Kiliána
Levegő után kapkodok. Felemelem a fejem a kanapéról. A tévében egy műsor megy. Összehúzom a szememet, egy lámpa ég a sarokban. Papírok hevernek a földön, a kezemből kifordult egy ceruza.
Elaludtam gyakorlás közben. De már sikerült leírnom, hogy JÁVA.
Az otthonom.
Az egyik könyvbe is belekezdtem, amit Ezel vett nekem. Mese állatokról. Az első oldalt sikerült elolvasnom belőle, az is hosszú perceket vett igénybe. Vagy fél órát. Nem tudom.
Kifésülöm az arcomból a hajamat, kiegyenesedek. A térdem sajog, elzsibbadt a lábszáram is. Felállok, hogy kinyújtózkodjak, valójában mindenem zsibbad. Főleg a fejem, zúgnak benne a betűk, a szavak, az értelmek.
Aludnom kéne.
De Ezel még nem ért vissza.
Már délelőtt elment, most meg már sötét van odakint. A hűtőben hagyott ételeket, rizst vacsoráztam valami édes-savanyú csirkés mártással. Összefut a nyál a számban az emlékétől, mennyei volt!
Visszaülök a kanapé elé, és az asztal fölé hajolok. A lábam ellenkezik, de nem érdekel. Meg kell tanulnom írni és olvasni is. A betűim egyre szebbek, ha így… Megérzem, mielőtt lenyomná a kilincset. Belép az ajtón, felé fordulok.
A borsos illatához valami kesernyés csatlakozik. Egy nő illata, már éreztem rajta. De most erősebb, árad a ruhájából. Lerúgja a cipőjét, komoran tekint körbe.
Megszorítom a ceruzámat. Egy másik nővel töltötte az időt? Akkor, ami köztünk történt, vagy történik, az nem számít?
Hozzám tartozik.
Alig bírom elfojtani a morgásomat. Ostoba, hülye gondolat, de nem tudok mit tenni ellene. Kinek engedte, hogy hozzáérjen? Miért engedte neki? Miért hagyta? Akkor tőlem mit akar? Mit tett a nő vele? Simogatta, csókolgatta? Amit reggel tőlem akart? Azért tette, mert elutasítottam?
Azt is csinálták?
Tekintetünk találkozik. Összevonja a szemöldökét, kíváncsian méreget.
Eltörik a kezemben a ceruza.
Lusta mosolyra húzza a száját. Egy lusta, mindentudó mosolyra.
– Seldának hívják, már meséltem róla neked – indul el felém. Élvezettel szívja be a levegőt. Megáll a kanapé mellett. – Zavar, hogy érzed rajtam az illatát?
Összeszorítom a fogsoromat. Visszafordulok a papírhoz, eldobom az eltört ceruzát. Nem, nem zavar, azt csinál, amit akar! Nem tartozik nekem semmivel! Nem érdekel!
Reggel engem érintett, cirógatott. Hogy tehette most mással?
Leül a kanapéra, térde a karomhoz ér.
Elrántom.
– Ha nem zavar, akkor elmesélem, hogy mit csináltunk. – Mulat rajtam. Kihallom a hangjából. Csikorognak a fogaim, felveszek egy tollat, ezt nehezebb lesz eltörnöm.
Nem érdekel mit csináltak. Nem. Azt a nőt is úgy simogatta, ahogy engem? Őt tudta csókolni, tudta a bőrét érinteni, a melléhez nyúlni, vagy a … Próbálok egy T betűt írni a lapra, de a toll hegye átszakítja.
– Hozzám bújt – duruzsolja. Ökölbe szorul a kezem a toll körül. Nem sok kell, hogy ezt is eltörjem. – Megszorította a karomat, majd a nyakamra hajolt…
Levágom a tollat az asztalra, felé kapom a fejemet.
A mosolya szélesebb lesz, a szeme is vele nevet. Hátradől, kezeit leereszti maga mellé a huzatra.
– Féltékeny vagy – jelenti ki magabiztosan. Idegesítő.
Nem vagyok semmisem. Csak nem értem, hogyha reggel még engem érintett, akkor, hogy lehet képes pár órára rá, már mást érinteni. Miért ölelt engem, miért nézett rám úgy, mintha én lennék neki az egyetlen.
Megnyalja az alsó ajkát, a szívverése az egekbe tör.
– Ha akarsz, megjelölhetsz.
Beszívom a levegőt, a mellkasom megemelkedik. A pólójából kilógó kulcscsontjára pillantok. Megjelölni? Együttlétkor szokták egymást megjelölni az alakváltók. Ha a másik fél megengedi. Viselné magán az én illatomat?
Észre sem veszem mennyire gyorsan pislogok.
Együttlét. Beharapom az alsó ajkam, rezegni kezdek, át akarok alakulni jaguárrá.
Ezel összeszűkíti a szemét, fekete haja az arcába hullik, páfrányzöld szemével fogva tartja az enyémet. Az érzéki, füstös illata felerősödik, elbódít. Beteríti a kanapét, de az egész szobát is, uralkodik a téren. Fojtogató a jelenléte, túl sok, túl erős, túl…
– Nem kell hozzá dugnunk, anélkül is megteheted. – Újra felölti az előbbi mosolyát. – Nem fogok hozzád érni. Fel sem emelem a kezemet a kanapéról.
Letekintek a kezére, ami felfekszik a sötétkék huzatra. Erős ujjai vannak, erősek, nagyok, átérik a felkaromat, akár a torkomat is.
Zihálva kapok levegő után, nehezen szívom le a tüdőmbe.
– Vagy meséljem el, hogy miután Selda a nyakamba hajolt, mit csináltunk? – Kivillan a fehér foga.
Hozzám tartozik.
Kipattan a karmom, belevág a tenyerembe. Ostobaság! Nem tartozik hozzám, és én se kellhettek neki, hiszen egy másik nő szagát hordozza, neki nem jelentett semmit a reggel. Neki nem számított, játszik velem, szórakozik, vagy…
– Belecsókolt – folytatja, le sem véve rólam a tekintetét. – Hozzám nyomta a mellét, majd az ölét.
Megtalálom azt a nőt, és átharapom a torkát!
Ha megjelölném, akkor minden nő tudná, hogy velem volt. Akkor tudnák, hogy nem nyúlhatnak hozzá. Akkor tudnák, hogy most az enyém.
Ezel kiegyenesedik a kanapén, majd áthúzza a fején a pólóját, ledobja maga mellé. Visszadől, és a tenyereit visszarakja a kanapéra. Kihívóan felvonja a szemöldökét. Mennyeien néz ki, napbarnított bőre ragyog, szeretném megkóstolni. Az izmai masszívak, a bicepsze vaskos és erős, a szorítása sziklakemény szokott lenni, nem tűr ellentmondást.
Ha megragad, nem enged el.
Akkor nem tudok mit tenni ellene.
A mosolya egyszerre csalogató és ijesztő.
Nyelek egyet.
Aztán még egyet.
– Azt súgta, hogy… – Felpattanok a helyemről, teszek egy lépést, lábam hozzáér a combjához. A fülemben pezseg a vérem.
Várakozóan félredönti a fejét, nem mozdul meg.
Ahogy ígérte.
Rossz ötlet. Ez nem jó ötlet. Ez nagyon messze van a jó ötletektől.
Az a nő hozzáért, és még ki tudja, mit csináltak! Vele is azt tette Ezel, amit velem? Ha megjelölöm, akkor ő sem fog máshoz érni. Nem? Így szokott lenni, nem? Így működik? Az emésztő érzéstől dübörgök.
Az együttléttel van.
Itt az nem lesz.
– Hogy szívesen töltene velem pár órát. – Hosszan beszívja a levegőt, az ő szíve is eszeveszett iramban ver.
Fájnak a fogaim, annyira összeszorítom őket. Megtette? Elment vele? Azért jött ilyen későn? Ha megjelölöm, akkor nem tesz többé ilyet? Nem akarom, hogy máshoz nyúljon, nem nyúlhat máshoz! És más se nyúljon hozzá!
Felmordulok.
Hozzám tartozik.
Parázsló, tüzes érzés.
Feltérdelek a kanapéra, majd az ölébe ülök. Felcsúszik a lábamról a pólója, az ölem ahhoz ér, a melegítőnadrágja van csak közöttünk. Lüktet alattam. Kemény. Szúr.
Megkomolyodik, eltűnik az arcáról a mosoly. Csípős, kérlelhetetlen az illata is.
És gyömbér keveredik bele. Egy nő szaga.
– Nem fogom tudni leszedni magamról a jelölésedet, ahogy te sem tudtad magadról.
Morgok. Szemfogaim kihegyesednek, kinyitom a számat, megfogom a vállát, és a kulcscsontjára hajolok. Átharapom a bőrt, majd az izmot, nyálam bekerül a vérébe. Innentől nem nyúlhat máshoz, más sem nyúlhat hozzá, hozzám tartozik pár napig, ameddig el nem illan róla az illatom.
Kisajátítom. Bizsergés árad szét az alhasamban, ölemet ösztönösen dörzsölöm ahhoz, jó érzés, az érzékenypontom felszikrázik. Még! Beletúrok a hajába, a tincsei puhák, selymesek, kiperegnek az ujjaim közül. Belekarmolok a fejbőrébe. Elakad a lélegzetem, a mellbimbóm megkeményedik, annyira rámászok, amennyire csak tudok. Közelebb akarok hozzá lenni!
Felmordul, a hangjától bizseregni kezdek. Mély és birtokló. Erőszakos.
Feszülnek alattam az izmai. A bőre sós-édes. Kihúzom belőle a fogaimat, aztán nyalogatni kezdem, ahogy reggel tettem, a sóssága csípi a nyelvem hegyét. Az érzékenypontomnak nyomódik az, begörcsölnek a lábujjaim. Annyira jó!
A nyakára hajolok, megszívom, miközben belemarok a felkarjába. Hullámzik alattam, a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, az izmai folyamatosan feszülnek.
Veszély.
Torokhangon morog.
Összeugrik a gyomrom, képtelen vagyok leállni, ahogy felé ringatom a csípőmet, a súrlódás-dörzsölés közel lök ahhoz, hogy… Szétpattan a világ, felnyögök, gyorsabb leszek, mindent akarok az érzésből: bizsergek, görcsölök és elengedek egyszerre. Abból az érzékenypontból robban a világ darabokra. Észveszejtő, az agyam lekapcsol, csak az érzéki hullámzás marad.
Veszély.
Lüktet bennem, elnyom, megcsap az érzés. A tarkómon égnek állnak a pihék, menekülnöm kell! Ezelből árad valami féktelen, ráadásul reszket alattam. A rezgésem erős lesz, de rettegek elindítani az átváltozást.
Akkor elkapja a torkomat, ha erősen szorítja, nem bírnám befejezni.
– Szállj le – recsegi torz hangon.
A bőrébe pihegek, nem merek felnézni rá. Nem merek megmozdulni.
Zihál, őrült módjára ver alattam a szíve.
– Szállj le! Mert meg foglak érinteni. – Nyers hangjától csupaszá válok.
A belőle áradó erőszak fojtogat, elszorítja a torkomat, nyelni sem merek. Reszketek rajta. Nem vagyok itt. Nem vagyok itt. Az követelőzve megrándul. Újra és újra. Ajkam a bőréhez tapad, a bőre visszaveri a forró lélegzetemet. Forró mindene és árad minden porcikájából a sötét, fekete erőszak.
Be akar kebelezni.
Az uralma alá hajtani.
Meg fog ütni. Vagy elkapja a derekam, és megteszi azt. Nem kellett volna megjelölnöm, nem kellett volna…
– Utoljára szólok. – Szigorától megrándulok.
Remegve húzódok el tőle, a mellkasára bámulok, miközben lecsúszok róla oldalra.
Ahogy leszállok róla, felpattan, és átvágtat a fürdőszobába. Bevágja az ajtót. A huzat hosszúkásan felszakadt, fehér anyag látszik ki belőle. Átkarolom magamat, könnyek csípik a szememet. Gyorsan ledobom a pólómat, majd hagyom a belső rezgésemet felerősödni.
Kín és boldogság. A csontjaim eltörnek, repednek, mégis, meleg árad szét az ereimben. Másodpercek múlva bunda védi a testemet, karmokban végződik a mancsom, éles fogakkal van tele a pofám.
A sarokba megyek, befekszem, két oldalról védve vagyok.
A légzésem lassan nyugszik le, az erőszak a levegőben lappang.
Lehunyom a szememet. A fürdőszobából a sugárban folyó víz hangja hatol át. A gyömbér szaga árad a pólójából.
A zubogás elhallgat.
Hamarosan megjelenik az ajtóban, a dereka köré törülközőt kötött. Még mindig érezni körülötte az előbbi vadságot, de már sokkal nyugodtabb.
Hozzám sétál – nem nézek fel rá, a falat bámulom.
– Gyere aludni, kérlek – szól csendesen.
Felé fordulok. Fölém magasodik.
A kulcscsontján begyógyultak az apró sebek. Enyhe rajta az én illatom, de ez nem lep meg: ez másoknak jelzés, és neki, nem nekem.
– Blöfföltem. – Komoran kifújja a levegőt. – Selda csak megölelt. Szabad megérintenie. Rohadt szar napunk volt.
Felmorgok.
– Játszottam, Cirmos – mosolyodik el fáradtan. – Kíváncsi voltam rá, hogy mit fogsz csinálni.
Szemét!
Behúzott a csőbe!
Azt mondta, soha nem hazudik!
– Jó, hazudtam, sajnálom – forgatja a szemét. – Nem volt szép tőlem.
Visszateszem a fejem a mancsomra, és a fal felé fordulok. Átvert!
– Legalább láthattad, hogy betartom a szavamat. Nem érintettelek meg. Pedig majdnem belepusztultam. Kicsit még mindig belepusztulok. Ezért jár némi elismerés, vagy egy ajándék, nem?
Fújtatok. Viccel?
– Gyere, kérlek! Tényleg szar napom volt.
Átmegy a hálószobába, hallom, hogy a frottír puhán esik a földre. Susog a szekrény ajtaja, ahogy elhúzza. Mi történhetet? A kíváncsiságom miatt felkelek a földről, és utána megyek. Egy melegítőnadrágban rendezi a földön lévő fekhelyet.
– Egyszer majd elbeszélgetünk róla, hogy miért nem szereted az ágyat. – Ledől, és egy új égszínkék pokrócot húz fel a derekáig.
Lefekszem a tegnapi helyemre, felé fordítom a fejem. Keserűen elhúzza a száját.
– Az érdekel, hogy mi történt, nem? – Karját a feje alá teszi, és a plafonra bámul. – A kígyók betörtek a patkányok területére, és a legnagyobb tanyájuk ablakán mérgező füstöt tartalmazó bombákat dobtak be.
Kegyetlen morgás tör elő a torkomból.
– Sokan meghaltak. Be akartam menni segíteni, de nem bírtam. Égette a tüdőmet az a szar. – Eltelik pár másodperc. A benne lévő erőszak nem múlik el, inkább csak elbújik. Szomorúság keveredik hozzá.
Meg akarom vigasztalni, annak ellenére, hogy az előbb csalárd módon átvágott. Miért tette? Miért akarta, hogy megjelöljem?
Tartozni akar… hozzám? Melegség járja át a mellkasomat.
Közelebb húzódok hozzá, centik választanak el tőle.
– Elkezdődött.
IIII
Gyengéd simogatásra kelek. Napfényre. Melegségre, ami pokrócként takar be. Felnyitom a szemem, Ezel tekintetével találom szembe magam. Komor. Ennek ellenére nem veszi le rólam a kezét, ujjai beleszántanak a bundámba.
Kinyitja a száját:
– A nagymacskák elég sok alakváltót kiirtottak régen. Legalábbis ez a hír járja rólunk – szólal meg vontatottan, mintha nem lenne biztos benne, hogy el akarja mondani, ami az eszébe jutott. – Egy ideig a tigrisek és a leopárdok sem voltak jóban egymással. Most se vagyunk, övék Amerika, miénk Németország. Elég távol kerültünk egymástól, hogy ne zavarjuk egymás köreit. De egyre fogyunk. Mindenki fogy. Napról-napra újabb alakváltó fajok halnak ki. Százötven faj, ha van még. Sokból csak pár példány. Borítékolható a kihalásuk.
Megdörzsöli az állát, majd átfordul a hátára. A betűző fény miatt összehúzza a szemét.
– Erre itt vannak a kígyók is – vonja le a következtetést. – Képtelen vagyunk a békére.
Kedvesen felmorranok. Közelebb húzódok hozzá, fejemet a mellkasára teszem. „Nem a te hibád, nem tehetsz róla, te csak kiszabadítottál engem.” – Ebből alakul ki az egész, nem? Belőlem indult a folyamat. Ő maga mondta, hogy Ophiust gyűlöljem, akkor ő miért nem így tesz?
Megcirógatja a fejemet, aztán keze átcsúszik a fülem mögé. Megfeszül a gerincem, ahogy megtalál egy érzékeny pontot. Lehunyom a szememet, kellemes szúrásként árad szét bennem az élvezet.
– Ophius hibája. Nem szabadna egy alakváltóval sem azt tennie, amit veled. Meg kell találnunk a többieket.
Az állához nyomakodok. Óvatosan letol magáról, és felül. Ezt miért tette most? Félmosollyal az arcán pillant le rám.
– Semmi bajom a reggeli hízelgéseddel és nyalakodásoddal, de a tegnap esti után, jobban örülnék, ha az emberalakodban tennéd. – Kitágul a pupillája, a szívverése magasabbra kapcsol. – Betartottam az ígéretemet, annak ellenére, hogy majdnem beledöglöttem.
Várakozva felvonja a szemöldökét. Nyelek egyet.
Betartotta.
Mégis sugárzott belőle az erőszak.
Összeugrik a gyomrom, feszültség gyűrűzik benne.
Tanácstalanul teszem vissza a fejem a mancsomra. És ha akkor nem tartaná be? Ha felveszem az emberi alakomat, és ő mégis rászorít a torkomra, hogy ne tudjak visszaváltozni? Vagy egy szíjat rak a nyakamra, aztán szorosra húzza?
A legutóbb majdnem belehaltam. Ophius órákon át használt, majd lezárt a pincébe, és napokra úgy hagyott. Letörtek a körmeim, ahogy próbáltam letépni magamról a bőrt, vérzett a nyakam, a…
De Ezel egyszersem tett rám semmit. Lett volna rá alkalma. Meg is fenyegetett vele.
Könnyedén megsimogatja a kulcscsontját, ahol megharaptam.
– Élvezted. Nagyon is élvezted – ismétli egy önelégült mosollyal. Sós-édes bőrének emlékétől bizsereg a nyelvem, orromban a tömény, izgató füst. – Hagytam, hogy kihasználj. Pedig kurva nehéz volt. Ezért…
A konyhában rezeg a telefonja. Kipattan az ágyból, még látom, hogy az nagyon is készen állna rá, hogy mást csináljunk. De ő elhagyja a szobát.
– Helló.
Felkelek az ágyból, kimegyek utána. Háttal áll nekem, a füléhez szorítja a mobilt.
– Mikor?
Bármennyire koncentrálok, nem hallom a másik hangját. Ezel felém fordul, hallgat.
– … bemegyünk… meg kell… életveszélyes… én…
– Nem, én akarok bemenni! – mordul fel.
– Ha jól látom az elmúlt napok eseményeiből, neked most másra kell vigyáznod. – Ezt a sort tisztán hallom.
Megdobban a szívem. Rám gondol a másik?
Ezel beszívja az alsó ajkát a fogai közé, engem figyel, agresszió bukik fel belőle.
– A jaguárt más is átveheti tőlem, ha történne velem valami, Selda ellene vele. – Megrándulok, mintha egy pofont kapnék.
Ezek szerint neki ez tényleg nem több egy játéknál. Egy feladatnál.
– Ez most így alakult. Éjjel megyünk. Beszéltem Beckerrel, ha meghalnék, akkor innentől kezdve neked fog jelenteni. Selda ismeri az üzleteim egy részét, azonban Markus a fő bizalmasom, ebben az esetben felkeresne téged. Keresd fel Damianust is.
Ujjai elfehérednek, annyira szorítja a telefont. Remeg a karja. Az indulata betölti a szobát. Aggódik.
Rossz így látnom, annak ellenére, hogy őt nem érdekli, mi van velem. Felerősítem a rezgésemet, jéghideg-pokolforró keveredik össze bennem, meghalok és ujjászületek. Közelebb lépek hozzá.
– Kiket viszel magaddal? – kérdezi, de a tekintetét nem veszi le rólam.
– Rod, Jack, Kane, Stallon. Tíz patkány, négy róka. Füstbombákkal kezdjük, ők nem fognak látni, de mi igen. Elkapunk mindenkit, és felszámoljuk a helyet.
Összepréseli a száját, az állkapcsa megfeszül, egy izom rángatózik mellette. A nyugtalansága elér hozzám, én is zizegek tőle. Védeni akarja a társait.
Felemelem a kezemet, és ráfektettem a karjára. Meleg a bőre, feszes a húsa, és kemény az izma. Iszonytató erő lakozik benne, most mégis sebezhető. Nem érdeklem, ennek ellenére, tegnap hagyta, hogy megjelöljem. Ezzel kijelentve, hogy nem fog más nőkhöz hozzáérni.
– Jelentkezz majd! – Azzal lerakja a telefont, koppan a konyhaszigeten. A kezemet bámulja. Egy sóhaj tör fel belőle.
Megsimogatom a karját, semmi lágy nincs benne, ennek ellenére sima a felszíne. A rajta lévő szőrszálak halványak, elbújnak a napbarnított bőrébe. A tenyerem bizsereg, a hüvelykujjam a karja belső oldalára kerül, ujjbegyem alatt durván dobol a véna. A szám kiszárad a közelségétől.
Lehajol hozzám, a homlokomat simogatja a lehelete. Ha felemelném a fejemet, akkor közel kerülnénk egymáshoz. Az ajkunk akár össze is érhetne. Megcsókolhatna.
A szívem őrült, megállíthatatlan lüktetésbe pattan, feszegeti a bordáimat.
Az idő megdermed, a szoba megszűnik. A saját izgatottságom kisajátít, beszűkiti a világot, a fülemben dobol a vérem, feszít a várakozás.
A látómezőm szélében megmozdul a karja, lassan emeli fel. Megdermedek, ahogy felém közelít a keze. De nem rebbenek el, mozdulatlanul hagyom, hogy az arcomra fektesse. Ez is meleg, érdes.
Hüvelykujját az alsó ajkamra rakja, végighúzza rajta. Egy kérés, hogy nézzek fel.
Egy ajánlat, hogy nézzek fel.
Reszketegen szívom be a levegőt, majd felé fordulok. Elmerülök a páfrányzöld szemében, magába húz. Lejjebb hajol, lélegzete most már a számat melegíti. Elveszi az ujját, és az ajkával helyettesíti. Puha és lágy, mégis kemény és ellentmondást nem tűrő.
Először megsimogatja vele az enyémet, majd apró puszit nyom rá, utána a nyelvével kóstolja meg. Lehunyom a szememet. Megremeg a lábam, megszorítom a karját, mire csendesen morran egyet.
Lecsap a számra, a kóstolás véget ért: rászorítja a sajátját, majd a nyelve befurakodik a fogaim között, és az enyémre siklik. A gyomromban lévő várakozás feszesebb lesz, ahelyett, hogy engedne, lekúszik az alhasamba, ahol forrón felparázslik.
A keze a tarkómra csusszan, az ujjai belém nyomódnak. A nyelve örvénylik az enyémmel, kesernyés citrus íze van, megremegek tőle. Elgyengülök, az alhasamban felgyullad a forróság, lüktet, közelebb lépek hozzá, mellbimbóm a mellkasának nyomódik. Az a hasamnak.
Hozzá akarok törleszkedni, úgy, mint az éjjel!
Kihúzza a nyelvét, majd belöki a számba, úgy csinál vele, mint az érésemnél azzal… Megismétli. Nem kapok levegőt, el kell szakadnom tőle! Égek, hidegre van szükségem! Elfúl az ő lélegzete is, egy pillanatra elhúzódik, de aztán megint visszatapad rám. El akar emészteni, felgyulladok!
Ölem a combjához nyomódik, nedvesen súrlódok rajta. Az érzékenypontom szikrákat vett, többet…
Ezel szíve dübörög, versenyre kell az enyémmel. Hirtelen elránt magától a tarkómnál fogva, majd kiegyenesedik. Nehezen veszi a levegőt, a szemhéja félig leereszkedik a szemére, veszély lappang a tekintetében.
Megragadja a csípőmet, megállítja.
– Cirmos. – Rekedt hangjától annyira megremegnek a térdeim, hogy félek, összecsuklok előtte. – Most nem ígértem semmit. Ezzel tisztában vagy?
Milyen ígéretről beszél? Az ajkán nedvesség csillog, újra érezni akarom a nyomását az enyémen, nyelvét körözni az enyémmel… A lába közé akarok lépni, hogy az érzékenypontomon még erősebb legyen a nyomás, teljesen hozzá tudjak súrlódni.
– Cirmos! – Ez már nem beszéd, hanem morgás.
Sziszeg a levegő, ahogy beszívja. Elenged, és kilép előlem. Kis híján összezuhanok a fogása nélkül. Hideg nélküle a világ, hideg és üres.
Hosszan, mélyeket lélegzik, beletúr a hajába.
– Annyira rohadtul ártatlan vagy – mormolja a száját dörzsölve.
Összevonom a szemöldököm. Nem vagyok ártatlan, Ophius már sok olyan dolgot tett, amitől… nem lehetek ártatlan.
A bejárati ajtóig megy, kinyitja, friss levegő húz be rajta. A madarak csicsergése felerősödik. Felém fordul, karját összefonja a mellkasa előtt. Elhúzza a száját.
– Nem ismered a vágyat. És nekem kurva nehéz, hogy ezt ne használjam ki.
Fújtat, mellkasa erősen megemelkedik, majd összeesik.
Hirtelen átváltozik. Fekete szőre fényes, ragyog a beáramló fényben.
Megnyalom a számat, hiányzik a közelsége, hiányzik az érintése, hiányzik az ajka, hiányzik a nyelve, az érzékenypontom még mindig sóvárogva lüktet.
Felmorog, fejével az ajtó felé int.
Reszketek, ezért nehezebben veszem fel a jaguár alakomat. Ezel kiugrik az egyik vaskos ágra, megreccsen a súlya és a lendülete alatt. Követem.
Miért utasított el? Zavaros, amit mondott. Ő akarta, hogy emberi alakomban legyek, és én megtettem, most mégis ő hátrált el. Hagyta tegnap, hogy megjelöljem. Ha nem is számítok neki… Azt se akarja velem csinálni?
Ez nekem túl zavaros.
Az első csókom. Az első csókom, mert én akartam. Neki akartam adni. Először csak meg akartam nyugtatni, ahogy ő tette velem, de utána… A kísértése letaglózott.
Miután leérkezünk, elindul az erdőbe.
Eltűnik a szemem elől.
Játszani akar?
Izgatottan eredek a nyomába.
Le foglak vadászni!