Kiliána
Ezel az ősi mozdulatokat használja: tizenötször érinti a középső és a mutatóujját a homlokához, miközben le van hunyva a szeme. Ő is az ősi szavakat mondja, hogy: „Üdvözlégy az örökkévalóságban”? Mamo tanította, azt mondta, így búcsúztatjuk az élőt, és így üdvözöljük az örökkévalót.
A test hamuvá lesz. Vér maradhat belőle vissza, és emlék, a testünk azonban szétporlad a bennük lévő rezgéstől. Az emberek azonban dermedt tetemek lesznek, akiket eltemetnek.
Miután Ezel végez, felveszi a telefonját, és nyomogatni kezdi. A készülék apró nagy kezében, vastag ujjaival nem is tudom, hogyan tud pontosan ráütni a megfelelő gombokra. Az enyémet már nem is tudom hova raktam, miután megmutatta, mit kell megnyomnom, ha őt akarom elérni, egyszerűen leraktam valahova.
És azóta is ott lehet.
Ezel megdörzsöli az állát, zöld szemét összehúzza. Indulat vonja be, rezeg körülötte a levegő, rám is rám tapad, viszketek tőle. A bejárati ajtóhoz megyek, hamarosan indulunk – idebent úgysem tudunk többet lenni. Látszik, hogy menni akar, megfojtja a szűk szoba.
A fejemet az ajtófélfának dörgölőm, jól esik ahogy a bundámon keresztül a bőrömet vakarja. És a szagomat is rajta hagyom. Ahogy őrzi az egész ház is.
– Megyünk – vágja zsebre a telefont.
Kisétálok, majd leugrálok. Ezel becsapja az ajtót, aztán követ lefelé. A tenyereire érkezik, majd kiegyenesedik. Lehajtja a fejét, ahogy elindul felém. Feszülnek az izmai, úgy néz ki, akár egy bezárt ragadozó, aki szét akarja törni a rácsait, és letépni a láncait. Lendületesen mozog, ruganyosan, pedig erőszak kavarog benne, pusztító erőszak.
Elhallgat a mező és az erdő. A kisállatok neszezésének vége lesz, ellapulnak.
Hevesebben ver a szívem a látványától, elsöprő látomás, ahogy az energia körbefonja. Egyszerre rémísztő és megbabonázó. Nem tudom, hogy meneküljek-e tőle, vagy kerüljek hozzá minél közelebb.
Páfrányzöld szemében veszély villódzik. Elé hull egy fekete tincs, pokolivá varázsolja a tekintetét, megremegek tőle. Borostás állkapcsa megfeszül.
Meztelen felsőtestén hullámoznak a feszes izmok, lekövetik a mozdulatait, remegnek az erőtől.
Amikor hozzám ér, becsatlakozok mellé. Kifújom a levegőt, fojtogat a közelsége, a belőle áradó hatalom összenyom. Uralkodik. Szavak, tettek nélkül uralkodik a környezetén. Csúcsragadozó.
Aki igazán bedühödött.
Szeljük a métereket, meztelen talpa alatt összerogynak a zsenge fűszálak. A csípős bors illata marja az orromat, egyáltalán nincs benne semmi kellemes, belém tör, hogy birtokba vegyen.
Beérünk az erdőbe, kocogok mellette, hogy tarthassam vele a lépést. Azért pár méterre eltávolodok, megrémiszt, ami belőle árad. Rombolásra és pusztításra termet.
Ha… Miközben azt csináljuk megjelölne, akkor is ezt érezném?
Nyelek egyet, a gyomrom összeugrik.
Nem biztos, hogy ezzel meg tudnék birkózni. Vagy meg akarok ezzel birkózni.
Hamarosan feltűnik a tó, víz-párás-nedves illata üli meg a levegőt. Fekete massza, ahogy kilépünk a bokrok közül.
Talán már öt lépésnyi hely is van köztünk Ezellel. Elszorít a közelsége, a gyomromba kavicsok ülnek meg, és húzzák egyre lejjebb.
Innen már látni a parkolót, autók állnak egymás mellett, a szellő fahéjas illatot hoz magával. Erős fahéjat. Csípőset. Marót. És gyömbért.
Felmorgok.
Selda.
– Mit mondtam, Cirmos? – mordul rám Ezel. Nem goromba a hangja, mégis összerándulok. Aztán egy lusta félmosolyra húzza a száját. – Már megjelöltél. Ez nem elég?
Elfordítom tőle a fejemet.
Halkan fújtat. Elhaladunk a nádak mellett, lemaradok tőle. Egy rövid barna hajú férfi egy autónak dől, félredönti a fejét, ahogy minket figyel. Egyszer már láttam, amikor egy hajnalban találkozott Ezellel. A csípős fahéj belőle árad, hajából víz csöpög a pólójára.
Megtorpanok.
Egyenesen a szemembe néz. Nyugalom. De nem a biztonságot nyújtó nyugalom árad belőle, hanem kegyetlen. Kegyetlen nyugalom. Éles, és veszélyes. Elszorul tőle a torkom. Nem engedi el a pillantásomat, mintha a fejembe akarna látni.
Iszonytató az erő, ami körbeveszi. Ahogy Ezelé. És tombolnak.
Érzem magamon, érzem magamban, a szívem vágtat a torkomban, eltompítja az érzékeimet.
Mellette áll a nő, kapcsolat rezeg közöttük. Testvérek. Magas, formás, hosszú haját lófarokba fogta, gyömbér illata kesernyés, mégis édes. Kedvesen rám mosolyog.
– Szia, Selda vagyok!
Lehajtom a fejemet, hátrahúzom a fülemet, és rámorgok.
– Cirmos, mondtam valamit! – Sóhajt mellettem a párduc alakváltó.
És mi van, ha bántani akarnak? Ha engem okolnak a történtekért, és vissza akarnak adni Ophiusnak, hogy vége legyen ennek? Mi van, ha ők akarnak bezárni?
A tigris alakváltóra vicsorgok, hátrálok pár lépést, hogy távolabb kerüljek tőlük. Ezel utánam fordul, összehúzza a szemöldökét.
Nem vihetnek vissza!
– Cirmos, minden rendben? – ereszkedik fél térdre Ezel.
Felmordulok, majd felkapom a fejemet, és hátat fordítok nekik. Elindulok a tóhoz.
– Hűha, úgy látom nem akar barátkozni – szólal meg Selda. – Pedig ahogy érzem, legalább nektek jól telt a nap. – Hátralesek a vállam felett, mosolyt villant Ezelre. – Ő a társad? Érzed már? Milyen?
– Nem, nem a társam. Nekem soha nem lesz társam – morran rá a férfi.
Magabiztos szavai a szívembe vágnak. Nem lehetek a társa, mit is akarna egy olyantól, mint én? Egy olyantól… Aki hagyta volna, hogy Ophius megöljön egy gyereket, mert nem képes kiállni a kínzásait? Szánalmas vagyok, gyenge. Feláldoztam magam helyett egy gyereket.
– De nem ezért jöttünk ide – folytatja.
Letelepedek a tó mellett, a békák kuruttyolása elhallgat, a nádat sem recsegteti tovább a szél. El kéne bújnom a vaskos szárak közé, hogy soha többé senki ne lásson.
– Felvettem Sepherinnel a kapcsolatot – szólal meg a tigris. Ő nem mutatkozott be. – Ophius húgával.
– Az apjuk halálakor üldözte el Ophius, nem? – kérdez vissza Ezel.
– Igen.
– Mindig meg tudsz lepni vele, hogy milyen kapcsolataid vannak – teszi hozzá Selda.
– Ha végzünk Ophiussal, őt kell segítenünk, hogy vezető lehessen – hagyja figyelmen kívül a férfi. – Holnap este érkezik a városba, akkor tudok vele a részletekről beszélni. Át fogom adni neki, hogy támogatjuk, cserébe azonban el kell hagyniuk Németországot. Arra gondoltam, hogy Afrika elég messze van.
– Egy másik kontinens mindig jó megoldás a sérelmeink elfelejtésére – rándul meg Ezel szája.
Kifújom a levegőt. Elég távol kerültek, hogy a közelségük ne törjön, vagy nyomjon össze.
– Beszélek Szilmakkal és Rodendel. Sepherin holnap este érkezik, siettetni fogom a megegyezést, ahogy ő is: nem biztonságos neki Németországba, ameddig Ophius életben van. Akár holnapután rajta is csaphatunk a kígyó fészken.
Ezel alakját figyelem, körvonalait élesen ki tudom venni a Hold fényben. „Nem, nem a társam.” – hangzik fel újra bennem, amitől fájdalmas szomorúság ránt magával.
Vissza kell térnem Jávára. Minél előbb.
Ezel
Azt hittem, nehezebb lesz Cirmost meggyőznöm, hogy menjünk be a városba, de ahogy megemlítettem neki a lehetőséget, azonnal lecsapott rá. Szerintem a sült krumpli miatt – azt alaposan kiemeltem, hogy azt bent lehet venni.
Ráér később megtudni, hogyha megveszi fagyasztottan, akkor otthon is meg lehet sütni.
Mellettem lépked, a nyári virágos ruhát vette fel, miután a kezébe nyomtam. A lába néha félrecsúszik a szandálban, szoknia kell a cipőt, furcsán jár benne, bokája ide-oda billeg. Jól áll neki az emberi öltözet, tündér a fehér hajával és a rózsaszínes szemével. A gyomrom összerándul a látványától, legszívesebben megcsókolnám, és nem engedném el többet.
De tegnap este óta elég távolság tartó. Visszakocogott velem a házhoz, majd lefeküdt a helyére, közben egyszer sem ért hozzám. Pedig az elmúlt napokban gyakran tolta hozzám a fejét simogatást kérve.
– Leveheted, ameddig az autóhoz nem érünk.
Megrázza a fejét, hófehér haja ide-oda ringatózik a feje körül.
Mosolyognom kell. Mosolyognom kell, annak ellenére, hogy éjjel barátokat veszítettem el. A közelsége feloldja a gyomromba tanyát vert csomókat, a fájdalmas jövőt.
Legszívesebben az egyik fának dönteném, és addig csókolnám, ameddig el nem fogy a levegőnk. A mandula-olajszín illata kóstolásra csábít, a nyelvemen bizsereg az édessége.
Várnom kell. Neki kell jönnie hozzám.
Hamarosan kiérünk az erdőből, felverjük a csendet, a madarak és az állatok hallgatnak körülöttünk, a szag kavalkádjuk árulkodik csak a jelenlétükről. Még megtehetném, megállíthatnám, hogy élvezzük egymás és a természet közelségét.
A farkam megkeményedik a gondolatra. Szeretném a földön a magamévá követelni, hátulról elkapni, szorítani a haját, a csípőjét, és belemarni a tarkójába. A füvet markolná, édes nyögései pedig elárulnák a közelben kuksoló állatoknak, hogy az enyém.
Birtokolni akarom.
Ölelni.
Kiszakad a tüdőmből a levegő.
Kiérünk, a tavon csillog a napfény. A kacsák érdeklődve fordulnak felénk, a két fehér hattyú pedig felrebben a magasba. Ők nem alakváltók, az alakváltó hattyúk mind Ausztriában élnek, ha jól tudom, elég sokan vannak, a feltevések szerint több mint kétezren.
Az autómhoz kísérem Cirmost, és kinyitom neki az ajtót. Az alsó ajkát beharapva néz az ülésre.
– Ülj be. A filmekben láttál már ilyesmit, nem?
Bólint egyet, majd óvatosan beereszkedik. Rácsukom az ajtót, majd megkerülöm az autót, és én is helyet foglalok a vezetőülésen. Cirmos megfeszül, összeszorítja a lábait, a keze remeg. Nyugtalanság veszi körbe, ahogy a belső részt vizsgálgatja.
Felé fordulok, áthúzom előtte a biztonsági övet, és a becsatolom.
A kattanástól megrándul, oda kapja a fejét. Megragadja a szíjat, ki akar mászni belőle.
– Nyugalom, Cirmos! Ezt muszáj, egyébként az egész út alatt hallgathatnánk, ahogy csipog az autó, mert nem vagy bekötve. Ez a biztonsági öv. – Hatalmasat nyel, a szívverése közelíti a kétszázat.
Megragadom a tarkóját, közel hajolok hozzá. A szeme tágra nyílik, hevesen szuszog.
– Bízol bennem. – Nézek a szemébe. – Rám figyelj. Rám koncentrálj. Vigyázok rád.
Megnyalja a kicserepesedett száját, majd biccent egy aprót.
Visszadőlök a saját ülésemre, és gázt adok. A félelme mit sem csillapodik, ecet-sárgaszag lengi körbe.
Miután kikanyarodok, megfogom a kezét a combján. Megszorítja az ujjaimat, beléjük kapaszkodik.
Kifelé bámul, a légzése csapongó, néha mélyeket szív, aztán megint zaklatott lesz. Reszket.
Lehet, az éttermet kihagyjuk. Elég sokkoló lesz számára a rengeteg ember is. Valahol azonban el kell kezdeni, nem? Felhajtok az autópályára, százhetvenre pörgettem a motort, hasítunk az úton, a táj elmosódik.
Ettől némileg megnyugszik. Talán a sebesség teszi, talán az, hogy leköti a figyelmét, hogy a gyors mozgásban felmérje a környezetét. Izzadó tenyere azonban nagyon is árulkodó.
– A Park a város határától fél-egy óra autókázásra van, attól függ, milyen gyorsan megyünk. Az autókra sebességkorlátozás érvényes, száz fölé nem érdemes menni, de alakváltóként gyorsabbak a reflexeink, emiatt, ha balesetveszélyes környezetbe kerülünk, képesek vagyunk előbb döntést hozni, és mozdulni, mint az emberek. Ezért az alakváltók nagy része nem tartja be ezeket a korlátozásokat. Selda jogsiját már kétszer el is vették emiatt, Max pedig visszaszerezte neki.
Felém fordul, és egy futó mosolyt villant rám.
Rövid, de mosoly.
Az első mosoly.
A gyomromat melegség tölti el.
Bassza meg… Le kell állnom. Le kell ezt állítanom, bármennyire édes is. Meg kell szabadulnom tőle! Az lenne a helyes döntés, ha azonnal átvinném Seldához.
– A városban több millió ember él, és pár ezer alakváltó. Berlinben könnyű elvegyülni, éjszakánként az emberek is kivetkőznek magukból, ráadásul, ez a város mindenkit eltűr, keveset kérdeznek, és mindenkit elfogadnak. Nekem már a szüleim is itt éltek.
Megszorítja a kezemet, azonban nem fordul felém. A fel-feltünedező házakat bámulja. Lelassítok, hogy jobban szemügyre vehesse őket. Akár egy gyerek tapad az ablakra, lélegzete párát vet az üvegre.
– Hamarosan beérünk. Készen állsz rá?
Gyorsan bólint, majd visszakapja a fejét. Nem gyorsítok megint, egyre több autó jelenik meg körülöttünk, és tíz perc múlva már be is érünk. A házak megsokasodnak, ahogy az utcán sétáló emberek is.
Megremeg.
Visszadől az ülésre, az alsó ajkát harapdálja. Az ecet-sárgaszag fullasztó lesz.
– Minden oké, Cirmos? Ha akarod, megállhatunk, vagy vissza is fordulhatunk. – Megtorpanok egy piros lámpánál, felé fordulok. Elsápadt, ezt abból látom, hogy az ajkából is kifutott a rózsaszín szín. – Csak mondd, és megyünk vissza. Van időd még felfedezni a világot, nem kell sietnünk.
Összepréseli a száját, melle gyorsan emelkedik és süllyed. A könnyű nyári anyag alig fedi el, rásimul, és a virágok rajta túlságosan kiemelik. Szeretnék rászorítani, úgy, ahogy nemrég…
Elszántan megrázza a fejét.
Visszafordulok az úthoz. Zöld lesz a lámpa, elindulok. Boltok és magas házak követik egymást, emberek vonulnak át a zebrákon.
Cirmos megdörzsöli az orrát.
– Próbáld meg lezárni a szaglásodat, amennyire lehet – lesek felé. – A hallásodat is. Túl sok lesz elsőre.
Összeszorítja a fogsorát, ahogy összeszorítja az ujjaimat is. Egyre jobban reszket, a szívverése már kilőtt a világűrbe. Lekanyarodok az egyik sarkon, helyet keresek. Remeg.
Kurvára egy helyet sem találok, ezért behajtok egy mélygarázsba. Lehúzom az ablakot, és elveszem az automatából a jegyet, majd továbbhajtok a sötétbe.
– Ez egy mélygarázs. Itt szoktak az emberek leparkolni az autóikkal, ha nincs kint hely. – Cirmos ide-oda kapkodja a fejét, megfeszül rajta a biztonsági öv. Leállok a sarokba, majd kikötöm. Elkapom a csípőjét, és áthúzom az ölembe. Könnyű, akár egy pihe.
Nem figyel rám, próbál kilátni az autóból, hogy meg tudja, hol vagyunk.
Megsimogatom a puha arcát, majd a hüvelykujjamat az alsó ajkára szorítom. Egy másodpercre leáll, megtalál a tekintete.
– Lélegezz!
Beszívja a levegőt, a kétségbeesése azonban nem oszlik el.
Közel hajolok hozzá, majd hozzádörzsölöm az arcomat.
– Menjünk haza. Elsőre szerintem ez is elég neked. A városban nagyon sok a szag és a hang. Eleinte nehéz lehet kontrollálni, hogy ne minden információt akarj befogadni.
Megnyalom a nyári ruhából kilógó kulcscsontját, majd egy puszit nyomok rá. A félelme, ha egy kicsit is, de alábbhagy.
– Menjünk haza – súgom a bőrébe. Megcirógatom a meztelen combját. A bőre hideg, libabőrös.
Nem rántja el, nem akar eltávolódni tőlem. Mellkasom behorpad, ahogy kifújom a levegőt. Emlékszem a csókunkra, felemésztett, édesen tapadt hozzám, és közben a csípője követelte, hogy még erősebben nyomakodjunk egybe.
A francba, milyen lesz, amikor a farkamért lesz ennyire oda? Nem fogunk tudni leállni.
– Hetek óta vagy velem. – Felsimítok a szoknya alatt a combtövére. – Előtte évekig voltál abban a pincében. Elzárva mindentől, mindenkitől. – A nyakához hajolok, beszívom a csodálatos illatát. – Kurvára erős vagy. Más beleőrült volna. Te azonban – lehunyom a szememet, hogy kiélvezem a mandula kesernyés ropogósságát –, itt vagy.
Nyel egyet. Megpuszilom a torkát, ajkamat a vénájára szorítom, vadul ver. Tenyerem alatt némileg felmelegszik a bőre.
Elhúzódok tőle.
– Megszelídítettelek, vagy megzaboláztalak? Melyik a legjobb szó rá?
Felmorran, lesöpri a kezemet.
Mosolyogva engedem vissza a helyére,
– Visszaindulunk. Előtte azonban egy gyorsétteremben veszünk ebédet.
Beharapja az alsó ajkát, összevonja fehér szemöldökét. Átnyúlok előtte, megfogom a biztonsági övet, és becsatolom.
Hamarosan megtámadjuk a kígyókat, Ophius meghal, új vezetőt kapnak. Kiűzzük őket a kontinensről. És utána… Utána visszaviszem Jávára? Megígértem neki, és az is érthető, hogy tudni akarja, a nagyszülei jól vannak-e.
De ott fogom tudni hagyni?
Az enyém.
Ostoba, értelmetlen gondolat. Nem lehet az enyém. Ahhoz már túlságosan fontos, hogy az életét kockáztassam.