Ezel
Meleg sugarak vetülnek a karomra. Átfordulok a hátamra, nincs kedvem kinyitni a szememet. Jól eső bizsergés és nyugodt zsibbadás sajátít ki.
Ameddig be nem szívom a levegőt: Cirmos édes, krémes illata elvegyült az enyémmel, olyan fenséges elegyet alkotva, hogy attól rögtön kőkemény leszek. A farkam megrándul a vágytól, a heréim szét akarnak durranni.
Nyelek egyet.
Vigyázni akartam rá. Megadni neki, amire szüksége van, anélkül, hogy elveszek. De nem tudtam magamat tartani – ahogy hozzám törleszkedett, a gondolataim zavarosak lettek, a szemem előtt villogott a világ. Csak arra tudtam gondolni, hogy elmerülök benne, birtokba veszem a nedves punciját, és addig kefélem, ameddig bele nem döglünk.
El akartam menni. Ő állított meg.
A negyedik menet után kidőlt, egyszerűen elájult. Lassan nyitom fel a szememet, mellettem fekszik az ágyon, felém fordulva, lábait felhúzva. Édesen szuszog. Fehér haja egy része betakarja, a másik fele szétterül a mellkasa előtt.
Halványlila és zöld zúzódásnyomok borítják a bőrét, néhány helyen látszanak a karmaim okozta sebek. Miért nem gyógyult már meg?
Mert rohadtul le van strapálva, kurvára nem hiányzott neki még az érés is.
Az állóképessége is gyenge, jót tett volna neki még pár hét, ami alatt felépülhet a pincében töltött időből.
Majdnem felmordulok, ahogy eszembe jut, milyen állapotban találtam rá.
Hosszan beszívom inkább a levegőt.
Mit szólna hozzá, ha csókkal ébreszteném? Megsimogatva az arcát, majd a derekát? A fájdalma már enyhülhetett, de halványan árasztja az érését jelző, érzéki-zuhanó illatot. Elutasítana, vagy keresné a közelségemet úgy, mint tegnap?
A vér pulzál az ereimben, egyenesen a farkamba, ami ettől kellemetlenül megrándul.
Az első két menetet itt toltuk le – teljesen kimerült már attól is. Hagyta, hogy utána átvigyem a zuhanyzóba, felrakjam a falra, és ott folytassam. Belém kapaszkodott, karistolta és harapta a vállamat, de valójában ahhoz volt csak ereje, hogy eltűrje, amit teszek vele.
Végül a nappaliban fejeztük be az étkezőasztalon. Először hasra akartam rakni, de ezért végigszántotta karmával az arcomat. A non-verbális kommunikációja igen fejlett. Végül maradtunk annál, hogy a hátára kerül. A lökéseimtől az asztal az ablaknak nyomódott, minden mozdulatnál tompán koccant a fa az üveghez, közben nyikorgott a lába.
Az ő puncija meg cuppogott a farkam körül.
A szívem át akarja szakítani a bordáimat, a hasamon az izmok rángatóznak.
Ki kell mennem, és kivernem a zuhanyzóban.
Elég egy érintés, és a farkam elszáll a gyönyörtől.
Elég felidéznem a vékony hangú nyögését, és…
Megmozdul, a szeme kipattan, azonnal felül. Rémülten mér végig, tekintete megállapodik a merevedésemen, ami ettől továbbduzzad. A szívverése gyorsabb lesz, megnyalja a száját… Összeszűkül a gyomrom, rohadtul imádnám, ha inkább a farkamat nyalogatná!
Megdörzsölöm az államat, mielőtt a karját kapnám el, és rántanám magam alá. Vagy fölé. El tudnám képzelni, ahogy meglovagol, ebben az esetben szívesen engedném át neki az irányítást.
Érzéki, mandulás-fehérsárgaszín virágillata mélyül.
Vágyik rám.
Beteljesítem az előbbi gondolatomat, elkapom a karját, visszarántom, és felé gördülök. Lábaimat a combjai közé fúrom, a farkam közénk préselődik, ott lüktet a nedves puncijánál.
Pihegve mered rám, majd az arcom felé kap – elkapom a csuklóját, mielőtt célt érhetne. Leszorítom a két kezét a feje mellett.
Tartozom neki.
Az este egyszer sem élvezett el. Valami történt benne, de az elég távol állt egy világot elsöprő orgazmustól. Pedig… amit lehetett, megtettem a cél érdekében. Amikor a zuhanyban a számmal elindultam lefelé a mellétől, a hasán át a puncijáig, ellökött magától. A nyalástól biztos összeomlott volna.
Egy rohadt orgazmust se sikerült kicsikarnom belőle.
Megsimogatom az arcát az orrommal.
– Mi lenne, ha kihagynánk ezeket a felesleges köröket? Te is akarod, én is akarom. – Nyel egyet, piheg, megremeg alattam. A csípője megmozdul a farkam felé, hozzányomja, aztán megdermed.
Felmorog. Agresszívan.
Ezek szerint nem akarja kihagyni a „köröket”.
Belecsókolok a nyaka lágy bőrébe. Elfordítja a fejét, hogy megszabaduljon a közelségemtől.
Felemelkedem, vad és elszánt a tekintete – felhúzza a felső ajkát, vicsorit.
– Elfogadtál – mormolom.
Az ölét hol nekem dörzsöli, hol próbálja kicsavarni, menekülést remélve. A fájdalma sokat enyhülhetett tegnap óta.
Nem úgy látszik, mint aki akarja.
Az illata viszont azt súgja.
Beszívom, le, egészen a tüdőm mélyére, hagyom, hogy az összes sejtemet kitöltse. A farkam követelőzve pulzál tőle.
Rózsaszín szeme villan, a kezét is forgatja, hátha ki tud bújni a fogásomból. Annyira jó a szűk és nedves puncijában elmerülni… Ebben az ágyban kezdtük, az egyik lábát a szétnyitottam, a matracba nyomtam, ettől még mélyebbre jutottam benne, teljesen befogadott, rezgett körülöttem, követelt.
Fújtatok egyet, majd legördülök róla, vissza a hátamra.
Ahogy megszabadul tőlem, az ágy végébe húzódik, feláll… És összeesik. Felülök, közelebb mozdulok hozzá. A szétszórt párnák közé érkezett, remeg.
A hóna alá nyúlok – rögtön rámar körmével a kézfejemre – és felhúzom az ágyra.
Fájdalmat okoztam neki tegnap? Nem voltam… Nem tudtam gyengédebb lenni. Ha igen, akkor mostanra meg kellett volna gyógyulnia. Ő is akarta. Egyszer sem szólt, hogy sok lennék, hogy álljak le… Mert aztán kurva sokat beszél.
Megmasszírozom az orrnyergemet, felkelek az ágyról.
Morogni morgott, de az nem számít kommunikációnak nála, mert mindig morog.
Ő is karmolt és harapott – velem együtt mozgott.
Az ölébe ejtett kezére bámul, az is reszket. Fehér haja ezüstösen csillog a napfényben, körbeöleli vékony alakját. Körülötte a lepedő gyűrött, ráadásul több helyen véres és foltos a nedveinktől.
A faszomat!
Felrántok egy melegítőnadrágot, majd átmegyek a nappaliba, onnan pedig a konyhába. Egy nagy pohárba vizet öntök, majd beleszórom az egyik nyomelemes tasak tartalmát.
Éjjel is itatnom és etetnem kellett volna, teljesen le van gyengülve a ki tudja hány évi raboskodástól, kimerítette a fájdalom, és én is.
Kiszúrom a konyhapulton heverő fogamzásgátlót. Azt is meg kéne vele itatnom. A picsába! Mi van, ha teherbe ejtettem? Akkor már nem vihetném csak úgy vissza oda, ahonnan jött.
Seggfej!
Visszamegyek, megállok előtte, felé nyújtom a poharat. Rábámul. Érte nyúl, de úgy reszket a keze, hogy tartok tőle, el fogja ejteni. Teljesen az ágyhoz lépek, a széle a lábamnak nyomódik.
Lassan az álla alá nyúlok, mire a körmeivel megmarja a kezemet. Ehhez bezzeg nem gyenge.
– Meg akarlak itatni! – mordulok rá, amitől összerezzen, felkapja a fejét. – El fogod ejteni a poharat, én meg nem akarom, hogy vizes legyen az ágyam. – Már a gondolatra is, hogy a kedvenc helyem, ahol imádok aludni, és feküdni, vizes lesz, düh áramlik át rajtam.
Az alsó ajkához érintem a poharat, majd megdöntöm. Szétnyílnak az ajkai, engedi, hogy megitassam. Szerintem inkább a félelemtől, mint a bizalomtól.
Azt sem engedte, hogy megcsókoljam. Pedig a zuhanyzóban percekig harapdáltam és szívogattam a száját, bebocsátást kérve. Addigra eléggé kimerült, de akkor sem engedte.
Bár elfogadott, nem azért tette, mert valóban el akart fogadni. Azért tette, mert nem volt más választása.
A fájdalommal szemben, amit át kellett élnie, én voltam a kevésbé rossz. És még egy rendes orgazmust sem tudtam kicsiholni a testéből, megmutatva neki, hogy nem csak egy kevésbé szar lehetőség vagyok, hanem egy rohadt jó.
Amikor kiürül a pohár, elveszem a szájától. A karjával eltakarja a mellét, a lábait próbálja úgy húzni, hogy ne lássam az ölét. Elfordul tőlem.
Vágyik rám. Rezeg a levegőben, amibe ecet savanykás-sárga szaga is keveredik.
Felmordulok, elhagyom a szobát.
Este is kivártam, ameddig bele nem egyezett, hogy elfogad, pedig azt hittem beleőrülök. Miután lenyaltam az ujjait, az íze… Már az emlékétől is összerándulok, és felforrok tőle, édeni virágzamat.
Megnyalom a fogamat, ahogy a hűtőhöz lépek.
Nem akart. De nem volt más választása. Nem kellettem neki, csak eltűrt.
Sírt, amikor először beléhatoltam.
Aztán átkarolta magát, és hozzám bújt, mintha menedéket keresne. Védelmet.
Védelmet tőlem.
Amit nem adtam meg neki. Nem tudtam megadni. Amennyire tudtam gyengéd voltam vele, visszafogtam magamat, de… Valójában azt sem akarta, hogy hozzáérjek.
Összeszűkül a gyomrom, rossz érzés kavarog bennem. Ökölbe szorul a kezem, rávágok a fekete gránitra, bereped a csapásom alatt.
A picsába!
Megtámaszkodom a pulton, előre hajtom a fejemet, a repedést figyelem. Szilánkok állnak ki a kőből.
A faszomat!
A hűtőhöz lépek, előveszem a tojást és a bacont, azt szemmel láthatóan szereti. Felrakok egy serpenyőt a főzőlapra, felette kinyitom az ablakot. Hamarosan betölti a szobát a sülő zsír és a tojás édeskés szaga, elnyomva a tegnapi kipárolgásainkat. Bekapcsolom a szagelszívót is – vagy nyolc tojást sütök meg neki, és egy fél kiló bacont.
Kurvára kimeríthette a tegnapi.
Miután végzek, két tálra pakolom őket.
Megfogom az előbbi poharát, vizet öntök bele, majd előveszek egy tasakot a fogamzásgátlóból, és beleöntöm a tartalmát. Felpezseg, elkeveredik, halványzöld színű lesz. Borzalmas a szaga, akár az ázó falé – pocsolyaszín.
Az kéne még, hogy terhes legyen tőlem. Mi a faszt csinálnék itt velük? Cirmosról sem tudtam gondoskodni az éjszaka, már akkor kellett volna neki enni és inni adnom, hagynom némileg pihenni két menet között. Még gyengédebbnek lenni.
Visszamegyek a löttyel a szobámba. Cirmos az ágyon ül, még mindig reszket. Megállok az ágy végében, felé nyújtom a poharat. Pengevékonyra szorított szájjal figyeli, aztán elveszi.
A szemembe néz, dühös. Rohadtul dühös.
Ahelyett, hogy meginná a fogamzásgátlót, vékony sugárban kicsorgatja az ágyra.
A…
Felmorranok, aztán a fogaim közé szívom az alsó ajkam. Beleharapok, mielőtt elkapom a grabancát és…
– Te fogod feltakarítani. – A hangom még nekem is ijesztő, morgás fűszerezi meg.
Hozzám vágja a poharat. Elkapom, mielőtt a földre esne.
Lehunyom a szememet.
Egy, kettő, három, négy… A picsába már! Eláztatta a kedvenc helyemet, legalább egy nap mire kiszárad a matrac, ráadásul ki tudja, mi a faszomat kéne ráraknom, hogy kiszedje annak a szarnak a szagát! Szagolhatom, ameddig nem veszek egy új matracot!
Elengedem a poharat, hagyom a földre hullani, elég vastag a fala, nem törik ripityára.
Mereven bámulunk egymásra. Én zihálok, ő az orrán szívja be élesen a levegőt. A haragunk körülöttünk rezeg, összecsap.
Váratlanul elfordul, az ágy másik vége felé lendül, de elkapom a haját, mielőtt elszökhetne. Felszisszen, hátrafelé kapva belemar a kezembe. Ráülök a combjára, a fejét oldalra fordítva a matracba nyomom. Elhúzom a haját a tarkójáról.
Felvinnyog, ki akar csavarodni alólam, de esélye sincsen.
A tarkójára hajolok, mire megdermed.
Engedem előbukkanni a karmomat, megnyúlni a szemfogamat. Megváltozik a látásom.
Ficánkol alattam, amivel a fenekével az ágyékomat ingerli. Elakad a lélegzetem, egész éjjel arra vágytam, hogy így hátulról tehessem a magamévá. A farkam kemény lesz az elveszettnek hit lehetőségtől, a farpofái közé csúszik.
Mozdulatlanságba menekül. A szája szétnyílik, csak a pihegése veri fel a csendet.
A pulzusom az egekbe ugrik. Elég lenne lehúznom a nadrágomat, megemelnem a csípőjét, hogy aztán behatoljak a puncijába. Miközben teljesen beledöföm magamat, meg is haraphatnám, elvéve tőle azt, amit ugyancsak nem akar megadni.
Mennyire könnyű lenne, alig kéne tennem hozzá pár mozdulatot. Védtelenül fekszik alattam, kiszolgáltatva az akaratomnak, a tetteimnek…
Nem.
Azt akarom, hogy ő is kívánjon, és ne csak a kevésbé rossz lehetőség legyek.
Megnyalom a tarkóját. Összerezzen, tenyerét lefeszíti a mellkasa mellett. Hiábavaló kísérlet: erősen tartom a fejét, húzom a haját. Megkarcolom a fogammal a bőrét, amitől összeszorítja a szemét.
Szétnyitom az állkapcsomat, majd beleharapok, vigyázva a törékeny porcokra. Ha eltörném, jó pár napba telne, mire összeforrnának. A fogam így is átszakít pár izmot. Felmorog, de nem mer mozdulni.
Tartom egy darabig, miközben a farkam készül szétrepedni a feneke fogságában. Egy mozdulattal elővehetném, majd be is döfhetném a kívánatos puncijába. Izmai szorítanának, körbezárnának, ki akarnának szipolyozni belőlem mindent.
Izzadság csorog végig a tarkómon.
A szobában még mindig érezni az összekeveredő nedveink és kipárolgásaink illatát, súlyosan lep el, arra ösztökélve, hogy újra kicsikarjam Cirmosból a tegnapi nyögéseket.
Nem. Azt sem akarta, csak nem volt jobb választása.
Elengedem, és felkelek róla. Az ablakhoz megyek, kinyitom bukóra, majd beindítom a légkondit. Utálom, de meg kell szabadulnom ettől a szagtól, mielőtt beleőrülök. Cirmos nehezen mozog, felül, szeme sarkában könnycsepp csillog. Összeszorítja a száját, a mellét eltakarja a karjával. Megjelöltem az illatommal, megint napokig hordozni fogja magán – ha találkozna valakivel, az tudná, hogy birtoklom.
– Húzd le az ágyneműt! – utasítom durván.
Csikorgatja a fogát, irritáló a hang. Pár másodpercig nem mozdul, aztán mégis lekászálódik az ágyról, a lába még mindig remeg, ahogy súlyt helyez rá. Haja eltakarja elölem a teste nagy részét. Lehajol, megfogja a lepedő szélét és húzni kezdi, de erőtlen.
A faszomat.
– Húzzál ki enni – lépek mellé, és eltolom.
Engedelmeskedik, kimegy a szobából.
Kifújom a levegőt. Azt hihetném, majd napról napra jobban kijövünk egymással… Erre nem. Ráadásul sokkal rosszabb lett. Miért csinálta ezt? Miért hergelt direkt? Azt akarta tudni, hogy meddig megyek el a megbüntetésében?
Haragszik rám az éjszaka miatt. Végül is, én mondtam neki, hogy gyűlöljön inkább engem.
A faszomat az egészbe, kurvára nem rám lenne szüksége. El kéne vinnem Seldához, ő vigyázna rá. Ápolgatná. Tanítaná. Óvatosan nyerné el a bizalmát, időt hagyna neki, hogy megszokhassa. Egy idióta, de az empátiája hatalmas tud lenni, ha védtelenekről van szó.
Én meg… Egy erőszakos seggfej vagyok.
Miután lerántom az anyagot, a sarokba dobom a törülköző mellé. Halványzöld folt jelzi a matracon annak a szarnak a helyét.
Utánamegyek, megitattom vele, valószínűleg, most már nem fog velem baszakodni.
A konyhapultnál áll, kézzel tömi magába a bacont, de még a tojást is. Tele van a szája, gyorsan rág. Felvette a tegnapi fekete pólót, amiből árad az ambróziaszerű illat, és amit, ahogy megérzek, hatalmasat dobban a szívem.
Visszamegyek a szekrényemhez, előveszek egy tisztát, majd újra a konyhába megyek. A konyhaszigetre rakom, a tálak elé, hátha akkor észreveszi. Felnéz, szája körül zsír maszatolódott el.
– Asztal – mutatok rá –, ott eszünk.
Meg dugunk.
Rohadj meg! Olvasom le az arcáról.
Bevizezek egy konyharuhát, és letörlöm az étkezőasztalt, utána megfogom a két tálat és átviszem oda. Visszamegyek a konyhába villáért és késért. Cirmos a pólóba törli a zsíros ujjait, még az előző falatokat rágja. Az asztalhoz viszem a villákat és a késeket, majd leülök a székre. Magamhoz húzom azt a tányért, amin kevesebb étel van.
Amikor felraktam rá, a feje az asztal közepére került, belemarkolt a szélébe – pont a hasamnál látszódnak a karomnyomok. Nyikorgott az asztallába, a fa az üveghez koccant, ahogy beledöftem magamat a puncijába. Megköszörülöm a torkomat.
A vége felé a nyakamba vettem a lábait, és előrehajoltam, a vállánál fogva tartottam egyhelyben.
A pulzusom kétszázra kapcsol, a vérem nagy része megint lefelé áramlik.
– Gyere ide enni – mordulok a hátam mögé, mert nem hallok mozgást.
Óvatos, puha léptekkel merészkedik közelebb. Megjelenik az asztal mellett, majd kihúzza a velem szemben lévő széket, és kerülve a tekintetem, ráereszkedik. Ökölbe fogja a villát, beleszúrja a tojásba, majd a szájához emeli.
A sárga kifordul a fehérjéből, toccsanva visszaesik a tányérra.
Hagynom kellett volna az este, a ház környékén kellett volna maradnom. Hallgatni a szenvedését? A zihálását? A nyüszítését? Hagynom, hogy elájuljon a fájdalomtól és a kimerültségtől?
Mennyivel jobb, hogy én készítettem ki?
Vigyáznom sem sikerült rá. Óvatosabban kellett volna vele bánnom, jobban visszafognom magamat.
Inni és enni se adtam neki, pedig láttam, hogy mennyire gyorsan fárad.
Ki kell mennem futni ameddig össze nem roskadok.
De előtte fel kell hívnom Maxet, hogy mikor fogunk Ophiussal találkozni. Széttépem azt a seggfejet. Amit tett a nővel… Elfojtok egy morgást. Cirmos így is felkapja a fejét, összevont szemöldökkel fürkész, az ecetes-savanykás-csípőssárgaszín szaga felerősödik.
Viszket a bőröm, legszívesebben megszabadulnék tőle.
El kéne mondanom neki, hogy sajnálom, sajnálom, hogy seggfej voltam, sajnálom, hogy nem vigyáztam rá eléggé, sajnálom, hogy nem adtam neki enni és inni.
Nem számít. Ha meg tudom honnan jött, és mit tud Ophiusról, végre lepasszolhatom vagy hazavihetem. Csak meg kell tanítanom írni.
Már ha ezek után hajlandó tanulni, és nem szúrja a szemembe a tollat…
IIII
Nem lettem nyugodtabb, miután elhagytam a házat a telefonommal. Cirmos legalább szó nélkül megitta a fogamzásgátlót, tartott tőlem, és ez is idegesített. Megharapom, de soha nem bántanám igazán. Egyáltalán hatásos az a cucc, ha az egy ötödét issza meg?
Az kellene, hogy teherbe ejtsem… Remek csapat lennénk.
Szerencsére, mostanában olyan ritka egy-egy alakváltó terhesség, mint a skorpió alakváltók: elvileg még élnek, gyakorlatilag egyről sem tudni.
Az erdő avar-zöld illata sem képes kitörölni belőlem a kettőnk egyvelegének a zamatát. Magamon hordozom, annak ellenére, hogy alaposan lefürödtem, és végigsikáltam magam egy erősen fűszeres illatú tusfürdővel.
A kettőnk kavalkádja megbabonáz, bizsergéssel tölt el. Bűnösen csúnya bizsergéssel: muszájból adta meg magát nekem, és nem azért, mert annyira akart. Nem tehetett mást. Segíteni akartam neki, de utána én is elértem a határaimat, távoznom kellett a szobából. Ő tartott vissza. Ő választott engem.
Mert annyira szarul volt.
Ökölbe szorul a kezem, legszívesebben megint belevernék a gránitba.
Belépek az erdőbe, hátha a cipőm talpa alatt recsegő ágak vagy a sunnyogó mókusok elterelik a figyelmemet. A lombos fák között csak némi délelőtti fény hatol át. Vennem kéne valami ebédet Cirmosnak és magamnak is.
Megrezzen a kezemben tartott telefonom, Max írt egy üzenetet, hogy már a parkolóban vár. Tegnap négyszer is hívott… Becker szerint „égen-földön engem keresett” – nála a négy hívás valóban soknak számít.
El kell fogadnunk a találkozót Ophiussal. Ki fogom belezni. Szétmarcangolom, darabokra tépem, majd felzabálom a hulláját. Lehet, hogy kihánynám, egyáltalán nem tűnt finom falatnak, de nem érdekel.
Miatta lett ilyen Cirmos.
Ugyanakkor arról nem ő tehet, hogy egy fasz vagyok.
Gyorsítok a lépteimen, aztán futni kezdek. Jól esik az arcomba csapó levegő, és ahogy mozgásba lendülök, az izmaim is veszítenek a feszeségükből, már nem akarnak kifeszített húrként elpattanni. Egyenletesen lélegzem, a pulzusom száguld csak az egekben, de erről az előbbi gondolataim tehetnek.
Hamarosan megérkezem a parkolóba. Max a sötétkék Masseratiját támasztja, bokáit egymás előtt keresztezi, a szemét egy sötét napszemüveg takarja el. Hogy a viharba bír mindig ingben lenni? Rossz ránézni.
Ahogy közelebb érek hozzá, mély levegőt vesz. Elhúzza a száját.
– Érthető az elérhetetlenséged – jegyzi meg. Keresztbe fonja mellkasa előtt a karját.
Hosszan fürkész, én meg megállok Stefan kocsija mellett, és nekidőlök vele szemben. Nem kellett volna visszamennem a házamba, el kellett volna kerülnöm, távol maradnom Cirmostól. Hagyni, hogy szenvedjen?
Megvakarom a fülem tövét: nem hagyhattam. Nem bírtam nézni, ahogy majd belepusztul a fájdalmaiba. Mert én aztán kurva sokat segítettem rajta… Talán a testén igen, de az egész nem volt jobb egy nemi erőszaknál. Akkor sem, ha ő dörgölte hozzám magát.
Muszájból fogadott el.
– Holnap találkozunk Ophiussal.
– Már találkoztam vele tegnap.
Felé kapom a fejemet.
Felmordulok.
– Ezt hogy a picsába képzelted?
Félredönti a fejét, majd feltolja a napszemüvegét, hogy egymás szemébe nézhessünk. A nyugalma már-már kézzel tapintható.
– Jelenleg nem tudsz racionális döntéseket hozni. A jaguár fontos a számodra, Ophius pedig bántotta a jaguárt, ezért szét akarod tépni. Érthető. Ugyanakkor Ophiussal köt minket egy egyezség, és nem tartunk még ott, hogy háborút indíthassunk ellene.
Hideg, érzéketlen szavak, amelyeknek színtiszta logika az alapja. A tóra bámulok, amibe megfürdettem múltkor a nőt. Nem fontos. Egy rohadt kolonc, amivel foglalkoznom kell, mert elfoglalja a házamat, éhezni meg még sem hagyhatom. Sem szenvedni.
– Ophiusnak meg kell halnia.
– Ebben egyetértünk. Azonban nem csak mi vezetjük a Szövetséget, ott van Szilmak, Roden és Selda is.
– Hagyjad már Seldát – mordulok fel. – Selda mindig a mi pártunkat fogja, balhékban meg ő az első. A múltkor is poénból összement Lilianával.
Max lehunyja egy másodpercre a szemét, mintha próbálná elfelejtené a húga legutóbbi akcióját, amit a róka vezető társa ellen követett el. Direkt felheccelte, aminek aztán az lett a vége, hogy megtépték egymást az erdőben.
– Ezért nem hallgatok a húgomra. A legrosszabb tanácsadó az indulat – mormolja alig hallhatóan.
– Mit beszéltetek Ophiusszal?
– Vissza akarja kapni a jaguárt.
Az enyém.
Megölöm.
Felmorranok.
Visszafogom az átváltozásomat, bármennyire karcol belülről az ujjbegyem.
– Erre te?
Ravaszkás mosoly jelenik meg az arcán.
– Én nem tudok semmilyen jaguárról. – Leengedi a karját, az egyiket a zsebébe dugja. – Elhozta a kígyó fejét, aki a NeinAngelsben járt.
Azt hitte, azért visszaadjuk neki? Dögölne meg! Azt hiszi, hagyjuk, hogy alakváltókat tartson bezárva, és kínozza őket? Ki tudja hányan voltak eddig, és ki tudja, miket csinált velük!
– Kevinék nem jelentkeztek?
Megrázom a fejemet, tőlük nem jött üzenet. Remélem, a mólóknál dekkolnak, és mindent kiderítenek arról a rohadékról és a leendő szállítmányáról.
– Szólj, ha feltűnnének. – Eltelik pár másodperc csendben, de nem mozdul. – Beszélt végre a jaguár, mielőtt elfoglaltak letettek volna?
Már-már mosolyognom kell a szofisztikált megfogalmazásán. Nyugodtan kimondhatná: mielőtt széjjelkeféltük az éjszakát.
– Nem beszél. Veszek ebédet, utána hazamegyek, és megtanítom írni. Talán tud valamit Ophiusról, ami fontos lehet nekünk.
A szellő nyulak hangját és illatát fújja felénk, édeskés-pézsmás-szürkeség. Messze vannak, a tó mögötti füves területen. Max nem néz rájuk, engem bámul.
– Tanítsd meg jelelni. Megnéztek pár oktatóvideót, és mindketten elsajátíthatjátok. Az íráshoz kognitív képességek kellenek, helyes ceruzafogás, vonalvezetés, ha ezeket gyerekkorában nem sajátította el, akkor napokba is telhet, mire az agya hozzászokik az új ingerhez.
Ez… kurva jó ötlet. Akkor már este kikérdezhetném mindenről.
Az nem biztos, hogy válaszolni is fog, de legalább lesz egy eszközünk a kommunikációra.
– Kösz – lököm el magam az autótól.
– Este kilenckor lesz egy gyűlés a vezetőkkel. A Ronding hotelben tartjuk.
– Ott leszek.
Teszek egy lépést, aztán megállok.
– Csak azt nem értem, Max, hogy miért került a NeinAngelsbe a kígyó. Minek küldte oda Ophius, amikor úgy tűnik, ő sem akarja megszegni az egyezséget?
Két madár elhúz felettünk, csivitelnek. Rózsa és szegfű bíborszín – Angéla és Arno. Ma ők figyelik a területet. Max biccent feléjük, én meg intek nekik.
Aztán visszafordul hozzám.
– Nemrégiben egy gyártelepre pályázatot írtak ki, a Solution is adott árajánlatot. Megnyertük. Ophius is a pályázok között volt. – Max és az el nem mondott dolgai.
Halkan fújtatok. Mi van, ha mást is titkol? Ideje lesz szemmel tartanom.
– Tudtál róla?
Visszatér az apró, ravaszkás mosoly a szája szegletébe.
– Számít?
– Szerintem számít, hogy ki kezdte.
– Egy kiírt pályázaton mindketten indultunk, végül én győztem. Ez kapitalizmus. Nem kezdtem el semmit.
Annyiban hagyom: végül is jobb így.
Mert elképzelni sem akarom, hogy Cirmos mennyi ideig maradt volna még az anakondánál, ha nem mentem meg. Idővel ott pusztult volna el abban a rohadó pincében a rácsok mögött. Ki tudja, mit kellett volna még addig kibírnia…
Az autómhoz megyek, kinyitom, majd beszállok. Elindulok a városba az ebédért. Legalább ezzel tehetek neki valami jót is az este után, enni azt kurvára szeret. Borjút viszek neki, meg sült krumplit, esetleg gyümölcslét. Ivott már valaha gyümölcslét?
Utána meg kiderítem, mit tett vele az anakonda.
Ha ez megvan, akkor át is adhatom Seldának.
Az enyém.