam hatalmas tenyerét. Nem várok tovább, mielőtt meggondolná magát, a vízbe ugrok. Ledermedek a hidegtől, bennem reked a levegő. A tó gyorsan mélyül, beterít a víz, úsznom kell. Felbukkanok a felszínre, a hajam az arcomhoz tapad, a fogaim egymáshoz koccannak.
Az Idegen is beljebb jött, mezítelen ő is. Széles mellkasát apró hegek tarkítják, a hasfalán van egy nagyobb, rózsaszín vágás. Világos színe elüt napbarnított bőrétől. Ádáz izom az összes porcikája, erő és fenyegetés árad belőle.
A köldökétől sötét ösvény halad lefelé az ágyékához, amit elfed előlem a víz. Nem veszi le rólam a tekintetét, kékszín szeme szikrázik. A szívem a torkomban dobog. Elfordulok tőle, nem akarom látni sem. Összeszorítom a fogaimat, hogy ne vacogjanak.
– Gyere ide! – A parancsa hasítja a csendet.
Közelebb úszok, majd amikor már tudok, megállok a lábamon, a talpamat vágják a kavicsok. Átkarolom a felsőtestemet, a víz derékig elrejt. Reszketek.
– Gyere ide.
Felkapom rá a fejemet, majd visszatekintek a vízre. A levegőt kapkodva indulok meg felé. Nem tehetek mást. Az övé vagyok. Ha engedelmes leszek, nem fog bántani? A karja olyan vastag, mint a derekam, könnyedén ketté roppanthatna.
Megállok előtte, erősebben karolom át magamat. Megmarkolja a vállamat, meglepően gyengéd a fogása. Úgy irányít, hogy megforduljak.
Ismét háttal leszek neki. Nedves hajam a testemhez tapad, didergek a hűvöstől.
Annyira közel lép, hogy megérzem a vágyát a derekamba fúródni. Elakad a lélegzetem. Durva és kegyetlen a közelsége. Lehunyom a szememet. Csak gyorsan legyünk túl rajta, csak gyorsan legyen vége…
Váratlanul a keze a combjaim közé furakszik, rásimít az ölemre, el akarok húzódni tőle, de csak hátra tudok mozdulni, vállam a mellkasának ütközik, teljesen körbevesz, átkarolja a felsőtestemet, a karjaim hozzám szorulnak, a vágya megrándul a testünk fogságában.
– Ártatlan vagy, szolga? – Rámarkol az ölemre, a tenyere beteríti.
Bűnös, szégyenletes módon lüktetni kezd az érzékeny részem. Az egyik fáról madár röppen az égre, élesen vijjog egyet. Erősebben szorít magához, sziklakemény, nem bírok moccanni sem, csak elveszetten pihegek a fogságában.
6.
A fülemben dobol a vérem. Az Idegen olyan erősen szorít magához, hogy a szívverését a hátamon érzem. Barbár, erős ütem. A kezével még mindig az ölemet markolja, forró lélegzete áthasít a fülemen.
– Kérdeztem, szolga! – súgja. Az ajkával megérinti a nyakamat, a borostája dörzsöli a bőrömet. Kellemetlenül megfeszülök a durva ölelésében. – Ártatlan vagy?
Bólintok egyet. Egyre erősebben reszketek, pedig az ő teste félelmetesen meleg. Csak legyünk túl rajta… Leveszi rólam a kezét, elenged a karjával, és hátrébb lép. A loccsanó hangok alapján elindult kifelé. Utána fordulok. Megkegyelmezett? És ez meddig tart?
Kimegy a vízből, elkezdi felvenni a ruháit. Szembefordul velem, és nem vagyok elég gyors, látom a vágyát, fegyverként mered előre. Vastag és barbár, ahogy ő, fenyegetésként mutat rám, és valójában fenyegetés is számomra. Egy fegyver, amire fel fog nyársalni, belém hasítani, hogy megfosszon az életemtől, a jövőmtől.
– Öltözz fel!
Nem kell többször mondania, kigázolok a vízből, és visszamegyek a köpenyhez, gyorsan felveszem, és magam köré tekerem. Az Idegen is visszatér, könnyedén felpattan a nyeregbe, majd lehajol, elkapja a derekamat és a karomat.
Úgy ültet maga elé, mintha nem lenne súlyom. Átkarol, és magához von. Ügetésbe ugratja a lovat, a ritmusára ver a szívem.
– Sok időm van még rád.
Kiérünk az erdőből, a távolban egy uradalom tűnik fel, magas, sötét várfal veszi körbe.
– Ha készséges szolgám leszel, akkor nem kell félned.
Görcsbe ugrik a gyomrom. De én nem szolga akarok lenni, hanem szabad ember. A szolgáknak nincsenek jogaik, a szolgák kiszolgáltatottak a gazdáiknak, a szolgák sorsa, hogy tűrnek, és elviselnek bármit. A szolgáknak nincs jövőjük. Én családról álmodtam, gyerekekről, akiket a férjemmel nevelünk.
Ha ő teherbe ejt, a gyerekeim fattyak lesznek, kitaszítottak, értéktelenek, az sem valószínű, hogy sokáig élnének… Csíp a szemem, nehezen bírom ki, hogy ne sírjak.
Az Idegennel együtt mozgunk a lovon, akaratlanul az jár a fejembe, hogy ez hasonló ahhoz, mintha meghágna. Pedig jól tudom, hogy az más lesz, nagyon más. És ha nem sikerül megszöknöm, akkor még ma meg is tudom, hogy milyen.
viking, szex, erőszak, olvasnivaló