Ezel
Felülök az egyik fa lombjába egy kényelmesen széles ágra. Az összes távolabbi fához hozzádörgölöztem, hogy rajta hagyjam a szagomat. A háta mögé fogok kerülni, és elkapom.
Ez a minimum a maiért, majd szétpattantam tőle. Ostoba voltam, hogy nem vettem el, amit olyan édesen ajánlott. Édesen, naivan, ártatlanul. Fogalma sincs róla, mi az a vágy, úgy omlott a karomba egy csóktól, mintha az élete múlna rajta. Kiszolgáltatottan reszketett. Felrakhattam volna a konyhaszigetre, hogy aztán elmerüljek a nedves puncijában. Fel sem fogta mi történik körülötte, elvakította egy ártatlan csók.
Na jó, ártatlannak azért nem lehet nevezni.
Jól gondoltam, amikor láttam az ételt habzsolni, hogy amint ráérez mennyire is jó lehet a szex, akkor még többet akar majd belőle.
De elengedtem. Az éjszaka után fogalmam sincs, honnan merítettem ehhez erőt.
Mert többet akarok.
Azt akarom, hogy bízzon bennem. Ne a vágytól elvakultan adja magát.
A bizalom azonban messze van. Egyébként már reggel felvette volna az emberi alakját.
Messziről hallom a lépteit. A szél magával hozza az illatát, azt a bűvös illatot, amitől azonnal feszülni kezdek.
Fújtatok, ahogy eszembe jut a tegnap. Az első nő, akinek megengedtem, hogy megjelöljön. Bele sem gondoltam, hogy ez mennyire… Izgató. Rajtam hagyta a nyomát, és közben kielégült a farkamon. Azt hittem, belehalok, hogy nem mozdulhatok meg.
Meg akartam szegni az ígéretemet, elkapni a derekát, elővenni a merevedésemet, és örökre elveszni benne. Fogalmam sincs, hogyan bírtam ki – életem legnehezebb percei voltak.
Amikor elélvezett, az illata még sötétebb, még érzékibb lett, és annyira rohadtul vágyott rám, mint reggel. Megjelölt magának, birtokolni akart, ettől pedig a vérem égette az ereimet, a pulzusom kiszakadt a világból is. Ha megérintem sem ellenkezett volna, ráültethettem volna a farkamra.
Nedvesen, lüktetve várt, könyörögve a kielégülésért… A faszomért ígértem meg neki, hogy nem érek hozzá? Reggel meg elhátráltam, ahelyett, hogy elvettem volna az ajánlatát.
Akarom.
Közelít. Puhán lépked, nem veri fel a csendet, a madarak azonban elhallgatnak, a mókusok meg messzebbi fákhoz mennek. Zöld lombok takarnak el, a farkamat felfektettem az ágra, ahogy a fejemet is, hogy lentről semmit ne láthasson belőlem.
Halkan, kiegyensúlyozottan lélegzem, lelassítom a szívverésemet.
Megérezhet. Ez az egyetlen esélye, de talán ahhoz is magasan vagyok.
Elhalad tőlem nem messze. Megáll.
Haladj tovább, Cirmos, menjél csak, kövesd az illatomat…
Újabb lépések reccsenek az avarban. El tudom képzelni, ahogy a levegőben szaglászik, majd lehajtja a fejét, mert nem tudja kitalálni melyik nyomot kövesse. A fák nagy részén engem érezhet, és még távolabb is.
Hátulról fogom levadászni, és elkapom a tarkóját, amikor nem számít rá. Be fog dühödni, rózsaszín szeme egészen vörössé sötétedik majd. A lépések gyorsulnak, fut, azt hiszi, szagot fogott.
Keveset játszottál még ehhez, Cirmos.
Ahogy távolabb ér, leugrálok a fáról, a nyomába eredek, ügyelve a lépéseimre, hogy ne csapjak túl nagy zajt.
A szél szegfű-ánizs mogyoróbarna szín keveréket hoz magával. Markus és Andrew, a két kamasz leopárd.
Felmorgok.
Cirmos, egyenesen feléjük tart.
Rohanni kezdek, már nem figyelek a lépéseimre. Felugrok egy magasabb fa ágára, és onnan át egy másikra. Megmozdul a súlyom alatt, de megtart, ameddig átugrok egy másikra.
Eszeveszett morgás veri fel az erdő pillanatnyi csendjét. Káromkodás követi. Gyorsítok, egyik ágról ugrok a másikra, majd a következőre, már látom őket a lombok mögül: Cirmos lehajtott fejjel morog rájuk, erőszak vegyül bele, támadásra készen húzza hátra a fülét, lapockájánál feláll a szőre. Az biztos, hogy javítani kell a többiekkel való kommunikációján.
Markus, az idősebbik vicsorít, remeg a teste. A két srác egy szál rövidnadrágban van, felsőtestükről izzadtság csorog le, idáig futhattak.
Leugrok közéjük, és figyelmeztetően a jaguárra mordulok. Ő nem hátrál meg, lejjebb engedi a mellső testét, mintha arra készülne, hogy átugrik felettem, és levadássza a két srácot.
Kiegyenesedek, felszegem a fejemet, felhúzom a felső ajkamat, rávillantva a szemfogaimat. Ettől már elhallgat, azonban a tartásán nem változat.
Nem volt még neki elég, hogy már kétszer megharaptam a tarkóját? Megmutatva, hogy ki uralkodik kettőnk közül?
– Ezel – szólal meg Andrew –, ki ő?
Felé fordulok, és felé is morgok egyet.
Semmi közöd hozzá.
Markus elhallgat, fújtat.
– Esetleg be is mutathatnál neki – mosolyodik el. – Bírom a vad csajokat!
Rávillantom a szemfogamat, amitől leolvad az arcáról a mosoly, meghunyászkodva lehajtja a fejét.
– Jól van, csak úgy mondtam – vonja meg széles vállát.
Rezegni kezdek, erőltetem az átváltozásomat, üdvözlöm a pokol mélységét, és a menny magasságát, ahogy szétszakad a bőröm, és eltörnek a csontjaim.
Kiegyenesedek közöttük. Cirmos támadásra vár, morog, de jóval halkabban, mint az előbb.
– Higgadj le, ők a Szövetség tagjai. – A srácokhoz fordulok. – Ő meg hozzám tartozik.
Markus le sem veszi a szemét a jaguárról, megnyalja a száját. Keleti-ánizs illatába mélység keveredik. A szívverése gyorsabb lesz.
Rámorranok, mire rám kapja a tekintetét, és zavartan elvörösödik.
– Azt látjuk, hogy te hozzá tartozol, de ő nem tartozik hozzád. – A pofátlan hülye gyerek!
Megharapom!
Durván rámorgok.
– Jó, nem úgy értettem, bocsánat – motyogja.
Hiszen csak egy szemtelen gyerek! – Torkollom le magamat. Ettől függetlenül ne vizslassa így Cirmost. És legfőképpen ne gondoljon rá vággyal. Nem is gyerek, lassan tizennyolc éves lesz. Hamarosan férfi lesz.
És hogy merészelt visszaszólni?
– Mit kerestek itt? – A szüleikel a Park másik végében laknak, mostanában viszont szoktam errefelé belefutni a szagukba.
A két srác egymásra néz, Markus, beletúr hullámos barna hajába, Andrew pedig a serdülő borostáját simogatja. Nyugtalanok.
– Semmit, erre jártunk – mondja Markus.
Nem kell felismernem a hazugságot ahhoz, hogy tudjam, hazudik. Annyira átlátszó, hogy az már fáj.
Félredöntöm a fejemet, a karomat összefűzöm a mellkasom előtt. Andrew világoszöld szemét az avarra függeszti.
Cirmos ismét hangosabban morog fel, mire rávillantom a tekintetemet. Ő azonban nem hunyászkodik meg, Markust figyeli, készen rá, hogy bármelyik másodpercben rávesse magát. Tényleg újra meg kell harapnom?
Szex közben akarom újból megtenni.
– Ahj – sóhajt Andrew –, éreztünk errefelé egy illatot. Aztán kíváncsiak voltunk rá. Nagyon…
– Nagyon hívogató volt – egészíti ki a barátja.
Cirmos érése. A közelben jártak akkor? Mielőtt visszamentem a nőhöz, mindenfelé járőröztem, de ők akkor nem jártak a közelben.
Szerencséjükre.
Akkor lehet, én sem lettem volna ennyire kedves.
– Takarodjatok – intek fejemmel az erdő másik végébe. – Inkább gyakoroljátok az átváltozást!
Markus a szemét forgatja, Andrew pedig a vállára csap. Elindulnak. Az alakváltók a kamaszkoruk beköszöntével nehezen képesek felvenni az állati alakjukat, egészen huszonéves korukig: elvileg a megváltozott hormontermelés okozza.
Valószínűleg, csak emiatt nem buktunk még le az emberek előtt. Az érzésektől túltöltődött kamaszok, akár naponta harmincszor is képesek lennének átváltozni dühükben, vagy a lángolásukban.
Szembe fordulok Cirmossal, aki a távolodó srácokat figyeli.
– Most beszéljünk át pár dolgot – sétálok hozzá közelebb, mire rám villantja a szemét. Legalább a morgást abbahagyta. – Először is, ha még egyszer rám morogsz, akkor meg fogom harapni a tarkódat! Úgy látom, az előző kettőből nem tanultál. Szeretnél már most egy ismétlést?
Elhallgat, felegyenesedik, aztán egyenesen rám vicsorít, megmutatva a szép fehér, hegyes fogait. Utána elfordul, és rohanni kezd az erdőbe.
„Úgysem kapsz el!” – üzente.
Elhúzom a számat, a nyomába eredek.
Az egyik kidőlt fán átugorva átváltozom, annyira gyorsan történik, hogy a földre már a mancsaim érkeznek. A bundámba belekap a szél, ahogy üldözőm. A rendes evés és a sok pihenés megtette a hatását, sokat javult az elmúlt napokban, azonban a közelembe sem érhet.
Egy éles kanyarral fürgén elfordul egy fánál, én a lendülettől tovább futok, mielőtt követni tudnám. Felfűt az ereimben szétáradó adrenalin. Mancsom alatt recsegnek a gallyak, egy bokor beletép a bundámba, a szél fütyül a fülemben, ahogy űzőm, hajtom.
Szerencsésen megússza, hogy a közelébe érjek, kecsesen kerülgeti a fákat, és igazából hagyom is, néha lassítok, hogy előnyre tegyen szert.
Mert el foglak kapni.
Utána megint rohanni kezdek, élvezettel nézem, ahogy mozognak előttem az izmai, fehér bundája kiragyog a sötétzöld növényzet közül.
Mandulás illata vonz magához. Ezer olajos csábítást ígér.
Fogy az ereje, majdnem elesik egy kiálló ágban, ahogy be akar venni egy fát. Zihálása felerősödik, a szíve erősen pumpál. Azonban könnyedség lengi körül. Ő sem veszi komolyan: játszunk.
Játszunk, bármennyire magas a tét.
Fakéreg hánt végig az oldalamon, ahogy beveszek egy tölgyet, mézes-kéreg barnaszín illata rám tapad. Aztán ahogy kiérünk egy kisebb tisztásra, rávettem magamat, elkapom, leszorítom a földre a súlyommal.
Ficánkol alattam, szabadulni próbál.
Megnyalom a tarkóját, mire vadul felmorog. Szórakozottan folytatom, nyalogatom a helyet, ahol meg fogom harapni. Küzd ellenem, az ereje viszont megcsappant, és egyébként is kevés lenne hozzám képest.
Nyelvemre tapad a szőre, napfény íz keveredik a mandulába. Hátra kap, de nem ér el. Vicsorog, morog. Szórakozottan felmorgok én is, majd óvatosan beleharapok, fogaim felsértik a bőrét, áthatolnak a feszes izmokon és a puha húson. Vigyázok a törékeny porcokra, elkerülöm őket.
Abba marad az ellenkezése, elernyed alattam.
Remélem, ez már elég lesz, hogy tud, hol a helyed.
Remélem, nem lesz elég, és újra meg újra eljátszhatjuk ezt.
IIII
Le-fel járkálok a nappaliban. Ott kéne lennem a többiekkel, nekik segíteni, és kinyírni az összes rohadékot. Ehelyett Cirmossal maradtam, aki kint alszik a teraszon, arra sem ébredt fel, hogy lement a nap. A délelőtti futás után megebédeltünk, és azóta ott pihen, akár egy házőrző. Fehér bundája kilóg az éjszakából, lassan ver a szíve, egyenletesen veszi a levegőt: mélyen alszik.
Nyugodtan.
Nem mindig szokott így: gyakran fel kell éjszakánként, és nyöszörög.
Ilyenkor közelebb húzódok hozzá, és simogatni kezdem. A múltkor majdnem megmart, de gyengéden megfogtam a mancsát, és a takarókból készített matracra szorítottam.
A bajsza kicsit megmozdul. Összébb húzza magát, a farkát még jobban beigazítja a testéhez. A tarkóján lévő szőrszálakba beletapadt pár csepp vér.
Az enyém.
Édesen próbált szabadulni alólam, pedig semmi esélye nem volt rá. Utána elernyedt a fogaim között. A megadása… Izgató. Beszívom a levegőt, visszafordulok a nappali irányába, mielőtt a farkam még követelezőbb lesz.
Túl erős ajzószer már a látványa is.
A kanapéhoz megyek, a karmommal feltéptem a huzatját. Vehetek egy újat.
Mikor hívnak?
Vége van már?
Ott kéne lennem. Max leállított, pedig Cirmosnak ehhez semmi köze. Ha velem történne valami, akkor Selda a védelmébe venné, talán jobb dolga is lenne nála. Miért nem adtam már át neki? Ezt kéne tennem. Lepasszolni neki, hagyni, hogy ő legyen a segítségére, ért hozzá, baromi empatikus tud lenni és kedves.
Mert vágyok rá.
Fájdalmasan akarom.
Meg is fogom szerezni… És miután kiszórakoztam magam vele, utána passzolom le? Rohadtul nem ezt érdemelné.
Megfeszülnek az izmaim, megint járkálni kezdek faltól-falig. Az alsónadrág kényelmetlenül tapad rám, elszorítja a farkamat, irritál a gumija is. A telefonom a konyhaszigeten várakozik. Megrezzen.
Rögtön odalépek. De csak Cindytől jött egy üzenet, hogy a NeinAngels csendes, csak emberek vannak bent.
Mert az összes alakváltó készenlétben van.
A szél köröz körülöttünk, várunk arra, hogy végre lecsapjon. Megmasszírozom a nyakamat, csomókba ugrottak az izmaim. Elmegyek az ablakig, aztán a fürdőszobáig, majd megkerülöm a dohányzóasztalt.
A szétszórt papírok már egészen olvasható betűkkel vannak tele. Felemelem az egyik lapot, aminek a tetejére a JÁVA szót írtam. Az alatta lévő betűk még inkább kaparások, de a lap alján már feltűnik pár olvasható.
Visszateszem. Az egyik könyv nyitva van.
Meg kell mutatnom neki a világot. Ezt a világot, ahol az emberek autókat vezetnek, ahol bármi elérhető, a finom ételeket, hátha akkor nem akar visszamenni egy darabig.
Ameddig ki nem szórakozom magam vele – figyelmeztettem magamat.
Megigazítom az alsónadrágom gumi részét, minek vettem fel? Elég lenne a melegítőnadrág, az is eltakar. Csak ha feláll, akkor az elég látványos. Cirmost meg egyszerűen nem akarom ezzel frusztrálni.
Dübörög a pulzusom. Végezniük kellett volna már! Mi történhetet? És ha bajuk esett? Ki tudja, mivel készültek azok a rohadékok. A faszért nem mentem oda?! Ott lenne a helyem, ismerem a címet, fel kéne kapnom a kulcsomat, és odahajtanom! Én is a vezetők tagja vagyok, ott lenne a helyem!
Megkeseredik a nyál a számban, pedig krémes, nagyon tömény csokit ettünk ebéd után. Miután Cirmos beleharapott, felcsillant a szeme, aztán gyorsan megrágta, és kivette a kezemből az egész táblát.
Pillanatok alatt tüntette el, közben már-már majdnem mosolygott. Élvezettel tömte a szájába, dorombolt is hozzá.
Mosolyra görbül a szám, ahogy felidézem az emléket, azonban le is olvad rólam.
A konyhaszigethez megyek a telefonomhoz. Ott kéne lennem velük.
A mobilom képernyője fekete.
Beszívom a fogaim közé az alsó ajkam, megdörzsölöm az államat, majd elmegyek az ablakhoz. Odakint nyugodt és csendes az erdő, a mezőn pár élelmet kereső egér szalad át. Bagoly reppen a magasban, rájuk vadászik.
Ha felmorrannék, gyorsan eltűnnének mindannyian.
Azonban nem akarom Cirmost felkelteni.
A fák lombját lomhán fújja a szél, sisteregnek a levelek. Átmozgatom a karomat, a bicepszemben fájdalmasan befeszül az izom.
El kéne mennem rohanni, úgy, mint délelőtt. Kilométereken át hallgatni a fülemben süvítő szelet, átmozgatni magamat, mielőtt szétpattanok.
Megrezzen a telefomon, a szívem hatalmasat dobban.
A konyhaszigethez megyek: Selda.
Azonnal felveszem és a fülemhez szorítom.
– Majdnem minden oké – szól bele enerváltan. – A föld alatt rendezték be a labort. A patkányok berágták magukat az egyik szennyvízcsatornából, bevitték a füstbombákat. Bementek, Jack és Simon és négy patkány azonban nem élték túl.
Lehunyom a szememet. Jacket kamaszként ismertem meg, akkor csatlakozott a családja a Szövetséghez, akkor ő már felnőttnek számított. Sötét szemű srác volt, aki mindig azzal jött, hogy ő pedig meg fogja találni a társát, nem érdeklik az új fajta hóbortok az élettársakról.
Sokszor járt a NeinAngelsbe és a Felingsbe, ott keresve az igazit.
Simon meg rendőrként dolgozott az emberek között.
Selda hallgat, időt hagy, hogy a mutató és a középsőujjam a homlokomhoz emeljem, lehunyjam a szememet, majd elmondjam, hogy: „Üdvözöllek az örökkévalóságban.” És ezt még ötször megismételjem.
– Egy egész kibaszott labort és gyárat építettek a föld alá, két szinttel, termekkel. Gyártottak mérgező körömlakkot, töltényeket, folyadékokat, porokat. – Selda hangja fáradtan cseng. – Felmértem egy részét, de bassza meg! Régóta arra készültek, hogy megtámadjanak minket! Hogy tudott ez a dög ilyen sok mérget termelni?
– Azt nem sikerült kideríteni, hogy az alakváltókkal mit csinálnak?
– Nem, erről nem találtam adatot a rendszerükben. Titkosítottak mindent, szükségem van még pár órára, ameddig feltörőm. Wendy is segít, talán pár óra alatt megleszünk.
Kibámulok Cirmosra. Megrázkódik, felpattan a szeme. Engem méregett, a fülét hegyezi.
– Hova fogjátok vinni a fegyvereket?
– Az én laboromba, megsemmisítjük őket. A világnak erre nincs szüksége. Ezek kibaszott veszélyesek ránk nézve. Max ellene van, szerinte tartsuk meg, tegyük el egy biztonságos helyre.
Mert számára ez hatalom. Hatalom a többi alakváltó felett: ki tudja kikkel kerülünk még összetűzésbe. Például a farkasokkal. Járnak nekik egy kis kóstolgatás a hetvenévvel ezelőtti mészárlásért.
Ezen biztos, hogy összefognak kapni.
Cirmos komótosan feláll, majd a lábamhoz jön, a fejét a csípőmbe tolja. Megsimogatom.
– Tizenöt kígyó – folytatja Selda, nem több örömmel, mint az előbb. – Ah. Tudhattuk volna, hogy nem elég nekik egy egyezség, hogy nyugton maradjanak! Arra készültek, hogy lemészároljanak minket. Szerencse, hogy ráakadtunk erre, ha ezeket bevetették volna a Parkba, akkor…
– Véget kell ennek vetnünk. – Beletúrok Cirmos puha bundájába. Pár nap alatt mennyit változott: amikor idekerült a szárazsága szúrta a tenyeremet, ráadásul rengeteg helyen ki volt kopva.
Rohadtul szívós.
Élni akar.
A kezembe törleszkedik.
– Hamarosan vége lesz, mert ez az ország nem bír el mindkettőnket. Max azt üzenni, hogy két óra múlva találkozzunk a parkolóban.
– Ott leszek.
Lerakom a telefont, majd fél térdre ereszkedek Cirmos előtt.
– Elviszlek magammal. De viselkedned kell. – Belemarkolok a tarkójába, és hátrahúzom a fejét, mire megrándul a felső ajka. – Többen is lesznek ott, ők a barátaim és a Szövetség tagjai. Nem támadhatsz meg senkit, értetted?
Bólint egyet, aztán az államhoz tolja a fejét.
Ophius a kivégzésünkre készül. Le akart számolni velünk. Szét fogom tépni! Már ott a fészekben megkellett volna tennem, darabokra cincálnom. Közelebb hajolok Cirmos fejéhez, a mandulás-olajszín illatától bizsergek.
Akkor nem találok rá.
Talán még mindig abban a pincében lenne, várva a halált.
Átölelem a fejét, beletúrok a bundájába. Nem ellenkezik, nem akarja elrántani a fejét.
Bízik bennem.