Kiliána
Napfény.
Felnyitom a szememet. A mancsom hegyére esik. Sárgának tűnik benne az elnyűtt, fehér szőröm.
Melegít.
Meleg.
Kinyújtom a mellsőlábamat, hogy sokkal nagyobb felületemre érjen a fény.
Az ablakon áramlik be.
Ablak.
Bors és citrus illata keveredik a levegőben. A párduc a közelben tanyázik.
Kinyílik az ajtó, megjelenik meztelenül. Fekete haja kócos, zöld szemét összehúzza. Engem néz.
Veszély!
Hátrahúzom a fülemet. Fel akarok állni, de minden tagom zsibbad, tűk szurkálják az izmaimat.
A párduc alakváltó megdörzsöli borostás állát, majd leül a kanapéra. Két lépésnyire tőlem.
Veszély!
Felmorgok.
– Fogd már be – szól rám ingerülten. A kezében tart valamit. Fehérszínű, téglalap alakú, azt nyomogatja.
Lerakom a padlóra a mancsomat. Lefeszítem, és megpróbálok ránehezedni – ettől az izmaimba a tűszúrások még erősebbek lesznek. Remeg a lábam. Visszaesek a földre.
Megölöm.
Bántani fog. Rám néz. Fenyegetés árad belőle. Össze kéne húznom magamat, és láthatatlanná válnom. Úgy tennem, mintha itt sem lennék.
– Felállni sem tudsz. Miért hergelsz?
Az ablakon napfény árad be. A fejemre süt. Hevít. A falak halványbarnák, a fényben melegnek látszanak. A kanapé világoskék, színe elüt a falaktól. Lehunyom a szememet, a zsibbadás kiterjed minden porcikámra, magával akar rántani.
Ébren kell maradnom. Muszáj.
Meg kell védenem magamat.
Meg kell ölnöm.
– Bassza meg, egy kígyó van az ablakban! – csattan fel.
Felkapom a fejemet, fel akarok állni, de nem mozdulnak az izmaim, mintha nehéz sziklák lennének a helyükön. Az ablakban nincs senki és semmi.
– Letesztelem, hogy egyáltalán érted-e, amit mondok.
Nyikorog a kanapé alatta, ahogy felkel róla, a valamit a kezéből az asztalra rakja. Hátat fordít nekem és átmegy a szoba másik végébe, ahol egy ajtó is van.
Anyaszomorító barom!
Visszaengedem a súlyomat, egyébként sem sikerült felkelnem, reszketnek a lábaim. Napfény. Meleg. Befed és magához ölel, a sugarak simogatnak, dédelgetnek. A lehunyt szemhéjam mögött is aranysárga fények várnak. Elkábít, ahogy egyre több részemet beborítja. Elhatol a csontomig, ahol az évek óta tartó hideget kezdi felolvasztani.
A párduc alakváltó pakol: letesz valami könnyűt az asztalra, aztán valamit félrehúz. Fém koccan üveghez – felkapom a fejemet. Rám sem hederít, nekem háttal áll, deréktól lefelé egy magas asztal takarja el.
Napfény. Meleg. Kellemes sugarak.
Halk ütődés hangja, valami megreped, kellemes illat száll a levegőben. Összetapadt számat nyál tölti el, a gyomromba kín mar. Felnyitom a szememet, a sugarak elvakítanak.
Sercenés.
Hús mennyei illata tetőzi az eddigi kavalkádot. Hatalmasat nyelek.
Akarom!
Megpróbálok felállni, de a szikla-lábak visszahúznak, alig sikerül megtartanom magamat, nem bírok teljesen felegyenesedni.
A párduc alakváltó felém közelít. Sötét szőrszálak közül lóg neki az. Jobbra-balra mozdul, ahogy felém tart. Nagy. Vastag.
Megölöm.
Megáll tőlem egy lépésnyire.
– Vedd fel az emberi alakodat, és kapsz kaját!
Kitépem a torkodat!
Felmorgok.
Féltérdre ereszkedik, majdnem egymagasságba kerülünk. Felé kapok, de megragadja a tarkómat. Az arca felé csapok a mancsommal, de félrefordítja a fejemet, könnyedén visszanyom a földre, a pofámat leszorítja. A testem is követi a mozdulatot, a lábaim alám kerülnek. Rám ül, nehéz súlya összepasszíroz.
Előre akarom tolni a mellső lábamat, hátha ki tudok alóla valahogy kúszni, azonban az ujjai belenyomódnak az izmomba, és teljesen lebénulok tőle.
– Kezdem unni az egyoldalú kommunikációnkat. A morgásod rettenetesen bosszantó, ráadásul értelmetlen, mert szánalmasan gyenge vagy, és szarul is festesz. Tedd, amit mondok, és békében leszünk, megértetted?
Fojtottan morgok, nem tudom rendesen képezni a hangot, és a számat se tudom szétnyitni. Erősebben tolja a fejemet a földbe, fájdalom cikázik át az izmaimon, a bajszom megremeg.
Az egyik ujja becsúszik az állkapcsom alatti lágy részbe, amitől a hangom is elhal. A nyomástól kín sugárzik szét a fejemben.
Meg fogsz halni!
Mozdulatlanná, némává válok, tehetetlenné. Reszketek az elfojtott indulattól.
Kitépem a torkodat!
Elharapom!
Kihasítom a gyomrodat!
Az ablakra bámulok, napfény süt be rajta. Az orromon nem tudok elég gyorsan levegőt beszívni, a szívem vágtázik. A borsos-citrusos illata csíp.
– Úgy érzem, nem értetted meg, amit mondtam. Vagy nem gondoltad át.
Hirtelen elenged, felkel a földről, és visszamegy a szoba másik végébe. A mennyei illatok felerősödnek. Zsír és pirult hús édeskés aromája keveredik a tojás töményével.
Egyre több nyál gyűlik a számba.
Akarom!
Sajog a hely az állkapcsom alatt, ahova benyomta az ujját.
Feltápászkodom, a sziklák nem akarnak lemorzsolódni, könnyebbséget adni.
Kell.
A párduc az ablak előtti asztalhoz tart egy tállal az egyik kezében, a másikban kezében két tárgy. Egy hosszú, villás végű, és egy kés. Rám néz egy másodpercre, arcán gúnyos mosoly jelenik meg.
– Változz át emberé, és akkor te is kapsz. – Leteszi a tálat, majd kihúzza a széket, és leül rá.
A zsír füstös-édese elbódít.
Kell.
Megkaparintom tőle!
Felmorgok, elindulok felé.
Ahogy rám pillant, az egész szeme zöld lesz egy pillanatra. Megdermedek.
A belőle áradó fenyegetéstől a lábaim megadják magukat, elnehezülnek. Vészjósló, ahogy egyenesen rám néz mélyzöld szemével, rezeg körülötte a tér, árad belőle a hatalom és a nyers erőszak. A szobából elfogy a levegő, csak őt tudom nézni, olyan, mintha ő lenne az egész szoba, sőt, az egész világ, megszűnik minden más körülötte.
Veszély.
Égnek áll a tarkómon a szőr, lesunyom a fülemet.
– A helyedben kurva gyorsan elfelejteném. – Hangja sötét morgás.
Nyomasztó a hatása, a szívem azzal fenyeget, hogy kiszakad a mellkasomból.
El akarok bújni a föld alá, vagy a sarokba. Meg fog ölni. Szét fog tépni. Megverni. Meg kell adnom magamat.
Akkor is megszerzem.
Kell.
Ezt nem hagyhatom. Étel. Szükségem van rá! Felmorgok.
Még egy lépésnyit közelebb merészkedek hozzá, mire leteszi a kést és a másik tárgyat. A tekintete dermesztően hideg. Felerősödik a kellemetlen érzés a belsőmben, karistol, megfutamodásra késztet.
Engedelmeskedek!
Akkor elkerülhetném a fájdalmat.
De kell!
Megölöm és megeszem!
Inkább megtámadom, hátha meg tudom szerezni.
Erősebb.
Vissza kell vonulnom.
– Mennyire vagy biztos benne, hogy ezt most kipróbálod? – Rémisztően nyugodt hangjától a lapockámon is feláll a szőr. Lehajtott fejjel figyelem.
A belőle sugárzó erő rám telepszik. Rám telepszik, hogy uralkodjon felettem. A szívem nehezebben vágtat, a tagjaim fáradtan húznak lefelé. Végül megfutamodok, elfordulok, és visszamegyek a helyemre. Lefekszem, a napfény teljesen beborít.
Finom lenne.
Akarom!
Meg kell kaparintanom!
Belehalnék.
Fújok egyet, próbálok megszabadulni a mennyei illatól, amitől majd’ kicsordul a nyálam.
Enni akarok.
Fém koccan tálhoz, felpattan a szemhéjam. A férfi felkel a székről, a tányért átviszi a szoba másik felébe. Könnyedén mozog, vaskos izmai megfeszülnek, majd elernyednek. El kell tűnnöm a közeléből. Túl erős, túl nagy.
Bántani fog.
Meg kell ölnöm.
Meg kell szöknöm.
Valamit rendez a hosszú pultnál, nekem háttal, nem látom.
Felém fordul, egy tányért tart a kezében, és két tasakot. Unottan és közönyösen sétál hozzám.
Veszély.
Étel.
Leteszi elém a tányért, majd feltépi a két tasak tetejét, a tartalmaikat pedig beleszórja a tálba. Felpezseg, majd felhabzik a víz, utána hirtelen abbamarad. Beledugja az ujját, felkavarja, aztán a szájába veszi, és lenyalja.
– Vitaminok és ásványi anyagok vannak benne, rád fér – mormolja, majd elmegy mellettem az asztalhoz. – Gyűlölöm a mocskot, és a rendetlenséget, és én szoktam takarítani, mert utálom, ha más pakolja a dolgaimat. Úgyhogy próbálj meg normálisan enni!
Nagyot nyelek. A tányéron több tojás is van, és zsírtól tocsogó hús. Azonnal felpattanok, és pár nyalással megeszem. Az ízek szétrobbannak a számban, bizsereg a szájpadlásom, a nyelvem, a torkomba visszatér az élet. Mennyei! Füstös, sűrű, tömény, sós, édeskés, krémes, ropogós – annyi minden egyszerre, hogy az agyam nem is képes feldolgozni.
Megnyalom a számat.
Kell!
A víz fölé hajolok, beleszagolok a levegőbe. A portól nem változott meg az illata, semmilyen maradt. Ő is lenyalta az ujját, nem lehet ártalmas. Beleiszok, friss, kissé kesernyés… végigfolyik a torkomon, megnedvesíti. Nem hagyom abba, élvezem, ahogy a nyelvem belecsúszik a nedvességbe, bizsereg tőle. Annyira régóta szomjas voltam, hogy fel sem tűnt már.
Az egészet kiiszom. Minden korty egy kincs, annyira csodálatos, ahogy végre elmúlik a szám és a torkom szárazsága.
A párduc alakváltó kezében a furcsa tárggyal az ajtó felé megy. Nem néz rám.
Visszahanyatlok a helyemre, lecsukom a szememet. Minden porcikámra átterjed a kellemes bizsergés. Már nem csak a nap fűt, hanem az étel is.
Mennyei.
A számat nyalogatom, hátha maradt rajta még egy kis íz belőle.
A férfi kinyitja az ajtót, kimegy.
– Szia. – A hangját az ajtón keresztül is hallom. Jóval könnyedebben beszél, mint velem. – Az ékszer egy albínó jaguár.
Másik hang hallatszik, de túl halk, nem hallom. A gazdáját pedig nem érzem. Nincs szaga? Nincs is itt. Az ablakon kipillantva, a párduc arcát látom, ahogy kint áll. Engem figyel, félredöntött fejjel, füléhez a tárgyat szorítja.
Régen, a hajónál láttam ilyesmit.
Milyen rég volt az?
– Fogalmam sincs. Elhoztam. Meg tudod adni Jekyll számát? Felhívom, hátha tőlük hiányzik. Délután pedig beszélnünk kellene a többiről.
Nem szól többet és nem veszi le rólam a tekintetét. Zöld szeme figyelmesen pásztáz, megrándulnak tőle az izmaim.
Veszély.
Meg kell ölnöm.
– Rendben, a Sziamiáuban, ötkor. – Elveszi fülétől a tárgyat, megütögeti vele az állát.
Lehunyom a szememet, de érzem magamon a pillantását. Elbújok. A gyomromat melegen kitölti az étel. A sós hús csodálatos íze a számban tanyázik.
Kinyitja az ajtót, de nem csukja be maga után.
Veszély.
Résnyire nyitom a szememet, hogy lássam mit csinál.
Lerakja a tárgyat a bejárattól nem messze lévő magas asztalra.
– Szedd össze magad! Kimegyünk a levegőre.
Elindul felém, szeme fehérje egy másodpercre zöldre színeződik.
Veszély!
A lapockámon égnek állnak a szőrszálak, hátravonom a fülemet, megfeszülnek az izmaim, úgy helyezkedek, hogy akár azonnal fel tudjak ugrani. De szikla már az összes tagom.
– Ez utasítás volt. – Hangjába némi morgás vegyül.
A szobából kiszívják a levegőt, a falak összenyomnak. A levegő is nehezen áramlik be a tüdőmbe, a szívem hevesen kalapál. Az izmaim ugrásra készen megfeszülnek.
– Ha nem jössz, elkapom a tarkódat, és kiviszlek. Melyiket választod? – A kérdését túlzóan kedvesen mondja. Pedig az arcán semmi kedves nincsen.
Próbáld meg!
Nem érhetsz hozzám!
Felmorgok.
Gyorsan mozdul, lehajol, és tényleg a tarkómat igyekszik elkapni, de én felé harapok. Elkerüli a kezemet, elkapja a grabancomat, és durván megránt. A fenyegetése erőssé válik, rezgése a csontomig hatol.
Engedelmeskednem kell.
A földbe döngöl, bármikor bánthatna, bármit megtehet velem, bármire kényszeríthet.
Meg akarom magam adni.
Felfelé ránt egyet rajtam. Akaratlanul lerakom a lábaimat. Elindul az ajtóhoz, de egy másodpercre sem lazul a szorítása. Szétnyitom a számat, morogni akarok, azonban a félelem megbénít. Bármelyik pillanatban eltörhetné a nyakamat, vagy átharaphatná a gigámat.
Támadnom kell.
Megölöm.
Kitépem a torkát!
A nyomás egyre növekszik bennem, ahogy átvisz a küszöbön. Levegő. Frissesség. Fák. Ágak. Levelek
Madarak csicseregnek a közelben. Hunyorítok a nap vakító fényétől. El akarok fordulni, de a párduc alakváltó nem engedi. A lábaim reszketnek.
Sűrű energia hálóz be, nyomás, erő. Ha nem teszem, amit mond, könnyűszerrel végez velem. Vagy megver. Magasabb, izmosabb, mint Ő. Sokkal nagyobb fájdalmat tudna okozni… Nem akarom.
– Látod azokat az ágakat? – mutat lefelé. – Azokra ugorva tudsz lejutni. Menni fog?
Lazul a szorítása.
Mikor ugrottam utoljára?
Hogyan kell ugrani?
Felmorgok.
Elenged, majd átugrik a vastag ágra. Kecsesen, könnyedén mozog. Ruganyosan. Még eggyel lejjebb ugrik. Visszanéz rám. A rávetülő napfénytől még hatalmasabbnak látszik, széles mellkasára árnyékot vet a karja, ahogy int nekem. Izmokból áll. Rengeteg izomból.
Elszökök.
Nem tudok elfutni előle.
Nem menekülhetek.
Akkor is el kell menekülnöm.
Hátrébb húzódok. Az ág vastag, kisebb hajtások nyúlnak ki belőle, a végükön zöld levelekkel. Beszívom a levegőt. Más állatok pézsma szagát hozza magával, gyantás növényekét, nyíló virágokét.
Ezer éve…
Lefekszem az ajtóhoz.
A párduc alakváltó felé nézek, de már nincs a vastag ágon. A földön van. A bors-citrus illat felerősödik, kesernyés-maró lesz. Egy villanás, az ember a múlté lesz, egy fekete párduc foglalja el a helyét. Szőrén csillog a napfény, barnás foltok ütnek át rajta. A pupillája keskeny, csupán egy fekete csík.
Hangosan felmordul, hosszú, hegyes szemfoga megvillan. Mély torokhang, figyelmeztetés. A közeli állatok elhallgatnak. Összébb húzódok, magamhoz vonom a farkamat, a fejemet a lábaim közé helyezem.
Hátha nem vesz észre.
Nem hallom.
Soha nem vagyok biztonságban.
A zsibbadás azonban magával húz, lehunyom a szememet. Eltelít az a pár falat, amit kaptam. Annyira… finom volt.
A hurok belevág a nyakamba, a kobra férfi beletapos a lapockámba a földre kényszerítve. Felnyüszítek, szabadulni akarok, de túl nehéz, hogy levessem magamról. Ő egy fekete nadrágot visel, csípőre teszi a kezét, megcsóválja a fejét.
– Nem leszünk jóban.
Rávicsorgok, mire a férfi elkapja a tarkómat, és a földre szorítja a fejemet. El kell menekülnöm! Menekülés! Ő közelebb sétál hozzám, fekete cipője fénylik, hegyes az orra. Ha belém rúg, akkor azt a belsőmben érzem.
– Mindig el kell játszanunk ugyanazt a játékot? – térdel le elém. – Nagyban megkönnyítené a dolgomat, ha csak úgy átváltoznál. Kezd ez unalmas lenni nekem.
Dögölj meg! Nem akarok játszani veled! Az nem is játék, hanem kínzás! Zsarolás! Ne tedd! Engedj el! Hadd szökjek meg!
Veszély!
Felmordulok, és kábultam felnyitom a szememet. Velem szemben a párduc a korlátnak dől, a mellkasa előtt keresztbefont karral méreget. Fehér pólót vett magára és szürke nadrágot. Nyugalom árad belőle, de az arca kiismerhetetlen.
– El kell mennem – jelenti ki. – Tűnés befelé! – int fejével a nyitott ajtó felé.
Bizsergek, mégis megmozdulok. A tagjaim elzsibbadtak, mégsem töltöm az időt azzal, hogy kinyújtózkodjak, minél előbb bent akarok lenni, eltűnni előle.
Bemegyek, mögöttem becsukja az ajtót.
Egyedül maradok a házban.
A levegőben fűszeres hús illata terjeng. Az előző tálat lecserélték, egy másik kék színűt raktak a helyére, és tele van pakolva valami édeskés-savanykás illatú hússal. Megnyalom a számat, elindulok felé, már-már szaladok.
Tésztaszerű dolog van mellette, hatalmas adag. Másodpercek alatt behabzsolom, igazán meg sem rágom, csak nyelem és nyelem. Bizsereg a nyelvem, az étel felmelegít belülről. Annyira finom! Van íze, ezernyi, kesernyés, édes, kissé csípős, zsibog tőle a szájpadlásom, a nyelvem, életre kelek tőle.
Beleszagolok a vízbe, az is újra lett töltve. Színtelen, szagtalan, ezért beleiszok. Ki is iszom megint az egészet. Lehet, a párduc alakváltó egyszer csak meggondolja magát, és nem ad nekem semmit.
Amikor végzem, visszafekszem a helyemre a fal mellé, nem messze a kanapétól. A nap már nem annyira süt be, a fák leveleinek árnyékát rajzolja a földre.
Minden idegszálam veszélyre int, mégsem tudom nyitva tartani a szememet.