Kiliána
Reszketek. A szőröm nem képes megvédeni a hidegtől. Akármennyire húzom össze magam, nem tudom magamat elégé fűteni. Korog a gyomrom, fáj. A torkomat sav marja.
Vizet se hoztak egy jó ideje.
Meg fogok halni. Muszáj innom és ennem.
Sötétség telepszik rám, a cella rácsai kitartanak. Az évek alatt berozsdásodtak, de nem gyengültek el.
Újra fel fognak vinni, előkerül a kölyök, és…
Keserű íz telepedik meg a számban, elszorul a torkom, görcs áll a gyomromba. Nem változok át. Nem. Zúg a fejem, összeszorítom a szememet. A sötétzöld falat látom, van rajta egy apró repedés. A testem le-fel mozog, de nem érzem.
Megrázkódom.
Cipőkoppanás.
Felmordulok, azonnal próbálok felállni. Mikor járt itt valaki utoljára? Miért jöhettek? Hogy felvigyenek hozzá? A szívem szaporán dobol, levegő után kapok.
Két pár cipő.
Veszély!
Ázott-rohadt gyapjú szag, Bob és a barátja, két vipera alakváltó. És valami csípős, sötét. Mennyei sült hús. Megjelenek a lépcső alján, felmordulok, hátrálok a sarokba, farkam a falnak nyomódik. Lefeszítem a mellső két lábamat, lehajtom a fejemet, miközben felhúzom a felső ajkamat.
A boa a kezében egy nagy tálat tart, levette a tetejét, hatalmas combok lógnak ki belőle. Undorító módon vigyorog.
– Rég láttunk, édes – incselkedik. Hányinger kúszik fel a torkomon. Kiveszi a tálból az egyik combot, majd meglóbálja a ketrec előtt. – Fejedelmi vacsorát küldött neked!
Kín mar a gyomromba, akaratlanul megnyalom a számat. A ropogós bőr sötétre pirult, rozmaring és bors illata vegyül össze a lédús húséval.
Meg kell szereznem!
Megölöm őket!
– Ennél már? – kuncog fel. A ketrechez nyomja a combot. – Gyere, cicamica! Itt a finom kaja!
A másik is röhög. Ő is közelebb jön a rácsokhoz.
Kell!
– Hmmm – szagol bele ő is a levegőbe. Gyér haja rálapul a fejére. – Milyen finom lehet!
Megbűvöl a comb látványa. Megállítja, nem lobálja tovább, hozzányomja a rácsokhoz.
Akarom!
– Gyere, cicamica – gurgulázza gusztustalan hangon. – Ilyen jót még soha nem ettél! – Úgy fordítja, hogy be tudja dugni a rácsok között.
Tedd már be! Kell!
Fájdalmasan összeszorul a gyomrom.
Ennem kell!
Felmordulok, egy gyors mozdulattal rávettem magam a combra. Mielőtt elérhetném, az az anyaszomorító boa visszarántja a rács túloldalára. Felröhögnek.
– Né’ má, azt hitte, ilyen könnyen odaadják neki! – vigyorog. – Miután folyamatosan ránk támadsz? – A társához fordul, a kopaszhoz, akinek a pólóján izzadtságfoltok terülnek szét a hónaljánál. – Szerinted, mit kérjünk cserébe?
Vicsorgok, kivillantva a fogaimat, a morgásom egyre veszettebb. A gyomromat szétmarta a sav, annyira tökéletesek azok a combok!
– Nem is tudom, Bob – tárja szét a karját a vipera tanácstalanul. – Ha emberi alakban lenne, akkor lennének ötleteim. – Rám pillant, méreget.
Soha.
Kiszaggatom a torkotokat!
Gyertek be!
– Vedd fel az emberi alakod! – parancsol rám a boa.
Elfordulok tőlük, a lábaim majdnem összecsuklanak alattam, de elindulok a sarokba, lemondva az ételről.
– Nem hallod? Vagy mi esszük meg a vacsorádat! – Ráver a fémre, éles hangon koccan hozzá a gyűrűje. – Gyere ide!
Pusztulj meg!
Felmorgok.
Gyere te be, hogy átharaphassam a torkodat!
Lefekszem, a lábam megadja magát. Rozmaring, izgalmas fűszer, nyelvemen érzem az enyhe csípősét, amit a bors még jobban felerősíthet. Bevonják a lédús húsdarabot, puha lenne, a fogam könnyedén áthatolna rajta.
Összeszorítom a szemem.
Nem vagyok itt. Nem létezem. Már meghaltam.
A comb mennyei illata belengi a pince penészes levegőjét, erősebb a múltkori rothadt hús szagánál, amit beszívtak a falak, és még mindig szivárog valahonnan. Vagy tíz comb is van náluk abban a hatalmas tálban, azzal jól lakhatnék, enyhülne az égető kín.
Nem változok át!
Előbb megölöm őket!
Hangosabban vernek a fémre, az erőszak felerősödik körülöttük, a rezgésüktől kellemetlenül megrezzen a bajszom.
– Gyere ide, de mosszt! – szisszen fel a boa.
Szükségem van az ételre! Nem változhatok át! Meg kell szereznem!
– Bemegyünk hozzád – teszi hozzá a másik. – Ne akard!
Mennyei sós hús. Pár falat… szükségem van az erőre. Minek, hogy tovább kínozhassanak? Életben maradni! Minek? A fejem zúgása erősebb lesz, szédülök.
Nyikorog a zár, belépnek a ketrecbe. A hús szaga elviselhetetlen, teljesen kitölt, mintha már a számban lenne, és lecsúszna a torkomon.
Feléjük fordulok, felhúzom az ajkamat, felmordulok.
Akarom!
– Kérd szépen, sziszamisza! – A boa letérdel elém, a combot belógatja elém.
Egy mozdulat és megszerzem! Fekete szemével jókedvűen figyel.
A kezedet is leharapom!
Nem mozdulunk, a csend ránk telepszik. Egy döglégy zümmög az előtérben. A vipera készenlétben áll, a tagjai megfeszülnek, méregfogai megnyúlnak, vigyáz a társára.
Súlyt helyezek a hátsó lábamra, majd felé vetődők. Éppenhogy sikerül elkapnom a combot, mielőtt elrántaná. Felsziszeg, hátrébb ugrik, a fenekére érkezik. A társa kiröhögi.
Elharapom a csontot, falom, mennyeien sós, fűszeres, a puha hús zamata eláraszt. A rengeteg íz szétrobban a számban, bizsereg tőle a nyelvem és a szájpadlásom. Pillanatok alatt rágom meg és nyelem le, a nyelvem mintha új életre kelne. Az eddig keserűség eltűnik.
A tányért a vipera tartja, vigyorog.
– Kérsz még? – Eldugja a háta mögé. – Akkor adnod kell nekünk valamit!
– Hülye vagy? Ha Ophiussz megtudja, megöl minket – szisszen a gyér hajú boa.
– És ki mondaná el neki? Ez a szerencsétlen?
Nyelek egyet. Legalább tíz comb van a tálban, tíz vaskos, lédús comb. Pulyka. Melegek, felmelegítik a gyomromat is. Felerősödik a fájdalom a hasamban, nem nyugtatta meg az előző darab.
– Vedd fel az emberi alakod! – parancsol a vipera. – És megkapod a többit!
Megöllek!
Felécsapok, de időben elugrik. Felmordulok, a hangom betölti a pincét, visszazeng a falakról. Mély, erőszakos.
Elkapja a tarkómat, nem érdekli a morgásom, a földre szorít, rátérdel a nyakamra. Nem kapok levegőt, fulladok. A belső rezgésem erősödni kezd, a világ szűk lesz, fájdalomba hasít öröm – de leállítom, mielőtt a csontjaim szilánkjaira hullanának, és átváltoznék az emberi alakomba.
– Vedd fel az emberi alakodat! – fröcsögi.
Soha!