Kiliána
Belökik a sarokba a tálat. Morgok. A hús felszíne száraz, a színe szürke. Rávettem magam, cafatokra tépem, megrágom, és lenyelem. A vizes tálamból is iszok.
A rácsok előtt morgok. A vipera alakváltó kivillantja méregfogát, cseppek vetődnek belőle a pofámra. Felé csapok a mancsommal, mire ráver a rácsra. Rám üvölt.
A farkam lefelé lóg, az összes porc eltört benne. A tálamban kukacok mászkálnak. Fájdalom hasogat az állkapcsomban. Csöpög belőlem a víz. Reszketek. Minden vizes a cellába, nincs egy száraz terület, ahova leülhetnék.
Veszély!
Morgok.
Felpattan a szemem, zihálok. Reszketek. Nagy kortyokban nyelem a levegőt. Víz! Víz kell! A sarokban a tálam üres. Mindkét tálam üres.
Fáj a gyomrom, ég a torkom.
Meg fogok halni.
A levegő kissé mozog. Az áporodott szagba friss levegő keveredik. Nyitva hagyták a fenti ajtót, két vipera beszélget tőle nem messze. Nem akarok figyelni rá, mégis figyelek, ez az egyetlen kapocs, ami az élethez köt.
Az, hogy azok az anyaszomorító szennyek beszélnek.
Nem élek.
A kígyók valami Szövetséget említenek, harcot, területfoglalást. Ophiusról, és emberekről, egy üzletről.
Aztán egy videóról magyaráz az egyik a másiknak, amit nemrég látott. Videó. A szavaikból úgy veszem ki, hogy ezt a videót látni lehet, nézni.
Az előtérből lámpafény világít be a cellába, a falra rávetíti a rácsok árnyékát.
Ételt kell szereznem.
Egy fészekről beszélnek, ahol a kígyók laknak. Aztán egy orgia kerül elő, ahol nők tekeredtek köréjük, és addig… nem akarom hallani a szót, ki akarom törölni a fejemből.
Meg kellene már halnom. A világ már elfelejtett, ahogy én is a világot.
Ezel
Megvakarom a vállamat az ingem alatt. Miért is döntöttem megint úgy, hogy kurva jó ötlet lesz inget felvenni? Kiszállok az autóból, becsapom az ajtót, majd nekidőlök. Az égen csillagok fénylenek, négy napja volt telihold. Manson jelenik meg mellettem. Elég volt csak megkérdeznem, hogy eljön-e velem, mire annyit mondott: miért ne?
– Veszek neked egy bolhaírtó nyakörvet.
– Nem vagy vicces. – Kigombolom a csuklómon az ing ujját, majd feltűrőm a könyökömig.
Megvonja a vállát, a több emeletes kastélyra bámul. Kilométerek óta a kígyók és siklók szagával van tele az orrom, szürke-barna irritálóan nyugtalanító. Sár, bűz, hínár keveredik össze, még az autó légfrissítője sem nyomta el, bármennyire is „óceán frissességet” ígért.
Manson a zsebéhez nyúl, elővesz egy doboz cigit, kivesz belőle egy szálat és a szájához rakja. Kattan az öngyújtó, a láng fölé hajol, majd megcsap az undorító füstszag, égeti a szaglóhámomat.
– Hogy bírod te ezt elszívni? – fintorgok.
Kurva komolyan rám néz:
– Akarat.
Beletúrok a hajamba, ennyi magyarázat mára elég lesz. Mindketten a kastélyhoz fordulunk, a kapuban kígyók ólálkodnak, már szólhattak Ophiusnak. Az ablakokon fény szűrődik ki, halk zenét is hallani.
A kígyófészek. Az izmaim annyira megfeszülnek, akár egy húr. Legalább kétszázan vannak odabent. A nagyrészük vipera, és más mérgeskígyó, hatalmas fogakkal. Párnak közülük halálos a marása, ha a véráramba kerül a mérgük.
Megdörzsölöm az államat, borosta szúr: az elmúlt napokban elmaradt a borotválkozás.
Manson kifújja a füstöt, a szagától forog a gyomrom. De legalább az orromat annyira kiégette, hogy a kígyók zavaró szaga nem jut el hozzám.
– Menjünk – intek neki, és elindulok a kapuhoz.
Meg kell tudnunk mit tervez Ophius. Ha háborút akar, akkor az is lehet, hogy harc árán jutunk csak ki innen élve. És a fészek felmérése sem egy utolsó dolog, jobb tudni, mivel állunk szemben.
– Tényleg csak úgy becsöngetünk? – Manson nyugodtan szól, mintha őt nem zavarná egy cseppet sem az a gondolat, hogy besétálunk legalább kétszáz potenciális ellenség közé.
– Lássa, hogy nem félek tőle. – Nem halkítom le a hangom, a kígyók hallása köztudottan szar.
Megállunk az öt méter magas, fekete vasból készült kapu előtt. A benti kertben nem világítanak lámpák, de így is jól ki tudom venni a magas cserjéket és fákat. Az egyik mögött sötét árny mozog, alacsony, vékony, gyorsan suhan.
Csengőt nem látok, elmarad a drámai belépés. Viszont megjelenik egy feketébe öltözött alak, félalakban lévő vipera, halkan sziszeg, ahogy megáll a kapu túloldalán.
– Mit akartok?
Viszket tőle a bőröm, szerencsére a cigitől már csak halvány lenyomat a mocsár-szürke szag.
– Ophiussal beszélni – mosolyodok el. – Tudod, van egy egyezségünk, meg ilyesmik.
Felszisszen, kidugja a hosszú villásnyelvét. Hátrafordítja a fejét, a kezével furcsa félkörívet rajzol a levegőbe, lábával a földön dobol.
Eltelik fél perc, a sötétet bámulja. A fák között az árnyak életre kelnek. Visszafordul felénk.
– Ophius nem tud róla, hogy jöttök – recsegi. A hangjától hideg fut végig a hátamon.
Ezeket a csúszómászókat ki kellett volna már irtanunk. Az összeset.
– Ez egy baráti látogatás – mosolygok töretlenül. – Ki utasítana vissza egy ilyet?
Miért nem hoztam ajándékot? Mondjuk egy üveg bort? Bonbont? Úgy még mókásabb lenne ez az egész.
Megint elfordul, a kezével más jelet rajzol a levegőbe, az ujjai furcsán mozognak, gyorsabban dobol négyet a lábával. Már hallottam róla, hogy sokszor jelbeszéddel kommunikálnak, és a föld rezgéseivel.
Manson a földre dobja a cigijét, rátapos. Tényleg képes ezzel szennyezni a környezetét? Legszívesebben vetnék felé egy lenéző pillantást, de nem akarom egy másodpercre sem levenni a tekintetem a kígyóról. A végén átcsúszna a kapun, és megmarna a rohadék.
A másodpercek vánszorognak, a gyomromban baljós érzés telepszik meg. Az izmaim felkészülnek a támadásra, húrként pattanásig feszülnek.
A kígyó megint minket tüntet ki a figyelmével, bólint egyet. A kapu kinyílik.
Helyes.
Baráti látogatás… Röhögnöm kell a gondolattól.
Belépünk.
Figyelmeztetés.
A tarkóm libabőrös lesz. Elfojtom a morgásomat.
Ahogy egyre beljebb haladunk, előttünk a feketébe öltözött kígyóval, kiráz a hideg. Mintha hangyák mászkálnának rajtam. A szagok halványak, de a jelenlétük zavaró: legalább tíz-tizenöt kígyó rejtőzik a sötétben. És egyik sem barátként méreget minket. Az erőszakos rezgésük benne van a fákban, a földön, a falakban, a levegőben.
Manson eltávolodik tőlem, a sötétet kémleli. Még mindig nyugalmat áraszt magából. Azt tudom, hogy jó pár szar helyet megjárt már korában, de az, hogy ennyire nincs rá hatással ez a fészek, az azért kemény.
A bejárat előtt nagy tér, ódon lépcső visz fel rá. Valójában az egész kastély ódon, érdes, domború ablakkeretek, réginek látszó kövezet, a tetején csúcsban végződő tornyok, ezeréves kövezet. Az ablakok viszont újak, erősnek látszanak, golyóállónak.
A vipera kinyitja előttünk az ajtót. Belépek előtte, a gyomromban lévő rossz érzés maró lesz: simán hátba támadhatna.
Figyelmeztetés!
Elfojtom a morgásomat.
Az ujjbegyeim bizseregnek, ki akarom engedni a karmaimat!
Nyelek egyet, uralkodva az érzésen. Végül is, barátként jöttünk.
A hangyák mászkálása az egész testemre kiterjed, vakarózni akarok. Megszabadulni az ingtől.
Bosszút állni.
A terembe lépve a kastélyhangulat folytatódik, gyertyákkal feltöltött csillár lóg le a plafonról, freskók a falakon, bordó és arany színek. Ja, ez egy régi kastély, amit valahogy megszerzett.
Mansonra lesek, unottan méregeti a teret. Nem különösebben nyűgözi le az ódonpompa, de a körülöttünk lévő kétszáz kígyó sem vált ki belőle semmilyen hatást.
Pedig zsizsegnek körülöttünk, tekergőznek, szemlélnek, felmérik az erőinket és a gyengeségünket, várják a lehetőséget, hogy belénk eresszék a fogukat.
Ophius mocskos rothadó bűz szagát keresem, de nem tudom megkülönböztetni a többitől. A hely olyan, akár egy leves, amibe minden fűszert beleszórtak, mindegyik kivehetetlen, savas-fanyar.
A vipera az egyik boltív felé int.
A másik teremben egy kanapén ott terpeszt az anakonda alakváltó, arcán könnyed mosoly. Mellette két kígyónő, félalakban, mellüket és az ölüket fekete-sárga pikkelyek takarják, rövid hajuk a vállukig ér. Erős sminkjüktől feketének látszik az egész szemüregük, nyakukból vékony aranylánc lóg le.
– Barátaim – dönti félre a fejét Ophius. – Rég találkoztunk. – Int egyet, mire a vipera elsuhan.
Az aranyszínű padlószőnyeg eltompítja a lépéseink hangját.
Barátok. A kurva anyád! Az apád, Harri, végzett az apámmal. A nyaka köré tekeredett, és addig szorította, ameddig le nem szakadt a feje, hogy aztán az utcán porladjon el.
– Foglaljatok helyet – kínálja fel a vele szemközti kanapét. A mellette ülő két nő felszisszen.
Összeszorítom a fogsoromat, majd leülök a sötétzöld huzatú kanapéra, megsüllyed alattam. A jobb oldali falon lévő freskón egy óriás kígyó éppen bekebelez egy embert, a férfiból már csak a lábai látszanak.
Manson is leereszkedik mellém, füst szaga némileg elnyomja a mindentbele leves szagot. Az egyik nő végigsimít az anakonda mellkasán, fejét ráhajtja a vállára, onnan les ránk.
Meg akar ölni. – Erőszak utáni vágya sunyin rezeg.
Ha tehetnék, akkor itt mindenki megölne minket.
Kellemetlenül vibrál a tér, rángatóznak tőle az izmaim, gerincem mentén hideg érzés vág végig. A pulzusom felszökik.
– Kedves barátaim, miért is jöttetek? – Ophius hosszú ujjával megsimogatja a rajta pihenő nő meztelen karját. – Nem rémlik, hogy megbeszéltünk volna egy találkozót.
Könyökömmel megtámaszkodom a combomon.
– Érdeklődni, hogy mennek a dolgaid – villantok rá egy mosolyt.
– Remekül, a drog mindig is jövedelmező biznisznek bizonyult. – Tovább cirógatja a csajt, miközben a másik a kanapé mellett lévő asztalhoz fordul. Egy üveg és több pohár van rajta. – El is felejtettem. A vendégeket illik megkínálni. Mit szeretnétek inni?
Fekete tekintetét belefurja az enyémbe. Tartom a szemkontaktust.
– Köszönöm, én nem kérek.
Elnéz Mansonra, aki kényelmesen hátradőlt a kanapén, és annyira laza, hogy már-már szétesik. Az üvegért nyúló nőt figyeli.
– Megleszek nélküle. De ha van szivarod, azt elfogadom.
– A szivar whiskyvel az igazi, nem? – Csettint a nyelvével, mire a mellette ülő kobranő lustán feláll, és elriszál a terem másik végébe egy komódhoz. A tetején dobozok sorakoznak. – Kolumbiai megfelel?
– Legjobb – feleli Manson, némi jókedvvel a hangjában.
A nő visszatér az erős, dohány-barna szagú darabbal. Tenyerén nyújtja a férfinak. Emberi körmei hosszúak, és sárgás festék villan rajtuk.
Manson elveszi a szivart, leharapja a végét, majd a szájába rakja. A kobranő visszamegy a kanapéhoz, poharakba mély sárga whiskyt tölt. Kattan az öngyújtó, a levegőben súlyosan sűrűsödik a füst.
– A legjobb italom. – Ophius hangja halk, mégis hangosan hallom. Az érzékszerveimet, amennyire lehet, anélkül, hogy felvenném a félalakomat, kiélesítem. A főteremben négy kígyó is lesben állhat, az egész ház tele van velük: lüktetnek, a dühük elér hozzám. Az ablak előtt is ólálkodnak. – Egy vendégnek, és barátnak illik megkóstolnia.
Rágnák ki patkányok a beledet!
A kobranő visszalejt hozzánk, felénk nyújt két poharat.
Elveszem tőle, az orromhoz emelem, csak a maláta égetett testességét érzem. De akár szerezhettek is valami színtelen, szagtalan cuccot is. Manson nem gondolkodik rajta annyit, elveszi, majd a szájához emeli, és belekortyol. Mozog az ádámcsutkája.
A poharat visszaengedi a combjára, az italából egy csepp sem fogyott. Okos.
– Ezek szerint a drogok még mindig a főprofilod? – forgatom ujjaim között az italt, a füstön keresztül figyelve az anakonda alakváltót.
– Ahogy megbeszéltük – tárja szét a két csaj mögött a karját. – Tiétek a fél város, enyém az alvilág, a lebujok, és pár bár. Nincs szükségem többre, megelégszem azzal, amit kaptam.
Akkor mi a faszért küldtél egy kígyót drogot osztani a klubomba? Biztos tud róla, a kígyók szarni sem mernek az engedélye nélkül.
Valamit tervez.
– Ez jó hír.
– Nem kóstolod meg a whiskyt? – Ahogy beszél, olyan, mintha az arcán lévő tetovált fejek életre kelnének. Mereven bámul rám, látom, hogy erősen fókuszál. A kígyók látása elég szar, ezek szerint a tömény, nyomasztó füst miatt nem lát rendesen. Mansonra lesek: okos.
A számhoz emelem a poharat, megdöntöm, ajkamhoz hozzáér az ital. Kinyitom a számat, és nyelek, de az italból egy cseppet se engedek be.
Az előtérben időközben még több kígyó jelent meg. Várnak, lapítanak, a rezgésük erőszakról tanúskodik: támadni akarnak, és ölni.
Elkaplak titeket!
Elnyomom a morgásomat.
A szemfogam megnyúlik egy kicsit, a világ színei is változni kezdenek. Erőszakkal fojtom el a tomboló lüktetést, ami alig várja, hogy kitörhessen. Rezgek, nem férek a bőrömbe, kellemetlen, ki akarok szakadni belőle.
Megölöm őket!
Türelem.
– Kiváló – mormolom, ahogy visszaengedem a karomat a combomra. – Ezek szerint nem gondolkodtál még rajta, hogy bővítsd a terítési területedet?
– Eszembe se jutna – hüledezik színpadiasan, ki is egyenesedik a két nő között. – Az egyezség, az egyezség. Ti békén hagytok engem, én meg nem megyek a ti területetekre. – Elgondolkodva megdörzsöli a száját. – Történt valami, amiről nem tudnék?
– Nem – mosolygok.
– Akkor jó, nem örülnék neki, ha balhé lenne. – Szemét összeszűkíti. – Az nem végződne túl jól.
A figyelmeztetéstől megrándulnak az ujjaim a pohár körül, a tarkóm libabőrös lesz. De nem csak én reagálok rá, ez kivételesen Mansonra is hatással van, a belőle áradó nyugalom csökken, ingerültség kavarog körülötte.
– Nem, valóban nem – hagyom annyiban. Leteszem a poharat az asztalra, majd felállok. – Köszönöm, ezt a szívélyes vendéglátást!
– Oh, ugyan, bármikor. – Ophius hangja könnyedén cseng, de érzek benne némi ingerültséget. – Remélem, gyakrabban jöttök majd.
Ezek szerint nem fog leállni? Manson is feláll, tovább szívva a szívart.
– Kösz, jó a cucc – indul el kifelé. Füstcsíkot húz maga után.
Követem. Az előtérben a sarkokban kígyók húzódtak meg, hárman a bejáratnál állnak. Az egyik előrelép, kitárja az ajtót.
Kint párás meleg fogad, megmozgatom a vállamat, feszül rajta az ing. Egy kígyó slisszan elénk a sötétből, elindul a betonjárdán a kertbe. Manson két méternyire áll tőlem, a környéket fürkészi, a sötétben mozgó árnyakat.
Beterít minket a füst.
Ha ránk támadnának ez előnyt jelentene velük szemben, nehezen tudnák a mozgásunkat követni. Megfeszülnek az izmaim, de nem gyorsítok a lépéseimen, ahogy az oroszlán alakváltó sem.
Lustán kiballagunk, majd átmegyünk az utcán.
Az egyik kígyó magában sziszeg: „Kerítenének be titeket a kurva farkasok!” – Jókedvűen elhúzom a számat, ezek szerint sikerült őket felhergelnünk.
Manson kinyitja az autót. Még mindig nála van a szivar, a kocsi levegője másodpercek alatt megtelik az irritáló füsttel.
– Nyomd már el! – vágom ki újra az ajtót köhögve. – Megfulladok!
Megrándul a szemöldöke, kiszáll, és nekidől az ajtónak, a hátát látom. Vagy öt perc is eltelik, mire kiszellőzik végre az autó, ő pedig a földre hányja a szivart, és rátapos.
– Tényleg jó cucc – jegyzi meg morózusan. Beindítja az autót, mire a légkondi befújó erejét maximumra veszem, majd becsapom az ajtót.
– Direkt csináltad? Hogy összezavard a látásukat?
Válasznak egy mosolyszerűséget kapok.
Még szerencse, hogy amikor idekerült, összebarátkoztunk. Kegyetlen egy ellenfél lenne. Csak ne szeretné annyira a kibaszott Amerika kapitányát. Az ízlése filmek terén pocsék.
Előveszem a zsebemből a telefonomat, egy üzenet vár rajta: KP-tól, ami a Kevin a Patkány rövidítése. „Találkozó.” Ez gyorsan ment, tegnap este adtam ki nekik a munkát. „Két óra múlva a Park Északi bejáratnál.”
A mai találkozó után, muszáj elengednem magam. Rezgek, nem férek a bőrömbe, a tarkómon pedig még mindig libabőr futkározik.
Ophius tervez valamit.