Kiliána
Mintha a víz alól buknék fel, levegő után kapok. A hideg a csontomig mar, megrándulok. Mindenem libabőr, akármennyire húzom magam össze.
Veszély!
Ennem kell.
Kiszáradt számban keserűség gyűlik össze.
Összeszorítom a szememet.
Meg akarok halni.
Ezel
Bundámba belekap a szél, loholok. A sár-sötétbarna szag egyre erősebb, már várnak rám. Mancsom alatt puha a fű, roppan az ág. Ezernyi csillag figyel fentről, ragyogásuk bevonja a fákat és a cserjéket, a dús növényzet nem sokat enged át a fényükből.
Az izmaim könnyedén mozognak, a levegő meleg, pára tapad a szőrömre, mégis, minden mozdulat örömmel tölt el. Átugrok egy kidőlt fán, a múltkori vihar csavarta ki, puhán landolok a másik oldalán.
A színek a sötétség ellenére is élénkek, a fák körvonala éles, a távolban is látom a fán felkapaszkodó mókust, ahogy tőlem elrettenve elbújik a rejtekében.
A tavon túl, egy tölgy alatt rejtőzve Smuk és Kevin álldogálnak, a szagukba némi pézsma keveredik, mintha alaposan megizzadtak volna. Kirobogok a cserjék közül, nem titkolom a jelenlétem, és ők is észre vesznek.
Finom falatok lennétek. Kicsit keserűek, de beleférne. – Mormolja a párduc belsőm.
Kevin a szemére húzza a baseballsapkáját, míg Smuk belenyúl a zsebébe. Messziről Kiel gyömbér-vajszín illatát hozza felém a szél – ma ő van beosztva őrségbe.
Ahogy közeledek a két patkány felé, lassítok. A hold kirajzolódik a tó és a tölgy között az égen.
Békák kuruttyolnak, majd ahogy közelebb érek, elhallgatnak, loccsanással vetődnek a vízbe. Ázott nád-vajszínű szag terjed a levegőben. A patkányok felé kocogok, aztán pár méternyire tőlük lépésre váltok.
Jó pár méterrel előttük megállok.
Fájdalom keveredik örömmel, ahogy elmosódnak a testhatáraim. Csontrepesztő hideg az égető forrósággal – a csontjaim átalakulnak, a szőröm visszahúzódik, a mancsomból kéz lesz, a pofám átrendeződik.
Másodpercek alatt zajlik le az átváltozás, a két férfi pedig fintorogva figyel. Smuk megmarkolja a zsebében várakozó kést. Miután befejeződött a folyamat, átmozgatom a nyakamat.
– Mit találtatok? – morgom-recsegem, a hangomnak idő kell, hogy bejáratódjon.
– Ejh, baszd meg – csóválja a fejét lemondóan Smuk. – Gyűlölöm ezeket a kurva kígyókat!
Ezzel nincs egyedül.
– Kösz, ezzel most nem sokra megyek – fonom keresztbe mellkasom előtt a karomat. – Hasznos információra van szükségem! – morranok.
Kevin megvakarja a szemöldökét, a földet tünteti ki a figyelmével.
– A kígyónők nagy részét úgy tartják, mint a szolgákat – szólal meg lassan. – Rágyúrtak a szaporodásra is, orgiákat csapnak, mindenki mindenkivel, csak foganjanak meg a nők.
Érdekes, ugyanakkor nem túl hasznos információ.
– A fészekben legalább kétszázan élnek, ejh baszd meg, az emlékétől is rosszul vagyok. A nem alakváltó patkányok ötszáz méterre se merik megközelíteni. – Smuk kiköp oldalra, majd megdörgöli a száját. Számba véve a patkányok és kígyók múltját, nem csodálom, hogy megviselte az ott tartózkodás. – De van egy másik fészek is, a Willande Park keleti részében. Ott tartják a nőket, jól őrzött terület, vigyáznak rájuk, több százan lehetnek.
Erről is tudtam, Max rendszeresen ellenőríztette a kígyókat. Nem bírja elviselni, hogy valamiről ne tudjon.
– Gyerekek?
– Van egy pár, de nem sok – vonja meg a vállát.
Ezek szerint nem válik be náluk a mindenki mindenkivel téma. Jobb is, nem hiányozna a kontinensről még több száz kígyó. Az itteni a legnagyobb fészek, a világban szétszórtam, ugyanennyien ha élnek még.
Megdörzsölöm az államat. A két patkány alakváltó jól láthatóan kimerült, a ruha is szakadtabbnak látszik rajtuk, a szemük alatt sötét karikák, amik a világos bőrükön két monoklinak is beillenek.
– Kösz, de ez nem ér meg nekem háromezer eurót.
A két patkány a szemük sarkából egymásra néznek. Eltelik pár másodperc, majd Kevin nyitja a száját:
– Van egy ékszere – mutatja az idézőjelet. – Azt pusmogta két dög, hogy azé’ van most rosszkedve, mert rég látta.
– Mi ez az ékszer?
– Egy kastélyban tartja, de nem tudtuk meg, hogy micsoda, vagy kicsoda – veszi át a szót Smuk.
– Milyen nyelven beszéltek róla?
– Németül, mé’…
– Az er -t vagy a sie-t vagy az es-et használták, amikor róla volt szó?
A két patkány alakváltó most nyíltan egymásra néz, nem szólalnak meg, de a szemük mozgásából látom, hogy társaloghatnak. Ez már egy sokkal használhatóbb információ. Ha valóban olyan fontos neki, valóban egy „ékszer”, biztos felrobbanna a dühtől, ha ellopnám tőle.
Képes lenne nyílt támadásra a Szövetség ellen miatta? Akkor végre leszámolhatnánk velük.
– A sie-t – mondja ki végül Kevin. – Elég összevissza volt ez a dolog.
Ezek szerint egy nő, nem hiszem, hogy magázási formát használnának.
– Hol tartják azt az ékszert?
Kevin válla egy milliméternyit megrándul, Smuk vigyorra húzza a száját.
– Háromezer euróért ez is elég információ.
Megnyalom a szemfogamat, leengedem a karomat.
– Több lét szeretnétek? – kérdezem egy mosoly kíséretében.
– A bőrünket kockáztattuk! – csattan fel ingerülten. – Bármikor lebukhattunk volna, és kurva gyorsak is voltunk, ezért jár az elismerés! Majdnem elkapott egy seggfej, miko’ bementünk!
– Egy köszönöm megfelel?
– Nem vagy vicces. – Ezt a mondatot egy újabb nyálkás köpés kíséri. – Baszki, nem volt könnyű meló!
Velem nem szórakozhatnak!
Felmordulok.
Kipattintom a karmomat – ők meg összerándulnak.
Hosszan beszívom a levegőt, majd megmasszírozom a vállamat. Igaza van a rohadéknak: nehéz melót bíztam rájuk, ha elkapják őket, akkor meghalnak, és tényleg gyorsak voltak.
Smuk és Kevin is két lépést tesznek még hátra, Smuk halántékánál izzadság gyöngyözik, karján feszülnek az izmok, ahogy még erősebben rámarkol a zsebében lévő késre.
– Mennyit kérsz a hely nevéért? – kérdezem meglepően kedvesen, bár a hangomba mély tónus vegyül.
– Ezret. – Kusza fogaival az alsó ajkába harap. Kevin milliméternyit megrándul erre az összegre.
Pénzéhes dögök!
Megeszlek titeket, és akkor fizetnem sem kell, rohadékok…
– Legyen.
Smuk fanyalogva egy cetlit húz elő a zsebéből, és felém nyújtja. Gyűrött, és van rajta két zöld petty, de elveszem. Kihajtom, a rajta lévő szöveg olyan kaparással van írva, hogy egy kurva betűt sem tudok elolvasni rajta.
A patkányok felé mutatom.
– Szerintetek ki a faszom képes ezt kiolvasni? – vonom fel a szemöldököm.
– Ejh baszd meg! – Smuk hozzám ugrik, kikapja a kezemből. – Thillande garden. Berlintől keletre van.
– Kösz!
– Na, hol a lé? – bök felém az állával Smuk.
Végigmutatok magamon. Párduc alakban a nyakamba kellett volna kötnöm? Vagy kiskosárban a számban hozni? Barom.
– Szerinted a seggembe dugtam? Meg akarod nézni?
– Ejh baszd meg, de akkor…
– Fogd be, hazamegyek érte, fél óra és itt vagyok vele!
Azzal már vissza is veszem az állati alakomat. Felmordulok, jóleső bizsergés szalad végig a gerincemen, melegség költözik a gyomromba, öröm és boldogság szánkázik át rajtam.
Visszaindulok a házamhoz, összeszedem a pénzt, és ameddig visszasétálok vele, felhívom Maxet. Meg kell nézni, hogy ki az az ékszer.
Ideje megszorongatni Ophiust.
IIII
Hosszan beszívom a hűvös levegőt, érdes fakéreg és gyanta olvadt csokoládészín illata keveredik benne. Egy kis kátrányos füsttel megtoldva. A mellettem ülő Manson belelazult az ülésbe, és élvezettel eregeti ki a száján a hosszú füstcsíkokat. Beletúrok a hajamba, a leghosszabb tincsek a vállamat érik. Ideje lenne levágatnom.
Ráér, ameddig le tudom a dolgomat, azzal a seggfejjel. Átmozgatom a nyakamat. A Hold egyre feljebb kúszik az égen, a kietlen úton senki nem halad el. Max azt mondta, hogy nézzem meg ki vagy mi az az ékszer. Ezt azért én már egy kicsit továbbgondoltam.
Egyre inkább mar a kátrányos füst. Kiveszem Manson szájából a cigit, és elnyomom az autóba betelepített hamutálban.
– Ez most miért kellett? – vonja fel a szemöldökét. A nyugalom szobra, akár Buddha is lehetne.
– Zavart – mormolom.
A messzeségben hegyek és dombok követik egymást, friss fű illata terít be mindent. Nem messze az egyik fánál egy rágcsáló motoz. Az erdő mögött ott a kastély. Ha nagyon figyelek, hallom az őrt álló kígyók beszédének foszlányát. Meg nem értem, de legalább hallom.
– Tényleg ne menjek be veled? – kérdezi Manson, megigazítva a pólója gallérját. – Azért egyedül ezt erős ötlet bevállalni.
Áthúzom fejemen a pólómat.
– Dolph Lundgern se kap soha segítséget. – Előrehajolok, kikötöm a cipőmet.
– Akkor már inkább Amerika Kapitányának képzeld magad.
– Ő kitaláció – vettem felé. – Nem léteznek szuperhősök!
Lesajnálóan elnéz rólam.
Nem törődök vele, az adrenalin felzúg a véremben, a pulzusom az egekbe ugrik. Mindjárt a fák között futhatok, talpam belesüpped majd az avarba, bőrömön pedig megtelepszik az erdő utánozhatatlan vad, porhanyós illata.
– Megszerzem azt az ékszert.
Manson egy újabb cigire gyújt rá.
Feszítenek az izmaim, mellettem, körülöttem lüktet a világ. Fel akarok olvadni a térben és párduccá alakulni. Nem áll szándékomban teret hagyni neki: ő gyilkolna. Ez egy jelzés. Nem háború.
Még.
Kifújom a benttartott levegőmet, megszabadulok a cipőmtől és a zoknimtól. Egy melegítőnadrág marad rajtam, zsebemben a kábítószerrel. Szerencse, hogy Seldáék laborja ilyesmit is gyárt, és kaptam belőle pár adagot.
– Azért vigyázz magadra! – mondja az oroszlán, amikor kinyitom az autó ajtaját, és kiszállok.
– Szerencse, hogy ezt Rambonak soha nem mondták – kötekszem vele.
– Amerika Kapitánya könnyedén megölné!
– KITALÁCIÓ! – szólok vissza neki ingerülten, majd becsapom az ajtót.
A szívem kétszázon pörög. A távolban egy egér cincog, a kastélynál fém csörren. Talán egy fegyver koccant fémhez.
Menj!
Felmordulok.
Nyolcan vannak. Elég gyér biztonsági szolgálat. Hosszan beszívom a levegőt, a szag ilyen messziről nem jut el hozzám.
Rezegni kezdek, nem férek a bőrömbe, szétszakad körülöttem… Bevetem magam az erdőbe.
Talpam alatt ropog az avar, könnyedén siklok a fák között. Ketten vannak a főbejáratnál, másodpercek alatt elkapom őket. Mindketten vipera alakváltók. Kíváncsi leszek, milyen gyorsan vesznek majd észre.
Kikerülöm az arcomba csapódó ágakat. Az erdő elhallgat, minden állat menedék után néz, a denevérek is eltűnnek, alig hallható hangjuk a múlté lesz. Ophius következőleg majd átgondolja, mit tesz. Vajon mennyire kötődik az ékszeréhez? A társa lehet? Az biztosan nem, akkor nem ölelgette volna a két nőt maga mellett, amikor ott jártunk.
Fizikailag képtelen lenne rá.
A fák között meglátom a hat méter magas kőkerítést. Nem lassítok, karmaim előbukkanak az ujjbegyeimből, ráugrok, megkapaszkodok rajta. Felvetődőm a tetejére, majd át rajta. A kastély oldaláról kamerák figyelnek, de túl gyors vagyok ahhoz, hogy igazán észlelhessenek.
Frissen vágott fűre érkezem, egy kilométerre a bejárattól. Másodpercek alatt szelem át a teret: a két férfi észrevesz, a mellkaspántjukhoz nyúlnak a fegyverükért, a jobb oldali közben a füléhez nyúl. Először őt kapom el, a felkarjánál fogva a falhoz vágom, koponyája reccsen rajta.
Ha ember lenne, akkor már készíthetnék neki a sírt. De alakváltóként ezt két nap alatt kiheveri.
A másiknak elkapom a fegyvert tartó kezét, a háta mögé csavarom, majd ráverek a tarkójára.
Hatan maradtak. Felsétálok a lépcsőn, izmaim továbbra is feszülnek, hajtanának. Négyen vannak bent, beszélgetnek, az egyik éles hangon nevet. Pézsma-rohadás-szegfű-színkavalkádnyi szag. Két kobra és két sikló alakváltó. Megállok a vaskos kapu előtt. Fémlemezekkel díszítették, az egyik visszaveri a tükörképemet: a fekete hajamat és a zölden villogó szememet. Felemelem a kezemet és bekopogok.
Mosolyra húzódik a szám.
Ha értesítik is Ophiust, a város negyvenpercnyire van. Csendes – számomra dübörgő – lépések hangzanak fel. Az egyik sikló alakváltó tart az ajtóhoz. Nem nyitja ki. Hangos, sietős lépések – valaki felmegy a lépcsőn. Az ablakokra lesek: az egyiken kihajolva lelőhetnének.
Elkaplak titeket!
Felmordulok.
Halkan szusszantok, elállok az ajtótól, rezegnek a csontjaim.
Átváltozom! Széttépem őket! – Incselkedik a belsőm.
Vérük meleg édese átjárja majd a számat, ropognak a csontok, szakadnak az izmok. Visszacaplatok a lépcsőn, futni kezdek, az egyik nagy, sárgás ablakot választom, beugrok rajta. Csilingelés. Szilánkok marnak a bőrömbe, vérem kiserken.
Mielőtt rám emelhetnék a fegyverüket, elkapom az ajtónál álló sikló alakváltót, berántom magam elé. A fegyverek eldördülnek, a nagydarab kígyó felfogja őket. De nem használhatom sokáig, a golyók átsiklanak rajta. Teste minden becsapódó lövedéktől rongybabaként rángatózik a szorításomban. Elengedem, és kiugrom mögüle, a három kígyó okosan eltávolodik egymástól, az egyiknek elkapom a vállát, kirúgom a térdét, majd megfordulok.
A másikhoz pattanok, öklöm az arcába csapódik, törik a csont, vér fröccsen a bőrömre.
Felmordulok, viszket a bőröm, az izmaim pattanásig feszülnek.
Át kell változnom!
Oldalra ugrok, a harmadiknál termek, karmommal átmetszem a torkát, de nem túl mélyen. Bíbor vér terít be, végigfolyik az arcomon, le a hullámzó mellkasomra, azonban az áldozatom nem hal meg, csak összerogy. Rozsdás-rothadó fémszag. Megfordulok, hogy szembenézek a másik kettővel.
Megnyalom a számat, édes-meleg. A két férfi szemében félelem villog. Elmosolyodom.
– Tűnés! – biccentek a bejárat irányába.
Nagyot nyelnek. Egymásra néznek, aztán remegő kézzel emelik fel a fegyverüket. Ezek szerint tőlem kevésbé félnek, mint Ophiustól.
Hiba.
Közéjük ugrok, az egyik karját elkapom, kifordítom a vállából, majd hozzávágom a másikhoz. A földön kötnek ki.
Pihe lépések a lépcsőről.
Katt.
Felugrom, a lövedék a padlóba csapódik. A terem végében lévő lépcsőhöz ugrom, felvágtatok a tetejére. A vipera alakváltó kiegyenesedik, rám sziszeg, pupillája hosszúkássá keskenyedik. Sötétbarnás pikkelyek jelennek meg az arcán, szája szétnyílik, szemfoga kihegyesedik, méreg fröccsen belőle.
Hátrébb ugrok.
Átváltozom!
Nyelve villásan siklik ki a szájából, lehajtott fejjel továbbszisszeg.
Nincs erre időm.
Belépek elé, elkapom a nyakát, és ledobom a lenti szintre.
Kifacsaródott végtagokkal fekszik, de a nyaka nem tört el.
A másik kettő nehezen kaparja össze magát, szánalmasan zihálnak és nyögnek. A vipera után ugrom, elindulok a két másikhoz. Amikor észrevesznek, elkezdenek hátrafelé mászni. Megállok a lábuknál, félredöntöm a fejem, majd leguggolok.
– Hol van az ékszer? – Szavaimat még én is nehezen értem meg, inkább morgás, mint beszéd.
– A pincében – mutat a terem másik végében lévő ajtóra a fiatalabbik.
A pincében. Ki tartja a legféltettebb kincsét a pincében?
Hallgatózom. A szívveréseken és a ziháláson kívül más neszt nem hallok.
A fiatalabb kígyó alakváltóra lesek, akinek törött orra belapult az arcába, vére a mellkasára ömlik.
Széttéphetném. Erős állkapcsom alatt a csontok könnyedén megadnák magukat, cafatokra szedhetném. Először a karját szaggatnám le, majd beleharapnék a nyakába, eltörném a csigolyákat, gégéje könnyedén roppanna össze.
– A másik kettő őr?
A lépcső felé néz. Nem követem a tekintetét. Félelmének szaga betölti a termet, kesernyés faggyú-feketeszürke. Nyugalom árad szét bennem tőle.
– Elmentek – motyogja reszkető orrhangon.
Nem hazudik. Én se hallok mást.
– Húzzatok el! Ha újra találkozunk, széttéplek titeket – egyenesedem fel.
Kézfejemmel megdörzsölöm a számat. Ragadok a vértől, bőrömbe szilánkok fúródtak.
Elindulok a mutatott irányba, közben hallgatom, ahogy a két alakváltó összeszedi magát, és a bejárat felé rohan. Meztelen talpam hozzáragad a fényes padlóhoz. Az ékszer.
Akit pincében tartanak.
Elérek a lentre vezető ajtóhoz. Kitárom. Hideg levegő áramlik felfelé, beleszagolok, de a vérem meg a kígyók szagán kívül mást nem érzek.
Megérintem az érdes falat, rajta tartom a tenyeremet, ahogy elindulok lefelé. Sötétség fogad, de nincs is szükségem fényre, élesen látok minden formát, minden lépcsőfokot.
Mocorgás.
A lépcső egy tágas terembe vezet. Pár fok után meglátom a rácsokat.
Zamatos-édes illat nyer egyre több teret magának. Mandula, friss tavasszal. Fehér-sárga. Eddig egyszer sem éreztem ezt az illatot. Kellemes. Kívánatos.
A terem egy része egy cella, egy jaguár alakváltó fekszik benne a sarokban. Hófehér bundája több helyen teljesen kikopott, piros szeme engem pásztáz. Vékony, megviselt.
Ha ő Ophius ékszere, akkor miért egy cellában tartja? Ilyen körülmények között?
A rácsokhoz lépek. Félredöntöm a fejemet.
Mélyen beszívom az illatát.
Az enyém.
Megszerzem.
Leguggolok.
– Két választásod van – morgom. – Az egyik, hogy magadtól jössz velem. A másik pedig az, hogy elkábítalak, és viszlek.
Fent szilánkok recsegnek. De más hangot nem hallok, és új szag sem bukkan fel.
A jaguár piros szemével engem méreget, feláll, felmordul. Rekedten, agresszívan. Elindul a rácsokhoz, némileg kóvályog, lapockája le-fel mozog.
Felhúzza a felső ajkát, kimutatva a fogait.
Ezt vehetem egy nemnek?
Ha lenne időm elszórakoznék vele, de jelenleg minél előbb el kell húznom innen.
Előveszem a zsebemből a kábítószert. Ahogy a jaguár meglátja, hátrálni kezd, vissza akar húzódni a sarokba.
Az ajtó zárja szánalmasan gyengének látszik. Megfogom a kilincset, és addig tolom lefelé, ameddig el nem reped benne a zárszerkezetet.
A jaguár behúzódik a sarokba. Felemeli a fejét, tovább morog. Ez édeskevés ahhoz, hogy megijedjek tőle. Ahogy közelebb lépek hozzá, felém kap. Amikor nem sikerül megharapnia, elrugaszkodik, karmaival beletép a felkaromba. Elkapom a torkát, és leviszem a földre, ráülök az oldalára, a tarkójánál erősen fogom a bőrét és a szőrét. A torkába nyomom az adagolót.
Ellenkezése másodpercek alatt szertefoszlik, izmai ellazulnak. Egy, kettő, három… A szeme lecsukódik, eszméletét veszti.
Felkelek róla, átfogom a derekát, és megemelem.
Túlságosan könnyű.
A vállamra dobom, elindulok vele vissza. Bőröm ragad a száradó vértől.
Fent semmi nem mozdul. A földön fekvő alakváltók szíve továbbra is lassan ver. Kisétálok a csomagommal, ujjaim elvesznek a száraz, kopott szőrében.
Az ékszer.
Egy albínó jaguár.
Nem jöhettek ki túl jól egymással, ha a pincébe zárta.
Kilépve a kastélyból, felszusszanok. Izmaim rángatóznak.
Az enyém.
Megszerzem.
Megrázom a fejem. Különös, mély, és ok nélküli gondolat a belsőmből.
Elindulok vissza az autóhoz. Az éjszaka hallgat körülöttem, minden rágcsáló elbújt, de még a baglyok is elcsendesedtek.
Talpam alatt ropognak a gallyak. A jaguár feje himbálózik a hátam mögött. Sietősebbre kapcsolok, minél előbb a házamban akarok lenni, a saját vadászterületünkön. Ebből majd tanul Ophius.
Megdörzsölöm a számat. Ujjaim belefutnak a jaguár szőrébe, ki tudom tapintani a gerincét.
Az biztos, hogy nem kapja vissza.
Egy alakváltót sem tarthat bezárva, hogy aztán éheztesse és kínozza.
Seggfej!
Az autó oldalát Manson támasztja, széles válla kitakarja az ajtót, szájából füst kígyózik felfelé. Amikor észrevesz, kinyitja a hátsó ajtót.
– Négy különböző vérnek a szagát érzem rajtad – jegyzi meg morózusan. – Max nem azt mondta, hogy csak nézd meg, ki vagy mi az az ékszer? És hogy gyilkosság nélkül tedd ezt meg?
Rámorgok, és óvatosan berakom a csomagomat az ülésre. Becsapom az ajtót. Kifújom a levegőt, a karmaim és a szemfogam visszahúzódik, a látásom veszít az élességéből.
– Nem halt meg senki.
Szerintem pedig, amikor azt mondta, hogy csak nézzem meg ki vagy mi az az ékszer – azt ő sem gondolta komolyan.
Egy kicsit megemelkedik a szemöldöke.
– Legalább a pólód vedd fel, zavar ez a szag – kerüli meg az autót.
– Engem meg a cigi – szállok be az anyósülésre.
– Ja, ja, csak a tied beivódik mindenbe. – Gázt ad.
– Mert a cigi nem. – Végül felveszem a pólómat, nem mintha abban jobban érezném magamat.
Manson a visszapillantóból méregeti a jaguárt.
Ne merj ránézni! Az enyém.
Elfojtok egy morgást.
Düh lüktet át rajtam, nehezen fogom vissza. A párduc belsőm tombol. Mi a fasz? Miért?
Manson összevonja a szemöldökét, miközben kihajtunk a földútra. A Range Rover jól bírja a göröngyös talajt.
– Ő lenne az ékszer? Egy alakváltó?
Megmasszírozom a nyakam, hátha az előbbi gondolatok végre tovatűnnek. Én is másra számítottam. Egy kígyóra, vagy nem tudom mire. Egy anakonda mi a szart akarna egy jaguártól? Mit csinálhatott vele? Miért tartotta meg? Semmi értelme.
A jaguár kinézetéből ítélve, kínozta és bántalmazta.
Kiráz a hideg, az izmaim összerándulnak, majd húr feszesek lesznek.
Ophius egy seggfej.
Vesznie kell.
IIII
A magas, vaskos tölgyfát pár gerendával egészítették ki, hogy elbírja a házat. A lombok sűrűjében ott lapul az egyenes tető, az ablakok pedig visszavernek némi fényt. Felugrom az első lépcsőfoknak szolgáló vastagabb ágra – a csomagom ellenére sem nehéz. Még három van, mielőtt megérkezem a ház kis teraszára.
Minden csendes, minden hallgat. Semmi idegen szagot nem fedezek fel a környéken. Megfogom az ujjlenyomatot érzékelő kilincset, kéken felvillan. Kitárom az ajtót, és bemasírozom rajta.
Átmegyek a nappaliba, anélkül, hogy lámpát kapcsolnék. A csomagot lerakom a fal mellé az oldalára, majd leveszem a ruháimat, és átmegyek a fürdőszobába. Beállok a zuhany alá, hideg vizet engedek magamra. Megrándulok, ahogy a bőrömhöz ér, kellemetlen érzés kerít hatalmába. A francnak kell fürdeni…
Lábamnál a víz rózsaszín lesz a vértől. A szilánkok által keletkezett sérülések mind beforrtak.
Mit akart Ophius a nőtől? Ha elmúlik a kábítószer hatása, magához fog térni. Ritka a színe miatt, de miért tartotta fogságban?
Átdörzsölöm a hajamat, abból is percekig ázik kifelé a vér. Tenyeremet a hideg csempének támasztom, lehűt, kijózanít.
Bevillan, ahogy a kígyót szorítom, a legszívesebben… cafatokra szaggattam volna az összeset. Az emlékben vöröses fénykör ívet kap minden, és mindenki.
Átváltozom!
Széttépem őket!
Az elfojtott erőszak rezeg a tagjaimban.
Elzárom a csapot, és kilépek alóla. Áttörlöm magamat, majd a derekamra kötöm a puha anyagot. Visszamegyek a nappaliba, betölti a jaguár különleges illata: fehérsárga-törékeny virág. Bekúszik a tudatomba.
Enyém.
Felmorranok.
Értehetetlen ez a… Akármi, amivel a párduc bensőm birtokolni akarja.
Elélépek, majd letérdelek a fejéhez. Fekete szája szétnyílt, fehér fogak villannak ki belőle, piros nyelve kilóg. A szíve gyorsabban ver, a légzése is megváltozik. Közel van az ébredéshez.
Ékszer.
Fejére rakom a kezemet, fehér bundája szúrós, ki van száradva. Több helyen kikopott, látni a rózsaszínes bőrét. Lejjebb simítok az oldalán, a bordái majdhogynem átszúrják a bőrét. Bizsereg a tenyerem.
A szívverése gyorsabb lesz. Lassan emelgeti a szemhéját, halk nyöszörgésszerű morgás hagyja el a száját.
Elhúzom a kezemet. Döcögősen emeli a fejét, a szemével fókuszt keres, kábán méri fel a szobát.
– Akkor először is beszéljünk a szabályokról – szólok hozzá angolul, az alakváltók az angolt használják. Felém kapja a fejét, a lábát megpróbálja letámasztani. – Az első, hogyha rám támadsz, akkor kapsz egy nyakörvet, egy rövidláncot, és kikötlek egy fához.
Felmordul, sikerül átfordulnia a hasára, feje kótyagosan jobbra-balra himbálózik. Zihálva kapkod levegő után, hátsó lába remeg, ahogy súlyt helyez rájuk.
Nem igazán figyel rám. Elkapom a tarkóját, felmordul. Kényszerítem, hogy engem nézzen.
– Nem fogom többször elmondani. Figyelj elsőre! – húzom fel a felső ajkam, kivillantva a fogam.
Ő is felhúzza az ajkát, miközben lehajtja a fejét. Felmorog. Agresszívan. Támadóan. Talán tényleg meg kéne kötnöm éjszakára, nincs kedvem arra ébredni, hogy át akarja harapni a torkomat.
Az izmaim megfeszülnek, morgás tör elő belőlem.
A földre szorítalak!
– Vedd fel az emberi alakodat, beszélni akarok veled! – Ellököm magamtól a fejét, és kiegyenesedem. Legszívesebben átváltoznék, hogy megmutassam neki, hol a helye.
Esélye sincs ellenem, nem ellenfél, nem is értem miért olyan ostoba, hogy hergel.
A fejét lerakja a mancsára, nehezen veszi a levegőt. Átmegyek a konyhába, fogok egy fémedényt, és vizet töltök bele. Visszaviszem, aztán lerakom elé. Szánalmasan fest.
Felmorog.
Nem ért a szép szóból?
Ki kell kérdeznem, hogy mit tud Ophiusról. Azt se ártana kideríteni, hogy honnan hozták, és miért. Nem a városból való, itt nem élnek jaguárok, Romániában van egy Szövetség. Onnan rabolhatták el? Reggel beszélek Maxszel, ő jóban van a vezetőjükkel.
Lehunyja a szemét, kapkodja a levegőt, a szíve gyorsan ver. Betehetett neki a nyugtató, pedig teljesen biztonságos. Legalábbis Selda azt mondta.
Délig kap haladékot. Utána muszáj lesz válaszolni a kérdéseimre. Egyáltalán tud angolul, megérti, amit mondok? Az alakváltók gyorsan tanulnak, mindannyian legalább négy nyelven beszélünk.
Átmegyek a hálószobába, a zárban nincs kulcs, de nem foglalkozom vele. Levetem a törülközőt, és befekszem az ágyba. Ha kinyitná az ajtót, arra úgyis felébrednék.
Letakarom a szememet a karommal.
Bassza meg! Ezt kurvára nem gondoltam át. Ameddig itt van, nekem kell figyelnem rá!