Kiliána
Egy rúgás. Egyenesen a gyomromba. Összébb húzom magam, de ez nem véd meg, nem csökkenti a fájdalmat sem. Nincsenek izmaim, amik védenének. „Dögölj meg, te! Miért ilyen nehéz veled?” A következő ütés a bordáimat éri, sajognak tőle.
A szemhéjam annyira felduzzadt, hogy nem bírom kinyitni a szememet. Hasogat a fejem, szédülök, kótyagos vagyok, az agyam mintha ide-oda lökődne a koponyámban.
Hányni akarok.
Nyílik a bejárati ajtó. Zihálva kapom fel a fejemet. Átfordulok a hasamra, meglátom a tappancsokat. Melegség tölt el. Felkelek az ágyból, amit a férfi készített nekem. Bunda véd, és visszakaptam a hatalmas fogaimat is. A pólója lóg rólam.
Elindulok kifelé. A sötétben észreveszem Ezelt, meztelen és víz csorog le róla. Hova tűntek a ruhái?
Egy zacskót tesz le a konyhapultra, és fáradtan elmosolyodik, ahogy észrevesz.
– Így nehéz lesz megtanulnod írni.
Teszek felé egy lépést. Rosszkedvűnek látszik, és megviseltnek. Hol lehetett? Máskor mindig energikus, árad belőle az erő és a magabiztosság, most pedig megereszkedtek a vállai, zöld szeme tompán csillog.
Kinyújtja felém a kezét, mire újabb lépést teszek. Ujjai már majdnem a fejemhez érnek. Engedélyre vár, ezért belesimítom a pofámat a tenyerébe. Meleg az érintése, ahogy lágyan cirógatni kezd.
– Remélem, azért még láthatlak majd emberként. – Kedveskedve dögönyöz, vastag ujjai bejárják a fejemet, élvezem, ahogy elvesznek a bundámban, és elérnek a bőrömig.
– Segítek levenni a pólómat. – Fölém hajol, megfogja a póló alját, majd áthúzza a fejemen. A földre hullik, ki tudok lépni belőle.
Hiányoznak az ujjai!
Kiegyenesedik, ezért közelebb megyek hozzá. Megint a bundámba fúrnak azok az erős ujjak, összerándulok tőle, púposítok, hogy többet kapjak belőle. A napját sem tudom, mikor érintett meg valaki utoljára így. Gyengédség és törődés árad minden mozdulatából, melenget és elvarázsol, többet akarok, azt, hogy fedezzenek fel ezek az ujjak. Fedezzenek fel és kényeztessenek, mert akkor talán… nem lesz semmi baj.
Az orrom majdnem a csípőjéhez ér, feljebb emelem a fejemet, hogy felnézzek rá. Pár csepp víz rám cseppen a hajából, hűsítően hideg.
Letérdel elém, a szemünk egymagasságba kerül. Pimasz félmosoly jelenik meg az arcán. Ujjai elérik a lapockáimat, akaratlanul feldorombolok.
Soha nem doromboltam még Mamon és Anon kívül senkinek.
Megrettenek a különös ösztöntől, ezért hátrálni akarok, de nem akarom még elveszíteni az ujjait, amik egy érzékeny pontra találtak rá. Egyre jobban bizsergek a kellemes érzéstől, ami átfut a végtagjaimon.
Még akarok ebből!
Lehunyom a szememet, átadom magam a bizsergésnek.
– Alszol velem, Cirmos? – Csendes hangja csalogat.
Ha egész éjjel ezt csinálja, akkor bármit!
Hozzányomom a fejemet az övéhez, a fülem mögötti részt akarom az arcához dörzsölni. A borostája a szőrömön keresztül is csiklandoz, ő meg felkuncog. Édes hang, amit még soha nem hallottam tőle.
Beszívom a borsillatot. Fenyegető és biztonságos.
– Megjelölsz magadnak? – mormolja karcosan a fülembe. A hangjától összerándulnak az izmaim, bennem rezeg tovább. – Jobban örülnék, ha az emberi alakodban tennéd.
Felmordulok.
Ott azért még nem tartunk.
A másik kezével a fülem mögött kezd el vakarni. Képtelen vagyok betelni vele, ez olyan jó, túl jó, elképzelhetetlenül…
– Gyere, folytatom az ágyadban. – Kiegyenesedik. Csalódottan veszem tudomásul a keze hiányát.
Valamennyire lecsöpögött róla a víz, átmegy a hálószobába. Követem. Lefekszik az ágyra, a párnák közé, majd az egyik pokrócot a derekára húzza.
Az alkarján támaszkodva figyeli, ahogy megközelítem. Széles válla kitölti a fekhely nagy részét, mellkasa izmain ragyog az ablakon besütő fény. Fekete haja az arcába hullik, sötét, akár az éjszaka. Pálmazöld szeme visszanyerte a fényét, elmúlt belőle a szomorúság. Egyszerre hívogat és elrémiszt, olyan, mintha belém látna, és pontosan tudná, mire van szükségem.
Nyelnem kell a látványától. Én vagyok a jaguár alakomban, mégis ő van fölényben. A körülötte rezgő hatalom felém árad, össze akar nyomni, maga alá temetni – de nem engedek neki.
Lefekszem mellé, így is marad hely közöttünk. Véd a bundám, védenek a karmaim, a hegyes fogammal pedig téphetek. De ha úgy fog simogatni, mint az előbb, akkor nem akarok semmilyen védelmet tőle!
A hasamra fekszem, a fejemet felé fordítom. Lassan felemeli a kezét és a fejemre teszi: újra kezdődik az előbbi kényeztetés. Ujjai a bundámba szántanak, a bőrömet karcolják, dörzsölik. Vad remegés fut át rajtam.
– Vettem neked egy telefont. Holnap meg akarom tanítani, hogyan tudod használni – néz a szemembe. – De jaguárként elég nehéz lesz.
Lassan kínoz, gyengéden kezdi a cirógatást, majd erősebb lesz. Lehunyom a szememet, megint elindul a dorombolás.
– Viszont legalább mellém feküdtél.
Susog az ágynemű, felpattan a szemem. Közelebb jött hozzám, felém fordult. Az egyik karját a feje alá teszi.
– Mindennek van jó oldala, nem? – folytatja az egyoldalú beszélgetést. Félredöntöm a fejemet, hogy az ujjai az arcomhoz érjenek. Megint megtalál egy pontot, kényelmetlen-kellemesen megfeszülnek az idegeim, eldönteni sem tudom, hogy még többet akarjak-e, vagy inkább elhúzódjak. – Elég szar estém volt. A kígyók megöltek két patkány és egy róka alakváltót, ezért Maxszel elkaptunk két kígyót, akiket kikérdeztünk.
A gerincem mentén megrándul egy izom, feláll a tarkómon a szőr.
Felmorgok.
Megsimogatja a fejemet, fogva tartja a tekintetemet.
– Nem akartam szóba hozni. Beszéljünk akkor… – Elgondolkozva elhúzza a száját. – Arról, hogy milyen az élet itt? Szeretném megmutatni a várost.
Lesimít a hátamra, az izmaim újra ellazulnak.
– Az emberek autókkal járnak, az éttermekben meg bármilyen ételt megkaphatsz, amit megkívánsz. A hosszabb távokat repülőkkel tesszük meg. Láttál már repülőt? Lehet, Jáva felett is szállt el. Szárnyai vannak, és kurva hangos. Annyira utálok repülni, hogy azt elmondani sem lehet. Egyszer Maxszel átmentünk Portugáliába, beszélni a vízi Szövetséggel. Szerencsére a magángépével mentünk, már az elején felajánlott nekem egy adag nyugtatót, de nem kértem.
Lehunyom a szemem. Mély, bársonyos hangja elringat, jól esik hallgatni.
– Hülye voltam. Már felszállás közben meggondoltam magamat, és inkább kértem, hogy szúrja a nyakamba azt a szart. Egyből elaludtam tőle, és már csak akkor keltem fel, amikor leszálltunk. Maxen persze semmi nem látszott, havonta többször is repül. Nem tudom elképzelni, hogy mi keresnivalónk van az égben, nem madarak vagyunk.
Az oldalamra fekszem, kinyújtózkodok mellette. Jól esik a karmaimat ki-be húzni, és a levegőt gyűrni. Sziklamellkasa hozzáér a mancsomhoz.
– Haza már autóval jöttem. Inkább utaztam majdnem három napon keresztül. Selda azóta is ezzel szívat. Selda és Max ikertestvérek, az ember azt hinné, hogy nincsenek jóban, de az ilyeneket persze mindig átadják egymásnak. Egyszer majd találkozol vele is, a maga módján egészen kedves nő. Sokan vagyunk itt, a Park megvéd minket. A farkasok elől gyűltünk itt össze. Hetven évvel ezelőtt…
IIII
Amikor felébredek, kinyújtom a lábaimat. A mellső mancsom egy kemény, és meleg testen fekszik. Felpattan a szemem, Ezelt látom magam előtt: engem fürkészik, talányos mosollyal az arcán.
Az ő karja rajtam fekszik, nehéz, eltűnik a bundámban, ránehezedik a bordáimra. Ujjai jólesően cirógatnak.
– Gyorsan bealudtál tegnap a sztorimra. – Elhúzza vékony ajkát.
Közel van, az orrom majdnem hozzáér a nyakához. Menekülnöm kéne… De nem teszem, a nyugalma meleg takaróként beterít. Nem akarok megmozdulni, nem akarom, hogy vége legyen ennek.
Lejjebb hajtom a fejemet és hozzádörgölöm a mellkasához, mire erősebben simogat. Karmaim önkéntelenül kinyúlnak, majd behúzódnak, a levegőt dögönyözöm. Remegni kezd a hátam, feldorombolok.
Belefúrja arcát a bundámba, hallom, ahogy mélyet szippant. Megfeszül körülöttem a karja, könnyedén von közelebb magához, ahhoz képest, hogy a jaguár alakomban vagyok.
– Egyszer ember alakodban is így fogsz feküdni mellettem. – Kedveskedő szavak, amiktől összerándul a gyomrom.
Mi történik velünk?
Bízom.
Megérint a közelsége, hatással van rám, behálóz és magával húz. Édesen követel. Én meg hagyni akarom neki, és hagyom is, nem ellenkezem és nem futok el.
Mi van, ha…
Bízom.
Egy szikra mélyen, ami belobban, és képtelen vagyok gátat szabni neki. Nem kéne bíznom, tudom, az agyam minden szeglete ezt üvölti, és azt, hogy meneküljek, de képtelen vagyok hallgatni rá. Harcolok az érzés ellen, fel akarok kelni, megszakítani ezt a pillanatot, de nem tudok szabadulni tőle, annyira közel van, annyira… Behálóz.
Borostája a homlokomhoz dörzsölődik, jólesően birizgál a bundámon keresztül. Az orrom a bőréhez ér, a bors mámorosan hat rám, egyre többet akarok belőle. Megnyalom a mellkasát, amitől összerándulnak az izmai. Sós-édeskés. Egyszerre csípi és hűsíti a nyelvemet.
Ujjai játszi könnyedséggel futnak végig a gerincemen. Púposítok, hogy erősebben érjen hozzám, ha lehet, akkor karmolja a bőrömet. Fejemet a kulcscsontjának nyomom, újra megnyalom a bőrét.
Megragadja a tarkómat.
Felmorgok.
– Cirmos. – Kiszakad belőle a levegő. A szíve hangosan, erősen dobol a mellkasában. – Ha az emberi alakodban lennél, akkor ezt most kurvára élvezném. Azonban nem vagy abban, és emiatt kezdem kényelmetlenül érezni magamat.
Füstös illat lengi körbe, teljesen elbódít. A keze elenged, és tovább folytatja a simogatásomat.
– Vedd fel az emberi alakodat, és mutatok valamit, ami ennél is sokkal jobb! – Belém fúrja az arcát, a fejem tetejét ingerli a borostája.
Lehunyom a szememet, újra megnyalom a bőrét. Az izmok megint összerándulnak, a füstös illat felerősödik, mámora magával sodor. Falatozni akarok belőle, a sós-édes ízétől bizsereg a nyelvem, a gyomrom pedig még szűkebb lesz.
Karmok karcolják a bőrömet, erősen belém nyomódnak. Felmorranok, beletörleszkedem az érintésükbe.
– Baszki – morogja Ezel. Közelebb ránt, hasam az ágyékának nyomódik. A vékony pokrócon keresztül szúr a keménysége.
Felemelem a fejemet, végignyalom a nyakát, aztán annyira közel kerülök hozzá, hogy a fogammal is megtudjam érinteni.
A karmolása erősebb lesz, majd a karma a bőrömnek feszül, ahogy megragad. Hatalmam van felette, azt tehetek vele, amit csak akarok, ő nem képes felém kerekedni. Vagyis felém kerekedhetne, viszont semmit nem tudna kezdeni velem.
Elönt az érzés, újból és újból megnyalom a nyakát, ízlelgetem a bőrét. Összerándul, és fojtottan felnyög.
– Cirmos, ennek vagy véget vetünk, vagy magamhoz fogok nyúlni. – Megragadja a csípőmet, keze erős fogásától feszültség önti el az alhasamat. Annyira közel kerül, hogy az a hasamnak feszül.
Mit jelent, hogy magához fog nyúlni? Már kétszer is láttam, ahogy alvásból felhergelve, vágyakozva ébredt, úgy látszott, uralkodni sem tud magán. Mindkétszer a fürdőszobában kötött ki, és a nyögéseit is hallottam.
Fenyegetésnek éreztem.
De most nem érzek fenyegetést.
Kéne!
Menekülnöm kéne, abbahagynom, itt hagyni, de… Nem tud bántani. Nem tud úgy megérinteni.
Az orrommal megsimogatom a bőrét, már a nyelvemet is forrósítja a csípős füstös citrus. Izgató. A dorombolásom felerősödik, ahogy az ő zihálása is. Váratlanul lenyúl kettőnk közé, keze eltűnik a pokróc alatt, kézfeje a hasamnak tolódik. Megmarkolja azt.
Mozgatni kezdi rajta a kezét.
– Figyelmeztettelek. – Ezzel magát akarja megerősíteni, vagy engem?
Átveti a lábát a derekamon, rám nehezedik. A szívem feldübörög. Még közelebb kerülünk egymáshoz, keze belenyomódik a hasamba. Lassan mozog le-fel. Megint megnyalom a napbarnított bőrét, utána a mellbimbóját. Szabad kezével belemarkol a bundámba a lapockámnál, meghúzza.
Lábával átölel, közelebb von, combizmai feszesek, érzem őket magamon. Bizsergéstől melegszik fel a gyomrom, kellemes érzés. Tovább nyalogatom, elbújva a szorításában. A keze gyorsabb lesz, a légzése szaggatott, még jobban húz magához. Mi lesz, ha a fogammal megmarom? Ki akarom próbálni, tudni akarom, arra hogyan fog reagálni. Szélesre nyitom a számat, a hegyes szemfogamat a kulcscsontjába nyomom, felsebzem a bőrét, vér csurran ki.
Nem vesz levegőt, megrázkódik. Belemar a bőrömbe, karma fájdalmasan belém süpped. Lüktetni kezdek, görcsös feszülés, olyan, mint azon az éjjelen, fájdalom nélkül.
A simogatása lassul.
Süvít a levegő, ahogy kifújja.
Színtiszta citrus és bors a nedvének illata.
Elveszi közülünk a kezét, a nyakamra húzza. A seb, amit hagytam rajta, begyógyult.
Felpillantok rá, az egész szeme zöld, hosszúkás pupillája kitágult.
Megsimogatja az arcomat.
– Kíváncsi vagy? – A hangja rekedt, szavai nehézkesek. Felállnak tőle a tarkómon a pihék, de nem azért, mert veszélyt érzékelnék. Sokkal inkább izgatottságot. Kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, végül mégis az alsó ajkába harap. Pimasz félmosolyra húzza a száját. – Élvezted, hogy hatalmad van felettem, mégis biztonságban vagy?
Válaszként megnyalom a nyakát. Lehunyja a szemét, a karmait erősen húzza át a bőrömön. Még, még akarok belőle! – nyomom magam hozzá.
– Kíváncsi vagy – súgja a fülembe. Mindenfelé cirógat, dögönyöz, egyre inkább átmelegszem, és többet akarok belőle! Teljesen egymásba fonódunk, olyan közel van hozzám, amennyire csak tud, az egyik mellső lábam a testünk közé szorul, a másik meg a derekán nyugszik. – Biztonságot akkor is adhatok, ha az emberi alakodban vagy. Megígérném, hogy meg sem mozdulok, ameddig felfedezel.
Egyre vadabbul szorít és érint, rezgek a közelségétől, a bensőm felmelegszik, az alhasamban vágyakozás terjed szét. Akkor éjjel sem volt vele rossz, segített, hogy a fájdalmas görcs elmúljon, és egy pillanatra azt éreztem, hogy szétszakadok, majd újra összeállok. Megérintek valamit, elérek valamit… Azt sajnos nem sikerült elérnem.
– Vagy hagyhatnád, hogy én fedezzelek fel – duruzsolása színtiszta csábítás. – A nyelvemmel. A kezemmel. Megmutatnám, hogy miért jó ez.
Ismét kemény. A hasamnak nyomódik. Kitöltött, feszített, néha fájt is, mégis, azt éreztem, hogy képes lenne felrobbantani. Az érzékenypontom bizsereg, szeretném hozzádörzsölni.
– A múltkor nem kaptál meg mindent – folytatja az édes kínzást. Belém fúrja a keménységét.
Beleeresztem a hátába a karmomat, felnyög.
A szorítása fojtóan érzéki, egymáson lüktetünk, zihálunk, az ágyéka felém mozdul, újra és újra belém döfi, miközben a lábával húz magához. Tüzelnek a mozdulatai, égek, rezgek, magamban akarom érezni, hagyni, hogy bennem mozoghasson, és megmutassa, amit ígért.
Feszítsen, és robbanjon, mutassa meg azt az eget, ami a múltkor közel került.
A szívem vágtat, a tüdőmet perzseli a beszívott levegő.
Képtelen vagyok uralkodni a rezgésemen, törnek a csontjaim, fájdalom és öröm zuhan egymásba. Égek, többre vágyom, akarom a feszítését, a robbanást.
Ezel maga alá fordít, rám engedi a súlyát. A nyakamba hajol, megszívja a bőrömet, felnyögök. Rám nehezedik, aza combomnak nyomódik, lábát a lábaim közé nyomja. Nyögés szakad fel belőlem, lüktetek mindenhol, akarom a feszítését, a robbanást, megharapja a nyakamat, fogai belemarnak a bőrömbe, vérem illata megtölti a levegőt.
Mindkét lába a lábaim közé kerül, az az érzékenypontomnak nyomódik, ezer szikra szikrázik abban a pontban, és végighúz a testemen. Megmarkolja a csípőmet.
Lábaim.
Csípőm.
Alatta vagyok.
A plafonra bámulok, a világ nem olyan éles, nem olyan kontrasztos, mint eddig.
Az emberi alakomban vagyok.
Megmerevedek.
Levegő után kapok.
Ezel megmarkolja a mellem, összepréseli nagy tenyerébe, majd nyalogatni kezdi a kidudorodó mellbimbómat.
Izmai kitüremkednek a vállán, feszesek, fekete haja eltakarja elölem az arcát. Eltűnt a bundám és a hatalmas fogaim, meztelen vagyok alatta, azt tehet velem, amit csak akar. A szívem kihagy pár ütemet, utána őrült sebességre kapcsol.
Nehéz, súlyos.
Fenyegetés.
Felmordulok.
Felpillant. Egy macska mélyzöld szeme les fel rám. A kezével óvatosan fog, hogy fekete karmai ne sebezzék fel a bőrömet.
Nedvesség csillog az alsó ajkán.
Veszély.
Elengedi a mellemet, és feljebb csúszik rajtam, amitől az átszánt az érzékenypontomon, és újra ezer szikra robban szét onnan, de most jéghidegen hűl le.
Felém kerekedik, annyira közel hajol, hogy az egyik tincsének a vége szúrja az arcomat.
– Megijedtél. – Mosolyra húzza a száját, pimaszul méricskél. – Nem baj, majd legközelebb.
Ez most fenyegetés vagy ígéret? Zavarodottan próbálom helyre tenni az érzést, ami a szavait követik. Nem akarom, hogy legyen legközelebb. Akarom, hogy legyen legközelebb. De nem így. Jaguárként. Akkor nem kell tartanom semmitől.
Attól, hogy fájdalmat okozna.
Attól, hogy… a hasamra fordít, és elveszi, amit akar. Hogy a csuklóimat láncok tartják, a nyakamba pedig szíj vág.
A múltkor sem tette. Megtehette volna. De nem tette.
A gyomrom fojtogatóan fájdalmasan összeszűkül.
Egy puszit nyom a homlokomra, majd felkel rólam és felveszi a pokrócot is, ami takarta.
– Nem tetszettek a ruhák, amiket hoztam? – indul el kifelé a szobából. – Ha akarod, hordhatod a pólóimat, nem fog zavarni, de azokban nem mehetsz majd ki.
Mire felülök, már fel is húzott egy nadrágot, és ki is ment a szobából. A gyomromba nehéz szikla ül, a kezem reszket. Nehezen nyelek, a nyelvemet még csípi a sós-édes íze.
A kezemre bámulok, majd a meztelen testemre. A rezgéseimet másodpercek alatt felnövelem, elképzelem a jaguárt, már törnek is a csontjaim, kín jár át és mennyei lebegés.
Ahogy leszállok a fekhelyről, már mancsok érintik a padlót, és bunda véd. Kimegyek a nappaliba, Ezel a konyhában sürgölődik. Most nem tojást és bacont készít, hanem szendvicseket. Kenyeret vág, amikre sonkát és zöldségeket pakol. Hátán táncolnak az izmok, hatalmas, mégis van benne valami megbabonázóan kecses.
Meg se fordul:
– Pedig reméltem, hogy az emberi alakodban eszel majd velem.
Közelebb sétálok. A ruhák még mindig ott hevernek a zacskóban. Rengeteg vett nekem, szépeket, a virágos ruha a legszebb.
Nem érdemlem meg őket.
Nem segítettem rajtuk.
Felmordulok.
Szét kell tépnem valamit! Segítenem kellett volna, felvennem az emberi alakomat, tenni valamit, akármit, bármit! Feláldozni magam értük. Akkor is, ha ez sem segít, ha ettől még ugyanúgy bántja őket. Talán kevésbé lett volna velük erőszakos.
Járkálni kezdek fel-alá, lapockámnál feláll a szőr.
– Nyugodj le, Cirmos! – Ezel hangja átszakítja a késkoppanást. Simogató. – Eszünk, és kimegyünk. Ott kiadhatod.
Nem érdemlem meg az ételt. A gyerekekkel mi lehet? Kapnak egyáltalán enni? Vagy csak moslékot, mint én? Meg kell találnom őket! Akkor nem segítettem rajtuk, de most már megtehetem!
Karistolom a járólapot, megkerülöm a kanapét, a fekete tévére bámulok. Feszítenek az idegeim, a torkom elszorul. Szét kell tépnem a kanapét! Nem vagyok képes bent tartani, muszáj csinálnom valamit, vagy elemészt!
A tévét. Látni akarom, ahogy szilánkjaira hasad, hallani akarom a törés hangját. Segítenem kellett volna rajtuk! Miért nem tettem meg, amit Ophius kért? Csak bámultam, ahogy…
Megzsarolt, hogy megöli az egyik gyereket, ha nem változok át.
Nem változtam át.
Nem ölte meg, de én hagytam volna meghalni magam helyett.
Egy gyereket.
Egy kölyköt.
Hét éves sem lehetett.
Váratlanul Ezel jelenik meg előttem. A csípőjével vagyok szemmagasában. Felnézek rá.
Felmorgok.
Ki akarom kerülni, de féltérdre ereszkedik előttem. Pálmazöld szeme az enyémet keresi. Lassan felemeli a karját, és a kezét a fejem felé mozdítja – de nem érint meg. Belehajtom a fejemet.
A cirógatása meleg. Az izmaim kiengednek.
– Amikor Jáván éltél – kezdi halkan. Közel hajol, citrus illata frissességet hoz magával. – Mire vágytál?
Összerándulok.
A szüleimre.
Arra vágytam, hogy visszajöjjenek értem.
Minden elalvás előtt rájuk gondoltam. A testvéreimre, akik három-négy évvel lehetek nálam idősebbek. Akik miközben a szüleink után ballagtak, hátranéztek rám, értetlenül és sóvárogva.
Fájt.
Összeszorítom a szemem, a nyakába fúrom az arcomat. Átölel, erősebben simogat. Nem tudom elrántani a fejemet, bezár az ölelésébe, idegen-kellemetlen érzés, menekülni akarok belőle, hátrálni.
Végül nem teszem.
Mert melegít.
Nem jöttek vissza értem.
Veszélyes voltam rájuk nézve: a fehér bundám elárul a dzsungelben. Bajt okozhatok a testvéreimnek.
Egy családra vágytam.
Egy társra.
Az izmaim újra meg akarnak feszülni, de ujjak masszíroznak a lapockámnál, ezért feszülés helyett ellazulnak.
– Mire vágytál, Cirmos? – súgja.
Azt hittem, soha nem kerülök ki onnan. Sokszor azt hittem, meghaltam. Heteken, hónapokon, talán éveken át ott feküdtem a pincében. Néha hoztak ételt és vizet. Sokáig fel sem álltam. Sokáig azt képzeltem meghaltam.
Felmorgok.
Nem vágytam semmire.
Csakhogy ne legyen igaz, hogy meghaltam, mert a pokol sem lehet olyan szörnyű, mint az a hely. Elfeledve, mindenkitől messze, mindenkitől távol, bezárva a föld alá.
Reszketek. Ezel erősen magához szorít. A nyakamba fúrja az arcát. Gyengédség árad belőle – összetörök a súlya alatt.
Megrepedek.
Sokáig a falat néztem, a karmaim nyomát, és már csak azért karmoltam, hogy elhiggyem, élek. Álmaimban Ophius jelent meg, a gyerekek, a hörgések és a sikolyok. A nedvesség a mellkasomon.
Ezel a bundámba markol. A lábaim megroggyannak.
Beburkol.
Az arcához ér a bajszom, megrezzen.
Elhagy minden erőm. De ő megtart. A rezgése erős, és a belőle áradó gyengédség körbefon, minden repedésembe belefolyik, hogy kitöltse őket.
Sírok.
Ölni akarok.
De nincs erőm.
Bosszút akarok.
De elfáradtam.
Elégtételre vágyom.
De eltörtem.
Percek vagy órák telnek el a karjaiban. Az idő megdermed, mégis sebesen vágtat. Óvatosan bontakozik le rólam – belém pedig azonnal hiány vág. A szemembe néz, a mosolya kimondottan szelíd magához képest.
Homlokát az enyémnek dönti.
– Menni fog.
De mi és hogyan?