Kiliána
Fájnak az ujjbegyeim, annyira szorítom a tollat. A kék tinta nyomott hagy a papíron, próbálom leutánozni a J betűt, amit Ezel írt rá a papír tetejére. JÁVA. Már ötször futottam neki, de még mindig karc az ő rendes betűi mellett.
Az otthonom.
Felpillantok a tévére, kancsilok ugrálnak rajta, aki pedig beszél, róluk magyaráz. Mennyei falatok – ezt nem mondja el a rágcsálókról.
Beletúrok a hajamba, elzsibbad a lábam az üléstől. Mozognom kéne.
Ezel elment pár órája, mondta, hogy majd jön vissza, és hoz nekem egy telefont, hogyha baj lenne, akkor tudjak írni neki egy üzenetet. Vagy belemorogni a hívásba. Ezt nem tudom, hogy viccnek szánta-e.
Lehajtom a fejemet, a hajam előrehullik, az elcsúszott J-betűmre meredek. Hamarosan visszajuthatok. De kik fognak ott várni rám? Ott van még Mamo és Ano? Vagy őket is elkapták már, és elhurcolták, hogy aztán eladják?
Könnyek csípik a szememet, a torkom elszorul, mintha egy sziklát nyeltem volna le. Lehet, az összes alakváltót elvitték: a gibbonokat, a denevéreket, a jaguárokat. A krokodilok – népes társaság, kétszázan is éltek tőlünk elég messze.
Leteszem a tollat, mielőtt ez is eltörik a kezemben.
Mindenről ő tehet!
A düh lecsap rám, remeg tőle minden tagom, képtelen vagyok féken tartani: lesöpröm az asztalról a papírokat, sercegnek, a ceruzák és a tollak a földön koppannak. Felpattanok, fel akarom borítani az asztalt, a körmeim fájdalmasan a tenyerembe vájnak.
A vér vasas illata elkeveredik Ezel ittmaradt citrusos vibrálásával. A rendetlenségre bámulok, amit én hagytam. Beletúrok a hajamba, majd belemarkolok, szaggat a kíntól a fejbőröm, de továbbtépem.
Elvette tőlem a családomat, a lakóhelyemet, az életemet, a vágyaimat, az álmaimat, a múltamat, a jelenemet, és a jövőmet is el fogja!
A kislány arca megnedvesítette a mellkasomat, engem bámult tágra nyílt szemével.
Hogyan felejthetném el? Hogyan fogadhatnám ezt el, és léphetnék túl rajta?
Lehajolok, megmarkolom az asztal szélét, majd felborítom. Durr. Egy kancsil felugrik a tévében.
Megmarkolom a pólómat, fojtogat, viszketek tőle, hozzám tapad, szűk, meg kell szabadulnom tőle! Az anyag rám nehezedik, szorítja a mellkasomat, nehezen kapok tőle levegőt. Hátrálok a falig, ahova tegnap nyomott Ezel, hideg a felülete. Összeszorítom a fogamat.
Az ajtóban lévő ruhákra nézek.
Ajándékok nekem.
Amiket nem érdemlek meg.
Ki képes gyerekeket feláldozni maga helyett?
Az utolsó alkalom, amikor felvettem az emberi alakomat… Hánytam. Fulladoztam. Majd leszakadt a csuklóm, annyira rángattam, hogy kiszabadulhassak a láncból.
Könnyek csorognak végig az arcomon, eláztatják, letörlöm őket az alkarommal. Átmenekülök a hálószobába, és lefekszem a rögtönzött ágyamra, amit Ezel készített nekem.
Átölelem az egyik párnát, az ablakon kifelé bámulva belezihálok. A fák ágát zörgeti a szél, nem sokat hallok belőle, de látom, ahogy le-fel mozognak.
A párnának Ezel illata van: csípős bors-citrus, füstölt fa. Mély. Bizalmas. Titkos. Hosszan beszívom. Érdes tenyerével megérintett, olyan lágyan ért hozzám, mint még talán Mamo sem.
Ahogy átkarolt a biztonságot nyújtó karjaival, másodpercekre sikerült ellazulnom. Felhúzom a lábamat, erősen szorítom a párnát.
Azt ígérte, ha terhes lennék, akkor megvédene minket, gondoskodna rólunk. Eszembe se jutott a terhesség – pedig nem véletlen akarta velem megitatni azt a vakolatszagú italt. De akkor nem számított éppen.
A terhesség csupán messzi álomnak tűnt.
Egy gyerekkori álomnak, amit… eltemettem magamban. Hónapokon át, talán éveken át azért akartam megszökni, hogy megtaláljam a társam, és legyen egy családom. Aztán szaporodtak a kínzások, végül hetekig, talán hónapokig ki is maradtak, és az álom elveszett. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán élek-e.
Elfáradnak a karjaim a párna szorításában. Belefúrom az orromat, jólesik az illatában fürdőzni. Az érésem éjjelén is azért jöttem a szobájába, mert érezni akartam.
Magamon tudni.
Sötét sóvárgás, amitől megzavarodtam.
Az érintések sokfélék lehetnek: erőszakosak, mocskosak, szólhatnak a bántásról, a fájdalomról. Ugyanakkor mesélhetnek gyengédségről, lehetnek közeliek, olyanok, amik a bizalomról akarnak tanítani.
Nem tudom, milyen lehet így megérinteni valakit. Mamon és Anon kívül senkit nem érintettem még meg, azok az érintések pedig a szeretetről daloltak. Milyen lenne Ezelt megérintenem? A múltkor majdnem megtettem, de meghátráltam: a szívem vágtatott, a szám kiszáradt, és nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni.
Hogyan kell megérinteni valakit?
Mit akarok vele üzenni?
Ezel
Az egyik kígyó alakváltót egy székhez kötöztük, a siklót pedig egy félig elvágott oszlophoz. Ártalmatlannak látszik a beesett képével, és a vékony, magas alkatával. Rohadó-dög-szürke szag keveredik a csípős fahéjba, orromat piszkálja a száraz levegő.
Mindkettőjük nyakában egy kötél van, erősen meghúzva, a bőrük kivörösödött körülötte és felhorzsolódott. Ezzel blokkoljuk az átváltozási képességüket, így nem fog nekik sikerülni. Ha napokig rajtuk hagynánk, akkor elporladnának.
A félig kész gyárépület ablakhelyein némi csillagfény tör be, megvilágítva a két férfit.
Max éppen megigazítja az inge gallérját, és kigombolja a legfelső két gombot. Felém néz, a rideg nyugalma beteríti a teret, összeütközik az én dühömmel.
Bassza meg! Hogy képes nyugodtan maradni még ilyenkor is? Alig két órája hívott fel, hogy a kígyók kivégeztek két patkányt és egy rókát Berlin egyik mellékutcájában. A park parkolójában vett fel, majd mi is levadásztunk két kígyót.
A cipőm talpa csoszog az egyenetlen kövezeten, visszhangzik a kongó teremben, ahogy a székhez kötözött viperához megyek. Már felvette a félalakját, és sziszegve mutogatja a hegyes fogait.
Végetek van.
– Mit akartok? – szisszen fel a vipera férfi. Rángatni kezdi a kötelét.
Ophius nyílt konfliktust kezdeményezett. Vége van az egyezségnek.
Cirmost akarja.
Akit nem fog megkapni. Az biztos, hogy a nőnek nem rám van szüksége, de az is biztos, hogy meg fogom védeni, és nem kerül még egyszer annak az aljas fasznak a markába.
– Meg fogtok dögleni! – folytatja a vipera alakváltó. Megemeli a székét, majd a padlóhoz vágja.
Max előrelép, fekete cipője fényesen ragyog. A fahéj-barnaszín csípőssége felerősödik.
– Beszélgetni szeretnénk – jelenti be bámulatosan nyugodtan.
Ökölbe szorítom a kezemet, én meg kiverni belőlük a szart is, hogy utána kitépjem a torkukat. Kurvára nem érdemelnek többet.
– Magatokról is rájöhettetek már, hogy Ophiusról lesz szó. – Megáll a férfi előtt egy lépéssel. – Válaszolnotok kell pár kérdésre.
– Dögölj meg! – köpi felé a szavakat. Szó szerint, a nyálából jut Max arcára is.
Megreszket a nyugalma, azonban uralkodik rajta. Egy lassú mozdulattal letörli az arcát, majd ökölbe szorítja a kezét, és pofán vágja a férfit. Ökle hatalmasat csattan, a hang élesen kong a csendben.
Az áldozat feje elhajlik, nyál és vér fröccsen ki a szájából.
Meg egy fog is repül.
– Rossz válasz. – A vipera megint vér és nyál keverékét köpi rá. Max mellkasa megemelkedik egy mély levegőtől. Egy izom beránt a szeménél.
Legszívesebben félrelökném, hogy én folytassam a kihallgatását. Azonban, ha én kezdem el, annak van egy valós veszélye: engem nem érdekelnek annyira a válaszok, minthogy darabokra cincáljam a rohadékot.
– Kezdjük újra. – Egy újabb ütéstől roppan a csont. Max eltörte az állkapcsát. A kígyó sziszegve vergődik a fogságában, karja a kötélnek feszül, rángatja és dobálja magát. Esélytelenül. – Pár kérdésünk lenne Ophiusról.
Megnyalom a számat.
– Enged el, Max. Én akarom – lépek mögé.
A félelme savanyú-rohadtföld-mélyszürke szaga elteríti a levegőt. Csatlakozik hozzá a társáé is, összekeverednek és belepik a több méter tágas és széles termet.
Max elengedi a férfi pofáját, de az nem rendeződik azonnal vissza a normálisba, a csont nemcsak eltört, hanem eldeformálódott közben. Hátrébb lép.
Egy kést húzok elő a farzsebemből, amit direkt az alkalomra hoztam.
Felpattintom, majd beleszúrom a férfi combjába. Hörgés-sivítás-sziszegés hagyja el a torkát. Lehet, ő is szórakozott Cirmossal… jéghideg undor kúszik rajtam végig. Kihúzom belőle, majd feljebb döföm át vele a combját. Ismét hörög, szabadulni akar, dobálja magát a fájdalomtól.
Megforgatom benne a kést, kisebb lyukat képzek a combjában. Vére felfröccsen, eltalálhatam egy ütőeret. Ráspriccel az arcomra, mire gyorsan letörlöm. Undorító, büdös, csatornaszagú.
Megint kihúzom, és feljebb vágom belé. Rohadékok mindannyian, hogy hagyták, hogy a vezérük egy alakváltót kínozzon, bezárva tartsa, és a franc se tudja miket műveljen vele.
Max unottan figyel, látszik, hogy teljesen hidegen hagyja a jelenet.
– Neeeeemmmmm…. – hörgi a vipera.
A szájából bugyog kifelé a bordó vér, le a mellkasára, eláztatva a pólóját.
– Sajnálom, nem értem.
Nem is akarom. Én bántani akarom.
A sikló is szabadulni próbál, az oszlophoz koccan valami fém a ruhájáról.
– Figyeljetek – vág közbe, mielőtt újra beledöfhetném a társa lábába a késemet. – Tudjuk, hogy balhé van, de a patkányokat nem mi öltük meg! Mit akartok? – hadarja magas hangon.
– Mindent tudni akarunk Ophiusról – válaszol Max.
Én közben a pengét újra a férfi combjához teszem, lassan szúrom bele. Áthasítja az anyagot, aztán a bőrt, vér ömlik kifelé. A nadrágja már ázik a nedvességtől. Húgy csatlakozik hozzá, csípős-maró-sárga szag.
Hátradobja a fejét, feszülnek a nyakizmai, az arccsontja nem gyógyult még meg.
Nem elég!
Kiszabadíthatták volna Cirmost, tehettek volna érte!
Feszülnek az izmaim, a torkomat sav marja.
A gyűlöletben nincs megoldás – a gyűlölet színtiszta forró érzés, nem változtat semmin. A férfi fájdalmától Cirmosnak már nem lesz jobb.
Annyira szorítom a pengét, hogy a bőröm kifehéredik körülötte. A csontig tolom. Véres hörgés zeng a teremben.
– Hagyjátok abba! – üvölti a sikló. – Mit akartok tudni?
Már-már hallom, ahogy csikorog a csonton a penge.
– Például az összes helynek a címét, ahol alakváltó kígyók élnek.
A viperaférfi hátrarántja a fejét, sötét szeme, akár a mélység, hívogat magába. Kidugja villás nyelvét, sziszegni próbál, de a széttört állkapcsából csak valami földöntúli hang tör elő.
Attól, hogy bosszút állok mindenkin, Cirmosnak nem lesz jobb.
Magamhoz akarom ölelni, rávenni, hogy bízzon bennem, begyógyítani a sebeit. Simogatni a haját, és semmiségekről duruzsolni neki. Elolvasztani a dühét.
Fáradság zúdul rám, lehúz a mélybe, és csak arra vágyok, hogy otthon legyek vele. Kihúzom a kést, a nyomán vér ömlik ki a sebből. A legelső már elkezdett begyógyulni.
Kiegyenesedem. Az arcomon a bőr húzódik a rátapadt vértől.
– Van a két fészek, és a Wellington utcán egy kisebb társasház – magyarázza a másik. Alig bír beszélni, a tüdeje nehezen pumpálta ki-be a levegőt. – Ezt ismerjük. Kis katonák vagyunk Ophiusnál. Nem tudunk semmi fontosról. Minket az utcára küldenek.
Max komótosan hozzásétál, megáll előtte, mereven bámul rá.
– Hazudsz.
– Nem, tényleg nem hazudok! – feszíti mellkasát a kötélnek. – Katonák vagyunk, nem vagyunk benne a belső körökben, mi nem tudunk semmi fontosról, nem is látjuk Ophiust!
– Hazudsz. Ez az utolsó lehetőséged.
A férfi izgatottan megnyalja a száját, remegnek a lábai, ahogy a félhomályt kémleli. Max nem engedi el a tekintetét, nem is mozdul, akár egy szobor bámul rá. Vajon tényleg meg tudja mondani, hogy ki hazudik és ki nem? Szívverésből, pupilla tágulásból akár képes is lehet rá.
A férfi szíve viszont össze-vissza ver.
A társára bámul, akinek a szájából és a lábából is folyik a vér.
Azt hiszi, élve elhagyhatják a helyet.
Innen már nem távoznak élve, a kérdés inkább az, mennyit kell szenvedniük a halálért.
A szél feltámadt, és hasítja a levegőt.
– Én… – Nyel egyet, próbálja összeszedni magát. – Mi. Van egy hely. Ahol kísérleteznek.
Mi a faszom? Mi a faszt kísérletezhetnek?
– Hol van?
– A Reddington utcában, kint a külvárosban, a föld alatt. Egy családi ház. Ritkán eljönnek az ott dolgozók a nőkhöz. – Összekoccan a foga.
A dühöm összekeveredik Max nyugalmával.
– Min kísérleteznek?
A férfi lehunyja a szemét, fejét az oszlopnak dönti, és felfelé néz, mintha imádkozna. Vagy az esélyeit latolgatná.
– Fegyvereken. Ophius mérgét használják hozzá.
A kurva életbe! Ez még rohadtul hiányzott nekünk! Ráz az indulat. Elképzelni sem tudom, hogy Max hogyan képes nyugodt maradni.
Fegyverek. Egy olyan méregből, ami már a bőrünkre kerülve is maró hatású. Legalábbis Cirmos bőre nem viselte jól. A vérbe jutva halálos lehet. Ha golyókat mártanak bele, akkor akár egy lövéssel is végezhetnek velünk, amikor a golyó éppen csak karcol minket.
– Mit tudsz az alakváltókról, akiket Ophius elrabolt? – folytatja Max.
A sikló összevonja a szemöldökét, értetlenül megrázza a fejét.
– Nem tudok alakváltókról – mormolja.
Max szája széle megrezzen.
– Hova szállítja őket?
– Nem tudom! – üvölti kényszeredetten. Az arcán a bőr átalakul, pikkelyes lesz. Felerősödik a rezgése, viszont képtelen átalakulni a torkát szorító kötél miatt.
Ez szó szerint a földhöz köti.
Max közel lép hozzá, előpattannak a karmai, kitépi a torkát. Vér fröccsög mindenfelé, kezében ott vannak a törékeny porcok. A sejtek annyira magasan kezdenek rezegni, hogy a test egyszerűen elporlad.
Mindannyian lehunyjuk a szemünket, és a homlokunkhoz érintjük a középső és mutatóujjunkat. „Üdvözöllek az örökkévalóban!”
– Mondtam, hogy ne hazudjon többet. – Max felénk fordul. – Tudott az alakváltókról, de azt nem tudta, hova vitték őket.
Tesz egy lépést a félig széttrancsírozott viperaférfi felé, akinek a törése és a sebei nehézkesen gyógyulnak. Rám emeli sárgás szemét, majd a nadrágja zsebébe dugja a kezét. Lazának, rendíthetetlennek látszik.
– Befejezzem? – kérdezi ridegen, mintha a halál számára semmiség volna. Piszok egy rohadék. – Kis katonák, ebben nem hazudtak. Nem hiszem, hogy lenne több, hasznos információjuk. – Végignéz a fehér ingén, amire vér és nyál száradt.
– Megoldom.
A vipera alakváltó nem tért teljesen magához, a fájdalomtól sokkot kaphatott, valószínűleg a társa elvesztését sem érzékelte. Kipattannak a karmaim, megragadom a torkát, és kitépem. Markomban tartom a porcokat, jéghideg, kegyetlen érzés. Egy élet. Egy halál. A rezgése a magasba tör, a test elporlad.
Cirmosnak azt mondtam, hogy a bosszú képes gyógyítani.
De én nem éreztem magam ettől jobban.