Kiliána
Letelepedek a kanapé elé, majd bekapcsolom a tévét. Eltelít a reggeli, amit Ezel készített, elbágyadok tőle. Erőtlenül váltogatom az adásokat. Az éjszaka teljesen kiszipolyozott, azt se tudom, mikor aludtam el és hogyan. Reggel pedig az égett fa súlyos, sűrű illatára ébredtem. Beterített.
Ezel meg ott feküdt mellettem, az harcra készen várta, hogy tegyen vele valamit… A szívdobogásom vadul meglendül. Én meg akartam, hogy tegyen vele valamit. Azt, amit éjjel – sajgott az ölem, feszült a vágatom, mégis érezni akartam, hogy ott van.
Elszorul a torkom, könnyek marják a szememet.
Kellettem neki.
Jólesett kapcsolódni hozzá.
És ez szánalmas módon melegséggel tölt el. Végre éreztem egy másik lény érintését, simogatását is, nem csak rúgásokat és ütéseket. Néha a karmai mélyre szaladtak, felsebezte a bőrömet, de sokszor megnyugtató csókokat nyomott az arcomra.
Meleg könny csordul ki a szememből. Egy durva mozdulattal eltörlöm.
Számítottam neki.
Segíteni akart.
Nem kapaszkodhatok olyanba, ami nem létezik. Ez is csak egy kényszer volt.
Reszkető levegőt szívok be, ahogy a celebre meg a kérdezőre pillantok.
Megvakarom a tarkómat, a harapása helye ég a bőrömön, annak ellenére, hogy már meggyógyult. Gyűlölöm!
Az ölem áruló módon összerándul, ahogy eszembe jut, hogyan feküdt rajtam. Az a farpofáim közé csúszott, elég lett volna két mozdulat, hogy befejezze, amire annyira vágyott.
De nem tette meg.
Csak tetű módon újra megharapott, megmutatva, hol a helyem.
Ezel az egyetlen lehetőségem… Átkarolom magamat. Mikor lesz jobb? Mikor nem leszek kiszolgáltatva mások kényének-kedvének? A hangulatuknak? A vágyaiknak? Az akarásuknak?
Keresem magamban a rezgést, át akarok változni, de nem találok semmit.
Mi van, ha többet nem fog sikerülni?
A műsorra bámulok, már majdnem teljesen értem, miről beszélnek. Valamikor elnyomhat az álom, mert a földön fekve ébredek arra, hogy kinyitják az ajtót. A vérem pezsegve fellobban, azonnal felülök, pedig a csípős bors illatáról azonnal tudom, hogy Ezel az.
És ételt hozott.
Mennyeit. Összefut a nyál a számban.
Hátrafordulok, a kanapé háttámlája mellett ellátok az előszobába. Dühös. Árad belőle. Még mindig rám? A zacskót a konyhaszigetre rakja, egy másodpercre pillant csak rám, zöld szeme mély, sötét. Elfordul, lerúgja a cipőjét.
Azért öntöttem ki az italt az ágyra, mert… Gyűlöltem. Gyűlöltem, amiért nem tudtam este ellökni magamtól, és mert nem is akartam ellökni, mert visszahúztam, ahelyett, hogy hagytam volna elmenni. Miért nem hagyott inkább ott az ágyban? Azt kellett volna tennie! Hagynia, hogy szenvedjek, akkor is, ha úgy éreztem, belehalok.
Visszamegy a zacskóhoz, kinyitja, elővesz belőle egy fehér dobozt.
Szaftos hús, pirult, fűszeres. Lenyelem a felgyülemlett nyálamat.
Lerakja a pultra, majd egy másik dobozt is elővesz.
Rám pillant.
– Az asztalnál – jelenti ki.
Felkelek a földről, átmegyek az asztalhoz, és leülök a székre. Ő összevissza adott enni, sokszor, ha adott is, az már megrohadt, és fehér penész borította. Ezel evőeszközöket hoz, meg a két dobozt, lerakja őket középre, majd leül velem szemben.
Az asztal oldalán lévő karomnyomra néz. A vágya hirtelen támad fel, megfüstöli a levegőt, a szívverése őrült iramra kapcsol.
Azt nem.
Többet nem.
Elmúlt már az érésem, nem muszáj… Akkor sem, ha meglepően más volt, mint az, amit vele éltem át.
Fenyegetés.
Felmordulok.
Ő az egyetlen lehetőségem. Elszorul a torkom, a dobozra pillantok. Elvehetné tőlem, megtehetné, hogy nem ad enni, ameddig azt nem teszem, amit ő akar. Ahogy Ophius is tette. El kell viselnem, hátha segít visszajutni Mamohoz és Anohoz. Egyedül nem sikerülhet.
Hátha segít a gyerekeknek, akik ott vannak Ophiusnál.
Elfordítom a fejemet, az ölembe ejtett kezemre bámulok. Vágyik rám, az érintése pedig tűrhető. Ha azt kérné a segítségéért cserébe, akkor…
Minél előbb át kell változnom jaguárrá.
– Mi lenne, ha a morgás helyett választanál magadnak? – kérdezi kissé indulatosan. Észre sem vettem, hogy felmorogtam.
A két dobozt már kinyitotta, az egyikben bordós-márványos oldalas van, hosszú krumplival, a másikban kérges borjú, ugyancsak hosszúkás krumplival, felismerem az illatát. Egyszer éreztem Ophiuson a szagát, nem tudom honnan jöhetett. Perceken át taglalta, hogy milyen finomat evett. A gyomrom majd kilyukadt akkor a fájdalomtól, üresen tátongott napok, vagy akár hetek óta, a nyálam is kicsordult. Az illat beette magát az orromba, elnyomta még az ő rohadás szagát is.
Azt mondta, nekem is hoz, ha felveszem az emberi alakomat.
Nem vettem fel. Amivel kiérdemeltem a verést, utána pedig…
Egyik ételről a másikra tekintek.
Azt akarom enni, amit ő is evett. Magamon érzem Ezel fürkésző pillantását, mire rámutatok a borjúra.
Szó nélkül felém tolja, és a dobozba rak egy villát meg egy kést. Összeszorítom a számat. Ő nem kérte, hogy bármit is tegyek meg neki, pedig vágyik rám. Ahogy felemelem a villát, próbálom úgy tartani a kezemben, ahogy ő is szokta.
Beleszúrom a villát a húsba, majd felveszem a kést is, és vágok vele. Elsőre nem megy könnyen, elcsúszik az éle, a villa pedig tövig beleszalad a húsba.
– Nyugodtan eheted kézzel – szólal meg Ezel. A hangjában már nyoma sincs a dühnek. – Idő kell, hogy megtanuld ezeket használni.
Azért küzdök, erősen rászorítok a kés markolatára, és vágok vele a csont mentén. Felpillantok. Ezel a kezemet figyeli, nem eszik, bár előtte van a doboz. Ahogy találkozik a tekintetünk, halványan elmosolyodik.
– Szurkolok!
Lerakom a villát, és bemutatok neki a középsőujjammal. Az egyik filmben láttam, elvileg elég csúnyát jelent.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – vonja fel fekete szemöldökét. Nem válaszolok, inkább a késsel harcolok. – Azt, hogy kapd be. – A mosolya pimasz lesz, szemtelen, nincsenek is rá megfelelő szavaim, mit tükröz. Mint aki rosszban sántikál. – Ezt a férfiak farkára használják, ezért most azon gondolkodom, hogy a mellbimbódra érted, vagy a csiklódra?
Egyikre sem. Nem akarom, hogy hozzám érj.
Megfogom a borjút, letöröm az egyik csontját, és beleharapok. Mennyei! Rozmaring, bors, kakukkfű – az ízkavalkád szétrobban a számban. A szaftja pedig…
Ezel még mindig engem bámul evés helyett.
El akarok fordulni tőle, de a hangja megállít:
– Sajnálom.
Ő is nekiáll enni, én meg nem nézek rá többet. Mit sajnál?
Bízom.
Melegség, amivel nem tudok mit kezdeni. Egy szikra, ami hamvaiban fog elmúlni. Ezel talán jobb nála, de ő is vágyik rám. Idő kérdése, és kényszeríteni fog. Ő is tisztábban van vele, hogy nincs hova mennem, nincs senki, akire számíthatnék itt. Ki fogja használni.
Át kell változnom jaguárrá.
Beteszek a számba egy sült krumplit, ráharapok. Annyira sós! Kívül ropogós, belül krémes! Felnyögök.
– Gondoltam, hogy ízleni fog. – Vidáman megtörli a száját, majd felkel az asztaltól, és két dobozos üdítőt hoz. Hasonlóknak szoktam a tévében látni a reklámját.
Leteszi őket az asztalra, és felpattintja a tetejüket.
– Az egyik almás, a másik gyümölcskeverék – tolja a tányérom elé őket.
Nem nyúlok értük, nem bírom abbahagyni a borda evését, a nedves, szaftos falatokat rágom, egyre gyorsabban. Közben próbálok pár krumplit is a számba tömni, de a kettő egyszerre elég nehezen megy.
– Cirmos, nyugalom, senki nem veszi el tőled – szólal meg. – Ráérsz.
Hatalmasat nyelek, hogy letudjam a számban lévő keveréket. Megtörlöm a kézfejemmel a zsíros-szaftos arcomat, mire Ezel egy papírdarabot ad át nekem. Úgy veszem el, hogy a bőrünk ne érintkezzen.
Engem néz, közben nem nyúl a saját ebédjéhez.
Megnyalom az alsó ajkamat, a következő oldalas darabra nézek. Lassan nyúlok hozzá, felemelem, a számhoz rakom, majd beleharapok. Ez… túlságosan jó! Az ízlelőbimbóim életre kelnek, ezernyi íz sziporkázik a nyelvemen, és azt veszem észre, hogy megint falom a húst. A kezem meg a krumplit keresi.
– Meg fogsz fulladni.
A füstöt idéző illat felkavarodik. Felmorgok, de teli szájjal csak valami hümmögésféle lesz belőle.
– Megeheted az enyémet is. – Feláll az asztaltól, és átmegy a konyhába. Vizet tölt magának egy pohárba, fehér port szór bele, majd megissza.
Aztán egy másik poharat is elővesz, abba is vizet tölt, és port szór bele.
Az újabb falaton rágódok, annyira… erre szavak sincsenek! Ezerszer jobb, mint egy kancsil, vagy egy muntyákszarvas!
Pillanatok alatt végzek a hússal, aztán a krumplit is eltüntetem a dobozból. Ezel a konyhában pakol, evőeszközök csilingelnek tálakon.
Amikor végzek, és a puha anyagba megtörlöm a kezemet és a számat, már a sütő mellett támaszkodik, karba tett kézzel figyel. Eltelít az étel, lehúzza a szemhéjam, fáradság tör rám.
Ezel szeme mélyzöld, fenyegetést sugall. A vágyának illata a levegőben lappang.
– Az enyémet is megeheted – ismétli.
A gyomrom tele van, de ahogy az ő dobozára nézek, úgy érzem, tudnék még enni.
Megnyalom a számat, ahogy az ő kérges húsát figyelem.
Mit kér érte?
Elszorul a torkom, a megevett falatok mennyei íze után keserű nyál tölt el.
Ophius azt akarta. De nem tettem meg, nem vettem fel az emberi alakomat. Sírtam az éhségtől. Most viszont abban vagyok. Figyelem a belső rezgéseimet, fel akarom őket erősíteni, de semmit nem reagálnak, mélyen rejtőznek.
Megrázom a fejemet. Nem akarom, hogy… cserébe elvegyen. Ebben az alakban esélytelen vagyok ellene. Túl gyenge, túl erőtlen, túl…
A saját üres dobozomra nézek. A finom hús a krumplival feltolul a torkomba. Ezért is kérni fog?
– Akkor elteszem későbbre. – Ellöki magát a pulttól, az asztalhoz jön, és összehajtja a dobozt. Az én üresemmel együtt átviszi a konyhaszigetre. – Kóstold meg a gyümölcslét!
Annyira szorul a torkom, hogy nem biztos, hogy tudok belőle inni. Remeg a kezem, ahogy érte nyúlok… És inkább megrázom a fejemet.
Ezel nem figyel, a kanapéhoz megy, leül rá, kezében a telefonja. Bekapcsolja a tévét.
– Gyere ide!
Összeszorítom a fogaimat.
Nem fogom megtenni.
Újra nem.
Régen… Leült a kanapéra, majd megrántotta a pórázomat. Magához húzott. Előtte ültem. Sannek, a kobra, egy gyereket tartott a markában. A gyerek zihálása megzavarta a csendet, a szíve hevesen, gyorsan dobogott, a félelme savanykás szaga uralta a teret.
Amikor a lábához értem, felmordultam. A szájkosaramhoz nyúlt, kioldotta a szíjakat.
„Nyalogatni fogsz – vigyorgott rám kéjesen –, ha eszedbe jutna megharapni, Sannek azonnal elvágja a gyerek torkát!”
Kioldotta az övét, majd elővette azt. Felfelé meredt. Pézsma, és rohadás szaga volt, akárcsak neki. Meg kellett nyalnom. Többször is. Ő közben a tövét fogta, le-fel húzogatta, a végén a nedvessége pedig a pofámra folyt.
Megremeg az alsó ajkam.
– Cirmos, gyere! – szól újra türelmetlenül Ezel, kiragadva az emlékből.
Felállok az asztaltól, az ajtóra pillantok. Hova mehetnék? Nem ismerem az itteni világot, még ha annyi műsort is megnéztem már.
Megharapom.
Akkor megharapom.
Elindulok a kanapé felé, a szívem a fülemben dobol.
Nem tehetem, akkor nem fog segíteni nekem.
Ezel váratlanul kiegyenesedik, a háttámla mögött rám pillant. Hosszan beszívja a levegőt.
– Cirmos, mitől félsz? – értetlenül összevonja a szemöldökét. – Meg fogunk tanulni jelelni. Ebben semmi félelmetes nincs.
A tévére nézek, egy nő van benne, aki a kezével összevissza mutogat, és közben szavakat mond.
– Az íráshoz hosszabb idő kell, ezt pár óra alatt megtanuljuk, és tudunk majd kommunikálni az igen, nem, nem tudomon kívül is. – Megpaskolja maga mellett a kanapét, majd visszafordul a tévéhez. – Gyere!
Pislogok a feje hátuljára, aztán a tévére. A remegésem csökkeni kezd, de a gyomorszorító érzés nem múlik el teljesen. Lassan odamegyek hozzá, majd leülök a kanapé elé, távol tőle.
– Hidd el, kényelmesebb a kanapé – mondja könnyedén. – Elindítom az elejétől. Figyelj a mozdulatokra, és a jelentésükre. Elég hosszú a videó, két órás. És ez csak az első része. Mehet?
Bólintok egyet, miközben el se nézek a barna hajú nőről.
Ha megkérem, hogy vigyen haza, megteszi?