Ezel
Cirmos! A fülemben dobol a vérem, a gyomrom összeszűkül, ahogy a fehér bundáját keresem. Ugye hazahúzott? Ugye a háznál van? Hova tűnhetett? Az illatát nem tudom kivenni a kavalkádból, az orromat végigmarta a sárga füst.
Ahogy a tüdőmet.
Krákogok. Kígyók vére száradt a bundámra. Egy fejet látok meg kiemelkedni a többiek közül.
Ophius.
Cirmos. Meg kell találnom Cirmost, utána foglalkozhatok csak azzal a fasszal. A többiek közé vetem magamat, kényszerítem a tüdőmet, hogy felvegye az oxigént. Szédülök. Elrugaszkodom, a földre sodrók egy kígyót, a torkába harapok, kitépem a gigáját. Üvöltés, lövések, sikoltás, a hangok összekeverednek, lüktetnek az agyamban.
Cirmos!
Védeni.
Enyém.
A testrész porrá szárad a számban, rávetem magam a következő pikkelyes férfira, felhasítom a mellkasát, majd kitépem a torkát. Lábaim nehéz súlyként húznak lefelé, megrázom a fejemet, imbolygok.
Kurva füst!
A kurva életbe!
Nem látok sehol fehéret. Nem látok semmit sem.
Újabb kígyó tart felém, fegyvert tart a kezében, felém lő, de nem talál el. Rárontok, harapok, tépek, porrá lesz. Felemelem a fejemet, a füst elkezdett felszívódni, ahogy a kígyók is, mintha… Oszlanának.
Ophius hatalmas alakja is eltűnt.
Hol van Cirmos? A házamnál? Remegek, nehezen szívom be a levegőt. Por formájában halál kavarog körülöttem.
Nem védtem meg! Mellette kellett volna lennem! Kurvára elbasztam! Nem voltam képes megvédeni, mi van, ha ő is meghalt?!
Él.
Érzem.
De nem érzem a közelemben.
Sokan fekszenek a földön, vagy próbálnak éppen felkelni, vérszag tölti meg az éjszaka páráját.
Az erdő felé haladok, kényszerítem a lábaimat, hogy arrafelé vigyenek. A házamnál kell lennie… Damianus mordul fel, gepárd alakjában, sebesült lábbal fekszik a földön. Egy másodperc sem kell, és már az emberiben van. Feltérdel, világosbarna haja csatakosan lóg az arcába.
– El… – köhög – vitték.
Felmorranok.
– A jaguárodat. – A hangja rekedt, kiköp egyet oldalra. Felnéz rám, kék szeme izzik a sötétben. – Elcipelték.
Az enyém.
Felordítok, hangom áthasít az éjszakán. Jobban reszketek, mint az előbb.
Nem védtem meg.
Megígértem neki… és nem védtem meg.
Bassza meg, erre sem voltam képes!
Belemarok a földbe, a sárga füst feloszlott. Maxet a parkolóban szúrom ki, az autójának dől, mellette Manson terpeszt.
Utánuk kell mennem.
Vissza kell szereznem.
Az a rohadék többet nem érhet hozzá!
Újra üvöltök.
Hogy hagyhattam?
Az enyém.
Védeni.
Meleg karok fognak át, Selda melegsége körbeölel, de ez sem képes csillapítani. Mintha a szívem tépődne ki. A bűntudat elemészt.
– Higgadj le, visszaszerezzük – susogja a fülembe.
Lerázom magamról, hátrálok. Az út felé nézek, Manson és Max is elindultak felénk. A tigris fél arca sistereg, a bőre megolvadt, látszik a nyers húsa, a szája eltorzult. Lávaként fortyog a húsa, a vállából hiányzik egy darab, a csontja fehérlik. Az oroszlán is hasonló sebeket visel.
Ophius mérgének a műve.
Vissza kell szereznem!
Az enyém.
Megindulok, zubog a vérem. Elmegyek a fészekbe, széttépem azt a seggfejt, visszaszerzem Cirmost, az enyém, megjelöltem, ő is megjelölt, nem akarok nélküle élni…
A mellső lábam bebicsaklik a gondolattól.
A társam.
Maxék megállnak előttem. Félredönti a sérült fejét.
– Hát te szarul festesz, öregem – jegyzi meg a hátam mögül Damianus. – Vagyis szarul festettek.
Manson mereven bámul a hátam mögé.
– Vissza fogjuk szerezni, de most nyugodj le – szólal meg Max higgadtan.
Felüvöltök, a hang a gyomrom legmélyéről jön. Rávicsorítok.
– Tudom, hogy sokat jelent neked – folytatja csendesen. – Azonban azt sem tudjuk hova vitték.
Az enyém.
Mennem kell.
Meg kell védenem.
Meg kell találnom.
Hogy hagyhattam ezt? Ráadásul ellöktem magamtól, seggfejként viselkedtem vele, direkt bántottam, hátha akkor megvédhettem. De azzal nem megvédtem, csak bántottam. Amikor pedig meg kellett volna védenem, sehol sem voltam.
Kikerülöm Maxet, nem várhatok. Nem nyúlhat hozzá az a rohadék.
Megígértem neki, hogy megvédem tőle.
Meg kell védenem.
Számít rám.
A társam.
Megbízott bennem.
Megérintett.
Átengedte magát nekem.
Én is neki.
Cserbenhagytam.
Nem figyeltem rá.
Mennyire retteghet, hogy megint elkapták…
Egy sóhajt hallok a hátam mögül, majd rám ugrik valaki, a földre teper, karját a nyakam köré fűzi, felállok a kurva nehéz súly ellenére, morgok, el akarom fordítani a fejemet, de a világ elsötétül…
Kiliána
Meg akarom mozdítani a lábaimat, a zsibbadás azonban erősen magával ránt. Zötykölödök. Nem érzek szagokat, olyan, mintha megszűnt volna a világ. Lassan nyitom fel a szememet, az is ég, tűzel.
Sötétség. Falak.
Veszély!
A kígyó… Puff, megdobódok.
Egy autó rakterében lehetek.
A lábaimat összekötötték, a fejemet egy szíj szorítja.
A tüdőm görcsösen összerándul, köhögök.
– Már hiányoztál neki – szólal meg tőlem nem messze egy férfi.
Ophius.
Elkaptak.
Megint.
Összekoccannak a fogaim. Nem szabadott volna kimennem oda! Megborzongok. Megint kezdődik majd a zsarolás, én meg megint feláldozok magam helyett egy gyereket. Reszketek. Nem bírom! Lehunyom a szememet, nem vagyok itt, nem vagyok itt, Ezellel vagyok, ő ölel, ő csókol, ő simogat, ő dédelget.
Ezel zöld szeme csillog, ahogy rám néz, ahogy belemar a tarkómon a bundámba, majd hátrafeszíti a fejemet, hogy egyenesen a szemembe tudjon nézni. Az érintése durva, mégis, gyengédség lakozik benne.
Nedves arc a mellkasomon, le-fel mozgás. Rázza a zokogás felettem a gyerek testét, Ophius zacskója a vágatomhoz verődik, miközben rajtam erőszakolja meg. Dobálom magamat, de nem tudok szabadulni, a csuklómba fém vág. Rohadás és édesgyümölcs illat keveredik össze, az undorító vágyának sötétségével, a nedvének savanyúságával.
Nem bírom ki.
Nem bírom ki többször.
Veszély!
Nyüszíteni akarok, de nem merek semmilyen hangot kiadni. Meghaltam. Nem vagyok itt.
– Még pár óra, amíg megérkezünk – folytatja a férfi. A fejemnél ülhet. – Addig pihenj, szerintem Ophius nagyon fel lehet pörögve a csatától – jegyzi meg jókedvűen.
– A picsába! – dörren fel egy másik férfi, ő a lábam környékén lehet. – Az a kurva madár kitépte a szemgolyómat! Vissza fog nőni?
– Ja, ne aggódj, max egy hónap – válaszol neki az első. – A keselyűkkel és a sasokkal nem árt vigyázni. Kíváncsi lennék egy hárpiára – röhög fel –, azt mondják, na azok, kibaszott gennyek.
– Mázli, hogy kipusztultak a picsába.
– Az a hír járja, hogy van még pár darab belőlük, csak jól rejtőzködnek.
– Kurvára nem hiányoznak.
Meghaltam. Nem vagyok itt.
Nem akarok itt lenni.
Ezel kezét akarom, ahogy magához szorít, besüt a napfény, arcát a bundámba fúrja, és a lapockámnál eltalál egy ideget, amitől érzéki sóvárgás tölt el. A csókját akarom, a puha érintését, ahogy kedveskedik.
Nem kerülhetek megint egy pincébe, nem lehetek megint egy rab, akivel azt tesznek, amit akarnak.
Fojtogat a sírás, a gyomromban növekszik a félelem, hogy aztán teljesen beterítsen.