Kiliána
Napfény. Meleg. Éveken át hiányzott. Rásüt a meztelen karomra, megfesti a rajta lévő fehér pihéket. Tegnap miután visszaértünk a városból, elpusztítottam az ételeket, amiket Ezel vett. Mosolyogva fürkészett közben, majd letörölte az államról a ráragadt kecsapot.
Bizalmas, bensőséges mozdulat – amiket megadott az autózás során is. Utána kimentünk a Parkba, fogócskáztunk. Így hívta a játékot, a lényege az volt, hogy elkapjuk a másikat.
Este felvettem az emberi alakomat, majd lefürödtem, felvettem Ezel egyik pólóját, és befeküdtem az ágyba. A párduc egy fürdés után követett, összeborzolta a haját, felkapott egy melegítőnadrágot, aztán mellém dőlt. Az ágyékára húzta a takarót, és mesélt. Mesélt a Szövetségről, mesélt a szüleiről, akik hétvégente elvitték fagyizni, meg a vidámparkba, játszótérre, ahol embergyerekekkel játszhatott. Mesélt arról, hogy magántanulóként végezte el az általános iskolát, majd a gimnáziumot, ahogy a legtöbb alakváltó.
Mesélt arról, hogy Selda egy Myrtill nevű párduc alakváltóval rajta vannak egy magániskola megvalósításán, ahova a Szövetség gyerekei járhatnak majd. Csak nincsen túl sok gyerek. Mesélt a medvékről, akik Szibériában élnek, és a jaguárokról, akik Romániában.
Aztán elaludtunk. Együtt. Egymás mellett.
Biztonság.
Ezel éjszaka átvetette rajtam a nehéz karját, és közelebb húzódott hozzám, arcát a hajamba fúrta. Egyenletesen lélegzik, a szíve lassan ver.
Kiszabadított. Megmentett. Megetetett. Védelmezett. Gyengédséget adott.
Felé fordulok, és megsimogatom a borostás arcát, a szálak cirógatják a tenyeremet. A közelségétől melegség tölt el. A nyaka is izmos, kívánatos, szeretném megnyalogatni, ahogy jaguárként tettem. Nem is fogom vissza magam, hamarosan úgyis… El fogok menni. Vissza Jávára, távol leszek Ophiustól, és távol leszek tőle. Közelebb húzódok hozzá, kielégítem a vágyamat, és megnyalintom. Sós-édeskés a bőre, fás ízzel, ami csípi a nyelvemet.
Könnyedén felmorran.
Végigsimítok az arcán, le az kemény vállára, majd a felkarjára. Megrándul a bicepsze, még közelebb húz magához, majd megmarkolja a csípőmet.
Azonnal kipattan a szeme. Hunyorít a napfénytől, zöld szeme ragyog.
Visszahajolok a nyakára, megszívom a bőrét. Megborzong tőle, ezért továbbfolytatom, ízlelgetem, kóstolgatom a feszes bőrét. Ajkam alatt erősen dobol a vére, az ádámcsutkája is megmozdul.
Ujjai fájdalmasan belemarnak a csípőmbe.
– Cirmos, nagyon vártam már, hogy így ébressz – súgja a hajamba.
Lesiklok a kulcscsontjára, fogaimmal megkarcolom a bőrét. Felszisszen, majd átfordul a hátára, én meg követem. Megtámaszkodok a mellkasa mellett a kezemen, felnézek a szemébe. Kisimít egy tincset az arcomból és a fülem mögé tűri, ujjbegye alig érint meg, mégis, a melegség forrósággá növekszik bennem.
– Bízol bennem – jelenti ki karcosan. – De ez nem jelenti azt, hogy készen állsz rá.
Egy puszit nyomok a mellkasára. Olyan forró a bőre, szeretnék elolvadni tőle! A mély füst illat is kábítóan felerősödik.
A keze belefut a hajamba, majd a tarkómnál megszorítja.
– Ha elkezdjük, meg foglak jelölni.
Ettől a pár szótól kiszárad nem csak az ajkam, hanem a szám és a torkom is. Már harapott meg, de aközben elképzelni sem tudom, milyen lehet. Totális uralkodás.
Ég a tüdőm, ahogy beszívom a levegőt.
Erősebben szorítja a hajamat, elszántan figyel, tekintete lyukat váj belém. Kiszolgáltatottá válok, a terhelő figyelme alatt, pedig még semmit nem is tett. A múltkori erő életre kel körülötte, sugárzik belőle, hogy megint engedelmességre szorítson.
– Az enyém leszel. – Recseg minden szava, a tarkómon felállnak a pihék – Az enyém leszel, én meg a tied, ameddig másképpen nem döntünk.
Kiráz a hideg.
Mennyire hasonlítanak ezek a szavak a társelfogadás szavaira – mégsem ugyanazok.
Mert nem kellek neki társnak.
Megremeg a szám. El kell fordítanom róla a pillantásomat, mert összetörök attól a vágytól és hatalomtól, amit pusztán a szeme üzen nekem. A nyers energia körbefonja, és körbefon már engem is, vonz és elnyom.
Elengedi a hajamat, majd megsimogatja az arcomat.
– Döntsd el, hogy akarod-e. – Hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon. – Én tudok várni. Egyszer úgyis akarni fogod. – Hallom a hangjából, hogy mosolyoghat.
Lassan visszahajolok a mellkasára. Egy puszit nyomok a bőrére, utána megnyalom. Sós-édes-füstös-kábító-többet akarok belőle!
A mellbimbójára csúszok, megnyalom, aztán a számba veszem. Akár egy ékszer a testén, kívánatos, ahogy minden része. Süvít a levegő, ahogy beszívja, a csípője ösztönösen megmozdul felfelé.
Nyelnem kell. Fojtogat a közelsége, mintha a tomboló óceán kellős közepén lennék, és küzdenék a levegőért, azért, hogy ne merüljek el.
Váratlanul megragadja a combomat, és átfordít a hátamra. A gyomrom lesüllyed. Fölém kerül, nehezen veszi a levegőt, szikrázik a pillantása.
– Leállíthatsz – suttogja. – Leállok, bármikor is jelez.
Bólintok.
A számra hajol, megcsókol, miközben ágyékát az ölemnek szegezi. Az keményen nyomódik hozzám. Markolja a combomat, karma belevág – az alhasamat kitölti a forróság, a vágatomnál lüktetek.
Nyelve követelezően behatol a számba, az enyémre örvénylik, majd játszani kezd vele: hol elhúzódik, hol visszatér. A csípője is így mozdul rajtam, elhúzza magát, aztán visszalöki.
Mintha már bennem lenne.
Az érzékenypontomban szikrázik, akárhányszor hozzádörzsölődik.
Szétnyitom a lábamat amennyire tudom, még közelebb engedve magamhoz. Belemarok a vállába. Hozzá akarok kapcsolódni! Hozzá akarok olvadni, hogy ne tudjam hol kezdődők én, és hol ő… Elengedi a számat, a fülemre hajol, bedugja a nyelvét. Kellemetlen-égető bizsergés szalad át a gerincemen, felnyögök.
Elhúzódjak, vagy még többet követeljek?!
Átkarolom a lábammal, az ölemet felé törlesztem, behomorítom a hátamat.
Megszorítja a csípőmet, eltávolodik. Zihálva fürkészik.
– Cirmos… – elharapja a mondatot, elbizonytalanodik.
Aztán inkább megcsókol, ajka rányomódik az enyémre, nem tudom, hogy ez büntetés akar-e lenni, vagy ígéret. A takaró eltűnik közülünk, a pólóm felcsúszik, már csak a melegítőnadrágja tartja fogságban.
Megmarkolja a mellemet, erősen masszírozza. Megfeszülök, az érintése durva, mégis, feléleszti minden porcikámat. Hirtelen elengedi, a hiány belém mar, de csak addig, ameddig el nem tépi karmával a felsőmet.
Szétnyitja az anyagot, a meztelen bőrömet markolja és szorítja most már. Nem kapok levegőt, ég a tüdőm, égnek a sejtjeim. Aztán jön a nedves szája, a nedves nyelve, a túlérzékennyé vált bimbóra tapadnak, nyalogatják és szívják… Görcsöl az ölem, görcsöl a lábujjam, görcsöl mindenem.
Belemarkolok a karjába, vér vasas illata lepi el a levegőt. Észre sem vettem, hogy előpattantak a karmaim. Nem hagyja abba a mellbimbóm kínzását, nedves szája körbeöleli, majd… A fogai közé csípi.
Nyögők-szisszenek egyszerre, a combjaim közé szorítom a derekát. El akarok menekülni alóla, hogy végre befejezze, és ott akarok maradni, hogy soha ne hagyja abba.
Az már-már fájdalmasan erősen nyomódik az érzékenypontomhoz. Egymáson lüktetnek, érzem ahogy a vére áramlik az ereiben. A saját és az ő szívének dobogása kitölti a hallásomat.
Égett fa füstje. Megbabonáz. Szükségem van rá! Az ölelését akarom, a harapását, mindent, amit csak megadhat.
Közénk nyúl.
Lehúzza a melegítőnadrágját, az forrón verődik az alhasamhoz. Súlyos. Nehéz.
A szívem kihagy egy dobbanást.
Felemelkedik a mellemről, ajkán nedvesség csillog.
– Azt akarom, hogy te csináld. – Inkább már morog, semmint beszél. Szemfoga hegyes, a szeme fehérje tiszta zöld.
Lepillantok magunk közé. Soha nem tartottam még azt a kezemben. Megnyalom a számat. Soha nem érintettem még. Végigsimítok Ezel oldalán.
– Óvatosan a karmokkal – leheli.
Először az ujjbegyeimmel érintem meg, válaszként megrándul, a végén fehér cseppek jelennek meg. Forró, az erek kidagadnak rajta. Alig kapok levegőt. Volt már bennem. Akkor… Néha fájt, néha viszont pusztítóan jó érzéssel töltött el.
Rácsúsztatom a tenyeremet, aztán gyengéden rámarkolok.
Ezel hatalmas teste megremeg felettem, összeszorítja a száját, az izmai megfeszülnek, élesen kirajzolódnak. Ő sem kap levegőt.
– Erősebben is foghatod – mormolja.
Rászorítok, mire felnyög, az ágyéka pedig megmozdul, az mozog a tenyeremben. Különös, nehéz érzés, ahogy így fogom. Idegen, és mégsem az.
A végén lévő nedvesség az alhasamra kenődik.
Az ujjaimat erősebben füzöm köré, újabb nyögést kicsalva belőle.
– Rakd be magadnak – szűri.
Feljebb csúszok, majd leirányítom. A vége a vágatomnak nyomódik. Összerázkódom. Rá akarok csúszni! Az ölemet felé tolom, de az elmozdul rajta felfelé. Akkorát nyelek, hogy félek, eltörik a torkom.
Másodikra sikerül odaillesztenem, Ezel pedig nem is vár, azonnal beljebb tolja magát.
Lehunyom a szememet, kiszakad belőlem a levegő. Feszít, de olyan pontoknak feszül neki, amiktől a szikrák fényt vetnek. Lassan csúszik beljebb, és közben a másik mellemet veszi célba.
Besűrűsödik az energia, a hatalma rám telepszik.
Belemarok a hátába, a karjába, a hajába, ficánkolok alatta. Körözni kezd. Az érzékenypontom a bőréhez nyomódik, muszáj vagyok mozogni, hogy az érzést erősítsem, a görcsös-feszülés magával akar ragadni.
Egy kemény mozdulattal teljesen kitölt, felnyög, belemarkol a fenekembe. Mindent akarok belőle! Vas, bors, füst illata telít el. A nyögése visszhangzik a fülemben. Átkarolom a lábammal, magamhoz szorítom.
Óvatosan húzza ki magát, majd egy lökéssel hatol vissza. Behomorítok. A robbanás súlyosan közel kerül, hamarosan elérem, ahogy… Újra és újra lök.
Hozzám tartozik.
Belemarok a hajába, magamhoz húzom a fejét, és a kulcscsontjába harapok.
Birtoklom.
Megjelölöm.
Összeszorítom a szememet, mélyen, durván mozog, az érzés elsodor magával, lüktetek körülötte, a világ felszikrázik, semmivé válik. Remegek és bizsergek, összehúzódok, elernyedek, szétárad bennem az érzés.
Ő is nyög, mélyen, morgással fűszerezve, a lökései visznek magukkal, majd kikapcsolok. Varázslat, ami történik köztünk, összekapcsolódunk egymással, és feloldódunk a világban.
Nem kapok levegőt.
Kiszakad a szívem.
Puszikat nyom az arcomra.
Lelassít. Aztán kihúzódik belőlem. A pillantása durva és nyers.
Megfogja a vállamat, és átfordít a hasamra. Megragadja a csípőmet, felhúzza a fenekemet, hogy feltérdeljek.
Feltámaszkodom a tenyereimre. Hátranézek, hogy lássam, látnom kell. Annak a vége utat fúr magának a vágatomba, mélyre, olyan helyekre, hogy a térdem reszket. Az öklére csavarja a hajamat, hátrarántja a fejemet, majd mozgásba lendül: nincs benne kímélet, egyszerre fájdalmas és őrjítő, amit művel. Tövig nyomul belém, csattan a testünk. El akarok húzódni, de nem megy, túlságosan kíméletlen… Túlságosan jó.
Karma belevág a csípőm felett a húsomba, megtart, hogy ne essek előre a lökéseitől. Lenyomja a fejemet, ettől a fenekem még feljebb kerül, és ő még mélyebbre. Összerázkódom, jó és rossz, és többet akarok és nem akarok, és… Felránt, egyre gyorsít, nem bírom befogadni, nem bírom kilökni, nem tudok gondolkodni… Belemar a tarkómba, fogai belém hatolnak, zabolátlan a fájdalom, a birtokba vétele.
Akar.
Magának akar.
Vadul döf belém, keze előre csúszik az érzékenypontra. Remeg a karom, ahogy próbálom tartani magam. Könny csordul ki a szememből, azt akarom, hogy vége legyen, végre adja meg magát a testem, mert nem bírok többet elviselni… Ahogy rászorít a dudorra, megint szakad a világ, felnyögök, kíméletlenül sodor magával egy megállíthatatlan hullám. Megsemmisülök az ölelésében és újjászülettek, az élvezet felfoghatatlan magasságokba repít. Füst. Bors. Csattanás. Az ereje. A rezgése. A rezgésünk. Ilyen lehet a halál, a végső megszűnés. Az megdagad bennem, megrándul, Ezel belém lövelli magát, forróság önti el az alhasamat.
Morog, elengedi a tarkómat, tovább mozog, elnyújtva a magukkal ragadó hullámokat.
Az övé vagyok. Kegyetlen és biztonságos érzés.
A karom megadja magát, a térdem vészesen remeg. Az ő teste is megnyugszik egy utolsó lövellés után. Kihúzódik belőlem, én meg csupasznak és sérülékenynek érzem magam.
Elfekszem, levegő után kapkodok.
Mögém fekszik, megsimogatja a tarkómat.
Meleg. Zihál.
Puszit nyom a vállamra.
Aztán váratlanul felkel az ágyból, hideg csap meg a melegsége után. Felülök. Zavarodottan nézzem, ahogy felhúzza a nadrágját, majd kimegy a szobából. Rám sem néz. Haragszik rám? Elszorul a torkom, a magja a combomra folyik. Lehet, hoz egy rongyot, amivel megtisztíthatom magamat.
De nem, hallom, hogy kinyitja a bejárati ajtót, majd a konyhában a hűtőt. Hova ment és miért? Magamra húzom a felgyűrődött pokrócot, egyedül érzem magam a melegsége nélkül. Mi történhetett?
Az előbb… Annyira közel volt, hogy most fáj a távolság. A szoba kietlen, a beáramló napfény rideg, a meztelenségem zavaró. Magamhoz szorítom a pokrócot, lassan felkelek. A magja lefolyik a combomon, meg kell tisztítanom magamat.
Görcsbe ugrik a gyomrom, ahogy kimegyek a szobából. Ezel háttal áll nekem a konyhasziget mögött. Nem fordul meg, pedig tudja, hogy itt vagyok. Érzi és hallott is.
Miért nem néz rám? Mi történt?
Erre kellettem csak neki? Hogy megjelöljön? Elvegyen? De az előbb ölelt, megosztotta velem magát, adott, és nem elvett. Könnyek csípik a szememet. Miért nem fordul felém? Elsiettek a fürdőszobába, ledobom a pokrócot, majd beállok a zuhany alá. Meleg vizet engedek, jó érzéssel tölt el a simogatása, mégis… A szívem törik.
Ugyanúgy fordult el tőlem, ahogy a szüleim.