Ezel
Fél óra után ájult el. Nem elalszik, hanem egyszerűen elájul. Este is ez történt vele, miután befejeztük az étkezőasztalon, átvittem az ágyba, hogy ott folytassuk, ő viszont kidőlt a karomban.
A lábát felhúzta a mellkasához, egy darabig átkarolta őket, mostanra már csak ernyedten lógnak mellette. A fejét félrebiccentve, hátradöntötte a kanapéra, fehér szempillája árnyékot vet fehér bőrére.
Leállítom a jelelés órát, és kikapcsolom a tévét. Ha a karomba venném, hogy felrakjam a kanapéra, akkor felébredne? Valószínűleg igen. Felszínesen lélegzik, a szíve nyugodt ütemben, lassan ver.
A lábamat már felraktam a dohányzóasztalra, a ceruzák és papírok mellé. Szerencsére kényelmesen elhelyezkedtem, így nem zavarom meg mozgással.
A légkondi halkan zúg a hálószobában, nem állítottam le, és nem is baj, némileg tisztítja a nappaliban lévő levegőt is, kiszívja azokat az illatokat, amiket ketten hagytunk.
Amit, ha megérzek, rögtön merevedésem lesz.
Már attól az volt, amikor láttam, milyen mohon eszi a borjút. Elképzeltem, hogy megmutatom neki, milyen, ha igazán élvezi a szexet. Ha sikerülne, akkor abban is ennyire elvetné a sulykot, és ennyire mohóvá válna?
Levakarni se tudnám a farkamról?
Nem mintha le akarnám vakarni.
Túlságosan élénken el tudom képzelni, hogy előveszi, majd ráül, és meglovagol. Vagy előveszi, és a szájával kényeztet, ugyanannyi élvezettel, ahogy azt az oldalast ette.
Azért evett annyira mohón és gyorsan, mert az a seggfej évek óta éhezteti. Az indulattól megfeszülnek az izmaim, a vágyam tovaszáll.
Valamiért tőlem is megijedt – savanykás ecet-csípőssárga szaga idegesítően telepedett meg a levegőben.
Lehunyom a szememet. Vettem a matracra tisztítószert, meg kéne csinálnom. Takarítani is kéne. De a pihenés talán nekem sem ártana.
Előttem fekszik az asztalon, a haja nedves és csatakos egyszerre, szétterül körülötte. Belekarmol az asztal oldalába, miközben beledöföm magam a puncijába. Cuppog körülöttem, a hang megőrjít, a fülemben zeng, ahogy a pihegése is.
Átkarolom a vállamon lévő lábait, a másik kezemmel pedig erősen tartom a csípőjét. Szorításom foltokat hagy rajta, de el is kezdenek meggyógyulni. Mellbimbója hívogatóan halvány rózsaszín, a zuhany alatt percekig szívogattam, akkor vérpirossá változtak.
Újra és újra tövig merülök benne, homorítani kezd, a puncija lüktet körülöttem. Alig bírom tartani magam, keményen dugom, hogy végre…
Megrándul a karom, felnyitom a szememet. A farkam kemény, szét akar szakadni a nyomástól, meg kell érintenem, mert…
Cirmos a falnál áll, ingerülten fürkész.
Figyelmeztetés.
Kifújom a benttartott levegőmet. A pulzusom nem akar csillapodni, kétszázon pörög, akár egy versenylóé. Lerakom a lábamat az asztalról, előredőlök, hogy elrejtsem előle, mennyire vágyom rá. A könnyű pamut anyagot megemelte a farkam.
Nem szabad mellette aludnom.
Ezt jó lenne végre megtanulnom.
Megköszörülöm a torkomat. Fel kell állnom, hogy némileg ki tudjam szellőztetni a fejemet. Nem tudok nem rá gondolni: árad a pórusaiból az az édes mandulás illat, megzavarodok tőle.
Az enyém.
Meg kellett volna tegnap harapnom, akkor lehet nem vágynék rá már annyira.
Reggel megharaptam.
De azt azért tettem, hogy helyre rakjam. Nem azért, mert magamnak jelöltem.
Meg kell szereznem.
Már megszereztem, mégsem enyhült semmi sem.
A fogaim közé szívom az alsó ajkam, ráharapok, közben az államat dörzsölöm. Túlságosan impulzívak mellette a gondolataim. Felkelek, leszarom, hogy látja, mennyire merev vagyok. Nincs semmi, amit szégyellnem kéne előtte. Az asztalhoz megyek, felveszem az egyik üdítőt – tele van. Beleiszok az édes löttybe, majd átviszem a konyhába.
Aztán kinyitom a bejárati ajtót.
A nap már nem süt a teraszra, a közeli fenyő lombját festi be. Késő délután lehet.
Kortyolgatom az almalét. Jó cucc, ízlett neki a másik? Cukorból eddig nem sokat kaphatott, már pedig ez a világ egyik legerősebb drogja. Meg kell itatnom vele a fogamzásgátlót.
Ha teherbe esne, akkor mi a faszt csinálnék?
Ezek után nem vihetem addig haza, ameddig ki nem derül.
Megrázom a fejemet, lerakom az italt, majd visszamegyek a kanapéhoz. Cirmos továbbra is a falat támasztja, az idegessége már elmúlt, azonban nem tűnik barátságosabbnak, mint az előbb.
– Gyere, folytassuk! – A hangom még engem is karistol, használhatatlannak tűnik.
Résnyire szűkített szemmel jön vissza a kanapéhoz, és ül le az előbbi helyére. Elindítom megint az oktatóvideót. Hátradőlök a kanapén, a magyarázó csajra bámulok. Pár óra, és megtudhatok mindent, amit akarok.
Mindketten a képernyőt nézzük, a gyomromban percről-percre növekszik az izgatottság: hamarosan beszélhetek vele. Rendesen, nem csak pár szóval. Izzadó tenyeremet a melegítőnadrágomba törlöm, az utolsó fél órában a szívverésem a torkomban dobog. Az már normális kommunikáció lesz, nem morgásokból álló.
Cirmos rózsaszín, fakó szája szétnyílik, ahogy bámulja a nőt. Az ő szíve is gyorsan ver. Néha az ölébe ejtett kezével apró mozdulatokat tesz, mintha már gyakorolná, hogy mit mutogasson el.
Amikor a nő elköszön tőlünk, a kapcsolóért nyúlok, és lezárom a készüléket.
Cirmos felém fordul, először csak a fejével, aztán az egész testével, kiül a fenekére, és a kezére bámul. Az ujjait próbálgatja.
Zúg az agyam a rengeteg információtól, fejemben egymást követik a szavak, a mozdulatokkal. Három rész még hátra van az oktató videóból, bár a negyedik szimpla gyakorlás. Azonban szerintem már így is képesek leszünk alapszinten „társalogni”.
A kezére bámul, felemeli.
– Miért nem beszélsz? – szegezem neki a kérdést.
Meglepődik, felnéz, felvonja a szemöldökét. Beharapja az alsó ajkát, a szemében látom, ahogy pörögnek a gondolatai. Tesz egy mozdulatot, begörbíti a mutatóujját, a következő gyorsabban jön, a tenyerébe zárja az ujjait.
– Nem hiszed, hogy tudsz? – mondom ki, amit sikerült kiolvasnom a jeleiből.
Az asztalra néz, és bólint egyet.
– Miért nem próbálod meg?
A szemében szomorúság csillan. Nem csak a szemében, az egész lényéből árad. Megrázza a fejét. Mi történhetet vele, amiért nem akar beszélni?
Eltelik pár másodperc, ismét megrázza a fejét, mintha a gondolatot akarná messze űzni, és lendületesen visszafordul hozzám.
– Mit akartál mondani Ophiusról? – A név hallattán megrándul, majd összeszorítja a száját, pengevékony lesz.
Mutogatni kezd. A homlokomat ráncolva figyelem a mozdulatait, már sokkal gyorsabbak, mint az előbb, nincs bennük a kezdeti esetlenség. Mintha már hónapok óta gyakorolná ezeket.
– Ő egy vipera? Akinek a mérge éget?
Bólogatni kezd, fehér haja az arcába hullik. Kisöpri egy gyors mozdulattal, aztán folytatja. Vipera. Anakonda szaga van. A büdös seggfej! Cirmos nem véletlen tudja, hogy a mérge égeti a bőrt. Hányszor kellett elviselnie?
Hosszan beszívom a levegőt, ahogy a kezét figyelem.
– Vigyelek haza. – Ez nem kérdés, kijelentés: elmondta, hogy ezt szeretné.
Megdörzsölöm az államat, kint a nap már lemenőben van, az utolsó sugarak narancsfénnyel besütnek az asztalig. Cirmost is narancsfénybe öltöztetik, bőre színe némileg élettel-telibb lesz tőlük.
Pár hétig biztos, hogy maradnia kell.
– Nem tudom, hova kéne visszavinnem téged. Valamit kitalálok, hogy ki tudjuk deríteni, honnan származol. Lebetűzni nem fogod tudni, mert gondolom, nem láttad még leírva, és a betűket se ismered hozzá.
Pedig mindenkinek jobb lenne, ha azonnal visszavihetném.
Az enyém.
A belső gondolat idegesítően hasít belém. Nem, nem az, nem is lesz, és nem is kell!
– Mit tudsz még Ophiusról?
Gondolkodva rágcsálja az alsó ajkát, a térdeire bámul. A combján felcsúszott a pólóm, ha más szögben ülnék, tökéletesen rálátnék az ölére. Nyelnem kell. Aztán egy sötét kérdés minden vágyamat hamvaiban eloltja.
– Mit tett veled? – kérdezem vontatottan, csendesen. Az izmaimban rezeg a düh.
Fel akarok morogni, mert sejtem a választ.
Hagyni akarom, hogy a karmaim kipattanjanak, a fogam megnyúljon, és azonnal szét akarom kapni azt a seggfejet.
Cirmos szeme tágra nyílik, ahogy felnéz rám. Megtámaszkodom az alkarommal a combomon, egyenesen a szemébe nézek. Ha lehetséges, még sápadtabb, mint eddig. Hosszú ideig bámulunk egymásra, majd hirtelen feláll, és egyszerűen elindul a konyhába.
Felpattanok én is, a konyhaszigetnél érem utol. Feltűnően tudomást sem akar venni rólam. Elkapom a felkarját. Felmorog, megrántja a karját, de nem tud szabadulni a fogásomból.
– Kényszerített, hogy emberré változz? – Felhúzza a felső ajkát, vicsorít és fúj. Ezt akár egy igennek is vehettem. A gyomromat súlyos kövek ülik meg. – Mire kényszerített még?
Durva mozdulattal akarja kirántani a karját, de nem engedem. Közelebb lépek hozzá, mire hátrál, azonban a konyhasziget az útját álja. Bezárom a távolságot, gyorsan emelkedő melle a mellkasomat súrolja.
Lehajolok hozzá. Az írisze ilyen közelről egészen világoskék, a benne rajzolódó erek, és a rávetülő fény miatt tűnik rózsaszínűnek. A mandulás-virág-sárga-fehér illatába ecetszag keveredik. Alabástrom bőre elkezdett kipirosodni.
– Ezért félsz tőlem? – kérdezem halkan. Elengedem a karját, a konyhapultra rakom a kezem, ezzel fogságba ejtve. – Ezért morogsz, ha megérzed a vágyamat? Azt hiszed – nyelek egyet, kimondani sem akarom, hogy mit hisz rólam –, megzsarolnálak, hogy megérints? Kényszerítenélek rá, hogy elviselj?
A bejárati ajtóra néz, nehezen lélegzik. A szoba csendje nyomasztóan telepszik ránk, egyikünk sem szólal meg.
Kiszaggatom a belét, utána azzal fogom megfojtani!
A füléhez hajolok.
– Cirmos, mindig betartom, amit mondok. Ha szökni próbálsz, megharaplak. Betartottam. – A haja megrezzen a leheletemtől. – Nem veszek el olyat, amit nem adsz. Az éjjel is elmentem volna, ha nem fogadsz el.
Felemelem a kezem, meg akarom érinteni, elsöpörni a haját, megragadni a tarkóját, és magam felé fordítani, hogy a szemembe nézzen. De nem teszem meg, a kezemet visszaengedem a pultra.
A levegőt hevesen veszi, mellkasomhoz nyomódik a melle. Az apró melle, amit veszett szenvedéllyel szívtam az éjjel pirosra.
– Kívánlak. Ezt tagadni sem tudom. Elárul az illatom, a szívverésem, a farkam. Ezt nem tudom irányítani. De azt tudom irányítani, hogy mit teszek. És ha nem adsz engedélyt, akkor nem nyúlok hozzád. – Kifújom a levegőt. – Kurva rossz tapasztalatokat szereztél a férfiak terén, de nem vagyunk ugyanolyanok. – Hozzá akarom dörgölni az arcomat, azonban megállítom a mozdulatot.
Ellököm magam a pulttól, eltávolodok tőle.
Megkerülöm a konyhaszigetet, és kiveszem a zacskóból a habzó csodát, amivel elvileg bármilyen folt kijön egy matracból. Cirmos némán piheg, átkarolja magát, majd megfordul.
Keresek egy szivacsot, egy tálba vizet töltök és a csodaszert, aminek jázmin-kék illata van, aztán elindulok a hálószobába.
Rohadtul utálok takarítani.
Bemegyek, feltérdelek az ágyra, a szivacsot a vízbe rakom, aztán sikálni kezdem a még mindig nedves zöld foltot. A cucc tényleg felhabzik, másodpercek alatt el is tűnik a lötty lenyomata.
Lépéseket hallok, amik megállnak a küszöbön. Felnézek.
– Mit kerestél a szobámba tegnap éjjel? – Különös, hogy itt találtam rá, mert eddig egyszer sem jött be. Akkor sem, amikor nem voltam itthon, akkor éreztem volna az illatát.
Megnyalja a száját, lesüti a szemét, az arca kipirosodik. Baromira látványos az elpirulása, mintha egy havas tájon elejtenének két sziromnyi vörös tulipánt.
Mosolyra húzom a számat, a szivacsot a műanyag tálba dobom. Felegyenesedem.
Vágyott rám.
– Az illatom miatt – teszek felé egy lépést.
Felnéz, haragosan összevonja a szemöldökét. Tétován áll egyik lábáról a másikra, felemeli a kezét, valamit mondani akar. Elkezd mutogatni.
„Mikor derítjük ki, honnan származom?”
Felveszem a tálat, és elindulok vissza a konyhába. Amikor közel érek hozzá, eláll az útból, a tekintete viszont nem enged.
Pont az előbb mondtam neki, hogy mindig megtartom a szavamat. Hazudni se szoktam. Azt azonban nem akartam elmondani, hogy ez most ennél bonyolultabb a lehetséges terhessége miatt.
Az enyém.
Ezt még el kell rendeznem magamban.
– Nem tudom még hogyan lehetne – teszem le a tálat, majd előveszem az ebéd maradékát. – Először azt se ártana megtudni, hogy egyáltalán ott van-e még a családod. Az is lehet, hogy Ophius őket is elrabolta.
Erre megdermed.
– Nem találkoztál más alakváltókkal nála? – A doboz tartalmát átöntöm egy tálba, majd berakom a mikroba.
Visszafordulok hozzá, kis keze ökölbe szorul, a száját összeszorítja. Keményen rám néz, majd mutogatni kezd.
„Gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal érkeztem. Utána gyerekeket láttam.”
A hirtelen rám támadó dühtől megrázkódom.
A mikró pittyegéssel jelzi, hogy elkészült. Előveszem a tálat, majd Cirmos elé teszem a konyhaszigetre.
– Jó étvágyat! Nekem el kell mennem.
A háború nem várhat tovább. Mit csinál az alakváltókkal? Fogolyként tartja őket? Vagy mi a szar? Hamarosan érkezik a szállítmánya, Kevinék már ott vannak a kikötőben. Max vajon mit tud erről? Ő mindig, mindent tud. De ha ezzel tisztában van, akkor… Ő is megkapja a magáét.
A hálóba megyek, felöltözöm, magamhoz veszem a telefonomat és a kocsikulcsomat, majd a bejárathoz lépek. Cirmos a bárszéken ül, a villával és a késsel kísérletezik. Legszívesebben egy puszit nyomnék a fejére, de visszafogom magam. Egyébként… se tehetnék ilyet. Nincs közöm hozzá. Kiszolgáltam az érésénél, azt is szarul csináltam, a legjobb, ha három hét múlva elengedem.
Átvihetném holnap Seldához.
Az enyém.
A faszt!
– Szia! – köszönök el tőle.
Távozok a házból. Egy részem rögtön visszavágyik: először kommunikáltunk. Még többet akarok tudni róla, még közelebb akarok kerülni hozzá.
Azonban hívott a kötelesség. Végeznünk kell Ophiussal.
IIII
Nem esett jól otthagyni Cirmost a házban. Ki tudja, Ophius és Max között hogyan zajlott le a találkozó, és az anakonda-vipera mennyire akarja visszaszerezni az „ékszerét”.
A rohadék seggfej.
Felmorgok.
Darabokra szaggatom!
Lerakom az autót a hotel mélygarázsában, majd a lifthez megyek, és benyomom a tizenhármas gombot. Az ajtók lustán bezárodnak.
A Park védett, madarak, nagymacskák, rókák járőröznek folyamatosan a területen. Az én házam ráadásul a Park belsejében van, legalább négy körön kéne átjutnia Ophiusnak, hogy eljusson Cirmoshoz.
Az ablakok golyóállóak, az ajtó több centi vastag fém, az ujjlenyomatomra nyitódik.
Racionálisan nincs miért aggódnom, azonban a gyomrom emeletről emeletre egyre inkább összeszűkül. Mire felérek a tizenharmadikra, már remegnek az ujjaim. Ha már nem tudom megadni neki, amire szüksége van, meg kell védenem tőle.
Mielőtt kinyílna a liftajtó, már megérzem Roger ázottfű-zöld, és Patrick mályvás-világos-rózsaszín illatát. Az ajtók elhúzódnak, kilépek a parkettára. Az egyik ajtó előtt ott áll Roger, Szilmak, a patkány alakváltók vezetőjének testőre. Feketébe öltözött, kétszer akkora, mint bármelyik patkány, akit eddig láttam, van olyan magas, mint én, és olyan széles is. Kopasz feje búbjáról egy sárkány kígyózik lefelé a nyakára, a farka az állánál ér véget.
Tőle egy lépésnyire Patrick, a róka alakváltók vezetőjének emberre: rózsaszín nadrág, a fülében madaras fülbevaló. Vigyorog, amikor meglát, de ahogy egyre közelebb érek hozzájuk, lefagy róla a mosoly.
– Tyűh, nincs jó kedved – motyogja magának.
Belépek a terembe. Az illatok összekeverednek, akár egy mozivetítés utáni teremben: pézsma, szúrós szagú parfüm, orchidea, fahéj – erősek, bántják az orromat, az agyam pedig színek tömkelegét dobálja be.
Szilmak a hatalmas hasával az asztalfőn ül, Max tőle kettővel odébb, szokásához híven ingben feszít. Én inkább tanulva a tapasztalatomból, kurvára kihagytam az inget.
– Hűha – jegyzi meg Selda. Ő Maxszel szemben ül. Látom, hogy mondana még valamit, de inkább megtartja magának.
Roden, tűzvörös hajával a másik asztalfőn foglal helyett.
Előbb érkeztem tíz perccel. Ők mióta ülhetnek itt? Selda mindig késni szokott, valószínűleg Max személyesen hozta el, hogy időben megérkezzenek.
Kihúzom a széket Maxtól két helynyire, a lába csikorog a padlón. Szilmak a szemét forgatja az éles hang hallattán.
Leülök, majd várakozóan az átlátszó üvegasztalra fektettem a karomat, és összefűzőm az ujjaimat. A hatalmas panoráma ablakon kitekintve rálátok a többi toronyház üveggel borított felszínére.
– Az első témánk a szarvasok – kezd bele higgadtan Max. A belőle áradó nyugalom eltelíti a helyiséget, elnyomja a többiek izgatottságát is.
Kurvára Ophiusról kéne beszélnünk. Arról, hogy egy rohadt vipera, akinek a mérge nemcsak a szervezetbe keringve jutva halálos, hanem a bőrt is képes megégetni. Összeszorítom a fogsoromat. Alakváltókat tart bezárva, kínozta Cirmost. Ezért pedig meg kell halnia.
– Ahogy tudjátok, Jacob, a szóvivőjük megkeresett, hogy háromszáz szarvas alakváltót akar áthozni Északról, tartva a farkasok támadásaitól. Azt mondják, az utóbbi időben mozgás támadt a falkában, úgy látszik, szervezkednek. Pár éve váltották le a falkavezérüket, miután nem ismerjük, és nem tudhatjuk, milyen tervei vannak, ezért Jacob biztonságosabbnak látja, ha minél előbb eljönnek onnan. Mielőtt az történne velük, mint a nagymacskákkal.
Kiráz a hideg, ökölbe szorulnak az ujjaim. Kibaszott mészárlás.
Selda tekintete elsötétedik: valószínűleg azonnal menne, és elégtételt venne minden farkason. Az ő nagyszüleik is abban a támadásban haltak meg, a szüleiket alig bírták kimenekíteni.
– Arra a döntésre jutottunk, hogy területeket fogok vásárolni, ahol a szarvasok elhelyezkedhetnek az építkezéseken. Az ingatlancégem biztosítani tud nekik szállást, egyelőre együtt kell majd lakniuk, de három-négy éven belül megoldható az elhelyezésük.
Ophiusról tárgyaljunk már!
– Ha még több alakváltó csatlakozik a Szövetséghez, akkor terjeszkednünk kell. Ez a város nem lesz elég, hogy mindannyiunkat befogadjon – vág közbe Szilmak.
Max felé fordul.
– Berlinben több, mint három és fél millióan laknak. Tökéletes hely arra, hogy elvegyüljünk. A közelben nemzetvédelmi területek találhatóak, amik megfelelőek az élőhelyünk kialakítására.
– Nemzetvédelmi területek, amikről a kormány dönt. Nem fogják… – folytatná Szilmak, de Max tekintete miatt elhallgat.
– Egyet már megszereztem. Miből gondolod, hogy a többit nem fogom tudni? – Hangja nyugodt, ennek ellenére vág.
Szilmak megereszkedett pofája elvörösödik. Düh árad belőle. A hosszú szakállú Roden pedig a szája elé húzza a kezét, hogy ne kuncogjon fel hangosan.
– Meg fogok még kettőt szerezni ebben az évben, jövőre pedig megkezdjük ott is a munkálatokat, házakat és földalatti barlangokat építünk. Nektek.
Szilmak a fogait csikorgatja. Már ebben az évben akarta azokat a barlangokat.
– Elbizakodott vagy a képességeidet illetően.
– Ez nem képesség kérdése, hanem kapcsolatoké.
– Attól, hogy az elnökkel vacsoráztál, nem érsz többet nálunk!
Max szája széle megrándul, a nyugalma akár egy puha lepel veszi körbe őt.
– Erre a következtetésre te jutottál. – Elfordul Szilmaktól, Rodenre néz, majd Seldára, végül rám. – A szarvasok létszáma háromszáz fölé fog emelkedni, ami azt jelenti, hogy választhatnak maguknak egy vezetőt közénk. Két hét múlva érkeznek az országunkba, akkor majd felajánlom Jacobnek a lehetőséget.
– Hatan leszünk – fintorog Selda. – Nem az van, hogy páratlan számúan kell lennünk?
– De igen. Ezért szerintem az lenne a legdemokratikusabb, ha a madaraktól is kérnénk egy vezetőt.
– Hűha, náluk nem az van, hogy nagy a széthúzás a sok különböző faj miatt? Hollók, verebek, galambok, cinegék…
– Tegnap meghalt Szerafin. – Hideg érzés kúszik végig a tarkómon. Mindannyian Rodenhez fordulunk. Komoran bámul az asztalra. – Nem akartam még bejelenteni, ez borzalmas törés minden alakváltó számára.
– Az utolsó cinege. – Selda lehunyja a szemét, majd a homloka közepéhez emeli a mutató és a középső ujját.
A szellemét üdvözli: bár a fizikai teste megszűnt létezni, a szelleme valahol él, és várja a lehetőséget, hogy újra fizikai testet ölthessen.
Mi is így teszünk. „Üdvözlünk az örökkévalóságban” – mondom magamban.
Újabb fajunk halt ki. Az elmúlt években ez kezd mindennapossá válni.
– Ha bejelented a hírt, a madarak valószínűleg egységet fognak képezni – tér vissza a tárgyra Max. Egy szarkaláb elmélyül a szeménél a hír hallattán. – Talán képesek lesznek egy vezetőt választani maguk közül.
Miért akarja ennyire bevenni a madarakat a vezetők közé? Maxnak… mindig hátsó szándékai vannak. Szilmak általában nem támogatja, Roden viszont igen. Selda kiszámíthatatlan, a saját belátása szerint dönt minden kérdésben.
Én általában a pártján állok.
Készülne valamire?
Tud valamit?
A ravasz húzásait képtelenség nyomon követni, ráadásul hajlamos elhallgatni dolgokat.
– Holnap megkeresem Tiffanyt, és felajánlom neki a lehetőséget. – Tenyerét a combján pihenteti, maga a megtestesült nyugalom.
– Akkor jöhet végre a lényeg – kotyog közbe Szilmak. Kábé felfekszik az asztalra, fejét a tenyerébe támasztja. – Elmondanátok, hogy mi az istenért küldtétek Kevint és Smukot Ophiusra?
A kérdés, aminek a súlya a kezdetektől megülte a szobát. Ezek szerint Max nem kért tőlük engedélyt az akcióra?
– Ophiussal nézeteltérésünk támadt, ezért nyomoztatni akartam utána. Tegyük hozzá, nem kevés pénzt adtam ezért a patkányoknak – válaszolom.
– És mit csinálnak a kikötőnél? – horkan fel, sunyi, vizenyős szemét rám szegezve.
– Továbbnyomoznak. – Mit képzel magáról, hogy számonkér?
– Miért? – csattan a kérdés.
Maxszel találkozik a tekintetünk.
– Ophius megszegte az egyezségünket. Megjelent a NeinAngelsben egy kígyó, én pedig ezt nem hagyhattam megtorlás nélkül. – És milyen jól tettem. Kimenekíthettem Cirmost a büdös cellából, és megmentettem a kínzásoktól és az éhezéstől. – Ezért elloptam egy számára fontos dolgot.
Hagyom, hogy a csend kitöltse a helyiséget. Roden izgatottan összevonja a szemöldökét, Szilmak behasal az asztalra, Selda meg a hosszú, világosbarna haját igazgatja.
– Egy alakváltót. Egy jaguárt.
A két férfi értetlenül pislog körbe.
– A társát? – hördül fel Roden.
Kurvára nem a társa.
Az enyém.
– Nem, nem a társa – morgom. – Egy pincében tartotta bezárva, valószínűleg évek óta. Éheztette és kínozta.
Erre már Selda szeme is kimerevedik.
– Mi a kurva élet? – sikkant fel. Tágra nyílt szemekkel, döbbenten bámul rám, még a haja baszkurálását is abbahagyja. – Megölöm!
Nem.
Én fogom megölni.
– A jaguár elmondása szerint nem ő az egyetlen, akit fogva tart. Amikor ide érkezett, több más alakváltóval hozták.
Maxszen kívül mindenkiből árad az indulat és a düh, morgások, szisszenések hangzanak fel. Agresszívak. Veszélyesek. Mintha forró láva öntené el a helyiséget, perzselő, tüzes. A bőrömre csapódik a többiek haragja, egybeolvad az enyémmel.
Kinyírjuk.
Roden az öklével az asztalra csap.
– Végezni kell vele, és az egész rohadó bagázzsal!
Max hosszan beszívja a levegőt, látom rajta, hogy számított erre. Sőt, várta. Azt hihetném, felemésztjük a nyugalmát, de… Mégsem. Ellenállásként feszül nekünk.
– Mielőtt ilyen sietős döntést hoznánk, át kell gondolnunk pár dolgot – koppant a telefonjával az asztalon. – Ophius majdnem ezer kígyó felett uralkodik. Ha végzünk vele, akkor ennek a majdnem ezer kígyónak nem lesz vezetője. Ha megválasztanak valakit, semmi nem garantálja, hogy ő egyezséget akarna velünk kötni.
– Öljük meg mindet! – érkezik a komment Seldától.
Max egy jéghideg pillantással lehűti a kedélyét.
– Az vérengzés lenne. A Szövetség jelenleg háromezer tagot számlál, de ebből ezerkétszázan vagyunk ragadozók. Rengeteg veszteséggel járna a kiűzésük az országból.
– Akkor szerinted mit kéne tennünk? Hagynunk, hogy az a rohadék tovább bántalmazzon alakváltókat? – dörren fel Szilmak.
– Nem. Várnunk kell. Kevin a kikötőnél van Beckerrel és két másik hollóval, hamarosan szállítmány érkezik. Kevin és Smuk felmennek a hajó fedélzetére körbenézni. Becker és a többi madár követni fogja a szállítmány útját, megtudjuk hol vannak a raktáraik. Ha ezeket sikerült felderítenünk, akkor tudni fogjuk, hol tartózkodnak. Jelenleg két fészek helyét ismerjük, ebből az egyikben gyerekek és nők laknak. A többi kígyó szétszóródott az országban. Amikor minden információt beszereztünk róluk, akkor indíthatunk támadást.
Roden szuszog, az orrcimpája kitágul.
– És ők addig nyugodtan kínozhatnak alakváltókat… – szűri nehezen a fogai között.
– Ha most összeszednénk mindenkit, és támadást indítanánk a fészkek ellen, rengeteg áldozatunk lenne nekünk is. Arról nem beszélve, hogy a nőket és a gyerekeket nem bánthatjuk. Végeznünk kell Ophiussal, ez nem kérdés, ugyanakkor új vezetőt kell ültetnünk a helyére, és másik élőhelyet biztosítanunk nekik, mert ahhoz, hogy mi együtt éljünk velük, úgy látszik kicsi az ország.
Max széles válla kitölti az inget, keze el se mozdul a combjáról. Mindent eltervezett, látom rajta, hogy a fejében már kész tervek vannak a kígyók kiűzetéséről. Azon se lepődnék meg, ha már elkezdett volna intézkedni.
Veszélyes gazember.
Selda felmordul. Roden az asztalon dobol az ujjával. Szilmak a puffadt arcát dörzsöli.
– Azt is meg kell tudnunk, hogy az eddig elrabolt alakváltókkal mi lett – folytatja Max. – Nem tudhatjuk biztosan, hogy mindannyian nála vannak. Segítenünk kell nekik, ki kell szabadítanunk őket, ehhez azonban meg kell tudnunk, hogy hányan vannak és hol tartják őket fogva.
Ezt már egyetértő hümmögés követi.
Elérte, hogy mindenki támogassa.
Ökölbe szorítom a kezem. Mert kurvára igaza van. De ettől még, tennünk kell valamit! Minél előbb, nem várhatunk heteket-hónapokat, hogy minden kész legyen arra, hogy háborút indítsunk ellenük!
– Találkoztam pár napja Ophiussal. Szeretné visszakapni, ami az övé, de letagadtam, hogy tudnánk róla. Ő is szeretné fenntartani az egyezséget, hiszen egy háború számára is veszélyes, ugyanakkor számítanunk kell rá, hogy támadást fog indítani.
Szilmak a fogát szívva fekszik vissza az asztalra.
– Kiküldöm az összes patkányt, hogy figyeljenek meg mindent és mindenkit.
– A rókák a város külső részét fogják ellenőrizni, hogy a Park és a Szirom központba nem tart-e csapat.
– Előterjesztem, hogy a nagymacskák ötven százaléka folyamatos készenlétben álljon, hogy bármikor felkészültek legyenek egy esetleges ütközetre – néz rám, majd Seldára Max.
– Elfogadom – mondom.
– Elfogadom – mondja Selda.
Súlyos csend üli meg a levegőt. Hamarosan háború lesz… Reményeim szerint, minél előbb. Le kell számolnunk azzal a rohadékkal.
– A jaguár azt mondta, hogy Ophius vipera is. A mérge pedig égette a bőrét. – Mindenki felém fordul. A karmaim szeretnének előpattanni, de visszafogom őket.
Hogy merészelte a mérgét a bőrére fröcskölni? A halál túl kegyes lenne annak a seggfejnek.
– Kurva jó. – Szilmak sóhajt egyet, majd két kezével megdörzsöli az arcát.
Felkelek az asztaltól, elindulok az ajtó felé. A lényeget már tudjuk: mindenkit mozgósítani kell, a híreket továbbadni. Jelenleg pedig várunk. Várunk, hogy több információt szerezhessünk róla.
A francba a várakozással! Azonnal meg kéne támadnunk a fészket, és elkapni Ophiust!
Amikor elhagyom a termet, előveszem a telefonomat, tárcsázom Hanst, ő áttudja adni a hírt a többi leopárdnak.
– Ezel – veszi fel pár csörgés után.
– Készenléti állapotot rendeltünk el a Szövetségben. A nagymacskák ötven százalékának folyamatosan elérhetőnek kell lennie. Beszélek Christinnal és Jurgennel is, szeretném, ha összeállítanátok egy beosztást, hogy ki, mikor ér rá. A nők szabadon választhatnak, hogy szeretnének-e részt venni benne, a társsal rendelkezők viszont a sor végére kerülnek.
– Azokból nem sok van. Mik a részletek? Mit mondhatok nekik, erre miért van szükség?
– Titkosak a részletek, és egyelőre védekezést tervezünk.
– Rendben. Beszélj Jurgennel és Christiannal is.
Bontjuk a vonalat. Megállok a lift előtt, benyomom a hívógombot.
Megvakarom a tarkómat.
Ophiust nem hagyhatjuk tovább hatalmon. Cirmostól pedig… Meg kell szabadulnom minél előbb.