
Előszó:
Ennek a történetnek a megírása jó pár évvel ezelőtt kezdődött el. Akkoriban közösen kezdtünk el írni egy regényt a barátnőmmel, Sz. E.-vel… A sztori azóta nagyon megváltozott, ki lett csavarva-facsarva, rengetegszer átírva.
Ez egy fontos emlék számomra. Egy emlék arról, hogy már akkor is volt valaki, aki hitt bennem, aki ösztönözni akart… eredménytelenül. De a hit fontos. A hitnek ereje van.
Azóta megtanultam, hogyha elesünk, fel lehet állni és fel is kell állni.
És bármire képesek vagyunk…
Will
Beléptem a terembe. A bandám tagjai egy üvegasztalnál ültek, velük szemben egy újságíró vagy riporter, vagy ki tudja micsoda. Egy bukméker is lehetne, csak fel kell olvasnia pár kérdést, ez nem egy többismeretlenes másodfokú egyenlet…
– Helló – vágtam át a túl hosszú termet.
Aránytalanul nagy volt az asztalhoz képest, pedig annál sem spóroltak az anyaggal, tíz-tíz forgószék fért el a két oldalán. A tér méretét növelték még a falnyi méretű ablakok is, és egy növényt sem raktak ide, mintha a zöld mérgező lenne az emberi szervezet számára, vagy elvonná a figyelmet azokról a fontos dolgokról, amiket egy ilyen helyen szoktak megvitatni.
Már csak egy páfrány sokat nyomna a latban, jóval barátságosabb lenne tőle a hely.
Kihúztam a széket Zakery mellett és leültem.
A nő rám emelte mohazöld árnyalatú szemét. A sötét erdőket idézte, ahol az ember könnyedén eltéved, ha nem vigyáz. Arcán bájos kis mosoly játszott, csipetnyi kihívással keverve, mahagóni haja pedig domborodó dekoltázsára omlott, amit a szűk felsője szemérmetlenül felkínált.
A desszert házhoz jött!
– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel – fűzte össze hosszú ujjait az asztalon.
Ezt most kedves megjegyzésnek szánta vagy ironizált? Hangja bájosan csengett ugyan, és barátságosan is mosolygott, mégis… A csapatom tagjainál kerestem a választ, de Igor ugyanolyan mereven bámult maga elé, mint máskor, Zakery meg ugyanolyan pimaszul mosolygott, ahogy máskor.
Az újságíró alig láthatóan félrebiccentette a fejét. Úgy ragyogott, akár a nap.
– Akár el is mehetek – dőltem hátra a széken, széttárva a karomat.
– De miért? – vonta fel értetlenül a szemöldökét. – Hiszen pont most mondtam: köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel!
Felkönyököltem a kemény fára. Várakozóan összevontam a szemöldököm.
– Köszönöm, hogy megtiszteltél minket a jelenléteddel. Igazán sokat jelent nekem, hogy végre találkozhatok William Maltóval személyesen, nem minden újságírónak az életében jön el egy ilyen megtisztelő pillanat. – A mosolya még szélesebb lett. – Miért fogod ezt fel támadásként?
– Elkezdjük vagy elbaszod még az idődet?
Lepillantott a mobiljára, megnyalta az alsó ajkát, aztán kacéran felnézett rám egy halk kuncogás kíséretében.
– Akkor be is mutatkoznék. – Felállt, áthajolt az asztalon, amitől teljes panorámás belátást nyertünk az ingjéből kibukkanó mellére. Leheletvékony fehér csipke zárta őket kalodába, a jobb felett figyelemfelhívásként egy apró anyajegy sötétlett. – Carolyn Everson – nyújtotta a kezét. – Mi földi halandók így csináljuk – tette hozzá.
Hátradőltem, remegés futott át rajtam, kezemet visszahúztam a combomra. Elszántan tartottam a szemkontaktust.
– Hetente több interjút adok, mint amennyit te elkészítesz. Nem véletlenül nem mutatkoztam be. – Elhúztam a számat, miközben szemügyre vettem a vékony ujjait. Milyen érzés lenne, ahogy rajtam kalandoznak… – Pontosan ennyi idő alatt már el is felejtettem a nevedet.
A sértésem valószínűleg nem jutott el hozzá, tovább mosolygott, miközben visszaült a helyére.
– Elkezdjük végre? – mértem végig feltűnően.
Nem jött zavarba a kéretlen gesztustól: kihúzta magát a székében, felkönyökölt az asztalra, mintha átvenné a támadó pozíciót.
– Mielőtt félbeszakítottál minket, arról beszélgettünk Zakeryvel és Igorral, hogy milyen is a zenekari élet, hogyan viselitek ezt a folyamatos utazást. Borzalmasan kimerítő lehet, országról országra, kontinensről kontinensre utazni – tenyerébe hajtotta a fejét, olyan érdeklődéssel szemlélve minket… hogy attól majdnem hanyatt vágódtam a forgószékkel. – Hogyan élitek ezt meg? Mivel tudtok egy kicsit lazítani?
Kisujját játékosan az ajkára rakta. Szemhéját kissé leeresztette, míg a másik kezével az ingje gallérjánál a nyakát simogatta selymes mozdulatokkal.
– Mire vagy valójában kíváncsi? – pillantottam vissza a szemébe.
– Mindenre – mosolygott bárányként. – Az egész életetekre. Hihetetlen, amit csináltok! Százhúsz koncert egy év alatt, az összes kontinensen? Ez… senkinek se menne! Hogyan bírjátok napról napra? Nektek is kell a kikapcsolódás, de a folyamatos utazás közben nagyon nehéz lehet leállni!
Zakery pillantása a nő játszadozó ujjaira kapcsolódott.
– Anyagokat olvasok gépek szétszereléséről, és videókat nézek – felelte. – Igor meg odavan az Xboxért és a telefonos játékokért. Will? – fordult felém. – Sportol.
– Értem. – Fehér fogai belevájtak rózsaszín ajkába. Belém is haraphatna… – Nagyon jó, hogy ti így is megtudtok szabadulni a feszültségtől. A rockzenészekről általában az a pletyka járja, hogy gyakran nyúlnak drogokhoz, isznak és buliznak, ezzel engedve ki a gőzt. Hihetetlen, nektek erre sincs szükségetek, igazi példaképei lehettek a fiataloknak!
Pislogtam egyet. Kettőt. Hozzászoktam, hogy a nők fényesre nyalnak, vagyis inkább fényesre szopnak… ez az újságíró viszont túltett eddig mindenkin.
– Pedig hibázni emberi dolog, néha mindenki el-elbukik egy kicsit. – Összeszűkítette a szemét, cinkos mosollyal hátradobta a hosszú, fényes haját. Bedőlt, ismét belátást biztosítva a mellére. – Ti miben szoktatok hibázni? Nagyon nehéz elhinnem, hogy soha nem éltek mondjuk szerekkel vagy alkohollal. Egy kicsi mindenkinek belefér – hátradőlt a székére, keresztbe rakta a lábait.
Azt a kurva.
Ezt a manipulatív picsát…
– Tudod – könyököltem fel az asztalra, alaposan elidőztem a dekoltázsán –, nekem a nők nagy gyengéim. Kurva jó feszültséglevezetés egy gyors numera koncert előtt vagy után – feszítettem meg a bicepszemet.
A pillantása rögtön odatévedt. Talán elképzelte, ahogy köréfonom, miközben birtokba veszem a punciját…
– Vagy egy lassú. Egy nagyon lassú. Amikor tudod, hogy percek múlva kint kell lenned a színpadon, behallatszik az öltözőbe az emberek kiáltása, de azért figyelsz a másikra, figyelsz arra, hogy neki is jó legyen. – Hosszan beszívta a levegőt, melle az ingjének feszült, átlátszott melltartójának virághálója a fehér anyagon. Szívesen a markomba zárnám a feszes húst. – Már ziháltok, közel van a csúcs, fél perc múlva meg már énekelned kell…
Nyelt egyet, merőn meredt a számra.
– Az kurva jó feszültség levezető – zártam le.
Kellett egy pár másodperc, mire összeszedte magát. Tekintete Zakeryre és Igorra rebbent.
– Igen, biztos nagyon jó. – Megköszörülte a torkát. – Ez egy fajta hobbi neked vagy kihívás?
– Lehetőség, amivel élek. – Elmosolyodtam. – Te is kipróbálhatod.
– Köszönöm a lehetőséget, de én nem élnék vele – utasított vissza. Vidámságot erőltetett magára. – Mi lenne, ha inkább visszakanyarodnánk az eredeti témánkra? Azt már tudjuk, hogy Will nőkkel lazít, és ti srácok? Éltek valamilyen szerekkel vagy éltetek régen valamilyen szerekkel? Rossz környékről származtok, ezeken a helyeken elterjedt a droghasználat. Mit üzennétek olyan fiataloknak, akiknek ugyanolyan nehéz helyzetben kell élnie, mint nektek kellett?
Azt a kurva megint.
Jól csinálja, de nem elég jól.