RéP: Megtörve 23. fejezet

Kiliána

Összeszorítom a szememet. Szorul a hurok a nyakam körül, belevág a bőrömbe. El akarom fordítani a fejemet, de nem tudom. Nyögések. Fuldokló zokogás, amit néha sikoly tör meg.

Bőr hangja, ahogy egymáshoz csattan.

Hányinger tolul fel a torkomba. A szájkosár miatt nem tudom kinyitni a számat, de nem baj, legalább belefulladok, és vége lesz ennek.

Elrántom a fejemet oldalra, kiserken a vérem. Az édeskés szag elnyomja a rohadás és a savanyú izzadtság szagát.

– Nézz ide! – lihegi. – Ha nem, elvágom a torkát!

Összeszorítom a fogamat. Az engem tartó vipera ráül a hátamra, megragadja a fejemet, és visszafordítja az ágy felé. Fáj a pofám, ahogy szorítom a szememet, az izmaim beállnak.

– El fogom vágni! – A szavak hörgésként hagyják el a száját, bőr csattan bőrhöz. – Vedd fel az emberi alakodat, vagy végzek vele!

Szédülök, sav marja a garatom alját. Nem vehetem fel. Képtelen vagyok rá. Miattam fog meghalni.

Reszketek.

Felnyög, undorítóan éles hangon.

Gyermeki zokogás. Még életben van. Bár nem biztos, hogy életben akar lenni.

Meztelen talp dobban a padlón. Egyre közelebbről hallom a lépteit. Belemarkol a fülembe, felfelé fordítja a fejemet.

– Nem érsz annyit, te rohadt korcs, hogy miattad végezzek egy ilyen áruval. – Lehajol, a lehelete utat talál hozzám a szájkosár rácsain keresztül. – Mindennap megfogom baszni, ameddig fel nem veszed az emberi alakodat.

Elengedi a fülemet. Kiegyenesedik.

Fejen rúg. Zúg tőle az agyam, a fogaim összekoccannak.

Zihálva ébredek, a tarkómon hideg veríték folyik végig. Az én hibám. Miattam bántotta, nem csak őt, hanem többeket is. Előttem gyalázta meg őket, mert nem voltam hajlandó felvenni az emberi alakomat.

A kezemet a számra szorítom. Könnyek csurognak végig az arcomon. Az én hibám, miattam bántotta őket, megvédhettem volna őket, ha átváltozok, akkor talán békén hagyja a gyerekeket. Fel kellett volna áldoznom magam.

Nem, akkor sem hagyta békén őket, amikor felvettem az emberi alakomat.

De ha… Ha…

Ökölbe szorul a kezem, az alkarommal letörlöm az arcomat. Az én hibám. Én tehetek róla. Ha… talán… akkor nem… Legalább kevesebb lett volna a szenvedésük, ha előtte engem használ.

Kölykök.

Az anyjuk mellett lenne a helyük, nem pedig nála.

Segíthettem volna, ha…

Minden izmom megmerevedik. Nyom a padló, nyom a fal, és biztonságban vagyok.

Nem érdemlem meg.

Hagytam, hogy kínozza őket.

Fel akarom erősíteni a rezgésemet, de nem tudom. Nem tudom felvenni a jaguáralakomat. Átkarolom felhúzott lábaimat, homlokomat a térdemre hajtom. Elapadnak a könnyeim, gyűlölet marad utána.

Tennem kellett volna valamit.

Nem némán, mozdulatlanul tűrnöm.

Gyerekek.

Hagytam őket szenvedni magam helyett.

Megrántom a kapott póló gallérját, fojtogat.

Undorító.

Hátrarántom a fejemet, a falnak koppan. Levegő után kapok, ég a tüdőm. Annyira ökölbe szorítom a kezem, hogy a körmeim a tenyerembe vájnak. Bele akarok vágni a falba, szét akarom tépni a szobát.

Nem érdemlem meg.

Az ételt sem.

Kölykök.

Fel kellett volna vennem az emberi alakomat, hagynom, hogy engem használjon, hátha megkíméli őket. Nem kímélte őket, akkor sem… De akkor talán kevésbé lett volna durva velük, erőszakos.

Ha teljesítem, amit parancsol.

Fulladozom, alig bírok levegőt préselni a tüdőmbe. Egymáshoz koccannak a fogaim. Előre húzom a fejemet, majd erősen hátravágom. Fájdalom hasít végig a koponyámon, megszédülök tőle.

Könnyű érzést hagy bennem.

Ezelnek… hagynia kéne meghalni. Nem kéne etetnie, el kéne harapnia a torkomat, végeznie kéne velem.

Ág reccsen odakint. Puha érkezés a teraszon. Borsos illat.

Kinyílik az ajtó, Ezel áll a küszöbön. Fáradtnak látszik. Ennek ellenére hatalom árad belőle, pusztító erő, ott van minden mozdulatában, minden levegővételében.

Rám pillant, majd lerúgja a cipőjét.

Összevont szemöldökkel fordul hozzám.

Ne nézz rám! Nem érdemlem meg!

– Cirmos, nekem se túl fényes az éjszakám. – Megdörzsöli az állát. – Egy kicsit még érződik az érésed, de szerintem már kimehetsz. Van kedved hozzá?

Nem! Nem akarok semmit!

Felejts el, ölj meg, hagyj meghalni!

Gyerekeket kárhoztattam szenvedésre magam helyett!

Mégis felkelek, remeg a karom az indulattól. Miért történt ez velem? Miért velem?

Mamo és Ano mondták, hogy óvakodjak az emberektől.

Miért nem hallgattam rájuk?

Az én hibám, hogy Ophiushoz kerültem.

Elindulok Ezel felé, lehajtom a fejemet. Nem érdemlem meg, hogy valaki is törődjön velem. A torkom összeszűkül, nehezen nyelek, olyan, mintha a hurok még mindig rajtam lenne, és fojtogatna.

– Cirmos – szólít meg gyengéden, amikor mellé érek.

Rávicsorgok. Nem érdemlem meg!

Felvonja a szemöldökét, a szívverése gyorsabb lesz, a válla megemelkedik. Indulat munkál benne.

– Cirmos – kezdi újra, jóval ingerültebben –, beszéltünk már arról, hogy…

Az arca felé kapok, de mielőtt megsebezhetném a körmömmel, elkapja a csuklómat, erősen tartja, és a hátam mögé tekeri a karomat. Ettől egymásnak feszülünk, nekem nyomódik minden egyes izma, a szíve erősen dolgozik.

A nyakával kerülök egy vonalba, szürke pólójából kilátszik a kulcscsontja.

– Akkor újrakezdem. Már beszéltünk arról… – Beleharapok az izomba, fogaim eljutnak a csontig.

Sóhajt egyet, majd durván belemarkol a hajamba. Fájdalom cikázik át a fejbőrömön. El akarja húzni magától a fejemet, de nem engedem, erősebben szorítom a bőrét, sós-édeskés, vasas ízt érzek a számban.

A fájdalom erősödik.

Váratlanul megfordul a világ, tesz pár lépést velem, elengedi a hajamat és a kezemet, majd a falnak vág. Belesajdul a fejem, és muszáj vagyok elengedni a számmal.

Elkapja a két csuklómat, aztán a fejem fölött összefogja.

A hideg falnak présel. Kulcscsontján véresen-vörösen ott van a fognyomom, a bőre is belilult körülötte, de a seb már gyógyul. Égett fa füstje illan fel az illatában.

Fújtat, az orrcimpája ütemesen kitágul-besszükül. Zöld szeme mélyebb színt ölt, akár a dzsungel éjszaka. A szíve gyorsan ver, az az alhasamhoz nyomódik, hosszú és vastag.

– Elhiszem, hogy szar éjszakád volt, de nekem is – mormolja. Forró lélegzete eléri az ajkamat. – Megértem, hogy gyűlölsz, de ne hergelj!

Erősebben szorítja a csuklómat, olyan akár egy lánc, körétekeredett, és nem engedi el.

Mert nem érdemlek semmit. Csak fájdalmat.

A sebre bámulok a nyakán, már majdnem beforrt. Magamon is ilyet akarok, azt akarom, hogy fájjon, hogy égjen, hogy büntessen. Ezt érdemlem. Az megrándul. Undorító.

A szívem vágtat. Ki akarom tépni a kezem a szorításából, de nem hagyja, tekintetének tüze perzsel. Kemény, masszív szikla, ami kérlelhetetlenül bezár.

Megmozdítom felé a csípőmet. Azt akarom… hogy rakja belém, hogy ne legyen velem gyengéd. Bántson.

Nem segítettem rajtuk.

Hagytam, hogy ők szenvedjenek helyettem.

Süvít a levegő, ahogy beszívja. Újra és újra felé mozdítom a csípőmet, sikerül annyira begörbítenem magam, hogy az ölem elérje az ágyékát. A lüktetését.

A fülemhez hajol, a borostája szúrja az arcomat.

– Mit művelsz? – susogja kérgesen.

Az égett fa illata erősebb lesz, eltömít. Belemarkol a fenekembe, és feljebb ránt, átkulcsolom a lábammal a csípőjét. Így az pont a vágatomhoz kerül. Megnyalja a fülkagylómat – kényelmetlen-meleg borzongás fut végig rajtam.

Az ujjai hátul átcsúsznak a farpofámról a vágatomhoz. Összerándulok. El akarom húzni a csípőmet, előretolni, valamit csinálni, hogy megszabadulhassak a közelségétől.

De nem teszem. Nem akarom megtenni.

Azt akarom, hogy azt rakja belém, ne legyen gyengéd. Vegye el, amit el tud tőlem, ahogy hagynom kellett volna Ophiusnak is.

Ujja meleg, ahogy megérint az ajkak között. Az keményen nyomódik az érzékenypontnak.

Megpuszil a fülem alatt, majd a fogai közé csípi a bőrömet. Felszisszenek.

Kifújja a levegőt, a hangtól bizsereg a hallójáratom. Masszírozni kezd odalent az ujjával, amitől a kényelmetlen érzés felerősödik, el akarom rántani a csípőmet, de ettől csak annak dörzsölödök még inkább neki. Élesen beszívja a levegőt, majd folytatja a harapdálást.

Nem akarom, hogy tétovázzon. Azt akarom, hogy tegye meg végre! Vegye el!

Amikor felemeli a fejét az államról, ahol a gyengéd harapásaitól bizsereg a bőröm, az alsó ajka felé kapok, el is érem, a fogaim közé szorítom, ráharapok.

Vér serken ki, vasas. Elkapja a torkomat, rászorít, és letép magáról.

– Mit akarsz, Cirmos? – sziszegi ingerülten, lángoló tekintetét az enyémbe fúrva. Az orrunk összeér. A dühe közénk feszül, szikrák pattannak tőle a bőrömön. A mellbimbóm megkeményedik a félelemtől, súrlódik a mellkasán. – Hogy felrakjalak a faszomra, és kíméletlenül megbasszalak?

A durva szavaktól nyelni akarok, de a keze túl erősen szorít. Megfeszítem a nyakamat, hogy sikerüljön a mozdulat. Ő nyel helyettem, az ádámcsutkája fel-le mozog. Szemfehérje zöldbe olvad.

Az ölemnek vágja a csípőjét, az, akár egy fegyver nyomódik nekem, keményen, erősen, készen arra, hogy bántson.

– Pár órával ezelőtt ígértem meg neked, hogy nem teszek olyat, amit nem akarsz. Most meg provokálsz. – Ujjai meglazulnak a torkom körül. Lehunyja a szemét, zihál. Az izmai hullámoznak.

Erősebben szorítom meg a csípőjét, csak kezdjük végre el, csak legyen már vége, csak hadd ne gondoljak rájuk! Megrántom a karomat, hátha a figyelmetlenségéből adódóan ki tudom szabadítani a kezemet, de a csuklóim körül a keze béklyó.

Meg akarom karmolni!

Meg akarom harapni!

Ő is tegye ezt velem!

Felmorgok.

Mellkasból rezgő morgással válaszol, felnyitja a szemét. Szemfehérje zöld lett, a pupillája hosszú. Hideg karmai épphogy a bőrömhöz érnek a torkomnál.

– Azt akarod, hogy bántsalak. – Prüszköl. – A picsába! – Elengedi a torkomat, mire felszabadultan kapok levegő után. Elengedi a csuklóimat, mire belemarok a vállába.

Nem érdekli, mintha fel sem tűnne neki. Homlokát az enyémnek dönti.

– Szeretnék rossz döntést hozni. – Végighúzza karmait a combom hátsó részén, libabőrös leszek tőle. Elszívjuk egymás elől a terhes levegőt. Az ajkán a seb már meg is gyógyult… Újabbat hagyok rajta!

Tegye meg!

Rakja be, aztán vegye el!

Kiegyenesedik, az arcomra simítja a kezét. Az indulata a múlté lesz, gyengédség marad utána

Undorító.

Nem érdemlem meg.

Megint az arcához kapok, de ismét elkapja a csuklómat, most a fejem mellett szorítja a falnak.

– Fejezd be a provokálásomat, nem fogom megtenni. Nem vágysz rám, nem vagy nedves. – Belemarkol a combomba, karmai felsértik a bőrömet. Lehúzza magáról a lábamat, majd hátrál pár lépést, miközben az állát dörzsöli. – Mi lenne, ha inkább elmutogatnád, hogy mi borított ki? – kérdezi nehézkesen.

Soha!

Átkarolom magamat. Fázom. Melegem van.

Az ajtóra bámulok, menekülést remélve. Saját körmeim a felkaromba vájnak, feltépik a bőrömet. A kín végigjár, melegséggel tölt el.

– A dugás remek megoldás elég sok dologra. – Megköszörüli a torkát. – De nem szeretnék én lenni az, akivel magadat bünteted. – Látom a látómezőm szélén, ahogy közelít felém. Elér hozzám a melege.

Amikor karnyújtásnyi távolságra ér, rámorgok és nekitámadok.

Bántani akarom!

Magamat akarom bántani.

Gyorsabb és erősebb nálam, elkapja a karomat, kicsavarja, majd a falnak szorít. Borostája a halántékomat dörzsöli, ahogy lehajol hozzám.

Kapar a torkom. A gyomrom összeszűkül, nehéz sziklák húzzák le.

Az megint nekem nyomódik, a hátamnak. Szabadulni próbálok, de ettől csak erősebben tol a halványbarna falnak, arcomat hűti hűvöse.

– Annyira könnyű lenne – súgja. – Ez életem legnagyobb csábítása, ugye tudod?

Szája megérinti a fülemet, fogai közé veszi, és kicsit meghúzza. A kellemetlenül-kellemes érzés átvág rajtam.

Tedd meg!

Nyüszíteni tudnék, a bennem örvénylő düh elviselhetetlen. Tennem kellett volna valamit! Segítenem rajtuk! De én csak feküdtem, és néztem. Az egyik denevérkölyök szeme nagyra nyílt, tompává változott, azt se tudta, mi történik vele.

Vérzett.

Éreztem a vasas szagot, amibe a csúszós testnedvek keveredtek.

Homorítok, hogy a fenekem hozzáérjen a keménységéhez. Így akarta azon az éjjelen is. Többször is a hasamra akart fordítani. Ő is mindig így csinálta. Hátulról tette, kivéve, amikor…

Összeharapom a fogaimat, a feltörő emléktől sikítani akarok.

Ezel puha, meleg szája végigsiklik az arcélemen, idegesítő, ahogy a bőrömhöz ér. Szabadulni akarok tőle, és közben azt várom, hogy vegye el.

Megrántom a karomat, elengedi, de a szabadulásom csak arra jó, hogy a tenyeremet a falra tegyem. Reszketnek az ujjaim, begörbítem őket, körmöm a vakolatba vág.

Megragadja a csípőmet, hátrébbhúzza, amitől az egyenesen a fenekemnek nyomódik. Felsóhajt-morog, a hangok összekeverednek. A kezéhez kapok, feltépem a bőrét, de nem húzza el.

– Nehéz eldönteni, hogy mikor provokálsz, és mikor ellenkezel. – Karcosan, mégis acélosan cseng a hangja, amitől egymásnak koccannak a fogaim. Fenyegetés árad belőle.

Azt a farpofáim közé löki, kiszakad a tüdőm mélyéről is a levegő a váratlanul forróságtól.

Ujjai a hajamba szántanak. Belemarkol, meghúzza, fájdalom nyilall a fejbőrömbe.

Aztán minden semmivé lesz, a kezei elengednek, és hideg burkol be – eltűnik mögülem. Megpördülök a tengelyem körül.

Lehajtja a fejét. Fekete hajszálak hullanak a szeme elé, amitől… Megrándulok. Egy veszélyes ragadozó benyomását kelti, aki kész felfalni a prédáját. Izmai feszülnek, kezén és az állán vérmaszat, pedig a sebek már rég begyógyultak. Minden lélegzetvételénél a válla is megemelkedik. Alkarján kidagadnak az erek, keze kérlelhetetlenül erősnek látszik, ahogy a vaskos ujjai is.

Váratlanul elindul az ajtó felé.

– Gyere, Cirmos, mindkettőnkre ráfér, hogy sétáljunk egyet! – Nem nézz hátra, kinyitja az ajtót, és kimegy a teraszra.

Meg fogom tépni!

Utána megyek, az izmaim merevek, húznak. Gyűlölöm! A csillagok és a hold fényében már a füvön várakozik, lekapta a pólóját, a tarkóját vakargatja. Illatok százai tolakodnak az orromba, kitörölve az ő bódító füstjét.

Leugrálok, jobban megy, mint eddig.

Elkapom, és addig provokálom – ahogy ő mondta, ameddig nem teszi meg!

Pár lépésnyire tőle érkezem a földre, tenyerem a puha füvön. Kiegyenesedem.

– Dühös vagy. – Sóhajt egyet. – Hidd el, semmire sem vágyom jobban, minthogy a megdugjalak, azonban nem hagyhatom, hogy velem büntesd magad. Nem büntetés akarok lenni számodra.

Nem érdemlek mást!

Sikítani akarok, tépni és szaggatni!

Hagytam, hogy őket bántsa helyettem!

– Sok szaron kellett már átmenned. – A szeme visszaváltozott, de a szíve még mindig durván ver a mellkasában. – Elképzelni sem tudom, hogy miken. Jelenleg, nem ölhetem meg Ophiust, ezért nem is akarom tudni. Egyszer azonban el fogom kapni, és darabokra fogom tépni.

Beletúr a hajába, meghúzza a tincseit.

– Ami történt, nem a te hibád, hanem azé a beteg seggfejé. Ki voltál neki szolgáltatva, bezárva tartott, és kínzott. – Kissé félrebiccenti a fejét, gyengédség és megértés költözik az arcára, amitől kellemetlen érzés árad szét bennem. – Ezt senkivel nem lehet megtenni. Nem lehet valakit olyan dolgokra kényszeríteni, amit nem akar.

Ökölbe szorul a kezem, a körmeim felsértik a tenyeremet.

– Nemrég a tested fordult ellened, olyat akart, amit te nem. – Megvonja a vállát. – Akkor azt mondtam, hogy gyűlölj inkább engem. Most pedig azt mondom, hogy Ophiust gyűlöld, ne magadat.

Megremeg az alsó ajkam. Apró leszek a szavak súlya alatt. A közeli erdőre bámulok, éjszakai állatok neszeznek benne. Messze, éles hangon makog két mókus.

Nem tudja, miről beszél.

Tehettem volna valamit.

Átkarolom a vállamat, észre sem veszem, de vacogok.

Egy kígyó térdel a nyakamon, az ágyat kell néznem. A kölyök sír. Ő meg nyög és sziszeg egyszerre. Belemarkol a fekete hajzuhatagba, hátrarántja a gyerek fejét. A fekete szemek engem bámulnak, az arcát könnyek áztatják, miközben Ő mögötte mozog, előre-hátra.

– Cirmos. – Felkapom a fejemet, megtörlöm az arcomat, mert eláztatták azok a könnyek, amiknek eddig nem hagytam teret. Ezel előttem áll. Hogy hagyhattam, hogy ennyire megközelítsen? Hátra akarok lépni, de a tekintete megállít. Árnyékba borul az arca egy része, mert a hold mögüle világít, ugyanakkor sötét kifejezésében van valami, amitől nem akarok megfutamodni. – Kurva sok fájdalmat cipelsz, és soha nem fogsz megszabadulni tőlük. Idővel más lesz, talán jobb, azonban az emlékeket nem lehet eltörölni, veled fognak maradni. Nem harcolhatsz ellenük. Csak elfogadhatod, hogy megtörténtek.

Lassan felemeli a karját, a tenyerére bámulok. Óvatosan az arcom felé közelít.

– Én nem leszek egy újabb fájdalom az életedben – susogja kedvesen. – Nem leszek büntetés.

Hagyom, hogy megérintse az arcomat. A tenyere érdes, mégis lágy. Belehajtom a fejemet.

Bízom.

Fojtó, mégis meleg érzés.

Belül kezdődik apró szikraként, aztán szétterjed a belsőmben.

Ezel pillantása az enyémbe kulcsolódik. Elmosolyodik, miközben a hüvelykujjával megcirógatja a bőrömet.

Közelebb lép, lehajol és egy puszit nyom a fejemre.

Lazán átkarol, megölel. Törékeny vagyok, összeomlok az erős karjai biztonságában. Felszusszanok – napok, hetek, hónapok… évek menekülése van a hangban.

De valóban megállhatok egy pillanatra? Valóban nem kell menekülnöm? Valóban bízhatok?

Scroll to Top