Ezel
Elérek az ajtóig, lenyomom a kilincset, majd leveszem róla a kezemet. Elcaplatok az ellentétes sarokba. El kéne mennem hozzá, bocsánatot kérnem, elmondanom, mennyire sajnálom, hogy egy seggfej voltam.
Egy tört forgatnak a szívemben. Megmarkolom a pólómat pont felette, kurvára fáj.
Rám sem nézett. A csalódottsága marcangolt. Hogy érezheti magát, miután a reggeli után elvittem Seldához? Ő is érezte, mennyire közel rezegtünk egymáshoz, erre átvittem tigrishez, mintha csak kihasználtam volna.
Újra az ajtóhoz megyek. Szorítom a mellkasom, nem tud ennyi érzést elviselni.
Mindenhol az ő átkozott illatát érzem, pezsdítő és bódító, felemel és lezuhanok. Tavaszivirág. Beette magát a bőröm alá, a jelölése miatt összekeveredett az enyémmel, mások azt érezhetik, ahogy ez az illat az enyémbe fonódik.
Zsebembe megrezzen a telefonom, előveszem, Selda írt egy üzenetet: Hülye, gyáva barom!
Reggel óta óránként kapok egy sértést tőle. Megérdemlem, és igaza is van, csak abban nem, hogy gyáva lennék. Pont, hogy megvédeni akarom Cirmost. Visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt, és újra az ajtóhoz sétálok.
Aztán megint a sarokba.
Ki kell vernem a fejemből!
De kibasszotul nehéz…
Az enyém.
Nem lehet soha az enyém. Nem fogom a halálát kockáztatni. Itt állunk egy háború kapujában, nem tehetem ezt vele.
És magammal?
Elviselem.
Fekete tincseim a szemem elé hullanak. Ki kell mennem futni, el innen, elhagyni a várost is, addig rohanni, ameddig össze nem esek. Vagy visszatérni hozzá, és addig csókolni, ameddig meg nem bocsát.
Vajon, ha nem mondom ki a társ-szavakat, akkor is összekötödünk? Anélkül is létrejöhetne köztünk a kapcsolat? Ki kéne próbálni… Rohadtul nem!
Újra megrezzen a telefonom, előveszem, várva a következő bűntető üzenetet. De most Max keres, fogadom a hívást.
– Helló – morgom.
– Sepherin előbb érkezik meg. Éjfélre összehívunk mindenkit a parkolóba. Fel kell készítenünk az összes alakváltót arra, ami most ránk vár.
Kiráz a hideg. Napok kérdése, és el fog dőlni, hogy Németország kié lesz. Akkor… Visszavehettem magamhoz Cirmost? Már ha akarja. Nem egy kibaszott tárgy, akit ide-oda hurcolhatok – ezért tettem ezt vele, hogy gyűlöljön.
– Rendben. Intézem a párducokat.
– Viszont szeretném, ha te nem vennél részt benne.
Összeszorítom a fogaimat, csodálom, hogy nem törnek el.
Mit képzel magáról…
Kipattannak a karmaim, a szemfogam élesedik, a világ színei megváltoznak.
– Én magam fogom kitépni Ophius torkát – szűrőm nehezen.
– Megértem a haragodat, de a körülményekre való tekintettel, szerintem jobb lenne, ha te kimaradnál ebből.
– Milyen körülmények? – mordulok fel. Hangom jobban hasonlít már az állatéra, mint az emberére.
– Láttalak titeket az éjjel. Mellette a helyed.
Ezek szerint annyira erős lenne a kötődésünk, hogy Max is észrevette? Vissza lehet ezt még fordítani? Ha meghalok… Akkor ő tovább él. Nem mondtuk ki a társ-szavakat.
– Te magad mondtad, hogy a Park a legvédettebb terület. Nekem meg kell ölnöm azt a seggfejet. Ki akarom tépni a torkát, majd benyomni a szájába. Nem fogok itt maradni.
Az ajtóhoz megyek, kitárom, és nekidőlök az ajtófélfának. Az erdőben azonnal kiszúrom Selda tölgyét. Alacsonyabb a többinél, viszont a lombkoronája dús. Pihen? Vagy még mindig morog a tigrisre? Felvette az emberi alakját? Evett? Ivott? Vagy csak fekszik, és próbálja megemészteni, ami történt…
– Selda sem vehet részt benne. Én leszek a vezető, Manson és Damianus pedig az erősítés. Ha történik velünk valami, a Szövetségnek szüksége van rá, hogy…
– Értek minden szarságot, amit most összehordasz, de akkor is be fogok menni.
– Gyűlölet hajt, düh, és bosszúvágy. A múlt viszont véget ért, kezedben a lehetőség, hogy új jövőt építs – ingerültség. Felvonom a szemöldökömet, Max nem szokott ingerült lenni. – Tisztában vagyok vele, hogy erős vagy, nem véletlenül lettél a vezetők tagja. Tisztában vagyok azzal is, hogy képes lennél végezni Ophiussal. Viszont azzal is tisztábban vagyok, hogy holnap éjjel vérrel és hamuval töltjük meg Berlint.
És nekem ott kell lennem. Segítenem kell a többieket. Harcolnom kell.
Ha… Nem harcolnék, akkor lehetnék Cirmossal. Bezárkozhatnánk a házba, ameddig a többiek el nem intézik az ügyet. Megszorítom a telefonomat – olyan lenne, mintha megfutamodnék.
– A bosszú és a harag nem épít új világot – folytatja a vonal túlsó végén Max. – Ami viszont bennetek van, az építhet.
A francért ilyen kurva jó megfigyelő!
– Azt a világot meg is kell védeni, Max. És én meg is fogom.
– Nem védelemre készülünk, hanem támadásra.
– Harcolni fogok – jelentem ki keményen. Vibrálok, szakadni akar a világom.
Megvédem Cirmost, és megölöm azt a seggfejet, hogy soha többet ne kelljen tőle félnie. Hátha ezzel a kísértő rémálmaitól is megszabadíthatom. Ha beledőglök is, végezni fogok vele, hogy szabad lehessen.
– Már most harcolsz – jegyzi meg morózusan.
Fújtatok.
– Akkor este. – Azzal kinyomom a telefont.
A tölgyre bámulok. Remélem, Seldának eszébe se jut, hogy elhozza magával a gyűlésre… Nem bírok a szeme elé kerülni. Ha újra bunkón és közönyösen kell vele viselkednem – az felemészti a szívem maradékát.
Kiliána
Nem jelentek neki semmit – egy voltam a sok közül.
Ez nem igaz. Kapcsolódtunk. Bármennyire durván bánt velem, neki is sokat jelentett. Átadta magát nekem, ahogy én neki. De akkor miért bántott meg?
Megtépem!
– Huha, ezt a tüzet tartsd meg, kislány! – dob el egy gallyat Selda. – Imádom! – vigyorog rám. – Az a fasz pedig megérdemli.
Felmorgok.
– Fontos vagy neki, de félt téged. Nem akarja, hogy meghalj. Így veszítette el a szüleit, az apja meghalt, utána meg az anyja. Fontosabb vagy neki még saját magánál is, azért csinálja. – Betűri a pólója elejét a sortjába, aztán a háta mögé dobja a hosszú haját. A fülében két karika villan. Ha átváltozik, akkor a tigris alakjában is ott van az a két karika? – Inkább vállalja a szenvedést, minthogy meghalj, ha ő meghalna. Igazi barom.
Tényleg ez lenne? Nem csak vigasztalni próbál?
Ha igen… Akkor is megtépem.
Úgy bánt velem, mint egy tárggyal, eldobott használat után, és ahogy beszélt rólam. Akár egy teherről!
Könnyek csípik a szememet. Előre vetődők, lehagyva Seldát, a bundámba belekap a szél. Már messziről megcsap a rengeteg alakváltó illata, felismerhetetlen kavalkáddá olvad össze a rengeteg élőlény.
A fák között megpillantom a tavat, feketén hullámzik, előtte emberi alakban lévő alakváltók és rókák, meg nagymacskák csoportosulnak. Több százan vannak. Megtorpanok, mire Selda beér, és leguggol mellém.
– Csak szítsd a tüzet! – kacsint rám.
Sok arc fordul felénk. Vissza akarok hátrálni, engem bámulnak, talán azt is tudják, mit tett velem Ophius. Gyomrom kínzóan összeszorul, teszek is hátra lépéseket.
– Már ott van a tónál – egyenesedik fel. – Rajtad áll, hogy helyreteszed-e. Én neked szurkolok!
A nyugalma megérint. És ahogy megérint a nyugalom, felzúg bennem a harag.
Meg fogom harapni!
Selda elindul. Kissé felhúzom a felső ajkamat, de aztán összeszedve a bátorságomat követem. Minket figyelnek. Lejjebb engedem a felsőtestemet, nők és férfiak, rókák, madarak röppenek el felettünk, egy párduc nem messze tőlünk felmorran.
Az arcok egymásba mosódnak.
Veszély.
Felmorgok, a tarkómon égnek állnak a pihék.
A tó felé tartunk, a többiek szétnyílnak előttünk. Ezel a part mellett áll, egy magas férfi mellett, aki fekete inget és nadrágot visel, karját összefonja a mellkasa előtt. Gúnyos mosollyal figyeli a többieket.
Düh rezeg benne. Ilyen távolságból is érzem. A tekintetünk összeakad. Majd elfordul.
Hozzám tartozik.
Kínzó háborgás.
Megkaparintom.
Selda elindul a tó parthoz, de nem követtem. Megállok a tömegben, leszegem a fejemet, és őt fürkészem. A markáns vonásait, a kemény állkapcsát, mely most megfeszül. Letaglózó jelenés, úgy áll ott, mint aki képes az előtte összegyűlt több száz embert irányítani. Meg tudja váltani a világot.
Csak legyen ennek vége, és…
Elkaplak.
Az úton egy autó zúg, kerekei alatt csikorognak a kavicsok, felé fordulok, de nem látok semmit sem a rengeteg lábtól, hastól, mellkastól.
Az égen madarak húznak el, hangosan krákognak. Megrándulok. A hangjuk…
Fenyegetés.
Kiráz a hideg.
– Jönnek! – üvölt egy kövérkés férfi a parkoló végéből.
Kik? Tenyérnyi golyók repülnek a tömegbe, sárga gáz szivárog belőlük. A tömeg felzúdul, sokan átváltoznak, sokan menekülnek, ide-oda cikáznak, a hangok összekeverednek. Az egyik golyó pár lépésnyire tőlem vetődik a földre, a gáz fullasztó, sárgába vonja a területet, marja a torkomat.
Ezel felé indulok a part felé. Patkányokon kell átugranom, hogy ne tapossam el őket.
Kígyók.
Itt vannak.
Megborzongok, Ezelt keresem, érzem merre van, de nem látom a tolongásban. A parkolóban emberek bukkannak fel a földből – kígyó alakban jöttek, hogy aztán itt vegyék fel az emberi alakjukat.
Egy golyó süvít el mellettem, egy róka belém rohan, annyira igyekszik a tóhoz.
Ophius.
Itt van.
Az erdő felé nézek, de nem látom, a tónál sem, a parkolónál… Itt van.
Veszély!
Egy gepárd ugrik át előttem, a földre tapos egy viperát, majd ketté harapja, az porrá lesz. Vér folyik végig a száján, felmordul. A szemétől megreked bennem a levegő, szorítóan vibrál bennem. Mellém áll, meztelen férfiak közelítenek felénk, néhol pikkely borítja a bőrüket, a szemfogaik hegyesek, kilógnak a szájukból.
A sárga füstben lehetetlenül gyorsan mozognak. Lövések dördülnek. Kapar a tüdőm, köhögők, a gepárd zihál mellettem, majd nekiugrik az egyik felénk tartó férfinak. Zsibbad a karom, gyengülők.
A távolban valami… Valaki kiemelkedik a förgetegből. Vaskos kígyó fej, több méter magasba nyúlik, szemfogai akkorák akár egy kifejlett párduc.
Ophius.
Elgyengül a lábam, mar a torkom, nyelvem a szájpadlásomhoz tapad.
Az ágyon feküdtem, a hasamon. Lánccal rögzítette a kezemet az ágytámlájához. Átfordított a hátamra, majd üvöltött, hogy hozzák be a gyereket. Silverin behozta a kölyköt, és letépte róla a ruhát.
Ő felált, megragadta a karját, majd az ágyhoz hurcolta. A kislány arca könnyes, a félelme savanyú szaga összekeveredett az én fájdalmammal. Rám lökte. A vékony, törékeny test az enyémre érkezett. Úgy pakolta, hogy az arca a mellkasomon legyen, az öle az enyémen.
A könnyei megnedvesítették a bőrömet. Felnézett rám, fekete szemében rettegés ült, letámaszkodott mellettem a tenyerére, fel akart kelni, de már mögötte volt ő. A szívem ütemeket hagyott ki, ahogy rájöttem mire készül.
Vigyorgott. Belemarkolt a kislány hajába, majd lenyúlt magához. Rángatni kezdtem a karjaimat, a fém a csuklómba vágott, próbáltam megszabadulni a gyerektől is, meg tőle is, de nem ment, csak az apró testet dobáltam, aki rettegve meredt rám.
Sikoly hagyta el a torkát, amikor…
Az utolsó alkalom, amikor felvettem az emberi alakomat. Révületből ébredek, Ophius villámgyorsan lecsap valamire a földön. Ahogy kiegyenesedik a fogáról vér csöpög. Ugye nem Ezelt kapta el? A szívem összetörik. Nem veszíthetem el! A gepárd kitépi az egyik kígyó torkát, de egy másik a hátára ugrik, és a földre teperi. Kicsúszik a karjából, talpra szökken és már tépi is az ő torkát.
Vér spriccel rám. Megfulladok! Muszáj… Eltűnőm! Nem hagyhatom itt Ezelt! Fájdalom hasít a fejembe, felmorgok, megindulok a part felé, de a lábaim nem bírnak el, folyamatosan összecsuklanak alattam.
Szánalmas módon vonszolom magamat, egy kéz belemar a bundámba. Felordítok, felé kapok, egy férfi áll előttem, fekete szeme villog, rácsapok a gyomrára a mancsommal, felszakítom a bőrét, majd a combjába harapok. Kitépek belőle egy darabot, a vére savanykás, a húsát a földre köpőm. Sziszegését csupán látom, de nem hallom. Zúg az agyam.
Ezel!
El kell érnem hozzá!
Fekete foltok táncolnak a látómezőmbe, a sárga füst elhomályosítja a világot, parázslik a tüdőm, nem kapok levegőt! Lihegek, de az átkozott levegő nem jut be, egyszerűen…