Ezel
A dühtől még akkor is feszülnek az izmaim, amikor megérkezek a Sziamiáuba. Kitárom az ajtót, az asztaloknál macskák mulatják az időt, csak az egyik sarokban üldögél két, a szövetséghez tartozó hód.
A hosszú pultnál Manson terpeszt egy bárszéken: óriási alakja mellett eltörpül a szék, olyan, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne alatta. A falra szerelt tévén a focimeccset bámulja, füst szaga árad a ruhájából. Egy másodpercre rám tekint, aztán feketére tetovált kezével megemeli a sörét, és hosszan beleiszik.
Ez a fasz egy igazi talány. Három éve érkezett ide Amerikából, otthagyta az oroszlánok falkáját.
Hozzásétálok, a lábaim merevek a visszafogott indulattól. Megtámaszkodom mellette. A csapok mögött Sofia nyomkodja a telefonját, felnéz, biccent egyet felém. Érezni rajta az élettársa, Milliana jelölését, gránátalma-málnásszín. Manson egy újabb korttyal kiüríti a poharát, és lerakja maga elé. Lassan az emberi alakjában is egy oroszlánra hasonlít: a szakálla már akkora, hogy be is fonhatná, ehhez társul a vállig érő szőkésbarna haja – a kettő már összeér.
– Azért fel ne robbanj, haver – jegyzi meg morózusan.
– Próbálok – morgom torokhangon.
Hosszan beszívom a levegőt, alkohol szaga keveredik az alakváltóékkal. Színes kavalkád. Kigombolok pár gombot az ingemen, már csak három tartja össze. Idegesít, ahogy hozzám ér, túl feszes, túl merev, túl minden. Viszket tőle a vállam, megvakarom. Legszívesebben letépném magamról, és a kukába hajítanám.
Soha többet nem veszek fel inget. Ez a negyedik alkalom, és egyben az utolsó.
– Sofia, kérnék még egyet – löki meg az üvegét Manson.
A párduc felemeli a fejét, méreget minket, majd komótosan elveszi a poharat, és a csap alá rakja.
Az ajtó felé nézek, sötétbarna színe elüt a falak mustársárgájától. Fél órája hívtam Maxet, lassan ideje lenne ideérnie. Szeretnék már a parkban lenni, átváltozva róni a köröket.
Az egyik asztaltól ismerősök intenek felém, én meg viszonzom.
Manson felemeli az újabb sörét, belekortyol. A könnyű pólójában szabadon tud mozogni velem ellentétben.
Hol van már a tigris? Ki kell találnunk, mivel tudnánk visszavágni annak a pofátlan seggfejeknek! Mi a faszt képzelt Ophius, hogy beküld hozzánk egy kígyót? Háborút akar, ezért veszélyezteti az egyezséget?
– Bolhás vagy? – kérdezi Manson.
– Neked meg mi bajod van?
– Nem bírsz egyhelyben megállni. – Félmosolyt villant rám. Seggfej. – Az előbb ment a tévében egy reklám egy bolhaírtó szerről, ha érdekel. Elvileg a füled mögé csepegtetted, és végük van.
Beletúrok a hajamba, a félhosszú tincsek az arcomba hullanak. Mindjárt letépem ezt a kurva inget, utána meg jöhet a farmer. Feszül a combomon, és húzza a csípőmet. Az alsónadrág is egy faszság, kinek jó, hogy egésznap az alhasához van préselve a farka?
Feszül és viszket a bőröm, az izmaim rángatóznak, át akarok végre változni! Beszélek Maxszel aztán visszatakarodok a parkba.
– Inkább bámuld a meccset – mordulok Mansonra.
Megvonja széles vállát, a tekintete megint ráfókuszál a tévére.
Kinyílik az ajtó. Előbb meglátom az alakváltót, majd megérzem az illatát is: csípős fahéj-világosbarna. Őt persze nem zavarja, hogy a napja nagy részét ingben tölti, csak a felső két gombot gombolta ki így estére.
Barna félhosszú hajának vöröses fénye van. Hidegen, és nyugodtan tart felénk, az arcáról lehetetlen olvasni. Megáll mellettem, biccent a többieknek. Lazán felrakja a karját a pultra.
– Miért hívtál?
A sarokban lévő hangfal kinézetű, ezüst eszközre pillantok, kéken világít a bekapcsolását jelző gomb. Ultrahangos hangzavaró, a helyen még négy kapott helyet.
– Feltűnt egy vipera a NeinAngelsben. Visszanéztem a kamerákat, drogot terített.
Max összehúzza világosbarna szemét.
– Meg akarod torolni?
– Csak jelzés értékkel – húzom mosolyra a számat. A tagjaim is kezdenek veszíteni a merevségükből. – Nem hagyhatjuk annyiban! Pofátlanok tudnak lenni, ha nem foglalkozunk velük.
Max nem veszi le rólam a tekintetét, idegesítő tud lenni a folyamatos bámulása. Felpörgött szívvel várom az ítéletét.
– Jó – egyezik bele. – Szükség van a többiek engedélyére is. Beszélek velük. Ugyanakkor ez nem kéne, hogy több legyen egy kis heccelésnél. Selda a Westinte laborban van, felhívom majd.
– Mert szerinted a húgod nemet mondana egy kis bosszantásra? – fújtatok jókedvűen. Végre felengedett a bennem lappangó indulat. Rossz párduccal szórakozol Ophius!
– A húgom sajnos, semmire nem mond nemet. – A hangjából kihallatszik az ingerültség, amit a vonásai nem árulnak el. – Jobb is, hogy nincs itt.
– Lekoptatni se tudnám, annyira jönni akarna – teszem hozzá.
– Mit akarsz csinálni? – szól közbe Manson.
Megvonom a vállam, amitől az ing megint ráfeszül a vállamra.
– Beszélek a patkányokkal, hogy nézzenek körbe náluk. Csak éreztetni akarom vele, hogy a látókörünkben van.
Manson halk fújtatással fordul vissza a tévéhez.
– A párduc és a játékai.
Megdörzsölöm az államat. Minek kapjam el rögtön? Sokkal élvezetesebb előtte elszórakozni vele, ráijeszteni, esetleg megfosztani valami fontostól, nézni, ahogy szenved és vergődik. Megérdemelné, hogy kikergessük erről a kontinensről, de ennek a lehetőségnek a hiányában, nekem az is megfelel, ha elég szarul érzi magát.
– Nem szabad egy nyílt konfliktust kockáztatnunk. – Max arca annyira rideg és üres, mintha egy üvegdarabot bámulnék. – Az felborítaná a mostani egyensúlyt, amire szükségünk van.
Felhorkantok.
– Meg nekik is. Még a végén bukná Ophius a drogbizniszt. – Újra megvakarom a vállamat, az ing merev anyaga dörzsöli.
– Úgy intézd a dolgokat, hogy ne folyjon vér.
– Persze, persze – vág közbe Manson.
– Te meg tarts vele! – Az oroszlán alakváltó szeme egy másodpercre teljesen besárgul az utasításra, indulat csap át rajta.
Max talán észre sem veszi, hogy mi megy végbe a másikban. Vagy észreveszi, de kurvára nem érdekeli. Manson nem vezető, sőt, a Szövetségnek sem tagja, ugyanakkor egyikünk sem akar neki különösebben parancsolni. Ő egy zsoldos, és ha szembe kerülne velünk, akkor abból komoly sérülésekkel kerülnénk ki mindannyian.
– Még eldöntöm. – Manson hangja recésen, mélyen zeng, közel áll hozzá, hogy engedjen a nyomásnak, és félig felvegye a félalakját, kipattanjanak a karmai, a szeme fehérje pedig átvegye az írisze színét.
Max lehajtja a fejét, a szája széle mintha megrándulna. A köztük pattogó feszültség rajtam is szikrázik, a rezgésük felerősödik. A falak beszűkülnek. Nem engedik el egymás tekintetét, a levegő megreked, a zsizsegésüktől a bőröm még inkább viszketni kezd. A pulzusom kitör az egekbe.
Figyelmeztetés.
A pulzusom eléri a kétszázat, az izmaim felkészülnek a küzdelemre. A fahéj szaga felerősödik, maróan csípős lesz, ahogy a füstös-keserű malátát idéző borostyán is. Sofia jelenik meg a másik oldalt, de ahogy ránk néz, inkább kifordul a pultból, és más elfoglaltságot keres.
A többiek érthetetlen motyogása is elhall a helyen.
– Mit keres a laborban Selda? – zúzom szét a csendet.
Max nem reagál, nem hajlandó elnézni a másikról. Néma küzdelem folyik közöttük, amit egyikőjük sem akar lezárni.
– GÓL! – üvöltik a tévében, mire Manson arra kapja a fejét.
Minden újraindul: a többiek motyogni kezdenek, ott folytatják, ahol abbahagyták, Sofia egymáshoz koccint a hátunk mögött két poharat, virágillat keveredik whiskyvel.
Max lassan felém fordul, szeme fehérjében némi világosbarna kavarog. Nem sokon múlott, hogy felvegye a félalakját, ahogy Mansonnál sem – más már rég átváltozott volna, de a két macska önuralma legendás. A rezgéseik visszatérnek a normálisba.
Jobb lenne, ha végre lerendeznék a vitájukat.
– Elvileg sikerült kifejleszteniük egy parfümöt, ami képes elnyomni az alakváltók illatát. – Max megigazítja a gallérját, karmai hegye éppen visszahúzódik a bőrébe. – Ha minden igaz, akkor képes elrejteni azt is, ha az megváltozik.
A szívverésem még nem állt helyre, gyorsan ver. Az állkapcsomat tudatosan lazítom el, észre se vettem, mennyire egymásnak feszültek a fogaim.
– Ugyanannyira büdös lesz, mint az előző? – vakarom meg a vállamat, majd a kulcscsontomat.
– Elvileg szagtalan – rándul meg Max szája széle.
– Kurva jó lenne, ha beválna – bólintok.
Max és Manson tekintete megint összeakad. Jó lenne, ha a parkban rendeznék le a problémáikat, és nem a helyet vernék szét. Tavasszal kellett újraépíteni az egészet, mert három kanos macska egymásnak ment Sofia miatt. A vitát aztán Sofia barátnője, Millien zárta le azzal, hogy megcsókolta a nőt. Azóta élettársak, és soha nem felejti el megjelölni, ezzel a tudtára adva mindenkinek, hogy kihez tartozik.
Kifújom a levegőt. A tavasz mindig szívás.
– Ha beválik, akkor kérek egy jó pár litert, folyamatosan fogom párologtatni a helyeken. Hátha, akkor kevesebb lesz a balhé.
– Attól, hogy nem érezük egymás szagát, még az alakváltók nagyrésze érzi a másikat – jegyzi meg Max. – Ez felszínes elmaszatolásra lesz jó.
– Szerintem beválhat – vonom meg a vállam, majd megrángatom az ingemet. Kurvára elegem van belőle! – Vagy legalábbis tompíthat dolgokon.
– Mi lesz a következő? – dobja be a kérdést Manson, már sokkal nyugodtabban, a hangja is normalizálódott. – Ultrahangos hangzavaró, szagot elfedő parfüm, jelzavaró a területeinken. Látást zavaró tükrök?
– És akkor szimpla emberek leszünk – vonom össze a szemöldökömet. – Vagyis csak a klubjaimban.
Max zsebében megrezzen a telefon, odanyúl, előveszi.
– Soha nem leszünk szimpla emberek.
– Akkor miért törekszünk rá? – Szerencsére az oroszlán alakváltó kérdésében semmi kötekedést nem hallok. Ha újra egymásnak feszülnek, akkor nem fognak megállni.
Max felnéz a telefonjából. Az ő vonásai is ellazultak.
– Bizonyított tény, hogyha nem érezzük a másik alakváltó, vagy ember szagát, akkor az érzelmi állapotát csupán negyvenszázalékig biztosan tudjuk megmondani. A madár alakváltók csak a kimondottan erős érzelmeket képesek észlelni. Ha valóban működik a parfüm, akkor nem fogja mindenki olyan erősen érezni a vágyadat. Vagy a félelmedet. A dühödet. Ennek azért vannak jó oldalai.
– Mondom, tavasszal mindenhol ezt fogom párologtatni – húzom mosolyra a számat.
– Nem inkább a rákkal való kísérletekkel kéne foglalkozni? – mormolja az italába Manson.
– Folynak a kísérletek, de nehezen haladnak vele. Az alakváltók szervezete, felépítése más, mint az embereké. Mivel máshogy, gyorsabban gyógyulunk, a sugár és a kemoterápia is másképpen hat ránk. A dolgot nehezíti, hogy egy alakváltó sem szeretne kísérleti alany lenni, érthető módon.
Viszket a bőröm. Meg kell szabadulnom ettől a kurva ingtől. És ki kell derítenem mindent arról a faszfejről.
– Nekem most mennem kell srácok, kerítek pár patkányt, és ráállítom őket Ophiusra.
Aztán végre visszamegyek a parkba és felveszem az állati alakomat.
– Még beszélnem kell Szilmakkal – állít meg Max hangja. – A patkányok árulkodni fognak neki, és biztos tudni akarná, mit művelünk.
– Akkor beszélj vele! – Intek a többieknek, majd az ajtónál letépem a kurva ingemet és kidobom a kukába. Berlin utcáin nyáron egy félmeztelen férfi amúgy sem kirívó látvány.
Kilépek az utcára, belélegzem a meleg, párás, esti levegőt. Elnehezíti a tüdőmet. Az égen itt nem látni a csillagokat és a holdat.
Szagokat különítek el: nők, férfiak, rohadó szemét, valahol lasagnét sütnek, az egyik ház teraszán pedig estike nyílik. Az egyik sikátor felé lesek, elindulok.
Messziről, halványan, nehéz sár-sötétbarna szagot fúj felém a szél.
Felmordulok.
Elkapom!
A pulzusom kilő, az izmaim feszesek, azonban nem veszem fel a félalakomat. Követem a két patkány nyomát. Akár fel is hívhatnám Kevint és Smukot, de a vadászat mindig izgalmasabb.
Bevetem magam a sötét utcába, a környéken lévő emberek hangja összekeveredik. Sietősen szelem a métereket, a következő sarkon jobbra fordulok le. A közeli házak ablakai már elsötétedtek, redőnyök, függönyök takarják el őket, az utcalámpák fénye ad csak némi világosságot.
Nem mintha szükségem lenne rá.
A nehéz sárszag erősebb lesz.
A következő utcán már emberekbe futok, három csaj igyekezik tűsarkakon valahova. Megbámulnak – mosolyt villantok rájuk, de nem állok meg szórakozni velük.
A patkányok mozoghatnak, mert hirtelen sokkal erősebb lesz a szaguk. Az egyik szórakozóhely előtt emberek cigiznek, mindenféle maskarát viselnek. Régi sláger zeng át a vastag ajtón. A biztonsági őr méreget, amíg elhaladok előtte.
Két utca. Egy rikítóan sárga ház előtt balra kanyarodok. Kiérek a főútra, a késői óra ellenére rengeteg autó halad át rajta.
Mélyet lélegzek a levegőből. A nehéz sárszagot büdös hús nyomja el, valamint banán, alma és más gyümölcsök szaga. Édes csoki, vanília, fahéj. Egy étteremnél vannak. A következő utcán meg is látom a hely fehér fényeit. A két patkány a bejárattól nem messze dől a falnak.
– Nem kellett volna idejönnünk! – mondja Kevin, a magasabb. Fején baseballsapka, karját összefonja maga előtt.
– Most mi bajod van? Bemegyünk, és kihozzuk, ami kell nekünk, ne legyél már ilyen beszari! – vág vissza Smuk, aki a bejáratot figyeli.
Úgy néznek ki, mint két hajléktalan: szakadt póló, szakadt nadrág. Kevin gyér szakálla sem tesz sok jót hozzá az összképhez.
Messze vagyok még tőlük, amikor észrevesznek. Kihúzzák magukat, Kevin az égre bámul, mintha azt szeretné jelezni, hogy semmi rosszban nem sántikáltak, tényleg nem, csak nézelődnek.
Smuk keze azonban megreszket, óvatosan a zsebéhez nyúl. Nem szokta még meg, hogy a Szövetség tagjai nem bántják egymást. A patkányok alig húsz éve csatlakoztak hozzánk, a DNS-ükben lehet a félelem tőlünk.
Érthető módon. Az egereket kiirtottuk, és nem sok kellett, hogy ők ne erre a sorsra jussanak.
Intek nekik egyet, jelezve, hogy a szándékaim barátságosak.
Nem sietem el a dolgot, lassítok a lépéseimen, így percekbe telik, mire áthaladva az úton elérek hozzájuk. Smuk felfelé bök az állával.
– Mit akarsz? – szegezi nekem azonnal. – Meleged volt?
– Ne legyél már ilyen paraszt! – böki meg Kevin. – Tudod, béke van, meg ilyenek. Fasznak kell így fogadnod valakit!
– Semmi rossz nincs abban, hogy megkérdeztem, mit akar – fordul felé Smuk, felnéz a magas, nyurga haverjára.
A nehéz sár-sötétbarna szag erős lesz. A zaklatottságuk belengi őket. A bejárati ajtóra nézek: a hely mára bezárt, az ajtó csukva, felette kamera. Ismerve őket, már órákkal ezelőtt elrágták a kábeleket.
– Van egy ajánlatom a számotokra – nézek Smukra. – Sok pénz, nehéz meló. Érdekel?
A patkány fekete szeme felcsillan. Megemelkedik tompa orra, ahogy nyitja a száját, kusza fogak bukkannak elő.
– Jó, mi lenne az?
Ez gyorsan ment.
– Meg kéne környékeznetek Ophiust – döntöm félre a fejem. A név hallatán Kevin felszisszen, Smuk pedig megrándul, egymásra néznek.
– Az kurva nehéz meló – húzza a száját az alacsony patkány, akinek a két szeme túlságosan közel van egymáshoz. Betűri a szakadt pólóját a nadrágjába, kezével megérinti a zsebét. A dudorból kiindulva egy kést rejteget ott. – Ejh baszd meg, kígyók! Rühellem a kígyókat!
– Alja népség – köp egyet Kevin a földre. – Undorítóak!
– Mennyit adsz? – bök felém megint az állával Smuk.
– Háromezer euró.
Ismét egymásra néznek. Kevin egy milliméternyit megemeli a jobb vállát, amire Smuk egy milliméternyit bebiccenti a fejét. Megint rám néznek.
– Legyen négy – bök az állával megint rám. Be fogok húzni neki egyet, hogy ne biccentgessen felém!
– Három.
– Négy!
– Három.
– Háromezer-öt.
Agresszívan felmordulok. Felhúzom a felső ajkamat, mire mindketten hátrébb lépnek.
– Három – ismétlem nyomatékosan.
– Ejh, baszd meg, legyen. – Smuk beletúr a rövidre vágott hajába. – Mit akarsz tudni róla?
– Mindent. Két nap múlva várom az információkat.
Bizonytalanul lesnek egymásra. Kevin milliméternyit biccent, utána Smuk is. Néma kommunikáció zajlik közöttük – az a hír járja, hogy képesek telepátiával kommunikálni. Ezt a Szövetséghez csatlakozott ötszáz patkány közül egy sem erősítette meg eddig, de nem is tagadták.
Elfordulok tőlük, ideje visszatérnem a parkba.
Holnap pedig meglátogatom a kígyófészket. Tudja csak meg Ophius, hogy nem hagyjuk annyiban.