Ezel
Bassza meg.
Bassza meg.
Bassza meg!
Belemarkolok a hajamba, majd becsapom a hűtő ajtaját. Mi a fasznak nyitottam ki? Kiszakad belőlem a levegő. Majdnem kimondtam a társszavakat. Ha kimondom őket, akkor össze is kötődtünk volna? Hiszen, ami kettőnk között történt az nem dugás volt, nem basszás, és még csak nem is szex.
Érintés, gyengédség, simogatás a lelkemben.
A szavak pedig olyan könnyen jöttek a számra, át sem gondoltam őket. Kimondtam, gondolkodás nélkül. Kis híján a társammá tettem? Nem, ahhoz neki is ki kéne mondani a szavakat.
És bassza meg, abban a pillanatban semmit nem akartam jobban. Örökre el akartam veszni benne, soha többet ki nem engedni a karomból, védelmezni és óvni. Az enyémnek követelni.
BASSZA MEG!
Mi a faszt csináljak? Itt állunk egy kurva háború küszöbén, amibe bele is halhatok. Ha a társammá teszem, azzal az ő életét is kockáztatom. Ha terhes… Akkor a gyerek életével együtt.
Rátámaszkodom a konyhapultra, lehajtom a fejemet. Fekete tincseim előrehullanak, de így is látom a kiálló szilánkokat, amiket a múltkor sikerült okoznom.
Ezt az egészet, már le kellett volna zárnom. Napokkal ezelőtt. Ide se kellett volna hoznom.
El kell vinnem.
Nem maradhat mellettem.
Az enyém.
Fontosabb annál, hogy az életét kockára tegyem. Fontosabb annál, hogy a társam lehessen. Megborzongok. Kis híján aláírtam a halálos ítéletét.
Elhal a víz csobogó hangja. Megfordulok, felveszem a telefonomat a konyhaszigetről és tárcsázom Selda számát. Kinyílik a fürdőszoba ajtaja, Cirmos a jaguár alakjában lép ki. Elfordulok tőle és az ajtón bámulok inkább kifelé.
Négyszer is kicsöng, mire Selda felveszi.
– Szép jó reggelt – csicsergi vidáman. – Mizu, haver?
Kisétálok a teraszra és a korlátnak dőlök. A messzi erdő fáinak levelei zölden ragyognak, egybefolyó rengeteg.
– Átviszem ma neked a jaguárt.
Fáj. Kurvára fáj. A szívem környékén.
Az enyém.
– Mi van? – A döbbenetét nem is bírja titkolni. – Mi történt?
– Besokkaltam rá, elegem van belőle, zavar, hogy elfoglalja a házamat, zavar, hogy etetnem kell, nem vagyok a kibaszott anyja – morgom indulatosan.
A szavak égnek a nyelvemen. Eszembe jut, amikor a tábla csokit kikapta a kezemből, majd befalta. A dorombolásától megbizseregtem, és akaratlanul mosolyognom kellett. Mennyire élvezi, amikor a lapockájánál dögönyözőm!
Csikorognak a fogaim.
– Nem értelek – mormolja. – Persze, áthozhatod, szívesen alakítok vele egy csajbandát, de…
– Akkor fél óra és ott vagyok.
Azzal leteszem, mielőtt visszakozhatnék. Vagy mielőtt újabb kérdésekkel bombázna.
Megtámaszkodom a korláton, az ég felé emelem a fejemet. Fáj. Fáj a szívem.
Az enyém.
A kibaszott belsőm pedig mint egy haragos óceán zúgolódik. Nem engedhetem el. Maradnia kell. Mellettem. Szükségem van rá. Szüksége van rám.
A faszt!
Ezt a szarságot már napokkal ezelőtt le kellett volna állítanom. Zsebre vágom a mobilomat, majd bemegyek a házba. Cirmos a sarokban fekszik, nem néz rám. Szomorúság árad belőle. Hallotta, amiket mondtam.
Kit érdekel?
Jobb lesz így mindkettőnknek.
Nem kockáztathatom az életét.
– Kapkod magad, ahogy hallhattad, átviszlek Seldához – intek neki, mintha csak egy engedetlen kutya lenne.
Felveszem az ajtóban lévő zacskókat, amikben a nekivett ruhák vannak. Lassan megemelkedik, elindul felém, de nem néz rám. Kimegy előttem a teraszra, majd leugrál az ágakról.
Emlékszem, először mennyire nem akart, és csak elterült a teraszon, majd el is aludt. Mindig kuporgott, próbálta magát minél kisebbre összehúzni, hogy észre se vegyék, vagy azért, hogy ha ütés érné, jobban tudja magát védeni.
A sok szarság után… Nem érdemli meg, hogy miattam érjen véget az élete. Egy másodpercre nézek csak rá, de olyan fájdalom hasít belém, hogy majd beledöglök. Megbántottam és fájdalmat okoztam neki. Kidobom a szűrét, mintha csak egy kóbor macska lenne, akit simán lehet ide-oda pakolászni a megkérdezése nélkül.
Gyűlölni fog – de jobb így.
Elindulunk a korai hajnal fényében. Az a kellemes meleg, amit a rögtönzött fekhelyünkön éreztem, kihuny. Megmérgezi a szaggatás, ami sejtszinten bomlaszt.
Az enyém.
Csendben járunk az erdőbe, a darazsak zümmögnek csak, a többi állat elhallgat. Méterekre messze jár tőlem, fehér bundájával kiragyog az avarszínek közül. A tavaszi-sárgaszín virágillata eltörölhetetlenül erős. Képes leszek távol maradni tőle? Vagy ide fogok járni Selda házához, akár egy szűkülő kanos macska?
Elérünk a tisztásra, a tigris már a teraszán üldögél a lábait lóbálva.
– Hűha – vonja fel a szemöldökét. Gyorsan feláll, majd leugrik elénk, megint csak egy hosszú pólót visel, ami leér a combja közepéig.
Cirmos felmorran, leengedi a felsőtestét. Selda összevonja a szemöldökét.
– Semmi baj – mosolyog rá. – Van időnk összebarátkozni. Vagy most mi a helyzet vele? – tesz felém egy lépést és a zacskókra néz. – Kiderült, honnan való?
– Jáváról – mondom üresen. – Megy majd vissza.
– Mikor?
– Majd Max kitalálja, foglalkozzatok most már ti vele – dobom elé a zacskókat.
Ég a nyelvem. A torkom. Ökölbe szorul a kezem. Gyűlölj Cirmos! Gyűlölj, akkor sokkal könnyebb lesz. Selda a levegőbe szagol, és még inkább összevonja a szemöldökeit. Kinyitja a száját… Majd becsukja. Érzi az illatunkat.
– De várnotok kell egy pár hetet, hogy kiderüljön terhes-e.
Cirmos elfordul tőlünk, pulzál belőle a szégyen.
Selda összeszűkíti a szemét. Indulat. Indulat munkál belőle.
– Beszélnem kell veled – jelenti ki kimérten.
– Bocs, nem érek rá, így is túl sok időmet elbasztam már felesleges dolgokra.
Fájdalom. Cirmos rezgése mélytiszta fájdalom, ami belém hasít. Gyűlölj! Könnyebb lesz! Elfordulok tőlük, és elindulok vissza a házamhoz. A hátamban érzem Selda éles pillantását. És a saját rezgésemben Cirmos fájdalmát. Az én fájdalmam.
Én már gyűlölöm magamat. Hogy bírtam így beszélni róla, vele?
Az élete a tét.
És ez többet ér annál, hogy mennyire fáj nekem.
Kiliána
El akarok menni. Nem voltam hajlandó felmenni a tölgyfára, ezért Selda „megengedte”, hogy a lábánál maradjak. Nem tart attól, hogy elszöknék, hiszen nincs hova. Lejött, hozott egy tálba friss vizet és megkérdezte, hogy mit kérek enni.
Rá sem néztem.
Haza akarok menni. Mamot akarom és Anot. Az ismerős páfrányokat, az ismerős virágokat és gyümölcsöket. Ég a szemem az el nem sírt könnyektől. Akár egy tárgyat lecseszett ide Ezel, hogy aztán elforduljon, és itt hagyjon. Nem nézett vissza rám.
Ők sem néztem rám vissza.
Fájdalmas kő lett a szívem. Húz lefelé, és nyitva sem akarom tartani a szememet. Élni sem akarok.
Hozzám tartozik.
A belsőm zúgása akár egy vadvihar, nem akar elcsitulni és hajtana vissza hozzá.
De a reggel után… Hogy volt képes így beszélni velem? Rólam? Egy teherként, akivel csak a gondja volt. Aki mindvégig zavarta. Ezt jelentettem neki? Reggel osztozott velem, rezgett velem, közel volt, és azt mondta, hogy ameddig úgy nem döntünk, így marad.
Én elfogadtam.
Aztán otthagyott az ágyban, meztelenül, védtelenül, romokban.
Odaadtam mindenem és mégsem kérte.
Egy tárgyként idedobott. Ahogy Ophius rendelkezett velem.
Tudom, hogy kellek neki. Akkor miért tette ezt?
Selda leugrik elém háttal, majd megfordul, és hozzám sétál. Gyömbér-krémes illata emlékeztett arra, amikor megjelöltem Ezelt. Miatta tettem, mert azt hittem, van köztük valami. És én őt magamnak akartam.
– Figyelj, Ezel egy fasz – sétál hozzám. Leül mellém a tölgyhöz, fejét a fának dönti. – Egy jó nagy fasz. Sejtem mi baja van, de ez nem jogosítja fel arra, hogy így beszéljen rólad. Holnap átmegyek hozzá, és elküldöm a picsába, oké?
Az nem számít semmit. Attól nem lesz semmisem jobb. Vagy másabb.
– De te is elküldheted a picsába. Megérdemelné – húzza fel a lábát. – Addig viszont élvezzük ki, hogy itt vagy! Csináltam fent neked helyett a kanapén, kicsit kupi van, de nem vészes. És képzeld, kurva jó pizzát tudok sütni! Nem akarod megkóstolni?
Nem akarok semmit.
Vissza akarok térni Jávára. Ha felveszem az emberi alakomat, és megkérem, hogy vigyenek vissza, megteszi? Terhesség ide vagy oda? Nem akarok egy tárgy lenni, amiről még hetekig gondoskodni kell. De ezt a világot nem értem még, akármennyit néztem a tévét, és kezdtem el olvasni.
Autók járnak, emberek egymás hegyén-hátán élnek, alakváltók harcolnak egymással, tőzsdéznek, ezeregy tárgyat akarnak eladni a reklámok, amikre semmi szükségük nincsen, ruhákat hordanak, cipőket, amikben járni sem tudok.
Ez nem az én világom. Idegen vagyok, és kolonc mindenki nyakán.
– Nem olyan rossz itt – folytatja megállíthatatlanul. – Bár egy őserdőben is jó lehet élni, csak növények között, távol az emberektől, szabadon, kötöttségek nélkül. – Lehunyja a szemét és felsóhajt. – Ahogy az őseink tették. Milyen érzés volt? A dzsungelt járni, távol a civilizációtól? Növények, állatok között, az ősi biztonságban?
Feldorombolok. Csodálatos.
– Zöld és barna mindenfelé, színes virágok, amik néha megtörik az egyhangúságot. Illatok kavalkádja, ami megtelepszik a bundánkon. Ismerős karomnyomok a fákon. Nincs telefoncsörgés, nincsenek üzenetek, ruhák, mindennapos tennivalók. Azt enni, amit elkapunk, nem pedig készen megvenni a boltokban és az éttermekben.
Kiszakad belőlem a levegő. A papagájok csicsergése, az égbe nyúló fák, amiknek a tetejére kapaszkodhatok, hogy aztán onnan tekintsek szét a dzsungelen. Egybefolyó zöldesség, a távolban az óceán kéksége, fodrozódó hullámok. Az égbolt tisztasága, a napfény vakító melege, a bundám védelme, a fogaim erőssége.
– … Vadászat, úgy mint régen. Üldözni a vadat, lesben állni, majd elkapni. Fogaink között a húsa puhasága, a csontjai keménye, a vérének édese… Az utolsó bágyadt sóhajuk, mielőtt minket kezdenek el táplálni, és az ösztöneink kielégülnek…
A muntyákszarvas, akit egyszer üldöztem. Gyorsan haladt, és élesen vette be a kanyarokat, néha sikerült is előnyre szert tennie. Métereken át üldöztem az erdőben, mire rá tudtam vetni magamat, és a földre vinni. Mancsom alatt megdermedt. A félelem megdermesztette. De ez a világ rendje, ő élelem lett, hogy engem tápláljon. Hogy én életben maradhassak.
A nap nem igazán sütött át a lombokon. A fa törzse széles, kérges, vastag ágak vezettek fel rá, de az első jó magasan nőtt csak ki. Hosszan beszívtam a levegőt, a föld felé közelítettem a mellkasomat, hátravontam a fülemet. Felugrottam, karmomat beleakasztottam a kéregbe, majd a hátsó lábamat is, azzal tartottam magam. Lejjebb vittem a testsúlyomat, majd a hátsó lábamról elrugaszkodtam és feljebb kapaszkodtam meg.
Kicsiket haladtam. Az égig nyúló fa teteje azonban várt rám. Egyre jobban ziháltam, lábaim meg-megremegtek. Elértem az első vastag ágat, átkapaszkodtam rá, aztán lefeküdtem. Lenéztem, a föld távol került tőlem. Könnyű, meleg érzéssel töltött el. Beledörgöltem a fülem mögötti érzékenyrészt az ágba. Feljutottam idáig!
– Hogy hívnak? – rázz fel Selda hangja.
Felkapom a fejemet, a tölgy mellett fekszem, éjszakai sötét ölel körbe. Itt aludtam kint? Ilyen mélyen? Hogy történhetett? Selda elmosolyodik, felvett egy rövid sortot, és egy rövidebb pólót.
– Nem akartalak megijeszteni. Néha szoktam ilyesmit csinálni amúgy – vonja meg a vállát. – Mármint ez a mesélés. A kölyök alakváltók olyan kibaszott agresszívak és erőszakosak tudnak lenni, hogy az nem igaz. Akkor szoktam így mesélni nekik, ők meg megnyugszanak. Van, hogy elalszanak, mint te.
Valami furcsa, de nem tudom megfejteni, hogy mi. Mintha… Hiányozna valami.
Nem érzem a figyelmeztetést. Olyan régen kísért, de most nem érzek figyelmeztetést, nem érzek veszélyt.
Felmorranok.
– Ez a mesélés megnyugtatja őket. Remélem, nem gond, hogy nálad is alkalmaztam, azt akartam, hogy pihenj egy jót! Végig itt voltam a közelben, egy bagzó fecskepárt el is kergettem. Most viszont mennem kell, azért keltettelek fel. Lesz egy gyűlés a tóparton. Elszeretnél jönni?
Ott lesz Ezel is. A fájdalom újult erővel hasít belém.
Hozzám tartozik.
Meg kell szereznem.
Ő dobott el. Vissza sem fordult felém.
Le kell vadásznom.
Meg kell szereznem.
A belsőm erőszakosan zúg. Felkelek a földről. Elkapom és megtépem! Szét fogom karmolni!
Selda elvigyorodik.
– Ez az kislány! – Azzal elfordul és elindul az erdőbe.
A nyomába verődök.