Krisztián
Péntek hatodik órába matekot berakni tényleg kegyetlenség a diákokkal szemben. Szétfolytak a padon, csak a lányok figyeltek, azt reméltem, hogy a tananyagból is átmegy nekik némi input, miközben engem bámulnak. Szandra szokás szerint rágózott, ráadásul elfelejtkezett magáról, nyitott szájjal tette, néha-néha lufikat fújva belőle.
– K egyenlő, a plusz b, plusz c, plusz d – írtam fel.
Szembefordultam az osztállyal, a megváltó csengő elérkezett. Pár srác azonnal felkapta a táskáját, kiloholtak a teremből, már tíz perce összepakoltak. A lányok jóval lassabban szedegették a dolgaikat.
– Szandra, egy szóra – léptem az asztalomhoz.
Kipukkadt a lufija, felvonta a szemöldökét. A mellette ülő barátnője ránézett.
– Este úgyis találkozunk – köszönt el tőle.
Bevágta a füzetjét és a tollát a hátizsákjába, elindult felém a magas sarkú csizmájában. A mai napra egy leopárd mintásat választott. Megállt tőlem két lépésnyire, csípőjét az asztalnak tolta. Kék szeme fehérje bevérzett, és a tekintete enyhén tompának látszott.
– Igen?
Már csak négyen maradtak a teremben, ők is az ajtó felé tartottak.
– Mind a három dolgozata egyes lett. Ha így folytatja, meg fog bukni félévkor – álltam a székem mögé, hogy távolságot teremtsek kettőnk között.
A legutóbb, amikor kettesben maradtunk egy zárt helyen… azonnal elég félreérthető módon viselkedett, ezt pedig a legjobb lenne elkerülni. Ugyanakkor a diákom és nem tarthatok attól, hogy kettesben maradjak vele egy zárt helyen. Az… rossz fényt vetne rám.
– Ja, erről már én is beszélni akartam Önnel. – Megnyalta rózsaszínre rúzsozott száját. – Tudja, semmi közöm nincs ehhez a tantárgyhoz.
– Azt észrevettem. A többi tantárgyból viszont felettébb jók a jegyei.
Lenézett az asztalra, hosszú ujjaival végigsimított a fa felszínén. Ezekkel a kezekkel simogatta a mellkasomat, gyűrűi perzselték a bőrömet… felpillantottam az arcára. Becsukódott az ajtó, az utolsó diák is elhagyta a termet, ismét kettesben maradtunk és ettől libabőrös lett a karom.
A macska rúgja meg! A diákom!
– Hát, igen – harapta be az alsó ajkát, miközben felnézett rám, hosszú, fekete szempillái alól. – Ezért is akartam erről beszélni a tanár úrral. – Az r csak úgy pörgött a nyelvén.
Az látszott a dolgozatain, hogy próbálkozik, mindig írt valamit, hátha jó lesz, de a tippjei soha nem lettek jók. A képleteket még csak-csak felírta, bár néha még azokat is elszúrta, onnantól viszont, mintha szétesett volna minden előtte. A számok összevissza követték egymást, minden logika nélkül.
– Szóval, mi lenne, ha megbeszélnénk ezt az egészet? Másképpen – mért végig.
Összevontam a szemöldököm. Most ugye nem arra célzott, hogy… ?!
Felkuncogott.
– Bocs, ezt muszáj voltam bejátszani – ellökte magát az asztaltól –, ha látnád az arcodat! – nevetett tovább csilingelően.
Nyeltem egyet, zavartan rátámaszkodtam a szék háttámlájára. Aljas módon kiröhögött, amikor ő akart csapdába csalni… ettől annyira… kedvem támadt helyre tenni az egóját, végül azonban nem szólaltam meg.
Lassan lecsillapodott.
– Arra gondoltam, hogy adok kétszázat, te meg átengedsz – mosolygott.
Kellett egy pár másodperc mire feldolgoztam az információt. Először… áh. Tuti, hogy ezzel is csak szórakozik. Amikor azonban nem nevetett fel ismét, rájöttem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja, és a válaszomra vár.
– Az előző tanára így engedte át?
– Erre a kérdésre nem fogok válaszolni. Rossz fényt vetne a tanár úra, pedig aranyszíve volt – sóhajtott színpadiasan.
Ezek szerint így jutott el a tizenkettedikig.
– Figyelj, attól, hogy átengedlek, az érettségin meg fogsz bukni. Amit felajánlottál nem megoldás, ráadásul, most úgy fogok tenni, mintha nem hallottam volna meg. – Csak amikor végigmondtam, jöttem rá, hogy én is tegezem. Hiba. Nagy hiba. – Ha akarja, szívesen korrepetálom.
Elkomorodott, szája mozgott, ahogy rágózott. Tétován helyezte testsúlyát a másik oldalára, ujjai még mindig az asztal felszínét simogatták. Kár lenne ezzel elszúrnia a jegyeit meg az érettségijét…
– Mióta… ússza meg így a matekot?
A vállát vonogatta.
– Kilencedikben félévkor még átcsúsztam magamtól. Meg Sarú is jóindulatú volt.
Nagyot sóhajtott, egyenesen rám bámult, szeme egyre csak szívott magába, akár egy igézet… jó nagy butaság volt felajánlanom a korrepetálás lehetőségét. Teljes mértékben helytelen nekem erőltetnem, hogy órák után kettesben maradjunk egy teremben, amikor már az iskolában is alig lézengenek.
Ha más diákkal lenne ez a helyzet, akkor is ezt tenném?
Mindenféle fenntartás nélkül.
A véleményem szubjektív, és ezt most objektívan kell néznem.
– Kedden ráérek nyolcadik órában.
Ismét a vállát vonogatta, amiről félrecsúszott a kigombolt inge, látszódott a törékeny kulcscsontja. A tanárok nagyjából naponta háromszor szólnak rá, hogy hordja normálisan az egyenruháját.
– Legyen. Egy próbát megér – fordult el tőlem.
Ahogy visszaért az asztalához, fellélegeztem. Mintha súlyokat dobtam volna le attól, hogy távolabb került tőlem.
Felkapta a táskáját, az ajtóból még visszafordult.
– Kellemes hétvégét, tanár úr. Én végiglátogatom a szórakozóhelyek hetven százalékát – kacsintott. – Sajnos, már nincs fesztiválszezon.
Elhagyta a termet.
Szórakozik velem.
Talán mégis csak szubjektíven kellene kezelnem a vele kapcsolatos döntéseimet…