RéP: Megtörve 25-26. fejezet

Kiliána

Fájnak az ujjbegyeim, annyira szorítom a tollat. A kék tinta nyomott hagy a papíron, próbálom leutánozni a J betűt, amit Ezel írt rá a papír tetejére. JÁVA. Már ötször futottam neki, de még mindig karc az ő rendes betűi mellett.

Az otthonom.

Felpillantok a tévére, kancsilok ugrálnak rajta, aki pedig beszél, róluk magyaráz. Mennyei falatok – ezt nem mondja el a rágcsálókról.

Beletúrok a hajamba, elzsibbad a lábam az üléstől. Mozognom kéne.

Ezel elment pár órája, mondta, hogy majd jön vissza, és hoz nekem egy telefont, hogyha baj lenne, akkor tudjak írni neki egy üzenetet. Vagy belemorogni a hívásba. Ezt nem tudom, hogy viccnek szánta-e.

Lehajtom a fejemet, a hajam előrehullik, az elcsúszott J-betűmre meredek. Hamarosan visszajuthatok. De kik fognak ott várni rám? Ott van még Mamo és Ano? Vagy őket is elkapták már, és elhurcolták, hogy aztán eladják?

Könnyek csípik a szememet, a torkom elszorul, mintha egy sziklát nyeltem volna le. Lehet, az összes alakváltót elvitték: a gibbonokat, a denevéreket, a jaguárokat. A krokodilok – népes társaság, kétszázan is éltek tőlünk elég messze.

Leteszem a tollat, mielőtt ez is eltörik a kezemben.

Mindenről ő tehet!

A düh lecsap rám, remeg tőle minden tagom, képtelen vagyok féken tartani: lesöpröm az asztalról a papírokat, sercegnek, a ceruzák és a tollak a földön koppannak. Felpattanok, fel akarom borítani az asztalt, a körmeim fájdalmasan a tenyerembe vájnak.

A vér vasas illata elkeveredik Ezel ittmaradt citrusos vibrálásával. A rendetlenségre bámulok, amit én hagytam. Beletúrok a hajamba, majd belemarkolok, szaggat a kíntól a fejbőröm, de továbbtépem.

Elvette tőlem a családomat, a lakóhelyemet, az életemet, a vágyaimat, az álmaimat, a múltamat, a jelenemet, és a jövőmet is el fogja!

A kislány arca megnedvesítette a mellkasomat, engem bámult tágra nyílt szemével.

Hogyan felejthetném el? Hogyan fogadhatnám ezt el, és léphetnék túl rajta?

Lehajolok, megmarkolom az asztal szélét, majd felborítom. Durr. Egy kancsil felugrik a tévében.

Megmarkolom a pólómat, fojtogat, viszketek tőle, hozzám tapad, szűk, meg kell szabadulnom tőle! Az anyag rám nehezedik, szorítja a mellkasomat, nehezen kapok tőle levegőt. Hátrálok a falig, ahova tegnap nyomott Ezel, hideg a felülete. Összeszorítom a fogamat.

Az ajtóban lévő ruhákra nézek.

Ajándékok nekem.

Amiket nem érdemlek meg.

Ki képes gyerekeket feláldozni maga helyett?

Az utolsó alkalom, amikor felvettem az emberi alakomat… Hánytam. Fulladoztam. Majd leszakadt a csuklóm, annyira rángattam, hogy kiszabadulhassak a láncból.

Könnyek csorognak végig az arcomon, eláztatják, letörlöm őket az alkarommal. Átmenekülök a hálószobába, és lefekszem a rögtönzött ágyamra, amit Ezel készített nekem.

Átölelem az egyik párnát, az ablakon kifelé bámulva belezihálok. A fák ágát zörgeti a szél, nem sokat hallok belőle, de látom, ahogy le-fel mozognak.

A párnának Ezel illata van: csípős bors-citrus, füstölt fa. Mély. Bizalmas. Titkos. Hosszan beszívom. Érdes tenyerével megérintett, olyan lágyan ért hozzám, mint még talán Mamo sem.

Ahogy átkarolt a biztonságot nyújtó karjaival, másodpercekre sikerült ellazulnom. Felhúzom a lábamat, erősen szorítom a párnát.

Azt ígérte, ha terhes lennék, akkor megvédene minket, gondoskodna rólunk. Eszembe se jutott a terhesség – pedig nem véletlen akarta velem megitatni azt a vakolatszagú italt. De akkor nem számított éppen.

A terhesség csupán messzi álomnak tűnt.

Egy gyerekkori álomnak, amit… eltemettem magamban. Hónapokon át, talán éveken át azért akartam megszökni, hogy megtaláljam a társam, és legyen egy családom. Aztán szaporodtak a kínzások, végül hetekig, talán hónapokig ki is maradtak, és az álom elveszett. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élek-e.

Elfáradnak a karjaim a párna szorításában. Belefúrom az orromat, jólesik az illatában fürdőzni. Az érésem éjjelén is azért jöttem a szobájába, mert érezni akartam.

Magamon tudni.

Sötét sóvárgás, amitől megzavarodtam.

Az érintések sokfélék lehetnek: erőszakosak, mocskosak, szólhatnak a bántásról, a fájdalomról. Ugyanakkor mesélhetnek gyengédségről, lehetnek közeliek, olyanok, amik a bizalomról akarnak tanítani.

Nem tudom, milyen lehet így megérinteni valakit. Mamon és Anon kívül senkit nem érintettem még meg, azok az érintések pedig a szeretetről daloltak. Milyen lenne Ezelt megérintenem? A múltkor majdnem megtettem, de meghátráltam: a szívem vágtatott, a szám kiszáradt, és nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni.

Hogyan kell megérinteni valakit?

Mit akarok vele üzenni?

Ezel

Az egyik kígyó alakváltót egy székhez kötöztük, a siklót pedig egy félig elvágott oszlophoz. Ártalmatlannak látszik a beesett képével, és a vékony, magas alkatával. Rohadó-dög-szürke szag keveredik a csípős fahéjba, orromat piszkálja a száraz levegő.

Mindkettőjük nyakában egy kötél van, erősen meghúzva, a bőrük kivörösödött körülötte és felhorzsolódott. Ezzel blokkoljuk az átváltozási képességüket, így nem fog nekik sikerülni. Ha napokig rajtuk hagynánk, akkor elporladnának.

A félig kész gyárépület ablakhelyein némi csillagfény tör be, megvilágítva a két férfit.

Max éppen megigazítja az inge gallérját, és kigombolja a legfelső két gombot. Felém néz, a rideg nyugalma beteríti a teret, összeütközik az én dühömmel.

Bassza meg! Hogy képes nyugodtan maradni még ilyenkor is? Alig két órája hívott fel, hogy a kígyók kivégeztek két patkányt és egy rókát Berlin egyik mellékutcájában. A park parkolójában vett fel, majd mi is levadásztunk két kígyót.

A cipőm talpa csoszog az egyenetlen kövezeten, visszhangzik a kongó teremben, ahogy a székhez kötözött viperához megyek. Már felvette a félalakját, és sziszegve mutogatja a hegyes fogait.

Végetek van.

– Mit akartok? – szisszen fel a vipera férfi. Rángatni kezdi a kötelét.

Ophius nyílt konfliktust kezdeményezett. Vége van az egyezségnek.

Cirmost akarja.

Akit nem fog megkapni. Az biztos, hogy a nőnek nem rám van szüksége, de az is biztos, hogy meg fogom védeni, és nem kerül még egyszer annak az aljas fasznak a markába.

– Meg fogtok dögleni! – folytatja a vipera alakváltó. Megemeli a székét, majd a padlóhoz vágja.

Max előrelép, fekete cipője fényesen ragyog. A fahéj-barnaszín csípőssége felerősödik.

– Beszélgetni szeretnénk – jelenti be bámulatosan nyugodtan.

Ökölbe szorítom a kezemet, én meg kiverni belőlük a szart is, hogy utána kitépjem a torkukat. Kurvára nem érdemelnek többet.

– Magatokról is rájöhettetek már, hogy Ophiusról lesz szó. – Megáll a férfi előtt egy lépéssel. – Válaszolnotok kell pár kérdésre.

– Dögölj meg! – köpi felé a szavakat. Szó szerint, a nyálából jut Max arcára is.

Megreszket a nyugalma, azonban uralkodik rajta. Egy lassú mozdulattal letörli az arcát, majd ökölbe szorítja a kezét, és pofán vágja a férfit. Ökle hatalmasat csattan, a hang élesen kong a csendben.

Az áldozat feje elhajlik, nyál és vér fröccsen ki a szájából.

Meg egy fog is repül.

– Rossz válasz. – A vipera megint vér és nyál keverékét köpi rá. Max mellkasa megemelkedik egy mély levegőtől. Egy izom beránt a szeménél.

Legszívesebben félrelökném, hogy én folytassam a kihallgatását. Azonban, ha én kezdem el, annak van egy valós veszélye: engem nem érdekelnek annyira a válaszok, minthogy darabokra cincáljam a rohadékot.

– Kezdjük újra. – Egy újabb ütéstől roppan a csont. Max eltörte az állkapcsát. A kígyó sziszegve vergődik a fogságában, karja a kötélnek feszül, rángatja és dobálja magát. Esélytelenül. – Pár kérdésünk lenne Ophiusról.

Megnyalom a számat.

– Enged el, Max. Én akarom – lépek mögé.

A félelme savanyú-rohadtföld-mélyszürke szaga elteríti a levegőt. Csatlakozik hozzá a társáé is, összekeverednek és belepik a több méter tágas és széles termet.

Max elengedi a férfi pofáját, de az nem rendeződik azonnal vissza a normálisba, a csont nemcsak eltört, hanem eldeformálódott közben. Hátrébb lép.

Egy kést húzok elő a farzsebemből, amit direkt az alkalomra hoztam.

Felpattintom, majd beleszúrom a férfi combjába. Hörgés-sivítás-sziszegés hagyja el a torkát. Lehet, ő is szórakozott Cirmossal… jéghideg undor kúszik rajtam végig. Kihúzom belőle, majd feljebb döföm át vele a combját. Ismét hörög, szabadulni akar, dobálja magát a fájdalomtól.

Megforgatom benne a kést, kisebb lyukat képzek a combjában. Vére felfröccsen, eltalálhatam egy ütőeret. Ráspriccel az arcomra, mire gyorsan letörlöm. Undorító, büdös, csatornaszagú.

Megint kihúzom, és feljebb vágom belé. Rohadékok mindannyian, hogy hagyták, hogy a vezérük egy alakváltót kínozzon, bezárva tartsa, és a franc se tudja miket műveljen vele.

Max unottan figyel, látszik, hogy teljesen hidegen hagyja a jelenet.

– Neeeeemmmmm…. – hörgi a vipera.

A szájából bugyog kifelé a bordó vér, le a mellkasára, eláztatva a pólóját.

– Sajnálom, nem értem.

Nem is akarom. Én bántani akarom.

A sikló is szabadulni próbál, az oszlophoz koccan valami fém a ruhájáról.

– Figyeljetek – vág közbe, mielőtt újra beledöfhetném a társa lábába a késemet. – Tudjuk, hogy balhé van, de a patkányokat nem mi öltük meg! Mit akartok? – hadarja magas hangon.

– Mindent tudni akarunk Ophiusról – válaszol Max.

Én közben a pengét újra a férfi combjához teszem, lassan szúrom bele. Áthasítja az anyagot, aztán a bőrt, vér ömlik kifelé. A nadrágja már ázik a nedvességtől. Húgy csatlakozik hozzá, csípős-maró-sárga szag.

Hátradobja a fejét, feszülnek a nyakizmai, az arccsontja nem gyógyult még meg.

Nem elég!

Kiszabadíthatták volna Cirmost, tehettek volna érte!

Feszülnek az izmaim, a torkomat sav marja.

A gyűlöletben nincs megoldás – a gyűlölet színtiszta forró érzés, nem változtat semmin. A férfi fájdalmától Cirmosnak már nem lesz jobb.

Annyira szorítom a pengét, hogy a bőröm kifehéredik körülötte. A csontig tolom. Véres hörgés zeng a teremben.

– Hagyjátok abba! – üvölti a sikló. – Mit akartok tudni?

Már-már hallom, ahogy csikorog a csonton a penge.

– Például az összes helynek a címét, ahol alakváltó kígyók élnek.

A viperaférfi hátrarántja a fejét, sötét szeme, akár a mélység, hívogat magába. Kidugja villás nyelvét, sziszegni próbál, de a széttört állkapcsából csak valami földöntúli hang tör elő.

Attól, hogy bosszút állok mindenkin, Cirmosnak nem lesz jobb.

Magamhoz akarom ölelni, rávenni, hogy bízzon bennem, begyógyítani a sebeit. Simogatni a haját, és semmiségekről duruzsolni neki. Elolvasztani a dühét.

Fáradság zúdul rám, lehúz a mélybe, és csak arra vágyok, hogy otthon legyek vele. Kihúzom a kést, a nyomán vér ömlik ki a sebből. A legelső már elkezdett begyógyulni.

Kiegyenesedem. Az arcomon a bőr húzódik a rátapadt vértől.

– Van a két fészek, és a Wellington utcán egy kisebb társasház – magyarázza a másik. Alig bír beszélni, a tüdeje nehezen pumpálta ki-be a levegőt. – Ezt ismerjük. Kis katonák vagyunk Ophiusnál. Nem tudunk semmi fontosról. Minket az utcára küldenek.

Max komótosan hozzásétál, megáll előtte, mereven bámul rá.

– Hazudsz.

– Nem, tényleg nem hazudok! – feszíti mellkasát a kötélnek. – Katonák vagyunk, nem vagyunk benne a belső körökben, mi nem tudunk semmi fontosról, nem is látjuk Ophiust!

– Hazudsz. Ez az utolsó lehetőséged.

A férfi izgatottan megnyalja a száját, remegnek a lábai, ahogy a félhomályt kémleli. Max nem engedi el a tekintetét, nem is mozdul, akár egy szobor bámul rá. Vajon tényleg meg tudja mondani, hogy ki hazudik és ki nem? Szívverésből, pupilla tágulásból akár képes is lehet rá.

A férfi szíve viszont össze-vissza ver.

A társára bámul, akinek a szájából és a lábából is folyik a vér.

Azt hiszi, élve elhagyhatják a helyet.

Innen már nem távoznak élve, a kérdés inkább az, mennyit kell szenvedniük a halálért.

A szél feltámadt, és hasítja a levegőt.

– Én… – Nyel egyet, próbálja összeszedni magát. – Mi. Van egy hely. Ahol kísérleteznek.

Mi a faszom? Mi a faszt kísérletezhetnek?

– Hol van?

– A Reddington utcában, kint a külvárosban, a föld alatt. Egy családi ház. Ritkán eljönnek az ott dolgozók a nőkhöz. – Összekoccan a foga.

A dühöm összekeveredik Max nyugalmával.

– Min kísérleteznek?

A férfi lehunyja a szemét, fejét az oszlopnak dönti, és felfelé néz, mintha imádkozna. Vagy az esélyeit latolgatná.

– Fegyvereken. Ophius mérgét használják hozzá.

A kurva életbe! Ez még rohadtul hiányzott nekünk! Ráz az indulat. Elképzelni sem tudom, hogy Max hogyan képes nyugodt maradni.

Fegyverek. Egy olyan méregből, ami már a bőrünkre kerülve is maró hatású. Legalábbis Cirmos bőre nem viselte jól. A vérbe jutva halálos lehet. Ha golyókat mártanak bele, akkor akár egy lövéssel is végezhetnek velünk, amikor a golyó éppen csak karcol minket.

– Mit tudsz az alakváltókról, akiket Ophius elrabolt? – folytatja Max.

A sikló összevonja a szemöldökét, értetlenül megrázza a fejét.

– Nem tudok alakváltókról – mormolja.

Max szája széle megrezzen.

– Hova szállítja őket?

– Nem tudom! – üvölti kényszeredetten. Az arcán a bőr átalakul, pikkelyes lesz. Felerősödik a rezgése, viszont képtelen átalakulni a torkát szorító kötél miatt.

Ez szó szerint a földhöz köti.

Max közel lép hozzá, előpattannak a karmai, kitépi a torkát. Vér fröccsög mindenfelé, kezében ott vannak a törékeny porcok. A sejtek annyira magasan kezdenek rezegni, hogy a test egyszerűen elporlad.

Mindannyian lehunyjuk a szemünket, és a homlokunkhoz érintjük a középső és mutatóujjunkat. „Üdvözöllek az örökkévalóban!”

– Mondtam, hogy ne hazudjon többet. – Max felénk fordul. – Tudott az alakváltókról, de azt nem tudta, hova vitték őket.

Tesz egy lépést a félig széttrancsírozott viperaférfi felé, akinek a törése és a sebei nehézkesen gyógyulnak. Rám emeli sárgás szemét, majd a nadrágja zsebébe dugja a kezét. Lazának, rendíthetetlennek látszik.

– Befejezzem? – kérdezi ridegen, mintha a halál számára semmiség volna. Piszok egy rohadék. – Kis katonák, ebben nem hazudtak. Nem hiszem, hogy lenne több, hasznos információjuk. – Végignéz a fehér ingén, amire vér és nyál száradt.

– Megoldom.

A vipera alakváltó nem tért teljesen magához, a fájdalomtól sokkot kaphatott, valószínűleg a társa elvesztését sem érzékelte. Kipattannak a karmaim, megragadom a torkát, és kitépem. Markomban tartom a porcokat, jéghideg, kegyetlen érzés. Egy élet. Egy halál. A rezgése a magasba tör, a test elporlad.

Cirmosnak azt mondtam, hogy a bosszú képes gyógyítani.

De én nem éreztem magam ettől jobban.

Scroll to Top