RéP: Megtörve 3. fejezet

Kiliána

Reszketek. A szőröm nem képes megvédeni a hidegtől. Akármennyire húzom össze magam, nem tudom magamat elégé fűteni. Korog a gyomrom, fáj. A torkomat sav marja.

Vizet se hoztak egy jó ideje.

Meg fogok halni. Muszáj innom és ennem.

Sötétség telepszik rám, a cella rácsai kitartanak. Az évek alatt berozsdásodtak, de nem gyengültek el.

Újra fel fognak vinni, előkerül a kölyök, és…

Keserű íz telepedik meg a számban, elszorul a torkom, görcs áll a gyomromba. Nem változok át. Nem. Zúg a fejem, összeszorítom a szememet. A sötétzöld falat látom, van rajta egy apró repedés. A testem le-fel mozog, de nem érzem.

Megrázkódom.

Cipőkoppanás.

Felmordulok, azonnal próbálok felállni. Mikor járt itt valaki utoljára? Miért jöhettek? Hogy felvigyenek hozzá? A szívem szaporán dobol, levegő után kapok.

Két pár cipő.

Veszély!

Ázott-rohadt gyapjú szag, Bob és a barátja, két vipera alakváltó. És valami csípős, sötét. Mennyei sült hús. Megjelenek a lépcső alján, felmordulok, hátrálok a sarokba, farkam a falnak nyomódik. Lefeszítem a mellső két lábamat, lehajtom a fejemet, miközben felhúzom a felső ajkamat.

A boa a kezében egy nagy tálat tart, levette a tetejét, hatalmas combok lógnak ki belőle. Undorító módon vigyorog.

– Rég láttunk, édes – incselkedik. Hányinger kúszik fel a torkomon. Kiveszi a tálból az egyik combot, majd meglóbálja a ketrec előtt. – Fejedelmi vacsorát küldött neked!

Kín mar a gyomromba, akaratlanul megnyalom a számat. A ropogós bőr sötétre pirult, rozmaring és bors illata vegyül össze a lédús húséval.

Meg kell szereznem!

Megölöm őket!

– Ennél már? – kuncog fel. A ketrechez nyomja a combot. – Gyere, cicamica! Itt a finom kaja!

A másik is röhög. Ő is közelebb jön a rácsokhoz.

Kell!

– Hmmm – szagol bele ő is a levegőbe. Gyér haja rálapul a fejére. – Milyen finom lehet!

Megbűvöl a comb látványa. Megállítja, nem lobálja tovább, hozzányomja a rácsokhoz.

Akarom!

– Gyere, cicamica – gurgulázza gusztustalan hangon. – Ilyen jót még soha nem ettél! – Úgy fordítja, hogy be tudja dugni a rácsok között.

Tedd már be! Kell!

Fájdalmasan összeszorul a gyomrom.

Ennem kell!

Felmordulok, egy gyors mozdulattal rávettem magam a combra. Mielőtt elérhetném, az az anyaszomorító boa visszarántja a rács túloldalára. Felröhögnek.

– Né’ má, azt hitte, ilyen könnyen odaadják neki! – vigyorog. – Miután folyamatosan ránk támadsz? – A társához fordul, a kopaszhoz, akinek a pólóján izzadtságfoltok terülnek szét a hónaljánál. – Szerinted, mit kérjünk cserébe?

Vicsorgok, kivillantva a fogaimat, a morgásom egyre veszettebb. A gyomromat szétmarta a sav, annyira tökéletesek azok a combok!

– Nem is tudom, Bob – tárja szét a karját a vipera tanácstalanul. – Ha emberi alakban lenne, akkor lennének ötleteim. – Rám pillant, méreget.

Soha.

Kiszaggatom a torkotokat!

Gyertek be!

– Vedd fel az emberi alakod! – parancsol rám a boa.

Elfordulok tőlük, a lábaim majdnem összecsuklanak alattam, de elindulok a sarokba, lemondva az ételről.

– Nem hallod? Vagy mi esszük meg a vacsorádat! – Ráver a fémre, éles hangon koccan hozzá a gyűrűje. – Gyere ide!

Pusztulj meg!

Felmorgok.

Gyere te be, hogy átharaphassam a torkodat!

Lefekszem, a lábam megadja magát. Rozmaring, izgalmas fűszer, nyelvemen érzem az enyhe csípősét, amit a bors még jobban felerősíthet. Bevonják a lédús húsdarabot, puha lenne, a fogam könnyedén áthatolna rajta.

Összeszorítom a szemem.

Nem vagyok itt. Nem létezem. Már meghaltam.

A comb mennyei illata belengi a pince penészes levegőjét, erősebb a múltkori rothadt hús szagánál, amit beszívtak a falak, és még mindig szivárog valahonnan. Vagy tíz comb is van náluk abban a hatalmas tálban, azzal jól lakhatnék, enyhülne az égető kín.

Nem változok át!

Előbb megölöm őket!

Hangosabban vernek a fémre, az erőszak felerősödik körülöttük, a rezgésüktől kellemetlenül megrezzen a bajszom.

– Gyere ide, de mosszt! – szisszen fel a boa.

Szükségem van az ételre! Nem változhatok át! Meg kell szereznem!

– Bemegyünk hozzád – teszi hozzá a másik. – Ne akard!

Mennyei sós hús. Pár falat… szükségem van az erőre. Minek, hogy tovább kínozhassanak? Életben maradni! Minek? A fejem zúgása erősebb lesz, szédülök.

Nyikorog a zár, belépnek a ketrecbe. A hús szaga elviselhetetlen, teljesen kitölt, mintha már a számban lenne, és lecsúszna a torkomon.

Feléjük fordulok, felhúzom az ajkamat, felmordulok.

Akarom!

– Kérd szépen, sziszamisza! – A boa letérdel elém, a combot belógatja elém.

Egy mozdulat és megszerzem! Fekete szemével jókedvűen figyel.

A kezedet is leharapom!

Nem mozdulunk, a csend ránk telepszik. Egy döglégy zümmög az előtérben. A vipera készenlétben áll, a tagjai megfeszülnek, méregfogai megnyúlnak, vigyáz a társára.

Súlyt helyezek a hátsó lábamra, majd felé vetődők. Éppenhogy sikerül elkapnom a combot, mielőtt elrántaná. Felsziszeg, hátrébb ugrik, a fenekére érkezik. A társa kiröhögi.

Elharapom a csontot, falom, mennyeien sós, fűszeres, a puha hús zamata eláraszt. A rengeteg íz szétrobban a számban, bizsereg tőle a nyelvem és a szájpadlásom. Pillanatok alatt rágom meg és nyelem le, a nyelvem mintha új életre kelne. Az eddig keserűség eltűnik.

A tányért a vipera tartja, vigyorog.

– Kérsz még? – Eldugja a háta mögé. – Akkor adnod kell nekünk valamit!

– Hülye vagy? Ha Ophiussz megtudja, megöl minket – szisszen a gyér hajú boa.

– És ki mondaná el neki? Ez a szerencsétlen?

Nyelek egyet. Legalább tíz comb van a tálban, tíz vaskos, lédús comb. Pulyka. Melegek, felmelegítik a gyomromat is. Felerősödik a fájdalom a hasamban, nem nyugtatta meg az előző darab.

– Vedd fel az emberi alakod! – parancsol a vipera. – És megkapod a többit!

Megöllek!

Felécsapok, de időben elugrik. Felmordulok, a hangom betölti a pincét, visszazeng a falakról. Mély, erőszakos.

Elkapja a tarkómat, nem érdekli a morgásom, a földre szorít, rátérdel a nyakamra. Nem kapok levegőt, fulladok. A belső rezgésem erősödni kezd, a világ szűk lesz, fájdalomba hasít öröm – de leállítom, mielőtt a csontjaim szilánkjaira hullanának, és átváltoznék az emberi alakomba.

– Vedd fel az emberi alakodat! – fröcsögi.

Soha!

Scroll to Top