Kiliána
Reszketek, a gyomrom forog. Többször is hánytam, többször is fürödtem hideg vízzel. A fájdalom minden porcikámban nyüzsög, zsibbognak a tagjaim, bele fogok halni! Ezel jéghideg ujjai körbeérik a felkaromat.
Az ágyra ültet, a hátamra dönt, a lábaim jönnek velem, egyszerűen képtelen vagyok kinyújtani őket, olyan mély a kín az alhasamban.
Felzokogok.
Akkor sem!
Azt nem!
Feltérdel az ágyra, besüpped a matrac. Elkapja a térdemet, és erősen lenyomja, hogy nyújtva legyenek a lábaim. Az arca felé kapok. Megragadja a csuklómat, leszorítja a fejem felett, a combomra ül, de nem engedi rám az egész súlyát. Szabadulni akarok a kifeszült pózból, jobbra-balra rángatom magam, a nyilallás az alhasamból indul ki és végigszáguld a testemen. Az a mozgástól a csípőmhöz ér.
A másik csuklómat is elkapja, majd az ölemre húzza, a tenyeremet az érzékenypontra szorítja. Ösztönösen hozzáringatom az ölemet, ez… jó. Fölém hajol, fekete haja az arcába hullik, szeme fehérje sötétzölden kavarog, a pupillája kissé megnyúlik, de nem veszi fel a félalakját.
– Dugd be az ujjadat a puncidba – suttogja mélyen, hangja dörzsöli a kiéleződött idegeimet.
Gyengéden rányom a kézfejemre, hogy begörbítsem az ujjaimat, a mutató és a hüvelykujjam besiklik a nedves vágatomba. Felnyögök, az izmaim köréjük zárnak, ringatom a csípőmet ettől kihúzódnak majd megint becsúsznak, az érzékenypontom sajog. Hátrafeszül a fejem, annyira közel van valami, annyira átkozottul… Kínzó görcstől feszülök, ami váratlanul kienged, olyan közel voltam valamihez, de nem értem el, mégis felnyögök, legalább a gyötrelem enyhül.
Ezel megnyalja az alsó ajkát, szemfehérje sötétzöldre változott, a pupillája hosszúkás vonal lett. Elszántan figyel, a vállán kidudorodnak az izmok, ahogy felettem tartja magát. Elveszi az ölemtől a kezemet, majd a szájához húzza, és bekapja a két ujjamat, ami az előbb még a vágatomban járt.
Leereszkedik a szemhéja, felnyög, körbenyalja az ujjamat, amitől sötét sűrűség telepszik meg az alhasamban.
Forró fájdalom vág végig rajtam, megrándulok tőle, felszisszenek. Túl gyorsan tért vissza, mikor lesz már vége? Könnyek gyűlnek a szemembe, mozogni kezdek alatta, hogy felhúzhassam a mellkasomhoz a lábamat.
Elengedi a kezemet. A vágatom ismét sóvárogva lüktet, rászorítom a tenyeremet az érzékenypontomra, felszisszenek, duzzadt, és fájdalmasan túlfeszült. Összeszorítom a szememet, szabadulni akarok alóla, de nem enged el. Belekarmolok a vállába, ez viszont nem riasztja el.
– Tudom, hogy gyűlölsz. Tudom, hogy gyűlölőd a testedet is, mert olyat akar, amit te nem – recsegi. – Küzdesz ellene, de ezzel csak több fájdalmat okozol magadnak.
Bele akarok kapni az arcába, hogy legalább neki okozzak fájdalmat, ha már a sajátoméval nem tudok mit kezdeni. Elkapja a csuklómat, megint a fejem felett nyomja az ágyra.
A tüdőm összepréselődik, levegő után kapok, de az is csak éget. Izzadság csurog le a halántékomon, zakatol a szívem a kín hulláma alatt. Legyen már vége! Az ölem folyamatosan mozog, mintha keresne valamit, valamit, ami végre enyhülést hoz neki.
Ezel közelebb hajol, zöld szemében szomorúság villan. Eltömít az égett fa füstös illata, az orra kis híján az enyémhez ér.
– Gyűlölj engem – recsegi az állat rekedt hangján. Lassú mozdulattal az arcomra fekteti a kezét, a tenyere megnyugtatóan hűvös, a bőre érdes, karcol. – És fogadj el!
Megremegek tőle, mindenhol érezni akarom ezt a kezet. Felzokogok. Ki akarom rántani a kezem a szorításból, de a fogása túl erős, lezsibbad a karom, ahogy tartja.
Kérlelhetetlen.
Egy újabb fájdalom görcs temet magába, felnyögök, fel akarom emelni a lábamat, hogy felhúzhassam a mellkasomhoz, de képtelen vagyok megmozdítani a testét, túl nehéz. Félrecsavarom a csípőmet, hátha szabadulhatok alóla – hüvelykujjával megsimogatja az arcomat, elmosva a könnyemet. A gyengéd érintéstől melegség áradt szét a gyomromba.
Szemem előtt fekete foltok villóznak, bele fogok halni! Bele fogok ebbe pusztulni! A görcs a belső szerveimet szorítja, az alhasam darabokra akar szakadni.
A felkarja felé kapok, hátha sikerül megharapnom. Hátha a harapás segít, hátha, történik tőle valami… Valami, ami segít rajtam.
Helyezkedik felettem, rám engedi a súlyát, az egyik lábát a combjaim közé nyomja. Az izmaim összerándulnak, de csak az ő vastag, kemény combjára tudok rázárni. Az a csípőmnek és az oldalamnak nyomódik, lüktet.
Megfeszül a nyakam, zihálok. A csípőmet ösztönösen ringatni kezdem, ahogy hozzám dörzsölödik… Attól szikrák robbannak szét bennem, bizsergek, élvezet váltja fel a fájdalmat.
Lehunyom a szememet. Puszit nyom az arcomra, az ajka puha, a borostája dörzsöl. Szabad kezemmel belemarok a csípőjébe, a feszes izmaiba. Talpra húzom a szabad lábam, így még közelebb vagyok hozzá, még inkább a combjához tudom nyomni a fájó pontomat.
A szám kiszárad, annyira… Az élvezet elhatalmasodik rajtam, többet akarok belőle, többet, többet! Keze levándorol az arcomról a nyakamra, majd a kulcscsontomra, aztán a mellemre. Megszorítja. És ez elég, robban bennem minden, homorítom a hátamat, a hüvelyem össze-összerándul, de csak a fájdalom enyhül, a valódi valamiről megint lekések.
Nem is tudom miről, mégis tudom, hogy a közelében voltam.
Pihegek, kinyitom a szememet.
Ezel tekintete sötét, a vágya fullasztó, sistereg tőle a bőröm, a csontjaim reszketnek, és már nem csak a fájdalomtól.
– Lesz jobb is – suttogja. A lehelete hűti a felhevült bőrömet.
Nem akarom!
Hüvelykujját a mellbimbómra zárja, amitől egyszerre akarok homorítani, és szabadulni. Kéjes fájdalom ránt össze.
A másik lábát is beteszi a combjaim közé, a vastag és kemény az egyenesen ahhoz a ponthoz nyomódik, ami az előbb is a legveszedelmesebb módon lüktetett. Szétnyílik a szám, hozzá akarom dörzsölni… A csípőm már mozgásba is lendül.
Felszisszen. A válla megfeszül, az izmai kidagadnak a nyakán, verejtékcsepp gyöngyözik a homlokán. Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, lenéz közénk. Én is követem a pillantását: az hozzám nyomódik, a végén fehér váladék ragyog. Selymes, mégis durva érzés, ahogy az érzékenypontom súrlódik rajta. Sziklakeményen ellentart nekem.
Karmok cirógatják meg az oldalamat. A szívem összevissza vágtat, egyszerre feszülök és engedek el.
– Fogadj el – hajol közel. Ajka súrolja az enyémet, aztán ellentmondást nem tűrően az enyémre tapad. Egyszerre gyengéd és fenyegető. Az első csókom. Nyelve ízleli a számat, majd be akar törni hozzám.
Könnyek futják el a szememet. Az első csókom és az is azért történik… Mert nem tehetek mást. Mert nem választhatok. Mert nem én döntök. Elrántom a fejemet, miközben a csípőm egy másodpercre sem áll meg, az előbbi feszültség visszatér, amennyire tudom, billentem az ölemet, hogy minél nagyobb területen tudjak hozzányomódni. A vágatommal is.
Átkarolom az egyik lábammal a derekát, megfeszül a gerincem.
Belemarkol a fenekembe, karmai a bőrömbe fúródnak. Lüktet rajtam, keményen, erősen.
Megharapja a fülemet – fájdalmasan kellemes érzés, behajlítódnak tőle a lábujjaim is.
A csuklóim felszabadulnak – beletépek a hajába, a másik kezemmel a derekába. Azt akarom, hogy…
A feszülés és a görcs összemosódik, közel van, annyira közel… Eltölt és magával ragad. De arról megint lekések.
A nyakamba morog, mély hangja a gyomromban vibrál. Egy állat birtokló hangja ez, akit nem lehet már megállítani.
Lejjebb tolja a csípőjét, az sikamlósan csúszik rajtam. Vége a vágatomnak nyomódik.
Elakad a lélegzetem.
Nem akarom!
De a csípőmet felé tolom, bököd a vége.
Magamban akarom!
– Bassza meg – mormolja a bőrömbe, aztán fogai megkarcolják a kulcscsontomat.
Meg fog harapni! Megint uralkodni fog rajtam, birtokba venni, behódolásra kényszeríteni… Felnyögök, a karmaim kipattannak, az izmos fenekébe vájom őket. Elkapja a csuklómat, lerántja magáról.
– Fogadj el! – morogja, szavait nem is lehet tisztán érteni.
Az az én nedveimtől csatakosan felcsúszik a redőim között vissza az érzékenypontomra. Felmordul, mellkasából tör fel a hang. Belenyal a nyakamba, fel a fülemig, zihálásától a combjaim belső izmai összerándulnak.
Az ölem és az ágyéka megint együtt mozog, a sajgás visszatér az alhasamba, de a dörgőlözéstől sokkal elviselhetőbb. Felnyög, reszket, akár egy vadállat, akit kikötöttek, előtte pedig a világ legédesebb falatját lóbálják.
A mellembe markol, összeszorítja – kihagy a lélegzetem az erejétől. Az idegszálak kiéleződnek, homorítok, hogy még közelebb kerüljek hozzá.
Az annyira kemény, és annyira forró, izgatóan az érzékenypontomnak feszül – belepusztulok.
Ezel váratlanul elenged, felül, zavarodottan néz le rám, haja vége nedvesen tapad a nyakára. Megdörzsöli a száját, a felkarján mozognak a vastag izmok, a besütő holdfényben fénylik a teste.
Görcs rántja be az alhasamat, felszisszenek. Visszatér a fájdalom, súlyosan nehezedik rám, az előbbi könnyedség a múlté lesz, felzokogok. Nem bírom! Legyen már vége!
– El kell mennem – recsegi-morogja, a szavaiban már semmi emberi nincs, nem is vagyok benne biztos, hogy ezt mondta.
Feláll rólam, a matrac besüpped, ahogy leszáll az ágyról.
Felülök, elkapom a csuklóját, nem hagyhat itt! Szükségem van rá, szükségem van arra, hogy csináljuk, a saját kezem nem lesz elég, pillanatnyi enyhülést hozott, míg, ha ő nyomódik hozzám a kín zsibogássá szelídül.
Lenéz a kezemre, beletúr a hajába, reszket, a vágya erővel csap le rám. Az előremered, megrándul, az alatta lévő golyók súlyosan csüngenek lefelé.
– Fogadj el, vagy el kell mennem – elhal a hangja, nyel egyet –, nem bírom tovább.
Nem akarom.
Nincs más választásom.
Újabb görcs ránt össze, felhúzom a lábamat, de ettől sem lesz semmivel jobb, pokolian égek belül, zúg a fejem és szédülök. Túl régóta tart, elszívta minden energiámat. Belenyomom körmeimet a csuklójába, majd bólintok.
Sóhaj szakad fel belőle, visszafordul hozzám, végigdönt az ágyon. Hagyom, hogy szétnyissa a lábaimat és közéjük feküdjön. Az az alhasamnak csapódik, majd lejjebb billenti a csípőjét, és megint a vágatomhoz nyomódik. Összeszorítom a szememet.
Belém csúsztatja magát, nem sokat, keveset, de így is feszít. Kihúzza, újra betolja, kicsivel talán beljebb, mint az előbb. Könnyek csorognak végig az arcomon, felszipogok. Nem akarom, ez… ugyanolyan kényszer. Akkor Ő kényszerített, most pedig a testem.
Az alhasam görcsösen beránt, mégis nedvesség önt el. Ezel gyengéden megérinti a homlokomat, kifésül belőle pár rátapadt tincset.
– Sajnálom – súgja. – Sajnálom.
Lepuszilja a könnyeimet, közben óvatosan mozogva egyre beljebb férkőzik. Apránként tágít, de a feszítés megmarad, majd átbukik annak a vége, könnyebben csússzan beljebb.
Ahogy benyomul, fájdalmasan szúr, az izmaim erősen köré zárnak, de az alhasamban enyhül a kín. Édesen csillapítja a forrongó kínt. Megszorítja a csípőmet, a matracnak szegezi. Szorítom a szememet. Nem akarom kinyitni. Átkarolom a felsőtestemet, karjaim beszorulnak közénk, rám nehezedik.
Akarom.
Nem akarom.
Elszorul a torkom. Kihúzza magát, majd újra betör, teljesen kitölt, élvezet színezi meg a feszülést. Nem merek mozdulni, mégis mozogni akarok.
– Meg fogod szokni. Vigyázok rád – morogja a fülembe. – A határaimon billegek – teszi hozzá, és ez valahogy ellentétes az előbbi mondatával.
Az alsó ajkamba harapok, a kiserkenő vérem vasas íze eltölti a számat. Kihúzza magát, majd gyengéden megint belöki, felnyög, hangja átrezeg rajtam. Kiszakad belőlem a levegő, a feszítése oldódik, a görcsök elpárolognak.
Beterít. Az alkarján támaszkodhat mellettem, takaróként von be. Beleharap a nyakamba, megszívja a bőrömet, közben nem áll le, a mozgása gyorsul, majd egy erőszakosabb mozdulattal tövig belém hatol. Szúr, túl sok, túl nagy, túl…
Felszisszenek, ő felmorog.
Pár másodpercig nem mozdul, a hüvelyem össze-összerándul körülötte, annyira. Bennem van. Feloldozást hozva magával. Még akarom! Lüktetek, bizsergek, a sóvárgás irányíthatatlanul sodor magával.
– Bassza meg – ismétli a bőrömbe. Megnyalja a nyakamat, borostája dörzsöli az arcomat.
Kissé kihúzódik belőlem, amitől a nyomás elviselhető lesz, de máris hiányzik – felé akarom tolni az ölemet, de erre még erősebben szorítja a matracba.
Lassan visszatolja magát, majd körözni kezd a csípőjével, amitől az ágyéka az érzékenypontnak nyomódik.
Újra.
És újra.
És újra.
Felzizzen a világ, a lábaimat a dereka köré zárom. Folytassa! Szükségem van erre! Az egyiket lehúzza magáról, a mellkasom felé tolja, ráfekszik, maga alá temet, a súlya kis híján összenyom. Így jóval erősebben érzem őt.
Kihúzza magát majdnem teljesen… hiány hasít belém. Majd újra tövig döfi magát, felnyögök. Elviselhetetlen élvezet. A világ kifordul magából, zihálás, pihegés marad belőle, egymáshoz súrlódó nedves testek, morranások, az idegeimbe vágó ismeretlen vibrálás, nedves csattanás, az érzés, hogy bennem van, és enyhülést hoz, hogy kitölt, és belém olvad. Könny csordul ki a szememből az egymásnak ellentmondó érzésektől.
Ő morog: a fogai a bőrömet karcolják, néhol fel is sebzenek, a vér édeskés illata keveredik a levegőben.
Könyörtelenül vágja belém magát, amitől le-fel mozgok. Megragadja a fejtetőmet, erősen tart, így nem mozdulok el alóla, a másikkal a fenekembe mar. Sajog a belsőm a durva párzástól, mégis, vágyok rá, hogy újra és újra bennem legyen.
Csattogunk, a hang megőrjít, rezeg a gondolataimban. Ezel kissé felemelkedik, a bőre csatakos, ismét meg akar csókolni, de elfordulok.
Az az enyém.
Cserébe a fülemet találja meg, a zihálásától bizsergek. Belenyal… Megfeszülök, a gerincemben az idegek szét akarnak pattanni, vibrál az érzékeny pont, a vágatom összehúzódik körülötte.
Ez elviselhetetlen!
A matracba feszítem a fejemet, végigkarmolok a hátán.
Morog vagy hörög, élvezet és erőszak keveréke a hang, ami kijön a torkán. Szétmarja a fenekemet, ahogy magára ránt, a bőröm szakad, én majdnem robbanok. Enyhülést hoz magával, tompán libben tovább a világ. Belém spricceli a magját, a forrósága eltölt, megnyugtatja a méhemet.
Még lök rajtam, kóstolgatva a fülemet, majd lassan kihúzza azt.
Megtámaszkodik az alkarján, felmentve a súlya alól. Fölém kerül az arca. Egy nagymacska néz le rám.
– Meg foglak harapni. – A hangja túlvilági, megborzongok tőle.
Ez nyílt fenyegetés. Vagy ajánlat.
Felhúzom a felső ajkam, rávicsorgok.
Nem!
Könnyed mosolyra húzódik a szája, nyel egyet, amitől az ádámcsutkája fel-le mozog.
Átharapom…
– Próbáld megakadályozni!
Végigsimít az alsó ajkamon, megdörzsöli. Érdes a tapintása. A vágatom jólesően össze-összerándul.
Váratlanul megint beránt az alhasam, felszisszenek – túl hirtelen hasít belém a kín.
Ezel az arcomhoz dörgöli az övét, a borostája szúr. Csípős bors illatot hagy rajtam.
– Hosszú lesz az éjszaka – mormolja.
Az ismét merev, súlyosan nyomódik a combomnak.
Lecsukom a szememet, rángatózok, hányinger szaggatja a gyomromat. Legyen vége! Elveszítem az erőmet, a végtagjaim zsibbadnak, nem bírok mozdulni. Nem bírom tovább.
Nem bírok ki még egy ilyet.
Legyen vége.
Bele fogok pusztulni!
A FB csoportomban olvasható: Élvezd az érzéki feszültséget!
címke: urban fantasy, alakváltók, romantikus